A mese végén persze a kis őzike a hős, aki bebizonyítja, hogy szorgalmas gyakorlással mennyit tudunk fejlődni, mikor táncpárbajra hívja a többi őzet fenyegető farkast, aki végül beleesik a folyóba és megszégyenülve áll odébb.
A teljes mesét itt találjátok.
Egyébként a saját szalagavatómon én bizony nem táncoltam. Legalábbis a szép, klasszikus keringőben nem vettem részt. Akkoriban nagyban hangoztattam, hogy nem is akarok, engem nem izgat, hogy milyen a hajam, szinte egyáltalán nem sminkeltem magam, és eszem ágában sem volt manikűröshöz menni egy ilyen esemény miatt... Meg hát amúgy sem. Persze az igazság az volt, hogy nem bántam volna azért, ha részt vehetek a dologban. De túlságosan féltem attól, hogy amúgy se lenne kivel táncolnom, ráadásul már a gondolatra is furán éreztem magam, hogy kiöltözve illegessem magam valami bálon.
Így én az az ember voltam, aki a nagy estén az osztálytársak szoknyája alatt ügyeskedett négykézláb, próbálva bekapcsolni a többiek elegáns cipőinek csatjait, amihez a szép ruhába öltözött lányok a nagy, abroncsos viselet miatt nem fértek hozzá.
A tánctól, mint olyantól, nem féltem volna, bár mindig tudtam, hogy nagy tehetségem nincsen hozzá. Amikor életemben először megpróbálkoztam vele, még tizenegy éves korom körül, az akkoriban népszerű ír táncra esett a választásom, amit a testvérem akkor már egy ideje nagy lelkesedéssel űzött. A precizitásomnak tetszett a lépések szigorú rendje, katonás volta, az egyenes testtartás, meg az, hogy nem párban kellett tanulni.
De a maximalizmusomat borzasztóan sértette, hogy a csoporton belül egyáltalán nem tartoztam a legügyesebbek közé. Ezt én is éreztem, de az egészből akkor lett elegem, amikor egy Szent Patrik napi pici fellépésen be sem választottak egy egyszerű kis koreográfiába. Ezután nem sokkal eljöttem a tánciskolából, és a babérokat meghagytam a testvéremnek, aki jópár évvel később a Coincidance társulat tagjaként több színházi produkcióban is fellépett, mint ír táncos. Mindig boldogan mentem az előadásaira, és mindig irigyeltem őt egy kicsit a különleges hobbijáért, amibe nekem bizony beletört a bicskám.
***
Mégis, jópár évvel később, már felnőttként megint csak a testvéremnek köszönhettem, hogy volt lehetőségem ismét megharcolni a tánccal és azokkal az érzésekkel, amikre vágytam, mégis tartottam tőlük a tíz lépés távolságot. Szerettem volna ellazulni - de mindig azon görcsöltem, hogy jól csinálom-e, amit csinálok, megfelelő-e a tartásom, stb. Szerettem volna szépnek, nőiesnek érezni magam, mégis, rettegtem attól, hogy valaki felfigyeljen rám, vagy kinevessen a sete-suta próbálkozás miatt. És szerettem volna ebben is, mint mindenben, amibe belefogok, valamiféle sikert elkönyvelni, miközben tudtam, hogy megmásíthatatlan tény: a tánchoz soha nem lesz különösebb tehetségem.
Nagyjából három éve mégis elmentem életem első zumba órájára, amit a testvérem már egy ideje űzött. Meglepően jó élmény volt, még ha az elején kicsit furán is éreztem magam az aerobic-mozdulatokkal ötvözött latin táncos edzésen, főleg, hogy akkortájt próbáltam ki első ízben a csendes, meditatív, mégis intenzív bikram jógát is, ami alapjában éve sokkal inkább vagyok én, mint az "ugrálós" sportok bármelyike. A zumbaórán tudatosult bennem: nem vagyok hozzászokva a vezényszavakhoz, a számomra kicsit túl hangos zenéhez, és, bár természetesen jól akartam szerepelni az órán, nem akartam túlságosan Schobert Norbisra vagy Rubint Rékásra venni a figurát az aerobicos részekkel. Végül, ha nem is tökéletesen, és ha nem is minden önbecsmérlő gondolattól mentesen, de végigcsináltam az első órát, és kellemesen elfáradtam, elrepült a 60 perc.
Pár alkalom után rájöttem arra is, miért lesz számomra különösen hasznos a zumba. Ha esetleg még nem voltatok ilyen órán, elmondom, hogy ez nem táncóra: itt az oktató nem magyarázza el előre a lépéseket, a feladatod csupán annyi, hogy megpróbáld leutánozni a tanár és a csoporttársak mozdulatait, élő egyenesben.
Hadd tegyem hozzá: ez egy maximalista embernek rettentően frusztráló tud ám lenni! Nem kapunk instrukciókat, nem kapunk különösebb visszajelzést, nincs idő, hogy kicentizzük a mozdulatsort. Hasonló ahhoz az érzéshez, mint ami azon ritka alkalmakkor fog el, ha főzni támad kedvem. Ilyenkor, ha tanácsot kérek anyukámtól arra vonatkozóan, mennyi sót/cukrot tegyek az épp aktuális izébe, meddig maradjon a sütőben, meddig hagyjam kelni, az ő válasza egy univerzális "Kinguskám, érzéssel!" szokott lenni, amivel engem ki lehet kergetni a világból. Na most a zumba kicsit olyan, mintha úgy próbálnál főzni, hogy csak a hozzávalókat kapod meg, a receptet nem. Szól a zene, csináld.
Érzéssel!
Persze lassan elkezdtem elsajátítani komplett mozdulatsorokat, jellegzetes, visszatérő lépéseket, megismertem a zenéket, megkedveltem a tanárunkat. Emlékszem, volt egy tánc, amit nagyon szerettem - más volt, mint a többi, mind ritmusában, mind a lépéseiben, ráadásul a tangóból vett át mozdulatokat, ami még különlegesebbé és nehezebbé tette. Borzasztóan jó érzés volt, amikor - néhány hónap zumba után - sikerült hibátlanul végigtáncolnom a koreográfiáját.
Úgy éreztem: végre rábukkantam egy olyan táncra, amit a magaménak érezhettem, még ha nem is "tiszta" tánc volt, hanem egy edzésforma. Nekem bizony elég volt ahhoz, hogy átjárjon az a jó érzés: kiléptem a komfort-zónámból, és nem buktam bele.
A zumba jó önbizalomnövelő volt számomra - ez volt az én patakom a kiálló kövekkel. De ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy többet akarok, hogy még egy lépést meg szeretnék tenni. Így szemet vetettem az egyik táncra, ami a zumbás koreográfiák lépéseinek egy részét adja: a salsára. De még éveknek kellett eltelnie, mire az élet úgy hozta, hogy mind a lehetőségem, mind a partnerem megvolt ahhoz, hogy ki is próbáljam a dolgot.
***
Ahogy vánszorog a nyár, és az ember nem nagyon megy nyaralni, én önkéntelenül is elkezdek azon gondolkodni, mivel tudnám feldobni a napjaimat, mi az, amivel különlegessé tehetném ezt az időszakot, ami valami újat, szokatlant, kellemeset jelentene, és az én befolyásom alatt áll.
Ekkor jön szembe vele egy hirdetés a Facebookon, ami egy közeli Salsa Klub intenzív nyári tanfolyamát hirdeti. A kurzus négy napos, hétfőtől csütörtökig tart, és a kiírás szerint minden este két órán keresztül fogunk salsázni tanulni.
Itt szögezném le, hogy ha arról lett volna szó, hogy egyedül besétálok egy táncórára, valószínűleg otthon maradtam volna hétfőn. De szerencsére megtudtam, hogy egy volt egyetemi ismerősöm is jár ebbe a klubba, így az ő referenciáival felfegyverkezve már könnyebben vágtam neki a tanfolyamnak. Főleg úgy, hogy az illető volt olyan kedves, hogy az első alkalomra el is jött velem, és az óra folyamán a tanárok oldalán segédkezett a kezdőknek.
Szóval... min is stresszel az ember, ha salsa órára megy?
1. A ruha
A kiírás azt tanácsolja, hogy célszerű testhezálló ruházatot választani, lapos talpú cipővel. Magas sarkú cipőket csak azoknak javasolnak, akik kibírnak ilyesmiben két órát, szigorúan talpon. Én nem bírok ki, így maradt a sima, nem különösebben elegáns, viszont kényelmes vászoncipő.
2. A fiúk
A salsa kipróbálása nekem azért volt nagyobb kihívás, mint a többi dolog, amibe korábban belefogtam, mert nagyon jól tudtam, hogy itt bizony nincs mese: kénytelen leszek párban tanulni másokkal, ezt nem fogom tudni "egyedül" intézni. És persze itt jön be az első olyan faktor, amit nem tudsz befolyásolni: mi van, ha valami irdatlan lúzerrel kell szenvedned végig? Ha két értelmes szót nem fogtok tudni váltani a partnereddel? Mi lesz, morfondírozok, ha eluralkodik rajtam az a jól ismert érzés, hogy erőlködhetek, ahogy csak akarok, az ilyesmiben reménytelenül gátlásos maradok?
3. A lányok
Igen, akármilyen hülyén is hangozhat: az ember akaratlanul is aggódik azon, hogy ő nem elég csinos, nem elég "csajos" egy ilyen dologhoz. A zumbáról tudom, hogy én nem vagyok az a fenékrázós-vonaglós típus, nem is akarok az lenni. Én csak táncolni szeretnék egy kicsit, tanulni valami újat, és belül érzem, hogy ha valaki elkezd nekem arról papolni, hogy éljem meg a táncban a nőiségemet, akkor engem az életben nem látnak többet a táncsuliban, kifizetett bérlet ide vagy oda.
4. A tanárok
Szerencsére nem mondhatnám, hogy sok rossz tanárt ismertem volna életem során, legalábbis ami a fizikai dolgokat illeti (tánc, zumba, jóga, box, falmászás, paintball, vívás, stb.). Kivételt esetleg az iskolai tornatanárok képeznek, akik közül majdnem mindegyik meg tudta utáltatni velem a mozgás ilyen vagy olyan válfaját. De azért izgulok. Nem akarok se édi-bédi, tündi-bündi, anyáskodó, erőltetetten pozitív tánctanárt, se olyat, aki Csernus módra aláz, ha valami nem megy, ne adj' Isten, ha valamit feladok.
Végül eljön a hétfő és én egy öltözőben veszem át a vászoncipőmet. Mellettem két lebarnult, magas, vékony, tökéletes műkörmű és frizurájú, egymással nevetgélő lány épp magassarkúba bújik. Átvillan a fejemen, hogy miért is vállaltam én ezt be, sőt, hogy mit keresek én itt, de aztán kezdődik az óra, erőt veszek magamon, és belépek a terembe.
***
 |
| Ábrándok... |
Nagyjából fele-fele a nemek aránya, az életkor elég változó. Vannak velem egykorúak, vagyis a húszas éveik közepén járók, vannak harmincasok, és még negyvenesek is. Vannak túlsúlyosak, vannak tökéletes alakúak. A nők közül jópáran szép ruhában, magassarkúban vannak (nagyjából csak én nézek ki úgy, mint aki aerobic edzésre jött, testhezálló sportnadrágban és ujjatlan sportfelsőben, lapos talpú cipőben). A férfiak között van olyan, aki inkább félénk kisfiú érzetét kelti, vannak az "osztálybohócok", akik hamar elkezdenek visszaszólogatni a tanároknak, vannak átlagosak, de olyan is akad, aki úgy néz ránk, lányokra, mintha még nem látott volna nőnemű lényt élete negyven éve során.
Nem mondanám, hogy jólesik, mikor az első tizenöt perc után egy ilyen férfi lép oda hozzám, hogy felkérjen táncpartnernek. Természetesen nem mondhatok mást, mint igent, de azért irigykedem a többiekre. Mintha mindenkinek jobb partner jutott volna, mint nekem. Tipikus, morgok magamban, miközben hagyom, hogy ez az idegen, fura figura megfogja a derekam meg a kezem.
Szerencsére az, hogy lépéseket kell tanulnunk, hamar eltereli az ember figyelmét arról, hogy egy idegennel áll összekapaszkodva, aki nem is szimpatikus neki. Mereven elnézünk egymás mellett, én csak számolok magamban, hogy el ne vétsem a lépést, majd öt perc után megkönnyebbülve sóhajtok fel, mikor a tanárunk szól, hogy párcsere van. A nők egy helyben maradnak, de minden férfi tovább lép eggyel, engem pedig megnyugtat a tudat, hogy bármilyen fura partnert is fogjak ki, öt-tíz percnél tovább biztos nem leszünk egymásra kényszerítve ezen a tanfolyamon.
Az első órát bizony elviszi az újdonság varázsa. A 120 perc alatt nincs szünet, így a végére jól elfáradunk, de ez kellemes fáradság. Elhatározom, hogy végig fogom járni a tanfolyamot, hogy megugrom ezt a lécet. A legnehezebb részén már túl vagyok, bizonygatom magamnak. Legalább tíz különböző férfival táncoltam ma, beleértve két tanárt is, és ha a továbbiakban is meg tudom állni, hogy a saját ügyetlenkedésemet nézzem a tükörben, és inkább az elöl álló tanárok lépéseit próbálom utánozni, akkor csak elboldogulok valahogy, gondolom.
***
- A jókedélyű, langaléta srác, aki annyi pluszmozdulatot és csípőrázást akar belevinni az egészbe, hogy külön meg kell kérnem, ne tegye.
- Az a fiatal, fura srác, aki meredten bámul rám, ahányszor csak összekerülünk, és aki az egyik volt barátomra emlékeztet. Határtalan megkönnyebbülés, mikor a tanfolyam vége felé rájövök, hogy van barátnője.
- A kicsit masszívabb fiúk, akikkel jókat lehet nevetni és még én is megpróbálkozom egy-két bizonytalan poénnal mellettük.
- Az a srác, aki az első órát kihagyta, ezért kedvesen ügyetlen marad végig, és kénytelen vagyok én vezetni őt.
- Az első partnerem, aki még a harmadik órán se jut az alaplépésnél tovább, és akit kezdek szívből megsajnálni.
- Az a magát latin szeretőnek képzelő, nálam fél fejjel alacsonyabb, ingét félig nyitvahagyó férfi, aki már rutinosabb salsás, és határozottan - számomra kellemetlen határozottsággal - próbál vezetni engem, sandán felpillantva rám, miközben én kínosan ügyelek rá, hogy kerüljem a tekintetét, és számolom a másodperceket a párcseréig.
- A tanárok, akik általában mondanak egy-két hasznos dolgot a technikámat illetőleg, és akik mellett mindig lámpalázasabb vagyok kicsit.
- Az az egy-két szimpatikus srác, aki ugyanolyan meredten néz el mellettem, mint ahogy én kerülöm mindenki tekintetét, akivel táncolnom kell.
A lépések tanulását élvezem. Tetszenek az egzotikus nevek, és tetszenek a zenék is - bár utólag hálát adok az égnek, hogy a legelső óra végén kötelező jelleggel elhangzó "Despacito" szövegének fordítását csak két héttel a tanfolyam után néztem meg, különben biztos nem gyakorlom rá olyan felszabadultan az épp aktuális tananyagot.
A mélypont a második órán jön el.
Az óra felénél járunk, mikor ketté választanak minket fiúk-lányok csoportokra, hogy új lépést tanulhassunk, majd utána újra párba állva gyakorolhassuk azt. A tanárunk egy kedves, rendkívül csinos, salsára született nő, aki olyan ringatózva táncol a hihetetlenül magas sarkú cipőjében, hogy rögtön az jut eszembe: na, ez az, ami nekem soha nem fog menni. Nem a lépések nehézsége miatt, hiszen kezdő tanfolyamon vagyok. Hanem a könnyedség, fesztelenség miatt. Ezt a nőt átjárja az a tudat, hogy mikor táncol, csinos. Hogy nem kell zavarban lennie emiatt. Egy pillanatra se kérdőjelezi meg, hogy főnyeremény vele táncolni. Számomra ez a tudat tűnik hozzáférhetetlennek, nem maguk a lépések.
Igaz, meg kell mondjam, azok is okoznak gondot néha. Mikor két csoportban állunk, egy olyan figurát tanulunk, ahol a lányoknak egy fordulatot kell tenniük a fiú előtt. Sokadjára is megpróbálkozom vele, de csak nagyon félve sandítok a tükör felé, és mikor mégis megteszem, kiállok pár másodpercre, hogy összeszedjem magam. Mert amit látok - a saját, ügyetlen próbálkozásom - elborzaszt. Olyan messzire van a magabiztos, kecses mozdulatoktól, hogy úgy érzem, ezt a távolságot soha nem leszek képes áthidalni, akármennyit is gyakorlok. Felszínre törnek a kudarcélményeim - partnernélküli szalagavató, a sikertelen ír tánc, illetve minden párkapcsolat, ahol végül abban maradtam magammal: én nem vagyok elég jó a másiknak.
Szerencsére le tudom törölni a könnyeimet és vissza tudok állni, megtanulom a lépést és mikor már párom is van hozzá, értelmet nyernek a mozdulatok, amiket egyedül néha kicsit szürreális gyakorolni. Igaz, aznap többet nem nézek a tükörbe, és természetesen a partnereim tekintetét is kerülöm, de a koncentráció lefoglal és meg tudok feledkezni a gátlásaimról.
Mégis, ezen a második napon, hazafelé tartva, mikor a trolibuszon zötykölődöm hazafelé, váratlanul elsírom magam. Hirtelen eluralkodik rajtam az érzés, hogy nevetséges, amivel próbálkozom. Hogy szánalmasan ügyetlen vagyok mindenben, amihez egy picit is igazi nőnek kéne lennem. Hogy erőlködés, izzadságszagú erőfeszítés az egész tánctanfolyam. És hogy még itt se vagyok képes a másik szemébe nézni, de még a saját tükörképemet se bírom elviselni, ha ügyetlenkedik...
Csak akkor tudok megnyugodni, mikor végre bezárhatom magam mögött a bejárati ajtómat.
***
Az óra felénél járunk, mikor ketté választanak minket fiúk-lányok csoportokra, hogy új lépést tanulhassunk, majd utána újra párba állva gyakorolhassuk azt. A tanárunk egy kedves, rendkívül csinos, salsára született nő, aki olyan ringatózva táncol a hihetetlenül magas sarkú cipőjében, hogy rögtön az jut eszembe: na, ez az, ami nekem soha nem fog menni. Nem a lépések nehézsége miatt, hiszen kezdő tanfolyamon vagyok. Hanem a könnyedség, fesztelenség miatt. Ezt a nőt átjárja az a tudat, hogy mikor táncol, csinos. Hogy nem kell zavarban lennie emiatt. Egy pillanatra se kérdőjelezi meg, hogy főnyeremény vele táncolni. Számomra ez a tudat tűnik hozzáférhetetlennek, nem maguk a lépések.
Igaz, meg kell mondjam, azok is okoznak gondot néha. Mikor két csoportban állunk, egy olyan figurát tanulunk, ahol a lányoknak egy fordulatot kell tenniük a fiú előtt. Sokadjára is megpróbálkozom vele, de csak nagyon félve sandítok a tükör felé, és mikor mégis megteszem, kiállok pár másodpercre, hogy összeszedjem magam. Mert amit látok - a saját, ügyetlen próbálkozásom - elborzaszt. Olyan messzire van a magabiztos, kecses mozdulatoktól, hogy úgy érzem, ezt a távolságot soha nem leszek képes áthidalni, akármennyit is gyakorlok. Felszínre törnek a kudarcélményeim - partnernélküli szalagavató, a sikertelen ír tánc, illetve minden párkapcsolat, ahol végül abban maradtam magammal: én nem vagyok elég jó a másiknak.
Szerencsére le tudom törölni a könnyeimet és vissza tudok állni, megtanulom a lépést és mikor már párom is van hozzá, értelmet nyernek a mozdulatok, amiket egyedül néha kicsit szürreális gyakorolni. Igaz, aznap többet nem nézek a tükörbe, és természetesen a partnereim tekintetét is kerülöm, de a koncentráció lefoglal és meg tudok feledkezni a gátlásaimról.
Mégis, ezen a második napon, hazafelé tartva, mikor a trolibuszon zötykölődöm hazafelé, váratlanul elsírom magam. Hirtelen eluralkodik rajtam az érzés, hogy nevetséges, amivel próbálkozom. Hogy szánalmasan ügyetlen vagyok mindenben, amihez egy picit is igazi nőnek kéne lennem. Hogy erőlködés, izzadságszagú erőfeszítés az egész tánctanfolyam. És hogy még itt se vagyok képes a másik szemébe nézni, de még a saját tükörképemet se bírom elviselni, ha ügyetlenkedik...
Csak akkor tudok megnyugodni, mikor végre bezárhatom magam mögött a bejárati ajtómat.
***
Érdekes megfigyelni, hogy ami fiúknak-lányoknak egyaránt gondot okoz, az a vezetés fogalma. Amíg én azon görcsölök, hogyan legyek ebben a táncban minél nőiesebb, anélkül, hogy műnek és szánalmasnak érezném magam a próbálkozástól, a fiúkat az hozza zavarba, hogy kezdik megérteni: a pártáncban eredetileg rajtuk múlik az irányítás, a koreográfia. Nem egyszerű dolog egy kézmozdulattal jelezni a partnernek, mit várunk tőle, de elárulom: lefordítani se egyszerű a kapott jeleket.
Mert mi, nők, meg ezzel szenvedünk. Persze, itt mind kezdők vagyunk, és csiszolódnunk kell még, de csak a harmadik-negyedik órán tudjuk elkezdeni annak a gyakorlását, hogy hagyjuk magunkat vezetni, hogy próbáljuk meg nem "magunktól" csinálni a lépéseket, hanem a partnerünk jelzéseihez igazodni. Ez mind szép és jó, amíg a megszokott rutinokat gyakoroljuk újra és újra, de mikor az egyik tanárral kerülök párba, és ő egy ismeretlen módon akarja csavarni a mozdulatsort, azonnal elengedem és zavartan hátrálok.
-Bocsi, de ez nem tudom mi - habogok.
Megkérem, hogy maradjunk a rutinnál. Fogalmam sincs ugyanis, hogyan értelmezzem a mozdulatait.
Miután letáncoljuk a kötelezően kijelölt mozdulatsort, a partnerem mosolyogva fordul felém.
- Jól csinálod, tényleg. Csak egy dolog: nem hagyod, hogy vezesselek. Mindent megcsinálsz magadtól, de nem hagyod, hogy irányítsam. Elvagy magadban - mondja a srác.
Erre azért elnevetem magam. "Üdv a világomban", válaszolom.
Ezután egy gyakorlófeladatot javasol. Egymásra fektetjük a tenyerünket, majd arra kér, most ne törődjek a lépésekkel, csak próbáljak meg arra menni és azt csinálni, amit ő a karja mozgatásával sugallni próbál. Jobbra-balra "sétáltat", majd picit fordít a tenyerén, én pedig megpördülök, hogy a kezünk továbbra is érintkezzen. Körbevezet maga körül, megfordít még párszor, majd elenged.
Újratáncoljuk a koreográfiát, a tenyerének az érintése most sokkal értelmezhetőbbnek tűnik.
- Sokkal jobb volt - enged el, mikor párcserére kerül a sor.
Nagyot sóhajtok. Én is így éreztem.
A tanfolyam a végéhez közeledik. A negyedik órán már kényelmesebben érzem magam, mind a lépések, mind az emberek tekintetében, bár továbbra is van olyan, akivel nem szívesen táncolok, és tudom azt is, kivel lesz kifejezetten mókás a dolog.
De számomra ez ennyi marad: móka. Mikor az utolsó óra végén az összes megtanult lépést eltáncolhatjuk, sorban, elégedettséget érzek. Arra büszke szoktam tudni lenni, ha sikerül megtanulnom valamit. Néha félve a tükör felé sandítok, és próbálom ugyanakkor azt is megemészteni, hogy nem, azért (még mindig) nem vagyok az a magabiztos nő, aki valami ideálként él a fejemben. És azt is tudom, hogy egy ponton talán el kell majd fogadnom: én mindig egy visszafogottabb, sete-sutább lény leszek, és lehetséges, hogy azok az érzetek, amiket a salsa képvisel, soha nem fognak természetesen jönni. De most nem sírom el magam. Csak táncolok tovább.
Mikor vége az órának, a tanáraink a másnap estéről kezdenek mesélni, ami lehetőséget kínál egy salsa-bulin való részvételre. Lényegében "szabadfogású" tánc, ahol már nincsenek meg a táncóra szabályai. Nagyot nyelek a gondolatra.
Nem megyek el a másnapi buliba. Ezúttal a félelem győz. Félek a saját ügyetlenségemtől, eszembe jut a pillanat, mikor a táncpartnerem egy ismeretlen mozdulatsort próbált volna letáncolni velem. Kiráz a hideg a gondolatra, hogy egy ügyes táncosokkal zsúfolt helyiségben ügyetlenkedjek.
Erre, úgy érzem, még nem készültem fel.
De az ismerősöm, akinek hála bele mertem vágni a tanfolyamba, szerencsére nem tűnik el. Ha erre a bulira nem is megyek el, azért nem mondok le teljesen róla, hogy egyszer vele tartsak egy ilyen mulatságba. Ám a nagy helyzet a következő: úgy érzem, néha nem lehet tovább tolni a határokat. Néha talán nem bűn megállni, ha úgy érezzük, elfáradtunk. Egy egész heti kísérletezés után lehet, sokan azt mondják, hogy tovább kell ütni a vasat, de én próbálom nem gyávaságként megélni ezt a döntésemet. Végül is, ha jól tudom, a "Despacito" jelentése is az, hogy lassan... vagy nem?
Ugyanakkor, mikor eszembe jut az elmúlt négy nap tanulsága, a legélesebben az rajzolódik ki a fejemben: a fiúk ugyanúgy félnek attól, hogy irányítsanak, mit amennyire mi tartunk attól, hogy jeleket kell értelmeznünk.Sőt: általában mindketten pont ugyanannyira vagyunk zavarban. Közben azt is tudom, hogy rengeteg múlik azon, kit kapunk partnernek. Az alaplépés gyakorlásánál maradunk, vagy esetleg vakon követjük a másikat, teljesen új figurákat tanulva?
Tudom, ez a szerencsén múlik. De azt hiszem, el fogok menni ebbe a buliba. Ha nem is most azonnal, ha nem is ezen a héten, mikor elkezdtem ismerkedni a salsa világával... de feladni, és főleg, befejezetlenül hagyni, azt hiszem, ezt sem vagyok hajlandó.
Mert mi, nők, meg ezzel szenvedünk. Persze, itt mind kezdők vagyunk, és csiszolódnunk kell még, de csak a harmadik-negyedik órán tudjuk elkezdeni annak a gyakorlását, hogy hagyjuk magunkat vezetni, hogy próbáljuk meg nem "magunktól" csinálni a lépéseket, hanem a partnerünk jelzéseihez igazodni. Ez mind szép és jó, amíg a megszokott rutinokat gyakoroljuk újra és újra, de mikor az egyik tanárral kerülök párba, és ő egy ismeretlen módon akarja csavarni a mozdulatsort, azonnal elengedem és zavartan hátrálok.
-Bocsi, de ez nem tudom mi - habogok.
Megkérem, hogy maradjunk a rutinnál. Fogalmam sincs ugyanis, hogyan értelmezzem a mozdulatait.
Miután letáncoljuk a kötelezően kijelölt mozdulatsort, a partnerem mosolyogva fordul felém.
- Jól csinálod, tényleg. Csak egy dolog: nem hagyod, hogy vezesselek. Mindent megcsinálsz magadtól, de nem hagyod, hogy irányítsam. Elvagy magadban - mondja a srác.
Erre azért elnevetem magam. "Üdv a világomban", válaszolom.
Ezután egy gyakorlófeladatot javasol. Egymásra fektetjük a tenyerünket, majd arra kér, most ne törődjek a lépésekkel, csak próbáljak meg arra menni és azt csinálni, amit ő a karja mozgatásával sugallni próbál. Jobbra-balra "sétáltat", majd picit fordít a tenyerén, én pedig megpördülök, hogy a kezünk továbbra is érintkezzen. Körbevezet maga körül, megfordít még párszor, majd elenged.
Újratáncoljuk a koreográfiát, a tenyerének az érintése most sokkal értelmezhetőbbnek tűnik.
- Sokkal jobb volt - enged el, mikor párcserére kerül a sor.
Nagyot sóhajtok. Én is így éreztem.
***
A tanfolyam a végéhez közeledik. A negyedik órán már kényelmesebben érzem magam, mind a lépések, mind az emberek tekintetében, bár továbbra is van olyan, akivel nem szívesen táncolok, és tudom azt is, kivel lesz kifejezetten mókás a dolog.
De számomra ez ennyi marad: móka. Mikor az utolsó óra végén az összes megtanult lépést eltáncolhatjuk, sorban, elégedettséget érzek. Arra büszke szoktam tudni lenni, ha sikerül megtanulnom valamit. Néha félve a tükör felé sandítok, és próbálom ugyanakkor azt is megemészteni, hogy nem, azért (még mindig) nem vagyok az a magabiztos nő, aki valami ideálként él a fejemben. És azt is tudom, hogy egy ponton talán el kell majd fogadnom: én mindig egy visszafogottabb, sete-sutább lény leszek, és lehetséges, hogy azok az érzetek, amiket a salsa képvisel, soha nem fognak természetesen jönni. De most nem sírom el magam. Csak táncolok tovább.
Mikor vége az órának, a tanáraink a másnap estéről kezdenek mesélni, ami lehetőséget kínál egy salsa-bulin való részvételre. Lényegében "szabadfogású" tánc, ahol már nincsenek meg a táncóra szabályai. Nagyot nyelek a gondolatra.
Nem megyek el a másnapi buliba. Ezúttal a félelem győz. Félek a saját ügyetlenségemtől, eszembe jut a pillanat, mikor a táncpartnerem egy ismeretlen mozdulatsort próbált volna letáncolni velem. Kiráz a hideg a gondolatra, hogy egy ügyes táncosokkal zsúfolt helyiségben ügyetlenkedjek.
Erre, úgy érzem, még nem készültem fel.
De az ismerősöm, akinek hála bele mertem vágni a tanfolyamba, szerencsére nem tűnik el. Ha erre a bulira nem is megyek el, azért nem mondok le teljesen róla, hogy egyszer vele tartsak egy ilyen mulatságba. Ám a nagy helyzet a következő: úgy érzem, néha nem lehet tovább tolni a határokat. Néha talán nem bűn megállni, ha úgy érezzük, elfáradtunk. Egy egész heti kísérletezés után lehet, sokan azt mondják, hogy tovább kell ütni a vasat, de én próbálom nem gyávaságként megélni ezt a döntésemet. Végül is, ha jól tudom, a "Despacito" jelentése is az, hogy lassan... vagy nem?
Ugyanakkor, mikor eszembe jut az elmúlt négy nap tanulsága, a legélesebben az rajzolódik ki a fejemben: a fiúk ugyanúgy félnek attól, hogy irányítsanak, mit amennyire mi tartunk attól, hogy jeleket kell értelmeznünk.Sőt: általában mindketten pont ugyanannyira vagyunk zavarban. Közben azt is tudom, hogy rengeteg múlik azon, kit kapunk partnernek. Az alaplépés gyakorlásánál maradunk, vagy esetleg vakon követjük a másikat, teljesen új figurákat tanulva?
Tudom, ez a szerencsén múlik. De azt hiszem, el fogok menni ebbe a buliba. Ha nem is most azonnal, ha nem is ezen a héten, mikor elkezdtem ismerkedni a salsa világával... de feladni, és főleg, befejezetlenül hagyni, azt hiszem, ezt sem vagyok hajlandó.
 |
| A sete-suta őzike Fésűs Éva meséjében. |
