2017. január 27., péntek

Legendás növények és megfigyelésük

Gyerekkoromban sok időt töltöttem a nagymamám kertjében. Egy nagy telket képzeljetek el, amiben az égvilágon minden megterem - de legalábbis majdnem. Tavasszal, nyáron és kora ősszel sokszor akkor voltam a legboldogabb, ha órákig bóklászhattam a cseresznye- és meggyfák, málnabokrok, eprek között; ha ücsöröghettem a diófa vastag ágán, ha várhattam az első fagyot, ami megpuhította a naspolyát, vagy ha addig legelhettem a zöldborsót, míg le nem ment a nap.

Nem messze a háztól volt egy kertészet, ahová néha elmentünk vetőmagért vagy egyéb apróságokért. Egyik alkalommal a nagymamám egy ajándékkal lepett meg: kaptam egy pici, ültetett fenyőfát. Elfért egy muskátli cserepében és tökéletes fenyőalakja volt. Cukorsüvegnek hívtam és boldogan vittem haza.

Pár hét elteltével Cukorsüveg kikerült az erkélyünkre, hiszen nyár volt, miért tartottam volna a lakásban? Öntözgettem, de nem igényelt folyamatos gondozást, így egyre ritkábban néztem felé. Egy késő őszi napon, mikor már kezdett aktuális lenni a fenyőfaszezon, észbekaptam, és kissé félve léptem ki az erkélyünkre.

Rettenetes bűntudatom támadt. Cukorsüveg teljesen elszáradt, nyoma se volt a szép zöld tűleveleknek vagy tökéletes alakjának. Behoztam a melegbe, próbáltam újra életet lehelni belé, de be kellett látnom, hogy feleslegesek az erőfeszítéseim. A gondatlanságommal megöltem az első növényemet.

Elájuló tojások
Cukorsüveg miatt erős bűntudatom volt, hiszen átéreztem, hogy tulajdonképpen egy élőlénynek ártottam. Az iskolában is szépen megtanultuk, hogy a növények élőlények. Hát íme egy érdekes kérdés: ha gyorsan kell válaszolnotok, szerintetek melyik "élőbb": egy cserepes korallvirág, vagy egy főzés előtt álló tojás?

Én, mint sokan mások, kapásból a virágra szavaznék. Nem is hinném, hogy ebben hiba lenne - a tojás viszont önmagában egy nagy, élő sejt, ami jó táptalaj a kísérletek számára. Bagdy Emőke A belénk égett múlt c. könyvben egy nagyon érdekes tojáskísérletet mesél el, amit Egedi György végzett. Érdemes elolvasni:

"A tojás a legnagyobb önálló sejt, ami vizsgálható, tehát nézzük meg, mi történik, ha két tojást egymás közelébe viszünk. Kisvártatva egymásra rezdülnek. Ezt EEG vizsgálattal, a tojásokra helyezett elektródákkal ellenőrizhetjük. Az egyik ad egy kis jelzést, majd ugyanilyen szinkronjelzést ad a másik is. Megbarátkoztak. [...] Ezután az egyik tojást átviszik a másik szobába, és várnak. Rövidesen azt tapasztalják, hogy jelzéseket ad le a másiknak, amelyik a szomszéd szobában veszi a jeleket. Vagyis a két sejt tovább kommunikál egymással. Ezután az egyik tojást belepottyantják a forró vízbe, vagyis hát megölik, megfőzik. Abban a pillanatban a másik szobában lévő tojás "elájul", 24 óráig ingerületi állapotba nem hozható. Egyszerűen beleájul az ijedelembe."

És most gondoljatok bele, hogy ha két egyszerű tojás ilyen szintű kapcsolatra képes, akkor vajon mi játszódhat le olyan teremtmények között, mint a növények?

Szombatka, az első korallvirág
Vagy - éppenséggel - a növények és az emberek?

Legendás növények
Cukorsüveg után sokáig nem vállaltam a kertész szerepét. De egyszer mégis elcsábultam, mert ritka rokonlelkűséget éreztem egy kis virággal, akit, ha jól emlékszem, egy általános iskolai növényvásáron vettem a zsebpénzemből. A növény egy mimóza volt. Amíg nem láttam, fogalmam sem volt róla, hogy a visszahúzódó emberek nem véletlenül kapják meg ezt a jelzőt: a mimóza, ha megérintik a hajtásait, összecsukja pici leveleit, így egy záródó legyezőhöz lesz hasonlatos. Engem ez az általam olyan jólismert, már-már emberi reakció lenyűgözött; olyan volt, mintha a kis növénynek érzései lettek volna, és pont annyira vágyna a magányra, mint néha mi, emberek.

A horrortól ezúttal megkímélhetlek titeket, hiszen a mimózám szépen növögetett, új hajtásai is lettek, és az összecsukódó levelek mutatványával sok hozzánk látogatónak eldicsekedtem. Nem emlékszem, mi lett vele végül, de azt hiszem, bármilyen jól gondozzák, egy növény se élhet örökké.

Szombat és Vámpír
Jópár év telt el, mire elkezdtem virágokat kapni ilyen-olyan alkalmakra. Általában vágott virágok voltak, nőnapi meglepetések, ballagási csokrok, egyszer még egy rózsa is az Operaház Fantomjának díszvetítéséről. Aztán egy-két évvel ezelőtt kaptam két cserepes virágot, akik megint emlékeztettek arra, hogy az élőlények között igenis mélyebb párhuzamok léteznek, mint gondolnánk.

Életem első korallvirágának nagyon örültem. Ezek a növények nagyon szépek tudnak lenni, dús levélzetük és sokszínű virágaik vannak. Az elsőt egy szombati napon kaptam, és eltökéltem, hogy megőrzöm a szépségét. Azt az utasítást kaptam, hogy egy héten egyszer locsoljam, így a virágot - némi Daniel Defoe-s beütéssel - Szombatkának neveztem el, hogy ne feledkezzek meg az öntözéséről.

A másik virágomat egy fiútól kaptam, akivel pár hétig jártam. Egy gyönyörű cikláment ajándékozott nekem a névnapomra, ami minden irányban hajtotta a rikító szirmokat, és káprázatos színben pompázott, szinte már hiún. Büszkén nézegettem, már csak azért is, mert mégiscsak más "udvarlótól" virágot kapni, mint bárki mástól.

Igenám, de a kapcsolatunk nem tartott olyan sokáig, és két héttel az ajándék után úgy tűnt, véget is ér. Három nap telt el anélkül, hogy beszéltem volna az illetővel, aki az én kérésemre nem is keresett engem. Vasárnap feltűnt, hogy az időközben a szuggesztív Vámpírka nevet felvevő ciklámen úgy lekókadt, hogy virágai már a tartót súrolták, amin állt. Gyorsan ráöntöttem egy pohár vizet, és reméltem a legjobbakat.

Halványan talán megfordult a fejemben, hogy Vámpírka hűen tükrözi saját kókadt kedvemet, de ez csak akkor vált teljesen egyértelművé, mikor a fiú, akitől kaptam, mégis felhívott és felvidított. Úgy döntöttünk, adunk magunknak még egy esélyt - és mikor a virágra néztem, meglepve láttam, hogy Vámpírka újra él és virul... pedig csak pár óra telt el a kevéske víz óta.

(Ezt a jelenséget amúgy a fiúnak is megemlítettem, aki szenvtelenül jegyezte meg, hogy egyáltalán nem lepi meg a virág korábbi kókadsága.)

Szeretlek - Rossz vagy
Mielőtt elmesélem, mi lett Szombatkával, megemlítenék mégegy kísérletet, ami a japán tudós, Masari Emuto kutatásaiból táplálkozik. Az alternatív gyógyászat iránt érdeklődő Masari a vizet és a vízkristályok alakját kezdte tanulmányozni, és ennek során felfedezte, hogy a vízkristályok attól függően is képesek változtatni alakjukat, hogy milyen szavakat (!) ragasztunk az üvegre, amiben tároljuk őket. (Erről egy cikket és egy videót is találhattok.)

Ez a felfedezés sokakat arra inspirált, hogy egy lépéssel tovább menjenek. Mit gondoltok, hogyan hat egy növényre, ha pozitív, illetve ha negatív gondolatokkal bombázzuk?

Én is azt hittem, hogy sehogy, amíg meg nem láttam ezeket a képeket:

Az első magáért beszél, a második pedig jóformán ordít (hiszen itt sokkal több szót használt a kertész). Jól látszik, mennyire magas a növények reakciója az őket körülvevő dolgokra - és gondoljunk bele, ezek "csak" növények! Ha a tojást megrázza, hogy a társából rántotta lesz, ha a babcsíra elrohad egy "rossz vagy" feliratú edényben, és ha a pozitív gondolatokon nevelt növény szó szerint elhajol a negatív elől, akkor mit szóljunk mi, emberek, szervezetünkben 70% vízzel és sok ápolva szerető vagy sikítva sebző szóval közöttünk?

Azt szokták mondani, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Talán a dolog fordítva is igaz: aki jó ember, azt szeretik a virágok is.

Epilógus
Mivel anyukám tanár, évzárók és pedagógusünnepségek napján a bejárati ajtónkon először harminc csokor virág szokott beszuszakolódni mielőtt ő maga is hazaérkezik. Nem olyan régen egy cserepes rózsával tisztelték meg, akit megörököltem, eredeti tulajdonosa ugyanis - "úgyis megölöm" felkiáltással - jobbnak látta az én nevemre iratni őt. Rózsi többször volt válságos állapotban - a rózsák, mit ahogy Saint-Exupéry óta tudjuk, elég kényesek, - de büszkén jelenthetem, hogy már többször visszahoztam őt a panellakás száraz, túlfűtött, vagy épp túlhűtött levegőjének krízisei által okozott haláltusákból. És - láss csodát! - a rózsa meghálálta a gondoskodást. Egyik nap apró virágot hozott, és jó szokását azóta is tartja. Mindig csak egyet hajt, de az illata valódi, egészséges rózsáé.

Szombatkához azóta több korallvirág csatlakozott. Lassan tanultam meg a gondozásukat, és volt, amelyiket elvesztettem. Metszettem őket, öntözgettem, és a négy-öt cserép folyamatos körtáncot jár a lakásban, miközben próbálom kitalálni, melyik hol érzi magát a legjobban.

Szombatka az első virágzása óta, ami két éve lehetett, "csak" zöldellni volt hajlandó, de pár hete észrevettem, hogy az új hajtásokból nem zöld levelek, hanem narancssárga virágok bújnak ki. Szombatka most az ablakpárkányomon ülve vigyorog a kinti mínuszokra, és ha picit hiszek a rezgésekben és a mindenhol jelen lévő energiában, akkor már azt is értem, miért tölt el olyan jó érzéssel, ha ránézek.



"Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat."
Antoine de Saint-Exupéry

2017. január 10., kedd

Útravaló 2017

Nem értek a zenéhez. Mármint nem úgy, mint ahogy az írást művelem. Nem tudok alkotni benne. Viszont szeretem hinni, hogy a művészetnek  minden ága összefügg, és a zenének is meg kell adnunk, ami jár.

Nem értek a zenéhez. De írni szeretek, mint ahogy azt valószínűleg észrevettétek. Szeretek rajzolni, hímezni, színezni, fordítani is - a lényeg mindig az, hogy alkossak valamit, mert ennek a tudata az alkotás másnapján is boldoggá tesz. Szóval szeretem a művészetet, mert időtállónak tűnik.

A zenéhez viszont nem értek, nem úgy, hogy zenét szerezhessek. Ettől függetlenül szeretném "meginvitálni" a blogba a magam módján. Ehhez a vershez, amit az új év legelején írtam, ajánlanék egy aláfestést, mert ez (és persze sok más dolog) ihlette az írást.

Az előjelet pedig mindenki döntse el maga.

Újévre hinném
Hiszek a remegő, tétova ujjakban és mosolygó szemekben
Hiszek a csúszós pocsolyákban és befagyott szívekben
Hiszek a kósza hajszálakban
A bennem légzéssé hevülő sóhajokban
Hiszek a magányos, végigbeszélt sétákban.

Hiszek a gyengeségben.
Hiszek minden rettegett útvesztőben,
Hiszek a jótékony meghátrálásban,
Hiszek a visszafordulásban,
Hiszek a nyers gyávaságban,
Mégis
Hiszek a kezedben és hiszek a járásodban.

Hiszek sok baráti ölelésben
Hiszek a tapogatózásban, hiszek a könnyeimben.
Hiszek a karácsonyi fényekben
Hiszek a zörrenő papírfecnikben,
A csomagolás zörrenésében, a papír letépésében
Hiszek zavart nevetésekben
Az ólálkodásban, a visszaszámlálásban,
Hiszek az eltévedésben, hiszek az elbotlásban.

Hiszek a földre kerülő, gyűrött ruhákban
A kendőzetlen igazságban és a takarhatatlan valóságban
Hiszek a kerülhetetlen fájdalomban,
Hiszek a szekrényben sakkozó
Rohadt
Időtálló csontvázakban.

Hiszek az elhangolódó zongorákban,
A kávéval leöntött, félkész kompozíciókban,
Hiszek az elpattanó, túlpengetett húrokban,
Hiszek az engem beterítő ujjlenyomatokban

Hiszek a foszlott, koszos lepedőkben
A szépen bebugyolált szellemekben
Hiszek az egyedül eltöltött ünnepekben
Hiszek az édes, bódító koktélokban
Hiszek az éles, sózott szélű poharakban

Hiszem a kutyák csaholását
Hiszem az utca zajongását
Hiszem a barátok ugratását
Hiszem a reggel józanságát
Hiszem a frissen főzött kávé zavart kaparászását
Hiszem a magyarázkodását

Hiszem a téli fagyban földre szórt sót
Hiszem a forró szobában suttogott szót
Hiszem a fogadalmak miértjét és okát
Hiszem az előbbrejutás minden egyes fokát

Hiszem a jó utat
Hiszem a rutinokat
Hiszem a csendet és a gondolatokat
A meséket, a lopott pillanatot
A száműzetést, a pírt, a jó filmeket
Hiszem az esdeklő embereket

És hinném, hogy amennyit adok,
Szeretetet,
Pont ugyanannyit vissza is kapok*
És hinném, hogy majd a hitből kezdődik az élet
És hogy lesz, aki kikölti a kiscsibéket.**



*Paul McCartney: "The End"
**Woody Allen: Annie Hall