* Ennek a bejegyzésnek a végén senki ne számítson messzemenő igazságokra. Ez a bejegyzés - lényegében - egy szerelmi vallomás. *
Tavasszal a Bikás parkban sétáltattam Topit, kis Bichon Bolognese-ünket, mikor a négylábúaknak fenntartott zöld terület mellett a következő mondat ütötte meg a fülemet:
"Mindegyiknek saját egyénisége van. Imádom őket."
Természetesen a kutyákról volt szó.
Szinte mindig volt kutya a családban, ha nem is nálunk, de a nagyszülőknél biztos. Én ezért természetesnek vettem, hogy együtt éljek, létezzek velük: kiskoromban az öreg németjuhászunk a gyereknevetésen felbuzdulva fejével forgatta a régi fotelt, amiben ültünk, a puli-szerű Bodri száz métereket rohangált a neki dobott labdáért, és soha egy pillanatra se merült fel bennem, hogy féljek vagy tartsak ezektől az állatoktól. De az, hogy miért érzek irántuk valamilyen különös, megmagyarázhatatlan szeretetet, csak nem olyan régen vált világossá számomra.
Amikor az embert már éri pár csalódás, amikor már kénytelen volt elviselni ezt-azt barátoktól, szerelmektől, családtagoktól vagy akár teljesen idegenektől, ha lökték már fel a mozgólépcsőn, ha küldték el a fenébe mert nem adott pénzt a koldusnak az aluljáróban, ha úgy érezte, senki nem értékeli az erőfeszítéseit, kezd ráébredni, mennyire nehéz bízni a másikban. Csöndesen és nem minden szégyenkezés nélkül vallom be: én még az egészen fiatal gyerekekre se tudok olyan nyugodt jóérzéssel tekinteni, mint egy kutyakölyökre. De miért nem?
Mert sajnos tudom, hogy mindannyiunkba szorult képesség a hazugságra, arra, hogy másokat akarva/akaratlanul bántsunk, hogy fájdalmat okozzunk.
Azért szeretem a kutyákat, mert olyan tiszta szeretet van bennük, ami talán egyetlen emberben sem. Egy kutya, ha örül, mindig őszintén örül, mert nem tud hazudni. A szeretete pedig ugyanilyen őszinte. Ha szidod is, mindig töretlen marad a szeretete irántad és másnap ugyanolyan boldogan üdvözöl. Egy kutya minden nap tiszta lapot nyit neked a szívében és nincs beszennyezve hazugsággal, rosszakarással vagy bosszúvággyal (bár elismerem, egy kis sumákolás még náluk is belefér, ha tudják, hogy a kedves gazdit másodperceken belül egy cafatokra rágott papucs fogadja a nappali közepén).
Egy kutya nem kételkedik. Egy kutya - hűséges.
Egy kutya minden jó tulajdonságát a rendelkezésünkre bocsátja. Jóesetben pedig egyesül benne egy gyerek játékossága és egy felnőtt intelligenciája. Ha valaki tart kutyát, nem kell őket bemutatni, de zárásképp álljon itt Karinthy Frigyes néhány sora "Tomi" című verséből, ami nálam sokkal jobban illusztrálja azt a szeretetet, amit egy ilyen okos, tisztaszívű, segítőkész és őszinte teremtmény iránt érezhetünk:
Karinthy Frigyes: Tomi (Együgyű monológ a kutyaszívről) - részlet
"Úgy tessék venni hogy negyedik éve tartozott Tomi hozzánk
Afféle családtag aki jól érzi magát és éli világát
Néha rámordul az ember nem mész a fenébe Tomi
Mindig itt csetlesz-botlasz lábam alatt egyszer orromraesem
Vagy nem hallgatsz kuss te komisz kutya éccaka van mit ugatsz
Amitől Tomi mordul még kettőt aztán elhallgat érti a szót
Tudja jól nem komoly ez csendesítve rezgeti farkát
Azt csóválja jó-jó értem önnek se kell úgy kiabálni
Tisztelt gazdám mit vár magamfajta kis pincsi kutyától
Emberlétére mint magasabb értelem tudhatná már igazán
Ösztön ez nálam hogy felriasztva éccaka így ugatok
Aggódó ösztön hogy bemászik valaki és megtámadja önöket
Már látom úgyis nincs baj most megyek vissza magamtól
Vackomra álmodni kolbászt és szájkosarat és simogatást
Rajongást és eszméletlen áhitatos szerelmet és gyűlöletet
Így csóvált és lihegett és morgott Tomi ha rákiabáltam
Vagy néha elszántan s végképp elkeseredve vissza is feleselt
Hogyha rosszkedvemben elkergettem mikor nekemugrott örömében"
