1. Kellett már valaha olyan zebrán átmenned, ahol nem volt lámpa?
Mielőtt elkezdtem vezetni, talán nem is tudtam, hogy ilyen esetekben az autósoknak kötelessége átengedni a zebránál várakozó gyalogost. Általában úgy voltam vele, hogy kivárom, amíg valaki megszán, de nem lépek le a járdáról, amíg ki nem ürült az úttest előttem, mert hát... ki tudja. Talán pont nem figyel. Vagy láthatatlan vagyok. Butaság lenne; ráadásul nevetségessé se akarom tenni magam.
2. Ültél már olyan megbeszélésen/előadáson/tanórán/meetingen, ahol a véleményeket, kérdéseket vártak a jelenlévőktől, és ahol nem igazán akartál/mertél megszólalni?
Én számtalanszor tapasztaltam ezt az egyetemeken, és bár elismerem, hogy a legegyszerűbb megoldás nem mindig az, hogy kifejtem a véleményem Geoffrey Chaucer életművéről, mindig irigyeltem azokat, akik mertek hozzászólni. Én sokszor csendben maradtam. Mert hát... ki tudja. Talán meg se hallják a kérdést. Butaságot is mondhatok. Még a végén kinevetnének.
3. Utolsó kérdésem: irigyeltél már másokat a jó lehetőségekért, amiket az élettől kaptak?
Egy utazásért, párkapcsolatért, jobb állásért - vagy egyszerűen csak azért, mert több élményben volt részük, mint neked? Mert én meg se tudom számolni, hányszor.
Egy nap meguntam, hogy nem engednek át az autósok a zebránál. És mikor leléptem a járdáról, rájöttem, hogy ezzel az apró mozdulattal egy másik dimenzióba kerültem át. Az autók lassítottak, megálltak, utat engedtek nekem. Ami remek volt. Egyszer egy furgon direkt a felezővonalon állt meg, így blokkolva mindkét sávot és biztosítva, hogy egyben átérjek a túloldalra.
Rájöttem: a zavarbaejtő csendek a megbeszéléseken, meetingeken és irodalom szemináriumokon a lyukak, amiket a rohanó autók között látsz. Azért van csend, mert te, igen, te, nem szólsz egy szót sem. Ha lelépnél a járdáról a világ fékezne egy pillanatra és átengedne téged, és így átjuthatnál a túloldalra. Ezek a hézagok nem véletlenek, ezek a mi külön, személyre szabott parkolóhelyeink, ahová várnak minket.
Ha láttátok a 2012-es londoni Olimpia megnyitóját, biztos emlékeztek Rowan Atkinson zseniális vendégszerepére mint zongorista. Na most szerintem mindenki egy ilyen rendezvényen ül és van előtte egy zongora. És nem tűnik nagy dolognak lenyomni rajta egy billentyűt, a végén mégis lehet, hogy egy stadion fog tapsolni érte.
Visszatérve a zebrákhoz: persze nem azt mondom, hogy néha nem kell hátraugrani és beinteni a 200-al hajtó bunkónak, aki nem is lassít. De kettőtök közül nem te leszel az, aki az árokban végzi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése