Vasárnap van. Az utolsó hétvégi napunk Japánban, illetve az utolsó olyan nap, amikor még érvényes a JR bérletünk. Ezt figyelembe véve Rékával úgy határozunk, hogy - a szép, napos időre való tekintettel, és mert nem sok kedvünk van bevergődni a tömött Tokióba - utoljára még vonatozunk egyet és megpróbálunk elmászni Hakonéba, ami tőlünk nagyjából 70-80 kilométerre lehet. Ennek a távnak a megtételére két jó okunk van:
a) Hakonéban Julcsi szerint létezik valami drótkötélpálya, ami elhalad egy igazi vulkán fölött, és ez olyan élmény, amit semmiképp sem szabad kihagynunk.
b) Hakonéból - jó idő esetén - egész szépen látszik a Fuji, aminek a megkukkantása méltó koronája lenne Japánban tett látogatásunknak.
Hakonéba egy Odawara nevű kisebb városon keresztül vezet az út, ami a Sinkanszen vonalán fekszik. Azon a napon, amikor Rékával először lettünk szabadjára engedve Tokióban (lassan egy hete, hétfőn), eredetileg fontolóra vettük már ezt a kirándulást, lévén Nobuék szerint könnyen megközelíthető és szép élmény, ha jó időnk van. Akkor nem mertünk nekifutni - még túlságosan be voltunk rezelve a vonatozástól, az egyedül közlekedéstől, a netmentességtől, ráadásul hétfő reggel baleset is történt a vonalon, így nem akartunk kockáztatni. Az azóta eltelt egy hét alatt sokat változott a hozzáállásunk, és már alig várjuk, hogy megint egy új hely felé vegyük az irányt.
A betegség sújtotta Julcsit és az őt ápoló Takut hátrahagyva tehát ismét elindulunk Shin-Yokohama irányába. Ám mielőtt felszökkennénk a Sinkanszenre, egy zavarbaejtő tényről kell beszámolnom (és nem, nem a nadrágomat kávéztam össze ismét). A helyzet ugyanis az, hogy...
... elfogyott a pénzünk.
Röviden szólnék csak erről, mert elég csúfságos, mikor rájössz, hogy minden pénzedet elköltötted, de a lényeg, hogy turistaként Japánban célszerű arra készülni, hogy csak és kizárólag készpénzzel fogsz fizetni. Valamiért a boltokban és egyéb helyeken nem szeretik elfogadni a külföldi kártyákat (a dombornyomottakat sem!), így mi az országba egy súlyos köteg jennel felszerelkezve érkeztünk, amit bizony hősiesen költöttünk az elmúlt tíz nap során. Viszonyításképp:
- Országba hozott pénzösszeg: 100.000 jen (összesen)
- Ez forintban: 240.000 forint (tehát 120.000 fejenként)
- Egy melon pan ára: 128 jen
- Utcai árusnál vett minikaja ára: 500 jen/fő
- Reggelire költött pénz naponta: 1000 jen (összesen)
- Egy éttermi főétel ára: kb 1200 jen/fő
- Belépő templomokba: 500-700 jen
- Tömegközlekedés Tokióban: átlag 1000 jen/nap (feltöltőkártyával)
- Vidámparkbelépő Oszakában: 8000 jen/fő
 |
| 100.000 jen. Derekasan elvertük. |
Satöbbi, satöbbi. Mellesleg megjegyezném, hogy baromi meleg nap van, és sétálgatás közben érzem, hogy szakad rólam a víz. Julcsi, mivel egy magas vulkán fölött tervezünk himbálózni, alaposan felöltöztetett minket (vagy legalábbis engem), hogy ne fázzunk a hegycsúcson. A nadrágom alatt még egy harisnya is van, de a helyzet tűrhetetlen. Így a vásárlási listánkat hamarosan kiegészítem egy új tétellel:
- Két pár zokni: 300 jen
A legközelebbi mosdóban lerángatom magamról a harisnyát, és élvezettel bújok bele az új, japán zoknimba.
Na de ezek után Rékával már mindenképp készpénzre van szükségünk, mielőtt útra kelünk, és az internetnek hála Shin-Yokohama közelében találunk is egy pénzváltó automatát. Mert hogy emberek által működtetett pénzváltót nem nagyon láttunk eddigi utunk során, de nekünk ez a bankautomatához hasonlatos kis masina is megfelel, feltéve, hogy működik.
Jó, persze, hogy működik, ez nem Volán jegykiadó Kelenföldön, hogy ne tudja beolvasni az ezerforintos bankjegyet... Mi többféle pénznemmel is készültünk (nem, a forint nincs köztük): angol fonttal, svéd koronával, illetve ropogós, amerikai dollárral.
Az utóbbi nyer, és mi másodpercek alatt plusz 30.000 jen (vagyis 75.000 forint) költőpénzhez jutunk. A tranzakció sima, akadásmentes, elegáns - a dollár eltűnik, a jen előmászik, mi meg ezek után nyugodt szívvel szállunk fel a gyorsvasútra. Most először találkozunk olyan kalauzzal, aki ellenőrzi is a jegyeket, nem csak fel-alá mászkál és hajlong, mikor átmegy a másik szerelvényre. A miénk megkérdezi, hova megyünk, majd mosolyogva bólint. Odawara nagyon közel van, és húsz perc múlva már ott is vagyunk ebben a kisvárosban, amit nagyjából 200.000 ember népesít be.
- És most hogyan tovább? - nézünk egymásra Rékával. Hakonéba, ha jól értettük és láttuk a térképeken, busszal lehet átjutni innen. Ki is sétálunk a buszterminálhoz, de egyáltalán nem világos, hogy pontosan honnan indulna a mi járatunk, és azt se tudjuk, hol kéne leszállnunk. Tűző napfényben hunyorogva próbáljuk kitalálni, merre induljunk - nagyon melegünk van (még kabátokat is cipelünk magunkkal). Miután lerázunk két turistacsalogató nőt, akik állítják, hogy velünk akarnak menni a Fujihoz (az nem érdekli őket, hogy mi nem akarunk velük tartani) betrappolunk az egyik információs irodába, ami kifejezetten külföldieknek segít eligazodni. Itt szerencsére tudnak angolul is.
 |
| Odawara Station. Merre hogy? |
- Konnicsua! Hakonéba szeretnénk eljutni - adom elő a mondókánkat az egyik nőnek.
- Ma? - néz rám nagy szemekkel válaszképp.
- Igen - mondom bizonytalanul. Nem értem, miért olyan megdöbbentő ez.
Hamarosan megtudom, mikor a nő a hátam mögött lévő tévéképernyőre mutat, amin egy webkamera által közvetített élő időjárás jelentés látható. Ha hihetek a szememnek (meg a technikának), Hakonéban jelenleg hideg van, szitál a köd, és gyakorlatilag semmit nem lehet látni - nem hogy a Fujit, de még azt a nyavalyás vulkánt sem! A drótkötélpálya nem működik. A hegy lábánál elterülő tavon, amit szintén szerettünk volna felfedezni, a hajószolgáltatás szünetel.
Ezt megszívtuk.
- És mit javasol? - fordulok szomorúan a hölgyhöz.
- Maradjanak Odawarában - mondja ő. - Ilyen időben nincs értelme átmenni Hakonéba.
Tudjuk, hogy Odawarában pontosan egy látnivaló akad, legalábbis papíron, ez pedig az itteni vár, ami fehéren terpeszkedik a város fölött. Megkérdezzük, hogyan juthatunk el odáig.
- Gyalog csak tíz-tizenöt perc - mosolyog biztatóan a nő, és még egy térképet is ad.
Nem vagyunk túl boldogok, de Tokióba se akarunk visszamenni. Itt pedig olyan szép az idő... Így végül megadjuk magunkat, a kabátokat, sapkákat, sálakat bezárjuk a pályaudvar megőrzőjébe (300 jen), és irányba állunk, hogy megnézzük magunknak ezt az Odawarát.
 |
| Irányba állunk. |
***
A vár és környéke elég népszerűnek bizonyul, de nem túlságosan, és ez nekünk pont megfelel. Átsétálunk egy aranyos kis gyaloghídon, ismételten megbámuljuk a folyóban tenyésző, meglehetősen visszataszító halpopulációt, majd őgyelegni kezdünk a várat övező kertben, ahol néha bokáig lehet süllyedni a pocsolyákban - éjszaka már megint tájfunnal egybekötött felhőszakadás volt, amit mi Rékával a földre terített kis matracunkon összebújva hallgattunk. De az a város volt; Odawara az óceán partján fekszik, így gondolom, még kiszolgáltatottabb az időjárás viszontagságainak.
 |
| Útban a vár felé. |
 |
| Réka "csónakban" az újabb tájfun másnapján. Peace! |
 |
| Odawara híres látványossága, az a bizonyos vár. |
 |
| Kisvasút. A vidám mozdonyvezető bácsi a cég ajándéka! |
Aztán felénk repül egy irtózatosan nagy dongó (vagy valami hasonló), és mi üvöltve pattanunk fel.
Aztán nevetünk. Baromi jó dolgunk van...
Visszatérek a zöld teás fagyimhoz. Ha a citrusossal vegyítem, kevéssé tűnik szokatlannak az íze. Tulajdonképpen egész ehetőnek találom.
 |
| A citrus meglepő találkozása a zöld teás fagyival. A dongó épp kimenőn volt. |
***
Mivel Odawara vízparti város, logikusnak tűnik, hogy a szegény, szigorúan tengermentes Kárpát-medencéből érkező magyar turisták programpontot csinálnak a nyílt víz megtekintéséből. Végül is valahol abszurdnak érezzük, hogy bár már több, mint tíz napja vagyunk egy szigeten, az óceánt csak a repülőgép ablakából láttuk, illetve Kamakurában az egyik templomból vethettünk rá egy pillantást, de a nagy szél és a nagy távolság ezt felejthetővé tette. Most viszont tűz a nap, a víz pedig elérhető közelségbe került.
Enyhén lejtős, kihalt kis utcákon baktatunk lefelé. Feltűnik, hogy a házak falán lelkiismeretesen jelzik a tengerszint feletti magasságot: ez az aprólékosság akkor nyer értelmet, mikor közvetlenül a part előtt kiszúrunk egy táblát, ami felhívja a figyelmet a cunami-veszélyre. Hangsúlyozzák, hogy földrengés esetén azonnal hagyd el a partot, és mássz olyan magasra, amennyire csak tudsz. Számomra ugyanolyan nyugtalanító belegondolni azoknak az embereknek az életébe, akik itt élnek, pár száz méterre a parttól, mint azokéba, akik vulkánok lábánál vagy lavinaveszélyes körzetekben laknak - milyen lehet riadóra ébredni, és mindig készültségben élni, várva a pillanatot, mikor el kell hagynod a házad, az életed?
 |
| Szerintem ez az agresszív hullám különdíjat érdemel. |
Rékával életünkben először külföldön még egész pici gyerekekként jártunk. Akkor Kréta szigetére mentünk, ez pedig azt jelenti, hogy a tenger mint olyan szerencsére elég korán megjelent a fogalomtárunkban. Mindketten jól emlékszünk rá, milyen csodálatosnak találtuk azt a nagy vizet: a homokot, amiben vég nélkül szaladgálhattunk, a sót, ami a bőrünkre tapadt és le lehetett nyalni, meg persze a hullámokat, amik néha felülmúlták a Palatinus strand hullámmedencéjét is.
De óceánt - mostanáig - még sosem láttunk.
 |
| Most látunk. |
Rékával csendben állunk, és a hullámokat nézzük, amik valahogy sokkal nagyobbak és méltóságteljesebbek, mint a tengerek hullámai. Valami olyan erő van bennük, ami kizárólag abból fakadhat, hogy mögöttük a Csendes-óceán hömpölyög, teljes valójában. Némelyik hullám olyan erővel csapódik a partnak, hogy kénytelenek vagyunk pár lépést hátrálni, különben az a veszély fenyeget, hogy bokáig merülünk a vízbe. Nem nagyon beszélünk; valami megmagyarázhatatlan ünnepélyesség kerít minket hatalmába. Mint ha a világ végéig jöttünk volna. A Csendes-óceán a bolygó legnagyobb vízzel borított területe; nagyobb teret fed le, mint az összes kontinens egyben. Ha keresztül hajóznánk rajta, egy egész napot nyernénk, mikor áthaladnánk az óceánt kettészelő nemzetközi dátumválasztó vonalon. Japánban április 15-e van; a vonalon túl még csak 14-e.
"Have you ever seen the beaches of... Japan?" fut át az agyamon. De elengedem a gondolatot. Nem olyan nehéz, ilyen erejű szélfúvásban.
 |
| Más éghajlathoz öltözve, de töretlenül boldogan. |
Rékával leülünk egy betonlépcsőre, és úgy nézzük a végtelenítve lüktető, felfoghatatlan méretű vizet, mintha a világ leglebilincselőbb filmje lenne.
Ha tovább mennénk...
Ha tovább mennénk, ott már Amerika várna.
De ma nem megyünk tovább.
Inkább még itt maradunk egy kicsit.
 |
| Mögöttem ott van a Hollywood felirat is, csak nagyon pici. |
***
Este már ismét Tokióban vagyunk; mikor visszatérünk Odawarából és leszállunk Shin-Yokohamában, szomorúan búcsúzunk el a Sinkanszentől. Hiányozni fog gördülékenysége, eleganciája, pontossága. A bérleteinket, melyeket annyiszor kellett bemutatnunk az elmúlt egy hétben, gondosan elrakom a táskába. Emléknek...Vacsoraidőben már egy tokiói pláza éttermében ülünk Julcsiékkal és Carmenékkel. Délben Odawarában csak készételt vettünk (tonkatsu-t, vagyis japán rántotthúst, amihez sikerült zöldséget is szermányolnunk köretként. Utóbbiról azt hittük, borsó; csak mikor megkóstoltuk, derült ki, hogy bab. Edamame névre hallgat. Ehető.). Most alig várjuk, hogy rendes, éttermi, japán főételt ehessünk. Bőven szükségünk van Nobuék segítségére: az étteremben nincs angol nyelvű menü, magát a rendelést egy érintőképernyőn kell leadni, ami az asztalhoz jár. A japánul beszélők készségesen fordítják nekünk az ételek neveit.
- Én lehet, hogy egy ilyet kérek - mutatom Nobunak a képet.
- Az jó! - bólogat.
- De ugyanakkor ezen is gondolkodom - lapozok vissza kettőt.
- Az... hű, az még jobb! - derül fel. Nevetek, és a másodikat választom. A köretben még lótusz is van.
A szigorúan japán beállítottságú étlap még Carmennek is okoz némi gondot.
- Nobu, ez mi? - kérdezi a férjétől, miközben egy halra mutogat. Nobu megmondja a japán nevét. Carmen frusztráltan pislog rá.
- Angolul gondoltam - néz rá bosszúsan.
- Angolul nem tudom, szívem - vigyorog Nobu. - És mielőtt megkérdezed, magyarul sem megy.
A rendelés leadása után beszámolunk a társaságnak arról, mi mindent láttunk a héten. Megemlítjük, hogy voltunk vidámparkban is. Carmennek szemmel láthatólag fájdalmas ez a téma.
- Nem szereted a vidámparkokat? - kérdezem tőle.
- Tudod, én angolul tanítok japánokat - kezd bele a magyarázatba - és mikor negyven éves nők jönnek azzal az órán, hogy nekik Mickey egér a példaképük, mert egyszerre tud dobolni és énekelni, és mikor minden hétfőn arról számolnak be, hogy megint elmentek a tokiói Disneylandbe, akkor úgy érzem, hogy a vidámparkok túlzott népszerűsége Japánban mélyen gyökeredző társadalmi problémák manifesztuma, semmi egyéb - forgatja a szemét. Látható frusztráltságán az egész társaság jót derül.
- De higgyétek el, iszonyat fárasztó felnőtt emberekkel ilyenekről beszélgetni minden héten! - nevet most már ő is.
 |
| A példakép. |
Megpróbálom előbányászni csekély japántudásomat. A víz jelét (水) szerencsére ismerem, így reményteljesen nyomom meg azt a gombot, amin felfedezem ezt a kanjit. Erre a vécécsésze elkezd feltöltődni vízzel, ahelyett, hogy lehúzná magát... Pánikszerűen nyomogatom a "stop" gombot.
Újabb öt percembe kerül, mire végül megtalálom a probléma kulcsát, és megkönnyebbülten sétálok vissza az asztalunkhoz. Időközben a beszélgetés komolyabb témákra terelődött.
- Ezt megszívtam - mondja épp Réka. - Mondtam, hogy ha a Fidesz nyer, választok egy országot és oda költözöm... Most mi legyen? - nevet, félig komolyan. Hát persze; a múlt heti választások eredményét Carmenékkel még nem beszéltük meg.
- Hát én biztosan nem mennék vissza Magyarországra - mondja Juli. - Főleg ezután nem.
- Én sem - ért egyet Carmen. A fiúk nem szólnak közbe a magyarul zajló beszélgetésbe. Nobu néha mond valamit Takunak japánul, és én nem tudom eldönteni, hogy csak fordítja, amit mi mondunk, vagy valami teljesen másról értekeznek.
Ahogy Magyarországról beszélgetünk, és a fejem fölött röpködnek a már ezerszer hallott szidalmak - a gyűlöletkampányt szító kormány, a fizetések, az egészségügy, a tanárok helyzete, ismertségünk és elismertségünk hiánya Európában, a hordában kivándorló fiatalok, a lakásárak, és minden más, azon kapom magam, hogy megsajnálom Magyarországot. Hogy valami ritkán tapasztalt érzés kerít a hatalmába - hazafiasság, vagy egyszerűen csak sértettség, amiért azt az országot szidjuk, ahol születtem, ahol élek, és ahonnan nem szándékozom elköltözni?
- Tudjátok - mondom lassan - én nem akarok elmenni onnan.
Most hirtelen vágyakozva gondolok Magyarországra. Az országra, ami kicsi ugyan, de biztonságos. Ami ott van Nyugat-Európa kapujában. Budapestre, arra a gyönyörű fővárosra, ahol élhetek, ami sok nagyvároshoz képest olcsó, élhető, biztonságos. Ahol fél órán belül össze tudok futni bárkivel, és abszurd még csak a gondolata is annak, hogy két órát kelljen utaznom ezért a városon belül. Ahol nincs az év felében sivatagi hőség (Dubaj), és nincs konstans esőzés májusban (London). Ami tele van kis kávézókkal és kocsmákkal, csillogó kerületekkel és lepukkantabbakkal, ahol hajnali kettőkor a legfinomabb a gyros, és ami az ország kellős közepén ül, karjait széjjelnyújtva minden irányba.
Nem akarok úgy hangozni, mint az az imázsfilm évekkel ezelőttről, és pontosan tudom, mi az, ami Carment is és Julcsit is Japánban tartja. Julcsi munkájából kifolyólag (informatika), amiben itt már alapos gyakorlatra tett szert, elég nehezen találna kihívást Magyarországon, azon kívül megszerette a japán kultúrát, és most már Taku is ide köti. Carmen és Nobu pedig éveket töltöttek Budapesten, mielőtt Japánba költöztek; nem rég egy sokkoló blogbejegyzésben Carmen érzékletesen leírta azt is, hogy milyen hátrányos bánásmódban volt része Nobunak nálunk. Emberekről ír, akik kiabáltak Nobuval, mert nem beszélte tökéletesen a magyart (!). Olyan is akadt, aki hátbarúgta. Meg olyan is, aki csak szembe szidta. Nem is sejtve, hogy Nobu (sajnos vagy nem sajnos) bizony érti a szidalmakat.
Ég a képem az ilyen történetek hallatán. De pont ezért gondolom azt, hogy szükség van olyanokra is, akik megakadályozzák ezt; akik, mint én, boldogok, ha otthon külföldit láthatnak vendégül, ha tanulhatnak tőlük, és akik elkerekedett szemmel gratulálnak, ha a másik megtanul pár szót magyarul. Nem mehetünk el mind; nem lehet ez a válasz mindenre. Kellenek olyanok, akik Magyarországon élnek, és nem vakok ezekre a dolgokra; akik talán másokat is meg tudnak győzni. Akik másra szavaznak, akik "kitartanak", úgymond.
Tisztában vagyok vele, hogy a távolság megszépíti a dolgokat - nekem is, aki most Japánban vagyok, de Carmen egy régebbi írása is eszembe jut, ami szintén idevág, és talán jobban megfogalmazza azt, amit ezen az estén érzek, mint bármi, amit én írhatnék:
"[K]ezdek megtanulni [...] egy fontos dolgot. Magyarországról Japánban kevés szó esik, aminek van egy romantikus oldala. Japánban nem érzem, hogy az országomat bármi ellen védelmeznem kellene. Nem számítanak a konzervatívok, a kommunisták, az ügynökök, a nyomorúság, a gdp, a kelet-közép-európaiság, a be- és kivándorlás, mert Magyarországról a legtöbb emberben vagy nincs semmi (és akkor azt mesélek, amit akarok), vagy egy békeidőkbeli, bájos, szecessziós kis ország képe él, ahonnan Liszt és Bartók jött, ahol édes a bor, finom a méz, és ahol állítólag olyan termálfürdők vannak, mint Japánban. Itt úgy szerethetem Magyarországot, ahogy megérdemelné, a keleti gyökereivel, de mélységes európaiságával, a sokszínűségével, a nehéz, fűszeres ételeivel, a zamatos boraival, a színes, eklektikus épületeivel, Kodállyal, Kertésszel, meg a török fürdőkkel, és mikor a tört japánommal erről beszélek, és fotókat mutogatok hozzá, életemben először, kicsit büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem."
Én is, én is!
Én is úgy akarom szeretni Magyarországot, ahogy megérdemelné. Furcsa, hogy ehhez Japánig kellett jönnöm, nem?
Mikor fél órával később Réka is eltűnik a mosdóban, majd gyanúsan hosszú idő múlva kerül elő, cinkosan rásandítok.
- A lehúzó? - kérdezem halkan.
- Az - morogja maga elé.
Tisztelem Julcsit és Carment, amiért ilyen messze élnek otthonról. Mindenkit tisztelek, aki meg tudja vetni a lábát külföldön. Soha nem mondanám hogy én ezt soha nem tenném meg. Mert mit tudhatom én? Kalandvágy van bennem is, úgy tűnik.
De az, hogy tizenegy napja vagyunk itt, mégse tudjuk lehúzni magunk után a vécét, azt hiszem, kimeríti a kultúrsokk fogalmát, és dióhéjban foglalja össze, mitől olyan fenenehéz ez az egész elköltözősdi. Könnyű nekünk, fiataloknak, mert akárhová mehetünk?
Ja, könnyű.
Csak épp mi van, ha én nem akarok elmenni a hazámból?
***
A vacsora végeztével elbúcsúzunk Carmentől és Nobutól. A pár nyáron jön majd Magyarországra látogatóba, én pedig alig várom, hogy vendégül láthassam őket. Nagyon örültem, hogy megismerkedtünk velük. Nagyon örülök, hogy rajtuk keresztül egy "hátsó ajtón" keresztül is bepillanthattam Japánba.
- Nyáron találkozunk - búcsúzunk egymástól. Aztán elsétálnak a villogó neonreklámok között, kézenfogva, az emberek közt manőverezve.
Mi még megállunk a 7Elevennél, és megvesszük a transzferbusz jegyet a kedd reggeli reptéri menetre. A jegyen egyetlen betű sincs angolul, így mindenben Takura és Julira bízzuk magunkat, akik elmagyarázzák, hánykor kell majd felszállnunk a buszra. Meg hol.
Mikor lefekvéshez készülődünk, Julcsin, aki vacsora közben egész jól volt, ismét mutatkozni kezdenek a betegség jelei. Szeme lázasan csillog, és szédelegve igyekszik a hálószoba felé.
- Te Julcsi, ugye holnap nem mész be dolgozni így? - kérdezem. Vasárnap este van, ugyebár.
- Nincs betegszabadság - hessegeti el naivságomat ő. - Még az a szerencse, hogy pénteken korábban tudtam eljönni - teszi még hozzá.
- Az mit jelent, hánykor jöttél el? - kérdezem.
- Este fél hétkor - jön a válasz.
Aztán befordul az ajtón, hogy reggelig valamennyire még ki tudja pihenni magát.
12. NAP: Tokió
Gyerekkoromban volt egy képeskönyvem, amit nagyon-nagyon szerettem. A könyv nagyalakú volt, és hatalmas rajzok alkották, melyek mindegyike egy tömegjelenetet ábrázolt, valamint egy Virág néni nevű figurát valahol a tömegben. A feladat az volt, hogy keresd meg Virág nénit, majd a lap szélén felsorolt tárgyakkal és emberekkel is tedd ugyanezt (például: keress meg tíz majmot Isztambulban, vagy három festett esernyőt Pekingben). A történet szerint Virág néni (aki, így utólag visszagondolva, egy gyermektelen vénlányra hasonlított) a világot járja, és mindenhol alaposan körülnéz. Emellett pedig ajándékokat vásárol az otthoniaknak, akik mindig valami másra vágynak, és mindent külön országban lehet megkapni.
Ez a könyv jut eszembe, mikor Rékával megtervezzük a hétfőt. Utolsó napunkat két dolognak szenteljük: délelőtt felmegyünk Tokió legmagasabb kilátójába, a Tokyo Skytree-re, délután pedig megvesszük az otthoniaknak szánt ajándékokat.
 |
| Macskasapi. |
Előtte azonban még egy dolgot el kell intéznünk: ki kell nyomtatnunk valahol a másnapi hazaútra szóló beszállókártyákat. Julcsi tanácsára a 7Eleven felé vesszük az irányt (igen, ebben a boltban tényleg mindent el lehet intézni).
- De hogy mondjuk meg nekik, mit akarunk, ha nem tudnak angolul? - kérdeztem Julcsit előző este.
- Csak mutassátok meg nekik a pendrive-ot és mondjátok, hogy "printo" - jön a válasz.
Hát jó.
Először, úgy tűnik, működik. A fiatal férfi, aki a kasszában áll, mosolyogva elvezet minket egy fénymásoló-nyomtatóhoz. Bedugjuk a pendrive-ot, de a döntő pillanatban segítőnk lefagy, és sebesen magyarázni kezd, miközben fel-le csukogatja a fénymásolót.
- Printo! Mi nyomtatni akarunk, nem fénymásolni! - mondom neki. Ő értetlenül pislog. Aztán tovább magyaráz, és feszülten nevetgél.
- Printo! - fogom könyörgőre a dolgot. A Picasso kalandjai c. film jut eszembe, az a jelenet, mikor Picasso lakást akar kivenni Páriszban. "Aqua!", szalad ki a számon majdnem.
De semminek semmi haszna. Végül a férfi elmegy, és egy nő veszi át helyette a parancsnokságot, aki három szóval többet tud angolul. Réka beszállókártyáját gond nélkül kinyomtatja. Próbálom neki elmagyarázni, hogy nekem is kéne egy ilyen...
- Again! Go back! Another one! Please! - megpróbálom a lehető legegyszerűbb angolt használni. Még mutogatok is a mondandómhoz. Végül - magam se tudom, hogy - sikerül elérni a célunkat, de Isten a tanúm, ilyen bonyolultan nyomtatást én még nem intéztem.
A slusszpoén? Mikor megkönnyebbülten kilépünk a bolt ajtaján, kezünkben összesen négy Finnair jeggyel, a nő utánunk szalad. Kezében ott a pendrive-unk, amit a nagy lelkesedés közepette sikerült a gépben felejtenünk.
Mosolyogva hajlongunk, arigato, arigato gozaimasz (ez legalább megy), és fejcsóválva indulunk a metróállomás felé.
***
A Sibuja kereszteződés felé utazva - a tömegre való tekintettel - lerogyunk egy elsőbbségi ülésre, ami időseknek, terhes nőknek, illetve gyerekeknek van fenntartva. Pár megálló után felszáll egy bácsi, nekünk pedig eszünkbe jut első napunk Tokióban, mikor Julcsi elmesélte, hogyan késeltek meg valakit egyik reggel a metrón, mert elsőbbségi helyen ült, pedig nem volt rá jogosult.
- A csávó, aki késelt, még bement munkába, majd a munkaidő vége után feladta magát a rendőrségen - vigyorgott.
Most Rékának is és nekem is beugrik ez az anekdota, és egymással versengve pattanunk fel az ülésről. A bácsi azonban int, hogy üljünk vissza nyugodtan, majd beszédbe elegyedik velünk. Kiderül, hogy nagyon művelt: a japánon kívül beszél kínaiul, koreaiul, olaszul és németül is. Ja, meg persze angolul.
- Maguk hogyhogy nem beszélnek németül? - kérdezi döbbenten. Julcsi szerint sok japán Magyarországot még mindig az Osztrák-Magyar Monarchiával és a Habsburgokkal asszociálja, talán ezért az értetlenkedés. Elmagyarázzuk neki, hogy a második idegen nyelv, amit tanultunk, a francia, de a bácsi továbbra is értetlenkedik.
A Sibujánál leszállunk, mert eddigre már kifigyeltük, hogy ez a szerelvény itt visszafordul (vannak olyanok, amik "átváltoznak" a csomópontnál, és más néven folytatják útjukat, de mi most egy másikat fogtunk ki). A bácsi fenn marad, mi ezt nem is igazán értjük. Pár perccel később látjuk, ahogy udvariasan letessékelik őt a szerelvényről.
Furcsa érzés, hogy ebben a rövid kis pillanatban jobban képben voltunk a tömegközlekedéssel, mint ő.
 |
| Sok szerencsét amúgy ezen kiigazodni. |
 |
| Tokyo Skytree (634 méter) |
 |
| Búcsúpillantások Tokióra Árnyékember társaságában. |
- Na mi az, itt nem sérti a szentséget a pisilés? - kérdezi egyszer csak mellettem Réka élesen, utalva ezzel az Inari hegyen látott figyelmeztetésre. A tokiói szentély bejárata előtt ugyanis kiépített vécé díszeleg.
Berongyolunk a talizmánokért (életemben nem éreztem még magam konszumeristábbnak), majd átvágtatunk a forgalmas Takesita utcába (emlékeztek? Itt volt az a leírhatatlan tömeg), és rengeteg szuvenír- illetve kiegészítőboltot látogatunk meg. Veszünk hajbavalókat, hűtőmágnest, meg minden olyan apróságot, amire maradt pénzünk és megteszi ajándéknak. Végezetül elbúcsúzunk a Takesita utcától is, méghozzá egy-egy tekintélyes, tölcsérré tekert tésztájú palacsintával. Mellettünk két brit lány próbálja kitalálni, merre induljanak tovább.
- Fogalmam sincs, merre kéne mennünk - füstölög az egyik, reményvesztetten forgolódva a tömegben.
"Ismerős", gondolom magamban, miközben a két lány tovább úszik az árral. Máris hiányzik kicsit Japán, pedig még el se mentünk.
Egyik utolsó megállónk egy Sailor Moon boltba vezet, ahol Anna barátnőm kívánságát teljesítve veszek egy apró fityegőt (az egyetlen dolgot, amit ki tudunk fizetni itt), és ezzel be is fejezzük az ajándékvásárlást. Pontosabban: a maradékot a reptérre hagyjuk. Bízunk benne, hogy ott bőven lesz még időnk vásárolgatni.
 |
| Sailor Moon bolt, amit fáradságos munkával kutattunk fel, avagy mindent a barátokért. |
Röviden: bőven lenne itt még mit felfedezni. De a legtöbb, amit most mondhatunk, az a remény: majd legközelebb. Hiszen sosincs kizárva, hogy lesz legközelebb.
Az utca hömpölyög, hétfő késő délután van. A japánok jönnek szembe, maszkokkal, nyugatit rajtunk kívül nem látni. De már nem ijesztő a tömeg, vagy legalábbis nem annyira, nem úgy. Egy kis szeletkéjét ismerhettük meg Tokiónak, és még kisebb szeletkéjét Japánnak, de ezért az apró szeletért is végtelenül hálásak vagyunk a sorsnak.
- Azt nézd meg - bököm meg egyszer csak Rékát.
Jobbra tőlünk, ahol a járda szélén fasor húzódik, egy kétnyelvű tábla áll. Rajta Yodát is megszégyenítő szórenddel megspékelt, bölcs keleti mondással felérő üzenet díszeleg:
"Please be careful of the branch in which the time of strong wind is falling*", szól a jószándékú intelem.
Rékával kétrét görnyedünk a röhögéstől. Imádjuk ezeket a japánokat.
*Nagyjából: "Óvakódj az ággal ahogy esik az erős szél!"
 |
| Ezt Yoda is megirigyelné. |
***
Pár órával később már kevésbé rajongunk értük. A másnap hajnali taxit próbáljuk megszervezni Taku közreműködésével, aki azonban, miután két társaságot is felhív, szomorúan közli velünk, hogy hajnali ötkor egyik cég se hajlandó egy 700 jenes úton elvinni minket a metróállomásig. Mivel busz ilyen korán még nem jár, és mivel két nagy bőrönddel kéne a huszonöt, de csomagokkal inkább negyven perces sétát megtennünk, nem vagyunk túlságosan feldobva. Végül Taku a segítségünkre siet, és gálánsan felajánlja, hogy reggel kivisz minket az állomásra. Vég nélkül hálálkodunk neki, és szerénynek érezzük a tiramisut, amivel meglepjük őt.Korán lefekszünk, miután gondosan összepakolunk, felkészülve a másnap hajnali indulásra. Időközben kiolvastam Kristin Newman világutazós könyvét, így a hátizsákomba most A kurblimadár krónikája (The Wind-Up Bird Chronicles) kerül, Haruki Murakamitól, amibe még jóformán bele se kezdtem. (Mint utóbb kiderül, nem vesztettem sokat - elég nehezen emészthető, viszont rendkívül hosszú irománynak bizonyul. A harmadik könyvet, amit eredetileg erre az útra vettem, csak hazaérésünk után olvastam ki: ez Dave Eggers You Shall Know Our Velocity c. regénye. Talán ironikus, hogy Dave Eggers ugyanaz az író, akinek egy másik könyvét - Hologram for the King - Dubajból hazafelé bújtam a repülőn, szinte végig, hogy ne őrüljek meg. A You Shall Know Our Velocity a legjobb könyvnek bizonyult a három közül, amit pakoltam - kalandvágyó világjáróknak szívből ajánlanám. Nudge-nudge, wink-wink, say no more.)
 |
| Tisztelt bíróság, én megpróbáltam - avagy élvezhetőség szerint növekvő sorrendben. |
13: NAP: Tokió Narita International Airport - Helsinki Vantaa - Budapest Liszt Ferenc repülőtér
... és pár perccel később (nekünk legalábbis így tűnik) már meg is szólal az ébresztőnk.
- Ez nem lehet - morogja mellettem Réka.
A transzferbuszunk hat körül indul, mi a házból ötkor. Julcsi, szegény, szintén kikászálódik az ágyból, és beszáll Taku mellé a tíz perces autóútra, ami a metróállomásig vezet. Mikor kiszállunk, nem igazán tudunk mit mondani.
- Köszönjük - hebegjük. - Nagyon-nagyon köszönjük!
Julcsi kevésbé érzelgős típus.
- Siessetek, nehogy lekéssétek a buszt! - terelget minket a metrókapu felé. Aztán gyorsan megöleljük egymást, és Takunak is búcsút intünk.
- Feküdjetek vissza aludni! - javasoljuk nekik, mielőtt integetve beszállnak a kocsiba.
Hajnali öt óra tizenöt perc van. Felszállunk a metróra, hat megállót megyünk, és leszállunk a Futako-Tamagawa nevezetű állomáson. Kicsit keringünk, de aztán irányba pozicionálódunk, és hamarosan megpillantjuk a buszmegállót. Teljesen üres, de amint beállunk, a semmiből megjelenik egy japán férfi. Mosolyogva közelít.
- Narita? - érdeklődik. Bólintunk. - Terminal? - jön a következő kérdés.
Megmondjuk neki, hogy a kettes terminálra megyünk, mire elégedetten elveszi a bőröndjeinket, felcímkézi őket, minket pedig beterel egy kis váróterembe. Élvezzük, hogy fogják a kezünket, hogy sikerült megtalálnunk a buszmegállót, hogy a csomagjainkról is gondoskodnak. Lerogyunk a váróterembe - igaz, tíz perccel később már szállhatunk is fel a transzferre.
Elindulunk. Csak tizennyolc óra, és otthon vagyunk, számolgatjuk... De így, hajnalok hajnalán, valahogy nem vidít fel minket a gondolat. Réka pihenni próbál, én pedig zenét hallgatok a közel két órás út alatt, és a kedd reggeli, ébredező Tokiót bámulom. A buszunk megáll még pár helyen a városon belül, így van időm lélekben elbúcsúzni ettől az óriási, zavarba ejtő, néha egyenesen ijesztő, de mégis fantasztikus helytől. A fülemben LP "Tokyo Sunrise" című száma zeng, a dal, amiről otthon még azt hittem, első dolgom lesz meghallgatni, ha Japánba érkezünk.Valójában mindvégig annyira lekötött az, ami körülöttem történt, akár buszon, akár vonaton, akár repülőn ültünk, hogy zenét szinte alig hallgattam a két hétben. De most, ahogy áthajtunk a Rainbow Bridge-en, és kitekeredve nyújtogatom a nyakam, hogy még utoljára ráfókuszálhassak a Tokyo Towerre, a szívem együtt ver ezzel a dallal.
Az autópályán már egy másik útra gondolok, egy másik autópályára, egy másik országra. Tizenegy hónappal ezelőtt a dubaji reptérre vezető úton ültem ugyanígy, és a szívem épp készült megszakadni. Emlékszem, ahogy a kilométerek morbid módon számolták vissza az időt, amit még ott tölthettem, emlékszem a kocsiban szóló zenére. Emlékszem arra a magány-érzésre, ami elfogott, mikor egyedül maradtam a reptéren, és emlékszem arra a komor kábulatra, amiben végigültem a hatórás repülőutat hazafelé.
Minden fájdalomra emlékszem. És mégis, az jut eszembe: vajon lett volna bátorságom eljönni most Japánba, ha tavaly nem megyek el Dubajba?
Réka mellettem a barátjának írogat a busz wifijére csatlakozva. Felsóhajtok. Legszívesebben magamhoz ölelném kis útitársamat. De inkább tovább nézem a tájat, amihez még vissza szeretnék térni egyszer, ha a sors is úgy hozza.
 |
| Rékával kicsit unatkozunk az úton. |
***
Másfél órával később már a biztonsági ellenőrzéshez állunk sorba. A fejünk fölött japánul hangzanak el a szokásos intelmek. A nyelv érdekessége, amit én korábban nem tudtam, hogy sokszor tulajdonképpen angol szavakat "japánosítanak", így egy idő után az ember meglepve veszi észre, hogy bizonyos töredékeket minden gond nélkül megért. (Feltéve, ha észben tartja, hogy az "r"-eket "l"-ekre kell cserélnie, illetve, hogy a szavakban sosincs mássalhangzó-torlódás.) Így lesz például a tokiói "Blue Line" nevezetű metróvonalból "Bürü Rainü", a "knife" (kés) szóból "nájüfü", a "coat" (kabát) szóból pedig "kótó".Elhangzik valami, amiből két szót is megértünk: "kótó" és "dzsakettoja".
- Na, vedd le a dzsakketojádat - vigyorgok Rékára, aki fekete bőrdzsekit visel.
 |
| Impresszív "Departures" kijelző a Naritán. |
Könnybe lábadt szemmel indulok a duty free boltok felé. A becsekkolás után minden megmaradt pénzünket jenné tettük, hogy tudjunk még vásárolni, a boltban viszont annyian vannak, hogy gyakorlatilag az egész reptéri tartózkodásunkat sorbanállással töltjük. A shopping után csupán arra marad időm, hogy - az aprót elszórandó - teát vegyek egy automatából, illetve, hogy ott felejtsem a kabátomat az egyik mosdóban, aminek következtében a már beszálláshoz kígyózó sorból kell visszaszaladnom a vécébe.
Lihegve érek vissza Réka mellé, nem sokkal azelőtt, hogy minket is a kapuhoz invitálnának.
- Fáradt vagyok - mondom, tulajdonképpen csak úgy, bele a semmibe. A fülemről is csomagok lógnak. Alig várom, hogy tíz órán keresztül ülhessek és békén hagyjanak.
 |
| Tájékozódás a Naritán. Réka megsejt valamit. |
A közvetlen közelünkbe egy fiatal pár érkezik, karjukban egy pár hónapos kisbabával.
Ökölbe szorul a kezem. Nem-nem-nem. Biztos vagyok benne, hogy még egy olyan utat, amit végigsír egy gyerek, nem bírok ki. Réka ugyanígy fészkelődik mellettem. Nem-nem-nem, nem-nem-nem...
De lássatok csodát: a gyerek alszik! Alszik, és alig ébred fel az út alatt. A szülei felváltva állnak őrt felette: sétálgatnak vele a fedélzeten, mutogatják neki a képernyőket, játszanak vele, minden lehetséges módon lefoglalják. Néha sírdogál picit, de etetik, ringatják, nem adják fel, és az út - esküszöm - fele olyan rövidnek tűnik, mint idefelé (valójában egy órával hosszabb, a Föld forgásának köszönhetően). Nem sok anyai ösztön van bennem, és úgy érzem, az ideúton elszenvedett halláskárosulás a maradékot is kiölte belőlem egy életre, de ez a kis család legalább az emberiségbe vetett hitemet visszaadja egy kicsit.
Amúgy ülésszomszédunk egy bácsi, aki legjobb tippem szerint orosz. Semmilyen más nyelvet nem beszél, így még a kávé/tea rendelése is problémásnak bizonyul. Mikor megunom a Jóbarátok, az Így jártam anyátokkal és a Bob Burgerfalodája nézését, belekezdek A könyvtolvaj (The Book Thief) című filmbe, ami, mint kiderül, a második világháborús Németországban játszódik. Mikor megjelennek az első horogkeresztek, feszülten pislogok az orosz bácsi felé. Lehet, csak nekem tűnik így, de mintha kicsit rosszallóan sandítgatna a monitoromra...
A kis képernyőn egyébként - sok egyéb más mellett - a kapcsolódó járatokat is nyomon lehet követni, ami nagyon intelligens és szimpatikus gesztus a Finnair részéről. Megnézem a budapesti gépet, amire kábé tizenegy óra múlva fogunk felszállni. "On time", biztat a számítógép.
Számolgatok: otthon hajnali hat óra felé jár az idő. Még jó, hogy "on time" a gép...
Rékával felváltva pihenünk, tévézünk, illetve fotókat nézegetünk a telefonján. Megállapítjuk, hogy némelyik képen úgy nézünk ki, mint egy nászúton lévő pár. Kétszer kapunk enni - lassan visszaállunk a kés-villa használatára - és a tíz órás út meglepően gyorsan eltelik. Aztán feltűnik Helsinki, a jó öreg Európa. Április közepe van, de itt még hó van a kertekben. Undorodva pislogok lefelé. Ha itt ilyen a tavasz, milyen lehet a tél?
 |
| Réka és én a repülőn. A kép illusztráció. |
Csak másfél óránk van átszállni, de minden simán megy. Aztán Rékára nézek, aki holtsápadtan, csendben jön mellettem.
- Mi van? - kérdezem.
- Nem vagyok jól - grimaszol ő.
Gyorsan leültetem, szerzünk neki innivalót és csokit (öntelten húzzuk elő a bankkártyát, amit végre használni is tudunk). Rékán talán most jön ki a "Kiotó-szindróma", amin én már túl vagyok. Továbbra is falfehéren mered maga elé, miközben a budapesti gép begurul a kapunkhoz és mi beállunk a sorba. Közben a megtett hosszú útról beszélgetünk. Egyszer csak az előttünk álló néni hátra fordul.
- Hasonló cipőben járunk - mosolyog ránk. - Én Oszakából jövök...
- De jó végre magyar szót hallani! - szólal meg egy bácsit magunk mögött.
Talán furcsa, hogy ezt mondom - de tényleg jó.
***
A budapesti két órás utat már szinte meg se érezzük a tízórás repülés után. Réka kicsit összeszedi magát és figyelemelterelésképp elkezdjük összeírni, melyik nap merre jártunk és mit csináltunk, míg Japánban voltunk. Kicsit aggódom, hogy emlékezni fogok-e mindenre, mikor majd megírom ezt a blogot... Olyan sok élményt kell feldolgoznunk, hogy azt se tudjuk, hol kezdjük majd a mesélést, ha hazaérünk.
Mikor leszállunk, fél Ferihegyet bejárjuk, mire eljutunk a csomagkiadóhoz, és szerencsére csak egyetlen veszteségről tudunk beszámolni: valahol az úton Réka bőröndjéről lelopták az azonosító bagolybilétát, ami a csomag fogantyúján lógott. Szomorú eset.
- De rajta van a címem. Talán visszaküldik - reménykedik a károsult. (Jelen állás szerint, június 1-én, ez még nem történt meg.)
Kilépünk a tükörajtón, felkészülve arra, hogy szeretteink karjaiba omoljunk. A terv csak ott hibádzik, hogy nincs itt senki.
- Még húsz perc, mire ideérnek - nézi a telefonját Réka.
- Na szép - forgatom a szemem. - Mi 9000 kilométert repülünk és itt vagyunk időben, ők meg késnek?
Kisétálunk a reptér elé a két nagy bőrönddel. Percenként jönnek oda a taxisok, és fuvart ajánlgatnak angolul. Magyarul hajtjuk el őket. Furcsán álomszerűnek fogom fel a világot magam körül. Este fél hét felé jár az idő, ez nekünk Rékával hajnali fél kettőt jelent. Ami azt jelenti, hogy közel huszonnégy órája vagyunk talpon. Kinyújtom magam előtt a karom. A kezeim finoman reszketnek, mint mikor túl sok kávét iszom. Tompán csodálkozom a kimerültség ilyen jellegű manifesztációján.
A merengésből az zökkent ki, mikor elsétál mögöttünk egy férfi. "A nézését meg a járását, meg a csípőjének a ringását", fütyüli önfeledten. Rékával felröhögünk. Eszembe jut, mit mondott, mikor talajt fogtunk egy órával ezelőtt.
"Hazacsapódtunk."
 |
| A célnál. Réka az utolsókat rúgja. |
- És most - fordítok hátat a turbékoló Réka-Roli párosnak - megünneplem, hogy ebben az országban vannak kukák az utcákon - kiáltok, majd elégedetten vágom bele a műanyag palackot az első szemetesbe, ami az utamba akad, olyan erővel, hogy a palack kis híján visszapattan a kosárból.
"Megjöttünk. Mindent köszönünk!", megy az üzenet Julcsinak. Majd elolvassa, ha odaát felkelt a nap, gondoljuk...
Aztán beülünk a kocsiba. A kitartó unszolásra mesélni kezdünk... és bizony jó sokáig nem is hagyjuk abba.
 |
| Hello, goodbye! |
"Az utazás kényszere jól ismert pszichológiai jelenség. Külön szó van rá: dromománia, és nagy örömmel jelenthetem, hogy én magam is ebben a kórban szenvedek."
Ezek a szavak utazós példaképemtől, Michael Palintől származnak, aki 1988-ban körbeutazta a Földet, kizárólag szárazföldi illetve vízi közlekedési eszközök segítségével. Vállalkozásával Jules Verne hősének, Phileas Foggnak fikciós kalandját igyekezett a valóságba átültetni - ez sikerült is neki, a BBC pedig szerencsére az egész utazást filmre vette. Palin ez után még számos túrát vállalt el, így született többek között a Sarkig tárt világ (Pole to Pole), amiben az Északi sarktól haladt a Déli sarking, illetve a Teljes kör (Full Circle), mikor a Csendes-óceánt kerülte meg. Engem már tizenévesként lenyűgöztek ezek az utak, és néminemű rokonlelkűséget éreztem Palinnel, lévén ő is mániákus naplóvezető, így az utazásairól könyvek is megjelentek.
Az ő szavai jutnak eszembe, mikor nagyjából egy héttel azután, hogy hazajöttünk Japánból, már a LOT légitársaság weboldalát nézegetem. Indulásunk napján a ferihegyi repülőtér tele volt plakátolva a cég hirdetésével, ami büszkén kürtölte világgá, hogy május elejétől közvetlen járatokat indít Budapest és New York között. Kíváncsi vagyok ezekre a jegyekre, és beleborzongok a promóciós árakba. Olyan közel hozzák Amerikát, amiről egy hete, mikor Odawarában az óceán partján San Francisco irányába bámultunk Rékával, nem is álmodtunk.
Aztán picit megrázom magam. A Japánba tett utazásunk fejenként nagyjából félmillió forintot követelt, még így is, hogy Tokióban ingyen lakhattunk. Teljesen biztos vagyok benne, hogy idén már nem fogom tudni elhagyni Európát. Viszont abban is biztos vagyok, hogy még bőven lesznek helyek, amiknek a meglátogatása napirenden lesz tartva. Az Egyesült Államok pedig előkelő helyet foglal el a listán. Ha a világot nem is tudom körbeutazni, azért két határozott célom van:
1) Szeretném meglátogatni Európa összes országát.
2) Szeretném meglátogatni a világ összes kontinensét.
És természetesen ezekről írni is szándékozok, ha nem bánjátok. Annyian kérdeztétek, milyen volt Japán, és talán ezzel a hatrészes beszámolóval érzékeltetni tudtam, milyen lehetetlenség ezt koherensen, szóban elmesélni. Így, írásban, több emberrel tudtam megosztani az élményeket, mint bármilyen más fórumon, és maga a folyamat nem csak az élmények felidézésében, de rögzítésében is sokat segített nekem.
Azon kívül, hogy borzasztó szerencsésnek tartom magam ezért a lehetőségért, Japán ki is tisztította kicsit a fejemet. Mikor a hazaérkezés után először mentem be a munkahelyemre, nem győztem mondogatni: én orvosi ajánlással küldenék el mindenkit, aki dolgozik, évente két hét összefüggő szabadságra. Nem kell Japánig menni, csak odáig, ahol valami újat láthatunk. Ez elég arra, hogy kicsit perspektívából lássuk a dolgokat utána, és biztosabban tudjuk azt is, mit is akarunk megélni a mindennapokban.
Amikor április 5-én felszállt a gépünk Budapestről, az jutott eszembe: még soha nem töltöttem ennyi időt távol az otthonomtól. Nem hogy Magyarországtól, de Budapesttől sem. Ez egyszerre volt jó és ijesztő - el se tudom képzelni, milyen lehet úgy elemelkedni arról a betonról, hogy közben ott a tudat: most nem egy hétre vagy egy hónapra, de több hónapra, vagy akár fél- egy évre megyünk el. A világ sokat zsugorodott már, de Tokió és Budapest között továbbra is 9000 km található. Bár az elmúlt évben két példát is láthattam arra, milyen az, ha az ember külföldön éli az életét, valahol az az érzésem, hogy én erre nem lennék képes. Egyrészt van bennem egy olyan maradi tudat, hogy én a saját országomban és a saját országomért szeretnék dolgozni. De a másik okom talán még fontosabb.
Hiszem, hogy mostanában, mikor meglepően könnyen fordítanak népeket egymás ellen, kiemelten fontos, hogy minden országban legyenek olyanok, akik nem csak hallomásból vagy óriásplakátokról ismerik más népek képviselőit, de személyesen, testközelből is. Kellenek olyanok, akik a hazájukban élnek, de tág világnézettel; kellenek azok, akik egyetemistaként Erasmus programmal tapasztalnak meg más kultúrát, kellenek azok, akik elmennek, majd visszajönnek. Kellenek azok, akik utaznak és látnak, és mesélnek, elmondanak ahelyett, hogy megmondanának. Az egyik dolog, amiért a leghálásabb vagyok ezeknek az utazásoknak a kapcsán, az az, hogy ha egy fejkendőt viselő nőt látok Budapesten, akkor az ösztönös reakcióm az, hogy elmosolyodom - mert eszembe jut az a sok pozitív csalódás, amit az Egyesült Arab Emírségekben vagy épp Ománban éltem át. Most már, ha ázsiai férfival vagy nővel találkozom, el tudom dönteni, japán vagy kínai-e az illető, és ez is örömmel tölt el. Ma a 72-es troli megállójában egy kis buddhista talizmánt szúrtam ki egy nő táskáján lógva, és boldogan sóhajtottam fel. A világ egyszerre sokkal kisebb és sokkal nagyobb annál, mint ahogy tanuljuk vagy megéljük azt.
Egy kedves barátom mesélte nem rég, hogy egyéves kislányát most tavasszal vitte először külföldre. Európán belül maradtak, de a nyaralóhelyen sok más nemzetiségű ember is volt. Mint kiderült, a kislány minden olyan emberre, aki eltért az általa megszokott európai "sablontól", szélesen mosolygott. A gyerekek csalhatatlan ösztönével érezte, hogy a diverzitás jó, érdekes, megismerendő dolog, olyasmi, ami felé így, mosolyogva érdemes közelíteni. Ennél egyszerűbben ezt nem lehet megfogalmazni.
Pár nappal ezelőtt egy volt osztálytársammal találkoztam itt, Budapesten. Ez a lány hat éve él az Egyesült Királyságban, jó pár éve már Londonban. Egy nagy, mindannyiótok által ismert cégnek dolgozik. Nincs diplomája, de jóval többet keres, mint én a két diplomámmal itthon.
És mit mondott így, hat év után?
A budapesti nyárról beszélt, meg a budapesti tavaszról. "Londonban nincs igazi tavasz", panaszkodott.
Hat év. Hat éve él kinn, de nem tudta megszokni a ködöt és az esőzéseket, a hideg áprilisokat és májusokat. Vágyakozva gondol a Fröccsteraszon lazuló kortársaira, akiknek ezt a nyugodt, nyári időtöltést megengedi Budapest mérete, éghajlata, ára. Ez a lány hazavágyik, pedig tökéletesen tud angolul, van munkája és vannak barátai is odakinn. Mikor erről beszélt, azon gondolkodtam, vajon szégyen-e, ha valaki egy ponton azt mondja: ennyi elég volt. Megtanultam, amit meg lehetett a határokon túl. Itt az ideje, hogy otthon hozzak létre valami jobbat, azokra a tapasztalatokra alapozva, amiket kinn nyertem.
"Furcsa két madárfaj a gólya meg a fecske - írja Gárdonyi Géza Az én falumban - hogy tavasszal mindig idejön a másik világrészről; ősszel meg mindig visszatér a másik világrészbe. De ott nem házasodnak, nem raknak fészket és nem költenek, csak itt minálunk.
Melyik hát az igazi hazájok?
A mi magyar hazánk.
Még furcsább, hogy az a két gólya, meg az a pár száz fecske az egész országból csak éppen a mi falunkat szereti. A messze Afrikából ide térnek mindig vissza, ide ám, a mi szegény nádas házaink közé, a mi szegény mezőinkre. Mi van a mi falunkon olyan szeretni való, hogy érdemes érte átrepülni egy egész nagy tengert, meg egy egész nagy országot?"
Szóval arra jutottam: nem szégyen a hazajövetel, dehogy az. Mint ahogy az sem az, ha valaki kinn találja meg önmagát. De én még hiszek abban, hogy a hazám maradhat is a hazám, és hogy a saját tapasztalataimmal egy picit tovább is tudom gazdagítani azt, amit már egyébként is szeretek.
Remélem, sikerül.
 |
| さようなら! * * *
És most azoknak, akik esetleg lemaradtak róla: a "Tokyo Sunrise" c. beszámoló négy percbe sűrítve. Jó szórakozást!
|
