Három egyszerű kérdés

1. Kellett már valaha olyan zebrán átmenned, ahol nem volt lámpa?

Mielőtt elkezdtem vezetni, talán nem is tudtam, hogy ilyen esetekben az autósoknak kötelessége átengedni a zebránál várakozó gyalogost. Általában úgy voltam vele, hogy kivárom, amíg valaki megszán, de nem lépek le a járdáról, amíg ki nem ürült az úttest előttem, mert hát... ki tudja. Talán pont nem figyel. Vagy láthatatlan vagyok. Butaság lenne; ráadásul nevetségessé se akarom tenni magam.

2. Ültél már olyan megbeszélésen/előadáson/tanórán/meetingen, ahol a véleményeket, kérdéseket vártak a jelenlévőktől, és ahol nem igazán akartál/mertél megszólalni? 

Én számtalanszor tapasztaltam ezt az egyetemeken, és bár elismerem, hogy a legegyszerűbb megoldás nem mindig az, hogy kifejtem a véleményem Geoffrey Chaucer életművéről, mindig irigyeltem azokat, akik mertek hozzászólni. Én sokszor csendben maradtam. Mert hát... ki tudja. Talán meg se hallják a kérdést. Butaságot is mondhatok. Még a végén kinevetnének.

3. Utolsó kérdésem: irigyeltél már másokat a jó lehetőségekért, amiket az élettől kaptak?

Egy utazásért, párkapcsolatért, jobb állásért - vagy egyszerűen csak azért, mert több élményben volt részük, mint neked? Mert én meg se tudom számolni, hányszor.

Egy nap meguntam, hogy nem engednek át az autósok a zebránál. És mikor leléptem a járdáról, rájöttem, hogy ezzel az apró mozdulattal egy másik dimenzióba kerültem át. Az autók lassítottak, megálltak, utat engedtek nekem. Ami remek volt. Egyszer egy furgon direkt a felezővonalon állt meg, így blokkolva mindkét sávot és biztosítva, hogy egyben átérjek a túloldalra.

Rájöttem: a zavarbaejtő csendek a megbeszéléseken, meetingeken és irodalom szemináriumokon a lyukak, amiket a rohanó autók között látsz. Azért van csend, mert te, igen, te, nem szólsz egy szót sem. Ha lelépnél a járdáról a világ fékezne egy pillanatra és átengedne téged, és így átjuthatnál a túloldalra. Ezek a hézagok nem véletlenek, ezek a mi külön, személyre szabott parkolóhelyeink, ahová várnak minket. 

Ha láttátok a 2012-es londoni Olimpia megnyitóját, biztos emlékeztek Rowan Atkinson zseniális vendégszerepére mint zongorista. Na most szerintem mindenki egy ilyen rendezvényen ül és van előtte egy zongora. És nem tűnik nagy dolognak lenyomni rajta egy billentyűt, a végén mégis lehet, hogy egy stadion fog tapsolni érte.

Visszatérve a zebrákhoz: persze nem azt mondom, hogy néha nem kell hátraugrani és beinteni a 200-al hajtó bunkónak, aki nem is lassít. De kettőtök közül nem te leszel az, aki az árokban végzi.

Komfortzóna-tágítás

"Ha nem lépsz ki a komfortzónádból, ne számíts rá, hogy megváltozhat az életed."

.

.

.

Senki másnak nem mennek az agyára az ilyen kijelentések?

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem meg tud őrjíteni, ha valaki elkezd arról papolni, hogy lépjek ki a komfortzónámból. Nem mintha nem lenne igazuk - pont azért frusztrál a dolog, mert tudom, hogy igazuk van. És azt is tudom, hogy az ember - de legalábbis én - sokkal jobban ragaszkodik az ismerthez, mint amennyire az ismeretlenre vágyik.

A tavalyi év végén kitöltöttem egy Éviránytű nevű füzetecskét, ami lényegében egy tudatosító módszer. Ilyen kérdések vannak benne, hogy:

"1. Mi az, amiből erőt fogsz meríteni idén?

2. Mi volt a legnagyobb kihívás, amivel az elmúlt évben találkoztál?

3. Kiknek az életére voltál a legnagyobb hatással?"

Én mondom, nem egyszerű ezt oldalakon keresztül csinálni. Ráadásul az egyik utolsó lapon a következő kitöltendő mező várt:

"Mi lesz számodra az év szava?"

Ebbe azt hittem, bele fog törni a bicskám. Egyetlen szó, ami kapaszkodóval tud szolgálni egész évre? Sokat olvasok és sokat írok, de hogy egyetlen szóval fejezzek ki mindent, amire egy rossz nap vagy egy veszekedés után, egy hosszú projekt vagy nagy kihívás előtt szükségem van - lehetetlennek tűnt.

Aztán egyik nap mégis beugrott valami, és minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább tetszett. Rövid, értelmes, és tényleg sok megoldhatatlannak számító dolgon átsegít.

Ez a szó pedig a következő:

"KIS LÉPÉS"

(vagy, ha esetleg úgy jobban tetszik, #kislépés)

És hogy mi köze ennek a komfortzónákhoz?

Úgy gondolom, hogy ha nem is minden esetben, de az introvertált embereket tekintve a komfortzóna-elhagyásra biztató okosok valahol tévednek. Ha ugyanis egy introvertált elhagyja a komfortzónáját, megsúgom: nem fogja jól érezni magát. Ideges lesz, félni fog, és nagyobb eséllyel ül csöndben, lép le korábban a buliból vagy feszeng kínosan hosszú órákon keresztül (helyettesítsétek be az adott helyzethez legmegfelelőbbet), mint hogy megtalálja önmagát. Én köszönöm, de nem elhagyni akarom azt a közeget, ahol önbizalommal tudok mozogni és kifejezni a véleményemet.

Helyette - kis lépésekkel - tágítani akarom ezt a komfortzónát. Olyan helyzeteket akarok teremteni, amikor merhetek önmagam lenni, de ahol azért valami változik körülöttem. Ha lovagolni akarnék, pónilóval kezdeném.

Újév első hetében felkerestem egy papírboltot, hogy naptárat vegyek magamnak. A polcon megtaláltam a tavalyi naptáram pontos mását - de valami azt súgta, változtassak. Így egy picit eltértem a megszokottól. Nem nagy dolog, én is tudom - más színt és elrendezést választottam - de ha valaki egy kicsit is olyan, mint én, és nehezen szakad ki a megszokott dolgok fogságából, már ez is haladásnak számít.

A cél az, hogy "áthangoljuk" az agyunkat arra, hogy elfogadja a változást és a változtatást. Muszáj kicsi dolgokkal kezdeni, kis lépésekkel haladni előre.

És azt, hogy a dolog működik, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy pár hete egy újabb lépésre szántam el magam, ezúttal kicsit maradandóbbra. Erősen rövidlátó vagyok, éjjel-nappal rajtam van a szemüveg, így nagyon nem mindegy, milyen stílusút hordok. Eddig hajlamos voltam kicsi, visszafogott kereteket választani, most viszont úgy döntöttem, stílust váltok. Az új keret karakteres és érezteti a jelenlétét. És most sokkal jobban látok.