"Mindig is nagyon szerettem a Balatont. Csak úgy, elvárások nélkül, önmagáért. A tónak sosem mondtam, hogy barna legyen, vagy szép kezű, mert akkor fogom csak igazán szeretni. Nekem a Balaton mindig csak a Balaton volt, szürkéskék és zöld, nyugodt és dühös, lágy és izgalmas. Gyönyörű. Nem akartam én tőle semmit, csak szeretni. Hűséges voltam a Balatonhoz, mert sosem ígértem neki semmit. Nem használtam nagy szavakat, nem esküdöztem, nem is kötöttem hozzá magam. Csak szerettem." (Tisch Ferenc)
Gyerekkori szülinapjaim ünnephelye.
Gumimatracon egyensúlyozás.
Boldogságbuborék, mikor az évben először pillantom meg.
Gondolatok, mikor utoljára nézek rá a szezonban:
Mi minden fog történni, mire újra látom?
Tömött szabadstrandok. Német rendszámok. Reggeli az apartman erkélyén.
Hekk.
Vörös vállak és jól ismert fák,
Jól ismert árnyékok.
Sült hús illata este az étterem előtt.
Borhetek, tangóharmonikázó férfi a sétányon.
Siklók és bukó kacsák. Nyamvadék, sziszegő hattyú - nem mész innen?!
Nyálkás hínár. Szúró hínár. Hullámtörő, barna szikla.
Kistábor, nyolc éves vagyok. Boglár.
Gólyatábor, vízszintes eső. Fonyód.
Egyetemi tavaszi szünet. Megint Boglár.
Téli hosszúhétvége. Siófok.
Lébenszmittel és virmöcktenzálenbitte, já!
Ja és Pláttenzé és fláden és
Aktungaktung líbe dámen und herren!
Lusták képeslapjai,
Befagyott buborékok.
Jajúgyélvezeménastrandot.
Vonatok és M7 és 71 és dugó és delfines-csúszdás vízibicikli.
És krokodilos kenu.
És minden évem egy szelete egy megbízható háttér előtt, ami mindig változik és mégis mindig ugyanaz:
Ez a Balaton.
***
Mióta az eszemet tudom, minden évben egy kicsit ünnepként éltem meg azt, mikor az évben először mehettem le a Balatonra. Ha télen vagy tavasszal látogattam meg a tavat, akkor is rendeztem neki egy kis ünnepséget a szívemben, de igazán mégis akkor volt a dolognak jelentősége, mikor eljött a nyár, és a strandokat újra a megszokott, nyüzsgő valójukban láthattam. Tudtam persze, hogy a tó év közben is létezik, de mindig úgy képzeltem el a Balatont, mint valami mesebeli medvét, ami téli álmot alszik, mikor épp nincs nyár. Meg lehet látogatni, de fölébreszteni nem biztos, hogy sikerül majd.
Idén július legelején jutottam le a partjára legelőször, méghozzá nem is akárhova, hanem Balatonfüredre, ahol gyerekkori nyaraim jórészét tölthettem anno. Füred hangulata számomra a kilencvenes években örökre és szétválaszthatatlanul egybeolvadt a "gyerekkor" fogalmával, mikor a testvéremmel végtelen órákat töltöttünk a vízben, hogy azután napszállta közben/után még a Tagore sétányon is rohangáljunk egy sort, mint a megvadult kiscsikók.
Imádtuk Füredet. Imádtuk a megszokott szállásunkat (egy kis apartmant tizenöt perc sétára a vízparttól), imádtuk a megszokott éttermet, ahova legalább egyszer elmentünk, ha nyaraltunk; ahol élőzene és nyárson sült hús illata csalogatott minket. Imádtuk a sétát a strandra, ahová anyukánk vezetésével csattogtunk le minden reggel (harsányan énekelve út közben, ahogy ez pedagógus gyerekektől illik). Imádtuk a Nádas büfét a palacsintájával; a füredi mólót este, mikor befutottak a kivilágított hajók és elkezdődött az éjszaka. Imádtam, hogy általában itt ünnepeltük a szülinapomat, és imádtam azt is, hogy ez sokszor a borhetekkel esett egybe, mikor Füreden kétszer annyian voltak, mint egyébként, és én mustot ihattam.
De már régóta nem nyaraltam Füreden. Átutazóban sokszor útba ejtettük, sőt, barátokkal még célzottan is látogattuk egynapokra a borhetek alatt (ahol már nem csak mustot ittunk), de több napos ott-tartózkodásra már régen nem volt példa. Egészen mostanáig.
Mert idén nyáron végre visszalátogathattam Füredre. És ez a bejegyzés, hölgyeim és uraim, semmilyen más célt nem szolgál, mint azt, hogy a Balatont ünnepelje - mert mikor azt hittem, én Füredet már igazán jól ismerem, rá kellett jönnöm, hogy befagyasztott gyermekkori élményeimre igenis rá lehet pakolni egy új, aktuális, felnőtt réteget, amit legalább annyira élvezek.
Füred idén egy olyan arcát mutatta nekem, amiről fogalmam se volt, de életem egyik legtökéletesebb kis nyaralásával ajándékozott meg engem.
Így történt.
***
Elkészítés:
Biciklidet készítsd fel az út előtt, majd rakd be a rendelkezésre álló kombi csomagtartójába. Közeli, Drága Barát szerelje le a bicaja első kerekét, hogy az is beférjen a tiéd mellé.
Tedd fel a napszemüveged, hessegesd el az aggódókat, kapcsold be a zenét, és élvezd, hogy vasárnap reggel leszáguldhatsz a tópartra. FONTOS: útközben Közeli, Drága Barátoddal teli torokból üvöltsetek minden jó számot, ami a kocsiban szól!
Első dolgotok legyen összehaverkodni a hotel parkolóőrével, hogy a bicajokat biztonságban elhelyezhessétek a mélygarázsban, közvetlenül a piros, csapott tetejű sportkocsi mellett.
Üljetek ki a legközelebbi, leghangulatosabb étterem kertjébe, és lustán bámuljátok az aranyhalakat az étterem tavacskájában mielőtt lesétáljátok a lábatokat Füreden, hogy Közeli, Drága Barátodat körbekalauzold gyerekkorod színhelyén.
SOHA ne nyavalyogjatok az időjárás miatt! Ha nincs strandidő, üljetek biciklire. Tekerjetek fel a a legközelebbi hegyre és üvöltözzetek a néptelen kilátóból, miközben a lemenő nap megvilágítja a Tihanyi Apátságot a messzeségben.
Tekerjetek el Tihanyba. Fogadok, hogy még sose jártad be korábban úgy igazán.Vegyetek levendulás sört és levendulateát. Nézzétek meg a Belső tavat. Száguldjatok le a hegytetőről és koptassátok el a biciklik fékjét.
Fedezzétek fel a világ legjobb éttermét és legjobb strandját. (Segítség: egymás mellett vannak.)
Mikor leizzadva és csatakosan tekertek a napon, fogadjátok meg magatoknak, hogy estére ismét nők lesztek. Ennek megfelelően égjetek le, aztán vegyétek fel a legszebb ruhátokat, és mutogassátok büszkén a leégett vállatokat az esti sétahajókázáson.
IGYATOK BORT. Bármit, amit ajánlanak a pincérek.
Béreljetek vízibiciklit és távolodjatok el a tömegtől. Ugráljatok a vízbe. Lessétek a vitorlásokat, hátha valamelyiknek szimpatikusak lesztek és meginvitálnak magukhoz.
És végül:
Létezzetek folyamatos flow-állapotban, és legyetek hálásak azért, hogy a lakhelyetektől másfél órányira ilyen tökéletes nyaralóhellyel áldott meg titeket az ég.
1. Biciklivel Füred felett: a Tamás-hegyi kereszt
- Menj előre, én majd követlek!
Ebből akár pólót is csináltathatnék magamnak, hogy a hátamon viseljem az üzenetet biciklizés közben, ha ugyanis Zsófival, gyerekkori barátnőmmel, és nem mellesleg a gyakorlott biciklistával megyek valahova, általában bátran rá merem bízni magam az ő tájékozódóképességére. Ma, ezen a csendes, balatonfüredi vasárnap estén is ez történik. Még csak pár órája vagyunk itt, végre távol a főváros betonjától és a mindennapi gondoktól, de máris kisimultabbnak érzem magam, mint az elmúlt hónapokban bármikor. A soron következő mini-bicajtúra csak habnak tűnik a tortán.
- Rendben! - kiált vissza nekem Zsófi, mielőtt előre lendül a biciklijével. Gyorsan követem, egyik szememet az ő himbálódzó lófarkára, a másikat szeretett Füredemre szegezve.
Célunk: Balatonfüred óvárosa, illetve a Jókai-kilátó.
Amúgy most őszintén, ti tudtátok, hogy Balatonfürednek van egy óváros része? Szégyen vagy nem: én nem tudtam. Most pedig tátott szájjal tekerek az irányába.
Hogy miért tátott szájjal? Mert ez a bicikliút a legszebb és legmegnyugtatóbb, amin életemben valaha végigtekertem. A varázslat abban a pillanatban megkezdődik, amint letérünk a Balatont megkerülő "sztenderd" bicikliútról és rátérünk egy másikra, ami a hegyek irányába vezet. A bicajok zöld lugasokon gurulnak keresztül; jobbra valami patakféleség csörgedezik, balra pedig épp lemenni készül a nap.
- Bocsi - ugrok le a nyeregből egy ponton. - Muszáj fotózni.
- Egyetértek - húzza be a féket Zsófi is, miközben elkezdem megörökíteni a tájat.
Nem sokkal ezután érünk föl az óvárosba, és miután megcsodáljuk az utunkba akadó Krisztus Király plébániatemplomot, Balatonszőlős felé fordulunk. Ezt elég hamar megbánjuk, mikor az út egyre meredekebben kezd emelkedni - ráadásul alattomos kanyarokkal takargatja, mi vár ránk.
- Te Zsófi - lihegek, mikor beérem a barátnőmet - szerintem ez az út nem lesz vízszintesebb.
- Igazad lehet - áll meg erre ő.
A térképre nézünk.
- Viszont van itt egy kilátó nem messze - bök a telefonja képernyőjére. - Az a neve, hogy Jókai-kilátó. Ha tovább megyünk, az már a a Siske utca, az valami temető irányába megy...
- Arra nem akarok menni - rázom a fejem, miközben áttoljuk az bicajokat az úttest túloldalára, lejtmenetbe. - De Zsófi, mi a franc az a siske?
- Nem tudom - vonja meg a vállát. Aztán hirtelen elvigyorodik és felnevet. - De úgy hangzik, mint te!
- Mi? A siske? Mint én?
- Igen! Olyan kis hajlongó meg elegáns mint a nádszál - gesztikulál fél kézzel ő.
Én is felnevetek. Tetszik ez a név, és tetszik a definíció is. Siske... milyen kedves.
(Közérdekű közlemény: a "siske" szónak nem találtam jelentést, ám a "siská"-nak igen. Zsófiban, úgy tűnik, mégis nyomott hagyott a két év magyarszak az egyetemen, még ha ő ennek nincs is tudatában, ugyanis a "siska" egy nádféle növény, ami továbbra is hízelgő, ha magamra vonatkoztatom. Igaz mondjuk az is, hogy másik jelentése "sertés, egy fajta lefityegő fülekkel", ami mondjuk már kevésbé festői. Nem baj. Fő a falusi realitás!)
Szóval tekerünk, tekerünk a Jókai-kilátó irányába, a szánk folyamatosan tátva, ahogy az alattunk terpeszkedő Balatont meg-megpillantjuk a lejjebb álló házak tetői mögött, és egy ponton elengedem a kormányt, mikor a fel-le hullámzó utcában épp egy gurulós részhez érünk. Kiterjesztem a karjaimat; repülök...
... egészen addig, míg hirtelen rá nem kényszerülök, hogy ismét magamhoz ragadjam az irányítást. A néptelen utcán egyszer csak szembe fut velünk egy férfi. De nem csak, hogy fut - egy babakocsit is tol maga előtt közben. Aztán, mint egy jelenés, már el is tűnik - befordul egy meredek utcába.
- Nna, hát ezt se csinálnám - morgom. Zsófi némán egyetért.
Öt perccel később a másik irányból közelítjük meg ugyanezt az utcát. Mint kiderül, pontosan itt kell felmenni a kilátóhoz.
A babakocsis férfit száz méterrel feljebb találjuk meg, ahogy egy fa lépcsősor tövében álldogál. Babakocsi mellette. Mi reményvesztetten állunk meg, immár gyalog, a biciklik kormányába kapaszkodva. Itt már lehetetlen a tekerés.
- Elnézést! - szólítjuk meg a sportapukát, aki bosszantó módon még csak nem is izzad. Mi elkeseredetten bámuljuk a semmibe vesző lépcsősort. - Erre van a kilátó?
- Erre, igen - bólint a férfi. - Biciklivel nehéz lesz... szerintem hagyjátok őket itt lenn. Úgyse viszi el senki.
Bár elhiszem, hogy a fővárostól távol az emberekben több a bizalom és tisztességesebbek is egymással, de én is és Zsófi is Budapesten szocializálódtunk, így a biciklik hátrahagyása teljességgel ki van csukva. Inkább elkezdjük (továbbra is gyalog) megkerülni a hegyet, hogy ösvényt keressünk rajta, ahol valahogy feljebb tolhatjuk a bicajokat.
"Edzés felfüggesztve", szólal meg egy géphang a hátizsákomból.
Mivel szeretem mérni a teljesítményemet, még Füreden bekapcsoltam egy sportprogramot a telefonomon, ami most, hogy gyalogtempóra váltottam, automatikusan leállt. Bosszankodva szuszogok, miközben kiköpöm a tüdőmet. Időközben találtunk egy ösvényt. Kár, hogy vállig ér mellette a fű, és hogy kábé tyúklépésben tudunk rajta haladni.
"Hát ha ez nem edzés, akkor nem tudom, mi az", motyogok magamban, miközben egyszerre próbálok kikerülni egy tüskebokrot, nem elesni a saját lábamban, és egyenesben tartani a biciklit, amit valahogy magam előtt tolok a 70 fokos emelkedőn.
Felérünk, és egy rét kellős közepén találjuk magunkat. Ösvények vezetnek minden irányba. Zsófi reményvesztetten forog körbe. Már a telefon se tudja, hol vagyunk.
- Figyelj csak - csapok agyon egy szúnyogot a vádlimon - én elszaladok arrafelé - mutatok balra, amerre a kilátót sejtem - a bicaj nélkül, aztán visszaszólok. Ne tekeregjünk feleslegesen...
- Rendben - bólint Zsófi, én pedig hátat fordítok neki, hogy elnyargalhassak az ellenkező irányba.
Térdig érő fűben gázolok és igyekszem minél ügyesebben manőverezni a mindenféle gyom között, ami itt nő. "Vajon itt élnek kígyók?", fut át az agyamon egy kósza, de annál nyugtalanítóbb gondolat. Csak nem...
Nagyjából úgy érzem magam, mint Tutajos, mikor életében először gázolt át a rekettyésen, hogy tüzelőt hozzon estére: én a magyar néptáncot megszégyenítő módon csapkodom a combomat és a vállamat miközben bokrokat kerülgetek és szúnyogokat ébresztek fel magam körül.
"Edzés újraindítva", szólal meg a hátizsákom vágtatásom közben. Erre csak egy fáradt szemforgatást engedek meg magamnak
De végül megpillantok valamit, amit mintha ember alkotott volna: egy óriási fakeresztet a dombocska egyik kiszögellésénél. Elvigyorodom, és elkövetem azt a hibát, hogy egy pillanatra megállok és abbahagyom a csapkodást.
Aztán észbe kapok, a homlokomra csapok (két okból is), és már szaladok is vissza Zsófiért.
Ezen a dombtetőn nincsen rajtunk kívül senki.
A bicikliket letámasztjuk magunk mögött, és némán bámuljuk az elénk táruló látványt.
A Balaton fölött épp most megy le a nap, de mi nem a napot látjuk, hanem a vizet, az azt körülölelő településeket, a Tihanyi félszigetet, a vörös fényben fürdő apátságot... és egymás vigyorgó arcát.
- Ez fantasztikus.
Aztán hirtelen boldogan üvöltözni kezdünk. Miénk a világ.
De ez a kis szeglete legalábbis most biztos...
(A kis kirándulás után egyébként napokig voltunk abban a hitben, hogy a Jókai-kilátót találtuk meg. Ez tévedés: a fatákolmány neve Tamás-hegyi kereszt. A kilátó még feljebb lett volna, valószínűleg valamelyik másik járhatatlan ösvény legvégén...)
Mikor elindulunk lefelé, és én elkezdem biciklim fékjeinek koptatását a meredek lejtőn, arra gondolok, mennyire megértem azt a szeretetet, ami a Balatont övezi; a Balatont, ezt a fantasztikus tavat, aminek pontosan annyi arca van, ahány települése, látogatója, és évszaka összeszorozva.
Lefelé siklunk a zöld lugasokon keresztül, vissza a város nyüzsgőbb, turistás részébe. Az arcunkba hűvös, lassan már esti levegő vág, ami magával sodorja a Balaton és úgy általában az édesvízi tavak jellegzetes illatát; amiben benne van a nád, a kacsatoll, meg a halpikkely szaga, és ami mindig frissítőbb, mint a szárazföldi szél aromája.
Egy lendülettel gurulunk be a mélygarázsba és ugrunk le a hűséges bicajokról.
Aztán Zsófival szó nélkül, mosolyogva megöleljük egymást.
Mert szép dolog egyedül felfedezni, szép lehet olyat tapasztalni, ami csak a tiéd - de meg merem kockáztatni, hogy még jobb, ha van ott valaki, aki osztozik az élményben; aki tanúsíthatja, mennyire jó volt, és akinek a lelkesedése felnagyítja azt, ami már így is alig fér el a kicsi szívedben.
Most érezzük úgy: igazán megérkeztünk Füredre.
Ebből akár pólót is csináltathatnék magamnak, hogy a hátamon viseljem az üzenetet biciklizés közben, ha ugyanis Zsófival, gyerekkori barátnőmmel, és nem mellesleg a gyakorlott biciklistával megyek valahova, általában bátran rá merem bízni magam az ő tájékozódóképességére. Ma, ezen a csendes, balatonfüredi vasárnap estén is ez történik. Még csak pár órája vagyunk itt, végre távol a főváros betonjától és a mindennapi gondoktól, de máris kisimultabbnak érzem magam, mint az elmúlt hónapokban bármikor. A soron következő mini-bicajtúra csak habnak tűnik a tortán.
- Rendben! - kiált vissza nekem Zsófi, mielőtt előre lendül a biciklijével. Gyorsan követem, egyik szememet az ő himbálódzó lófarkára, a másikat szeretett Füredemre szegezve.
Célunk: Balatonfüred óvárosa, illetve a Jókai-kilátó.
Amúgy most őszintén, ti tudtátok, hogy Balatonfürednek van egy óváros része? Szégyen vagy nem: én nem tudtam. Most pedig tátott szájjal tekerek az irányába.
Hogy miért tátott szájjal? Mert ez a bicikliút a legszebb és legmegnyugtatóbb, amin életemben valaha végigtekertem. A varázslat abban a pillanatban megkezdődik, amint letérünk a Balatont megkerülő "sztenderd" bicikliútról és rátérünk egy másikra, ami a hegyek irányába vezet. A bicajok zöld lugasokon gurulnak keresztül; jobbra valami patakféleség csörgedezik, balra pedig épp lemenni készül a nap.
- Bocsi - ugrok le a nyeregből egy ponton. - Muszáj fotózni.
- Egyetértek - húzza be a féket Zsófi is, miközben elkezdem megörökíteni a tájat.
Nem sokkal ezután érünk föl az óvárosba, és miután megcsodáljuk az utunkba akadó Krisztus Király plébániatemplomot, Balatonszőlős felé fordulunk. Ezt elég hamar megbánjuk, mikor az út egyre meredekebben kezd emelkedni - ráadásul alattomos kanyarokkal takargatja, mi vár ránk.
- Te Zsófi - lihegek, mikor beérem a barátnőmet - szerintem ez az út nem lesz vízszintesebb.
- Igazad lehet - áll meg erre ő.
A térképre nézünk.
- Viszont van itt egy kilátó nem messze - bök a telefonja képernyőjére. - Az a neve, hogy Jókai-kilátó. Ha tovább megyünk, az már a a Siske utca, az valami temető irányába megy...
- Arra nem akarok menni - rázom a fejem, miközben áttoljuk az bicajokat az úttest túloldalára, lejtmenetbe. - De Zsófi, mi a franc az a siske?
- Nem tudom - vonja meg a vállát. Aztán hirtelen elvigyorodik és felnevet. - De úgy hangzik, mint te!
- Mi? A siske? Mint én?
- Igen! Olyan kis hajlongó meg elegáns mint a nádszál - gesztikulál fél kézzel ő.
Én is felnevetek. Tetszik ez a név, és tetszik a definíció is. Siske... milyen kedves.
(Közérdekű közlemény: a "siske" szónak nem találtam jelentést, ám a "siská"-nak igen. Zsófiban, úgy tűnik, mégis nyomott hagyott a két év magyarszak az egyetemen, még ha ő ennek nincs is tudatában, ugyanis a "siska" egy nádféle növény, ami továbbra is hízelgő, ha magamra vonatkoztatom. Igaz mondjuk az is, hogy másik jelentése "sertés, egy fajta lefityegő fülekkel", ami mondjuk már kevésbé festői. Nem baj. Fő a falusi realitás!)
Szóval tekerünk, tekerünk a Jókai-kilátó irányába, a szánk folyamatosan tátva, ahogy az alattunk terpeszkedő Balatont meg-megpillantjuk a lejjebb álló házak tetői mögött, és egy ponton elengedem a kormányt, mikor a fel-le hullámzó utcában épp egy gurulós részhez érünk. Kiterjesztem a karjaimat; repülök...
... egészen addig, míg hirtelen rá nem kényszerülök, hogy ismét magamhoz ragadjam az irányítást. A néptelen utcán egyszer csak szembe fut velünk egy férfi. De nem csak, hogy fut - egy babakocsit is tol maga előtt közben. Aztán, mint egy jelenés, már el is tűnik - befordul egy meredek utcába.
- Nna, hát ezt se csinálnám - morgom. Zsófi némán egyetért.
Öt perccel később a másik irányból közelítjük meg ugyanezt az utcát. Mint kiderül, pontosan itt kell felmenni a kilátóhoz.
A babakocsis férfit száz méterrel feljebb találjuk meg, ahogy egy fa lépcsősor tövében álldogál. Babakocsi mellette. Mi reményvesztetten állunk meg, immár gyalog, a biciklik kormányába kapaszkodva. Itt már lehetetlen a tekerés.
- Elnézést! - szólítjuk meg a sportapukát, aki bosszantó módon még csak nem is izzad. Mi elkeseredetten bámuljuk a semmibe vesző lépcsősort. - Erre van a kilátó?
- Erre, igen - bólint a férfi. - Biciklivel nehéz lesz... szerintem hagyjátok őket itt lenn. Úgyse viszi el senki.
Bár elhiszem, hogy a fővárostól távol az emberekben több a bizalom és tisztességesebbek is egymással, de én is és Zsófi is Budapesten szocializálódtunk, így a biciklik hátrahagyása teljességgel ki van csukva. Inkább elkezdjük (továbbra is gyalog) megkerülni a hegyet, hogy ösvényt keressünk rajta, ahol valahogy feljebb tolhatjuk a bicajokat.
"Edzés felfüggesztve", szólal meg egy géphang a hátizsákomból.
Mivel szeretem mérni a teljesítményemet, még Füreden bekapcsoltam egy sportprogramot a telefonomon, ami most, hogy gyalogtempóra váltottam, automatikusan leállt. Bosszankodva szuszogok, miközben kiköpöm a tüdőmet. Időközben találtunk egy ösvényt. Kár, hogy vállig ér mellette a fű, és hogy kábé tyúklépésben tudunk rajta haladni.
 |
| Susnya. |
Felérünk, és egy rét kellős közepén találjuk magunkat. Ösvények vezetnek minden irányba. Zsófi reményvesztetten forog körbe. Már a telefon se tudja, hol vagyunk.
- Figyelj csak - csapok agyon egy szúnyogot a vádlimon - én elszaladok arrafelé - mutatok balra, amerre a kilátót sejtem - a bicaj nélkül, aztán visszaszólok. Ne tekeregjünk feleslegesen...
- Rendben - bólint Zsófi, én pedig hátat fordítok neki, hogy elnyargalhassak az ellenkező irányba.
Térdig érő fűben gázolok és igyekszem minél ügyesebben manőverezni a mindenféle gyom között, ami itt nő. "Vajon itt élnek kígyók?", fut át az agyamon egy kósza, de annál nyugtalanítóbb gondolat. Csak nem...
Nagyjából úgy érzem magam, mint Tutajos, mikor életében először gázolt át a rekettyésen, hogy tüzelőt hozzon estére: én a magyar néptáncot megszégyenítő módon csapkodom a combomat és a vállamat miközben bokrokat kerülgetek és szúnyogokat ébresztek fel magam körül.
"Edzés újraindítva", szólal meg a hátizsákom vágtatásom közben. Erre csak egy fáradt szemforgatást engedek meg magamnak
De végül megpillantok valamit, amit mintha ember alkotott volna: egy óriási fakeresztet a dombocska egyik kiszögellésénél. Elvigyorodom, és elkövetem azt a hibát, hogy egy pillanatra megállok és abbahagyom a csapkodást.
Aztán észbe kapok, a homlokomra csapok (két okból is), és már szaladok is vissza Zsófiért.
***
A bicikliket letámasztjuk magunk mögött, és némán bámuljuk az elénk táruló látványt.
A Balaton fölött épp most megy le a nap, de mi nem a napot látjuk, hanem a vizet, az azt körülölelő településeket, a Tihanyi félszigetet, a vörös fényben fürdő apátságot... és egymás vigyorgó arcát.
- Ez fantasztikus.
Aztán hirtelen boldogan üvöltözni kezdünk. Miénk a világ.
De ez a kis szeglete legalábbis most biztos...
(A kis kirándulás után egyébként napokig voltunk abban a hitben, hogy a Jókai-kilátót találtuk meg. Ez tévedés: a fatákolmány neve Tamás-hegyi kereszt. A kilátó még feljebb lett volna, valószínűleg valamelyik másik járhatatlan ösvény legvégén...)
 |
| Balatonfüred de Janiero |
***
Lefelé siklunk a zöld lugasokon keresztül, vissza a város nyüzsgőbb, turistás részébe. Az arcunkba hűvös, lassan már esti levegő vág, ami magával sodorja a Balaton és úgy általában az édesvízi tavak jellegzetes illatát; amiben benne van a nád, a kacsatoll, meg a halpikkely szaga, és ami mindig frissítőbb, mint a szárazföldi szél aromája.
Egy lendülettel gurulunk be a mélygarázsba és ugrunk le a hűséges bicajokról.
Aztán Zsófival szó nélkül, mosolyogva megöleljük egymást.
Mert szép dolog egyedül felfedezni, szép lehet olyat tapasztalni, ami csak a tiéd - de meg merem kockáztatni, hogy még jobb, ha van ott valaki, aki osztozik az élményben; aki tanúsíthatja, mennyire jó volt, és akinek a lelkesedése felnagyítja azt, ami már így is alig fér el a kicsi szívedben.
Most érezzük úgy: igazán megérkeztünk Füredre.
 |
| Vigyázat, dől a Balaton! |
2. Tihanyi "apátkodás", valamint rejtett kincsek
Tihany nekem közel 28 évig a következőket jelentette:
- egy apátság, amit mindig csak távolról látok
- kompkikötő
- visszhang
- strandhiány
- valami levendulafesztivál (amin sose voltam)
Tihany elsőre kicsit olyannak tűnhet a Balaton látképén, mint egy kis sebhely: ő az, akit kihagynak a tavat megkerülő bicikliutak; akin csak gyorsan áthajtanak azok, akik hajóval érkeznek a déli partról. Tihany az esős napok meglátogatni való helye, egy ficak, ami (híresebb strand híján) számomra mindig is egy kicsit kakukktojásnak hatott.
 |
| Tihanyból a világ |
Na, pont ezért tűnt megfelelőnek meglátogatni ezt a félszigetet végre időbőségben és napsütésben, úgy, mintha először járnánk itt. Mikor először szállunk le a biciklikről épp a tihanyi mólónál járunk, és Zsófi elérkezettnek látja az időt, hogy az egyik hullámtörő sziklára lemászva kipróbálja víz alatt is használható GoPro kameráját, amivel a móló körül úszkáló pici halakat tervezi levideózni.
- Nézd Zsófi! Egy hattyúcsalád! - mutatom barátnőmnek a jobb felől érkező társaságot.
Zsófi mosolyogva nézi a csapatot (két felnőtt- és négy kishattyút) - egészen addig, míg az elöl haladó apa(anya?)madár ki nem tátja a csőrét, hogy a mozdulatlanná dermedt Zsófi arca előtt fél méterrel rémisztő sziszegésbe kezdjen.
 |
| Epizódszereplők. |
"Kkkhhhááááá!", hangzik a mondanivalója. Zsófi meg se moccan. A kishattyúk is figyelnek.
"KKKHHHÁÁÁÁ!", anyázik tovább a családfő. Zsófi hősiesen farkasszemet néz vele.
Végül a feszült pillanat tovaszáll; hattyúék úgy döntenek, Zsófi mégis nagyobb falat, mint amilyennek távolról tűnt, így jobbnak látják módosítani az útvonalat. A fent nevezett végre mer levegőt venni, és méltatlankodni kezd.
- Tök mindegy, mit mondasz, és nem érdekel, hogy ez az útvonalatok, AKKOR IS ÉN VOLTAM ITT ELŐBB! - kiabál a madár után. A kishattyúknak csak most tűnik fel, hogy szüleik időközben hátraarcot csináltak; kisebb pánikba esve iramodnak a másik kettő után.
- Pííí! Pííí! - sírják.
- Megzabálom őket - motyogom magam elé. Zsófi időközben visszamászik mellém a biztonságos mólóra.
- Tudod, mi a legjobb? - kérdezi vigyorogva. - Az, hogy a kamera végig be volt kapcsolva.
 |
| Hattyúgyőzelem után. |
***
Miután bevárunk egy épp érkező sétahajót és miután Zsófi ráakad egy pár kolbászvastagságú siklóra a kövek között, jobbnak látjuk tovább indulni, és én belátom, hogy lassan vége az idillnek: a Tihanyi Bencés Apátsághoz vezető hegymenetet nem fogjuk tudni tovább halogatni. Én ma úgy nézek ki, mint egy hadirokkant: a tegnapi kilátómászás és felfele tekerés kicsit megviselte a térdem, amire ezért egy kéznél lévő fehér felsőt tekertem rögzítőként. Erőltetni azonban így sem merem, és ezt Zsófinak is megmondom.
Ő azt tanácsolja, hogy talán próbáljak meg nem úgy feltekerni minden emelkedőre, mint egy buldózer, hanem inkább váltsak vissza, és menjek lassabban, hogy kevésbé terheljem a térdízületeimet. Értem én a logikáját, de pár vérszegény próbálkozás után be kell látnom, hogy ez számomra nem járható út: emelkedőn én vagy tekerek mint az őrült, vagy leszállok és tolom a biciklit. Kompromisszum nem létezik. (És azt hiszem, valahol az életfilozófiámat is megtaláltam itt a levendulaillatú tihanyi emelkedők között...)
Úgyhogy ma inkább tolok.
 |
| Kilátás... |
 |
| Zsófi is filozofál. |
Az apátságot természetesen turisták hada veszi körül, pedig hétfő van, még csak nem is hétvége. Ráadásul a nap is hét ágra süt, egyre valószínűbbé téve a strandidőt, de ez a templom még ilyenkor is tekintélyes tömegeket vonz. Egyes források szerint a félsziget neve valószínűleg a szláv "tiho" ("csend") szóból ered - ez tette lehetővé anno a híres tihanyi visszhangot is - de ennek itt ma nyoma sincs. Zsófival boltokba kukkantunk be - az egyikben különleges kerti lámpásokat, a másikban levendulás szuveníreket kapni.
 |
| Levendulás szuvenírek. |
- Igen, meglehetősen - bólogat ő.
- És inkább külföldiek vagy magyarok? - érdeklődök.
- Meglepődne, de több a magyar - mondja a néni. - Inkább ők veszik ezeket a levendulás dolgokat.
- Én még sosem jártam be Tihanyt igazán, pláne nem biciklivel - vallom be neki -, de most nagyon örülök neki, hogy itt vagyok!
- Ugye, mennyire szép? - mosolyog rám a néni. Visszamosolygok. Valahogy az egész félsziget atmoszférája nagyon jólesik nekem.
 |
| Romantikus jelenet is kell. |
Kicsit távolabb rábukkanunk az Echo Étterem nevű helyre, ami olyan nyálcsorgató menüt kínál, hogy szinte azonnal rohanni akarunk befelé. De aztán meggondoljuk magunkat. Körülöttünk folyamatosan áramlik a tömeg, és gyanítjuk, hogy az étterem is hasonlóan nyüzsgő lenne.
- Szerintem találunk nyugodtabb helyet is - mondom Zsófinak, és ebben egyezünk meg, miközben lefelé vesszük az irányt.
Nem sokkal később meglepetés program kerül napirendre: modern művészetet próbálunk értelmezni. Egy szőlős szélén rostokolunk, ugyanis az útkereszteződésben álló tábla mintha egy olyan biciklist ábrázolna, aki épp egy dimenziókapun készül áthajtani.
Csendben próbáljuk értelmezni a koncepciót.
- Szóval szerinted, ha arra megyünk...
- Gőzöm sincs.
Végül feladjuk. A Belső-tó közelében vagyunk, így inkább arra vesszük az irányt, és megpihenünk kicsit a partján. A fejünk fölött (és a lábunk alatt) kabócák biztosítják az ütemet.
- Állj be megint olyan jógásan! - kér Zsófi, előző napi produkciómra utalva, mikor pózoltam kicsit a kamera előtt a Tamás-hegyen. Óvatosan nekiveselkedem a pozíciónak (kétszeresen figyelve a térdem reakcióit, miközben fél lábra állok), és aztán csak összpontosítok az egyensúlypózban, szememet az apátságra szegezve.
- Szuper lett! - szólal meg mögöttem Zsófi, és megmutatja a képet.
Elmosolyodom. Nekem is tetszik.
 |
| Összpontosítás. |
***
Délután utunk második flow-szakaszába cseppenünk, ami azzal kezdődik, hogy leereszkedünk Tihanyból. Hosszú perceken keresztül száguldunk lefelé a bicikliúton, olyan gyorsan, hogy az már kicsit ijesztő, de nem fékezek (újabb életfilozófia?). Mögöttünk a hegy, előttünk a mezők, a levegőben pedig egyszer csak átható levendulaillat kezd terjengeni.
- Itt vagyunk! - kiált fel Zsófi, és jobbra kanyarodik.
- Á, szóval ez az a híres levendulamező! - követem őt. A levendulafesztivál elvileg hivatalosan tegnapig tartott, de szerencsére ez a mezőt nem érdekli, és most is vannak itt néhányan. Van, aki piknikezik, van, aki csak fotózkodik.
Mi az utóbbi kategóriába tartozunk, és a kötelező képek után visszaszállunk a nyeregbe.
 |
| Virágom, virágom! |
- Mennyivel jöttünk amúgy lefelé? - kérdezem Zsófit, akinek van kilométerórája.
- 45 km/h-val - mondja ő büszkén.
- Hű.
- Igen... bukósisak nélkül nem a legokosabb, de hát...
- Nem baj - vigyorgok. - Klassz volt.
Most viszont már tényleg éhesek vagyunk, meg melegünk is van, és ezért egy strandot is szeretnénk útba ejteni, nekem pedig van egy halvány emlékem egy Sajkod nevű településről, ami a Tihanyi-félsziget nyugati partján található, erre vesszük hát az irányt. Pár métert gurulunk csak a bicikliúton Zánka irányába, mikor megpillantunk egy táblát, ami egy Apáti Étterem nevű helyet reklámoz. Pont Sajkod felé kell elkanyarodni.
- Megnézzük?
- Meg hát.
Mint kiderül, életünk egyik legjobb döntését hoztuk meg ezzel a kanyarral. Az Apáti Étterem annyira pozitív élmény, hogy alig akarom elmondani. Hogy az egyik kritikát idézzem, ami az éttermet méltatta: legszívesebben megtartanám magamnak ezt a titkot, hogy mások ne is találjanak oda...
Az étterem egy kihaltabb útszakasz mellett van, csendesen áll a nádashoz közel, de mégsem pont a vízparton. A bicikliket rögtön beállíthatjuk a parkolóba, a maguk kis tárolójába. Lezuttyanunk egy kinti asztalhoz, és már kérdi is a mosolygós pincér:
- Ajánlhatok a hölgyeknek egy kis bort?
A hölgyek gátlástalanul lecsapnak az ajánlatra, és mint a mesében, tíz perccel később már isteni rozé bor áll előttünk az asztalon, amivel boldogan koccintunk.
- Ezt el sem hiszem - vigyorgok Zsófira.
Főételnek pizzát eszünk, ami annyira jó, hogy szinte a könnyünk is kicsordul. Aztán Zsófi még közelebb jut ehhez az állapothoz, mikor meglátja az étlapon a csoki soufflét.
- Tudod mióta akarok én ilyet enni? - kérdezi tőlem remegő hangon, miközben leteszik elé a meleg kis süteményt és ő kézbe veszi a kiskanalat. - Hónapok óta. És sehol nem látom a desszertek közt!
Jót nevetek a lelkesedésén. Aztán elégedetten kinyújtózom a csésze kávém mellett, lustán, mint otthon a macskám szokta.
- Te, és itt még egy strand is van a hátunk mögött - vigyorgok rá Zsófira, aki csokis szájjal és csillogó szemmel bólogat vissza.
- Tudunk élni - emelem fel a borospoharat.
A koccintást két mosolygó pincér figyeli a háttérből.
 |
| Zsófi itt már tudja, mi van az étlapon! |
***
Az étterem után levezető edzést tartunk és benézünk a Sajkod melletti erdőbe, ahol egy darabig betonutat tudunk követni. A víz néha kibukik a jobb oldalunkon, és Zsófi egy ízben ki is mászik egy, a víz fölé nyúló faágra, hogy fotózzon. Majd visszakanyarodunk, és jó másfél órát töltünk a sajkodi strandon (ahol összesen nagyjából harmincan vagyunk, az erdő a hátunk mögött ciripel, más hang nem is nagyon van).
Én abban a hitben vagyok, hogy a víz túl hideg a fürdéshez, de aztán rá kell jönnöm, hogy tévedtem, és negyed óra múlva már boldogan úszkálok fel-alá a pirinyó strandon. Még a többi strandolóval is szóba elegyedünk, ami igencsak ritkaságnak számít a mai világban.
- Te, én leégtem - nézegetem a vállamat, mikor Zsófival a pokrócon fekszünk. Reggel még felhős volt az idő, így a naptejet, bár elhoztuk magunkkal, egyikünk se használta. - Utoljára gyerekkoromban égtem le így.
 |
| Idill a sajkodi strandon. |
- Igen? Jó neked - jön a tömör válasz a pokróc másik végéről.
Ezek után már nem sok mindent tudunk megbeszélni. Illetve...
- Tudod, hogy még van egy esti programunk is! - figyelmeztetem Zsófit.
- Tudom - válaszolja ő. - De ne félj, időben oda fogunk érni.
Megnyugodva dőlök vissza a pokrócra és kicsit filozofálok.
Hogy a fenében lehet, hogy Sajkod mindvégig itt volt, mint valami gyémánt, és korábban soha nem jártam erre?
És vajon hány ilyen hely lehet még a Balaton körül...?
3. Nem félünk turistának lenni!
 |
| Amit Sajkodról láttunk... |
 |
| ...és ahogy Sajkod látott minket (köves volt a tó feneke)! |
A hotelba csapzottan, leégve, és nagyon feltöltődve érkezünk, készen arra, hogy teljes átváltozáson essünk át. Egy gyors zuhany és némi smink után ugyanis már nem két rövidnadrágos és sportmelltartós atléta, hanem két egyberuhás hölgy sétál ki a szobánk ajtaján.
- Látod, mondtam én, hogy ma még leszünk nők is - jelentem ki Zsófinak.
Utunk a füredi móló felé vezet, ahol mindig van egy kis élet, és amit kiskoromtól fogva nagyon szeretek. Ma este azonban két jegy is van a kezünkben, és mikor kiérünk a móló végére, elegánsan fellépünk a legközelebbi kishajó fedélzetére. Becses neve: Kisfaludy gőzös.
A hajókázás Zsófi ötlete volt, aki első este jelentette be, hogy neki bizony lenne hozzá kedve. Próbaképp elvettünk egy osztogatott szórólapot, és a hotelben alaposan végigtanulmányoztuk. Miután egyértelműen elvetettük az olyan programajánlásokat, mint például a "Kalózműsoros gyerekhajó" (ami "szórakoztató kalózműsor"-t és "lufikard hajtogatás"-t kínál, amellett, hogy még "a hírhedt kalóz, Jack Sparrow" megjelenését is beharangozza), voksunkat a lehető legromantikusabb útvonal mellett tettük le, ez pedig a "Naplemente túra - Borhajó" megnevezésű lett. A döntésünkhöz az is nagyban hozzájárult, hogy itt azt ígérik: a fedélzeten korlátlan borfogyasztás várható.
- És ide talán kevesebb kisgyereket hoznak - logikázunk Zsófival, akivel szeretnénk békében élvezni az egyórás hajóutat.
Na, ez a tippünk, mármint hogy gyerekeket este nyolckor talán már kevésbé pakolnak fel egy hajóra, pláne, ha a felnőtteknek korlátlan borfogyasztás is jár mellé, nem igazán jön be: a fedélzetre több család is felszáll. Az én ötletem az, hogy talán a többszörösen megviselt szülők igényelhetik a háromféle bor kóstolgatását...
Mindenesetre kevesen vagyunk, és mikor kihajózunk, Zsófival boldogan bámuljuk a távolodó kikötőt. Kezünkben egy-egy rozéval ábrándosan nézegetjük a gyönyörű félszigetet, amit ma meghódítottunk, és amit most a víz irányából közelítünk meg. Egyáltalán nem bánjuk, hogy turistáskodunk...
Aztán megszólal a hangosbemondó, és egy szájbarágós, testetlen hang a Kisfaludy gőzhajó történetéről kezd mesélni, ami, őszintén szólva, az égvilágon senkit nem érdekel. A "képzeletbeli utazás" a hajó történelmébe maximum a fedélzeti borfogyasztás mennyiségét növelheti, legalábbis szerintem.
De Zsófival feltaláljuk magunkat, és mikor épp nem fotózzuk az elénk táruló látványt, akkor meghatott csendben nézegetjük azt, miközben leégett vállunkat a kellemesen hűvös szélben nyugtatgatjuk. A hangosbemondó figyelmeztet minket, hogy a hajó gyomrában mini hajómúzeum található. Ezért megjegyzem magamnak, hogy még véletlenül se tévedjek le a hajó gyomrába.
Egy másik hajó, a Jókai, velünk párhuzamosan fut, és én azon erőlködöm, hogy elkapjam azt a pillanatot, mikor a napfény által sávozott vízen áthalad. Legnagyobb gyönyörűségemre ez is sikerül, mielőtt egy finom kanyarral visszaindulnánk a már esti fényekben pompázó Füred felé.
4. Retro örömök
- Látod, mondtam én, hogy ma még leszünk nők is - jelentem ki Zsófinak.
Utunk a füredi móló felé vezet, ahol mindig van egy kis élet, és amit kiskoromtól fogva nagyon szeretek. Ma este azonban két jegy is van a kezünkben, és mikor kiérünk a móló végére, elegánsan fellépünk a legközelebbi kishajó fedélzetére. Becses neve: Kisfaludy gőzös.
 |
| Róla lenne szó. |
- És ide talán kevesebb kisgyereket hoznak - logikázunk Zsófival, akivel szeretnénk békében élvezni az egyórás hajóutat.
Na, ez a tippünk, mármint hogy gyerekeket este nyolckor talán már kevésbé pakolnak fel egy hajóra, pláne, ha a felnőtteknek korlátlan borfogyasztás is jár mellé, nem igazán jön be: a fedélzetre több család is felszáll. Az én ötletem az, hogy talán a többszörösen megviselt szülők igényelhetik a háromféle bor kóstolgatását...
Mindenesetre kevesen vagyunk, és mikor kihajózunk, Zsófival boldogan bámuljuk a távolodó kikötőt. Kezünkben egy-egy rozéval ábrándosan nézegetjük a gyönyörű félszigetet, amit ma meghódítottunk, és amit most a víz irányából közelítünk meg. Egyáltalán nem bánjuk, hogy turistáskodunk...
 |
| Hát lehet ezt bánni? |
 |
| Meg ezt? |
 |
| Azt hiszem, itt kapcsolták be a hangosbemondót. |
Egy másik hajó, a Jókai, velünk párhuzamosan fut, és én azon erőlködöm, hogy elkapjam azt a pillanatot, mikor a napfény által sávozott vízen áthalad. Legnagyobb gyönyörűségemre ez is sikerül, mielőtt egy finom kanyarral visszaindulnánk a már esti fényekben pompázó Füred felé.
 |
| Ahogy készült... |
 |
| ... és ami lett. |
Furán hathat, de igazi, egész napos strandolásra csak az utolsó napon szakítunk időt; a nap hét ágra süt, mi pedig nem csak a fényében sütkérezünk, de abban a kellemes tapasztalatban is, hogy a keddi napon még a füredi strand se olyan zsúfolt, mint korábbi látogatásaimból emlékeztem.
Miután már egy ideje a pokrócainkon fekszünk, Zsófival keresztrejtvényeket vásárolunk. Én a fejemet fogom a csapnivaló poénoktól, amiket megoldásként kapok, Zsófi pedig frusztráltan sóhajtozik és hamar feladja a rejtvényeket.
- Nekem ehhez nincs türelmem! - nyökög.
Mondjuk nem is csodálkozom rajta. Egy olyan lányról beszélünk, akinek a csuklójára van tetoválva, hogy örökmozgó!
- Nézd, nálam van egy olyan, ami egyszerűsített - mutatom neki. - Előre beírták az összes E betűt...
- Azt tedd félre nekem! - kéri, miközben a nap felé fordul.
Végül én is elunom a rejtvényfejtést, és Zsófival úgy döntünk, megint vízre szállunk, ezúttal egy klasszikus kis vízibicikli segítségével.
- Melyiket szeretnétek? - kérdezi tőlünk a kölcsönzős srác.
- Hát ha lehet választani, akkor a sárgát - előz meg Zsófi, mielőtt vállat vonhatnék és azt mondhatnám, "mindegy".
Így esik, hogy öt perccel később már boldogan pedálozunk egy sárga műanyagdelfinben, egyre távolodva a sprickoló tömegektől és a kajla gyereksikongatástól.
- Még tovább, tovább! - noszogatom Zsófit, mikor a bója már vagy húsz méterrel mögöttünk van. - Még messzebb akarok menni...
- De nem fognak szólni?
- Akkor majd visszamegyünk.
De senki nem szól. A víz tiszta (és ilyen mélyen meglehetősen hideg). Zsófi vállalkozik rá először, hogy belemerészkedjen.
- Áháháhh! - üvölt, ahogy nyakig merül a vízben.
- Egy egytől tízig terjedő skálán mennyire hideg? - érdeklődöm udvariasan.
- Nyolcas - csapkod Zsófi maga körül. - De amúgy lassan jobb... - elúszik mellettem. - Már csak hetes.
Ezen jót mulatok.
- És most? - kérdezem, mikor a vízibicikli hátuljához úszik, hogy visszamásszon a fedélzetre. - Már csak hatos, mi?
Azért mikor én is elmerülök, tartom azt a nyolcast. Pár percnél tovább még úszva sem akaródzik a vízben maradnom. Viszont a bicajhoz tartozó csúszdát önfeledten nevetve próbálgatjuk, miközben a közelünkben egyre-másra húznak el az elegáns vitorlások. A kedvencem épp felénk közelít, oldalán a tetszetős Lelemény névvel.
Aztán egy másik vitorlás érkezik, hallhatóan németekkel megpakolva. Néhány fiatalabb srác is van köztük, és elég feltűnően néznek minket, miközben nagyokat nevetnek.
- Nna, ezek is biztos jól megmondták a magukét - jegyzi meg a csúszda tetején ülő Zsófi.
- Miért? Lehet, hogy azt mondták, milyen szépek ezek a magyar lányok.
Zsófi jót nevet.
- Biztos ez mondták - prüszköl, - csak nem ezekkel a szavakkal...
Ahogy a távolodó vitorlást nézem, kénytelen vagyok egyetérteni vele.
- Különben is, melyik vitorláson vannak a jó pasik? - teszi fel a költői kérdést barátnőm.
- Nem tudom, de biztosan nem azon - biccentek egy másik hajó felé, ahol egy sörhasú férfi napozik a hajó hátuljában.
Vállat vonunk és tovább ugrálunk, míg le nem telik az óránk. Végül is most elég azzal tisztában lennünk, melyik hajón vannak a szerencsés, magyar, pesti turistalányok... és ezt úgyis teljes bizonyossággal tudjuk.
1. A Balaton egy megunhatatlan sláger.
Akárhányszor voltál, tuti, hogy tartogathat még meglepetéseket. Menj fel egy hegyre, menj át a másik partra, ülj biciklire, lóhátra, evezz vagy ússz, de próbálj ki valamit, amit még sose csináltál a tó partján. Ne félj, ha kicsit turistás, és ne félj, ha olyan helységen van, ami fölött korábban átsiklottál... sőt. Eggyel több ok, hogy kipróbáld.
2. A három nap is több, mint a semmi...
... de azért célszerűbb kicsit hosszabb időre menni. Zsófival mindketten a fővárosban élünk, és nekem személy szerint már a Füredre való megérkezésünk után pár órával (!) nőtt a más emberek iránti toleranciaszintem (ami bizony az utóbbi időben bevallottan alacsony volt). De három nap még csak a kezdet. Sajnos Budapestre való visszatérésünk után pár órával már ismét a jól ismert frusztráció-szimptómákat produkáltam...
3. Elég egyetlen barát
Valakivel utazni egyáltalán nem kis rizikó. Ha viszont van legalább egy olyan ember, akiben megbízol és akiben nagyjából hasonlóak az igényeitek, menjetek el együtt, és ne nézzetek vissza. Rövid kis utunk során Zsófival többször is felmerült: vajon boldogabbak lennénk, ha egy ellenkező neművel jöttünk volna le a Balatonra? A válaszunk minden esetben az volt, hogy nem.
Számomra a leghízelgőbb dolog az volt, mikor hazaérkezésünk után pár nappal Zsófi megjegyezte: nem ismer még egy olyan embert rajtam kívül, aki ott, első este hajlandó lett volna vele felmászni a susnyásban a hegytetőre, biciklit tolva.
Ha én nem lettem volna ott, mehetett volna egyedül.
Szóval azt hiszem: néha elég egyetlen embert találnunk, aki feljön velünk az embert próbálóbb hegyormokra is, ahhoz, hogy helyreálljon kicsit a lelki békénk.
"- Tutajos, neked kell elmondani... [...]
“Majd elmondom” – gondolta, de amint barátjára nézett, arra gondolt, hogy az idő múlhat, a szépség és jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság, s ezekből annyit kap mindenki, amennyit megérdemel."
(Fekete István: Tüskevár)
Miután már egy ideje a pokrócainkon fekszünk, Zsófival keresztrejtvényeket vásárolunk. Én a fejemet fogom a csapnivaló poénoktól, amiket megoldásként kapok, Zsófi pedig frusztráltan sóhajtozik és hamar feladja a rejtvényeket.
- Nekem ehhez nincs türelmem! - nyökög.
Mondjuk nem is csodálkozom rajta. Egy olyan lányról beszélünk, akinek a csuklójára van tetoválva, hogy örökmozgó!
- Nézd, nálam van egy olyan, ami egyszerűsített - mutatom neki. - Előre beírták az összes E betűt...
- Azt tedd félre nekem! - kéri, miközben a nap felé fordul.
Végül én is elunom a rejtvényfejtést, és Zsófival úgy döntünk, megint vízre szállunk, ezúttal egy klasszikus kis vízibicikli segítségével.
- Melyiket szeretnétek? - kérdezi tőlünk a kölcsönzős srác.
- Hát ha lehet választani, akkor a sárgát - előz meg Zsófi, mielőtt vállat vonhatnék és azt mondhatnám, "mindegy".
Így esik, hogy öt perccel később már boldogan pedálozunk egy sárga műanyagdelfinben, egyre távolodva a sprickoló tömegektől és a kajla gyereksikongatástól.
- Még tovább, tovább! - noszogatom Zsófit, mikor a bója már vagy húsz méterrel mögöttünk van. - Még messzebb akarok menni...
- De nem fognak szólni?
- Akkor majd visszamegyünk.
De senki nem szól. A víz tiszta (és ilyen mélyen meglehetősen hideg). Zsófi vállalkozik rá először, hogy belemerészkedjen.
 |
| Még szárazon. |
- Egy egytől tízig terjedő skálán mennyire hideg? - érdeklődöm udvariasan.
- Nyolcas - csapkod Zsófi maga körül. - De amúgy lassan jobb... - elúszik mellettem. - Már csak hetes.
Ezen jót mulatok.
- És most? - kérdezem, mikor a vízibicikli hátuljához úszik, hogy visszamásszon a fedélzetre. - Már csak hatos, mi?
Azért mikor én is elmerülök, tartom azt a nyolcast. Pár percnél tovább még úszva sem akaródzik a vízben maradnom. Viszont a bicajhoz tartozó csúszdát önfeledten nevetve próbálgatjuk, miközben a közelünkben egyre-másra húznak el az elegáns vitorlások. A kedvencem épp felénk közelít, oldalán a tetszetős Lelemény névvel.
Aztán egy másik vitorlás érkezik, hallhatóan németekkel megpakolva. Néhány fiatalabb srác is van köztük, és elég feltűnően néznek minket, miközben nagyokat nevetnek.
- Nna, ezek is biztos jól megmondták a magukét - jegyzi meg a csúszda tetején ülő Zsófi.
- Miért? Lehet, hogy azt mondták, milyen szépek ezek a magyar lányok.
Zsófi jót nevet.
- Biztos ez mondták - prüszköl, - csak nem ezekkel a szavakkal...
Ahogy a távolodó vitorlást nézem, kénytelen vagyok egyetérteni vele.
- Különben is, melyik vitorláson vannak a jó pasik? - teszi fel a költői kérdést barátnőm.
- Nem tudom, de biztosan nem azon - biccentek egy másik hajó felé, ahol egy sörhasú férfi napozik a hajó hátuljában.
Vállat vonunk és tovább ugrálunk, míg le nem telik az óránk. Végül is most elég azzal tisztában lennünk, melyik hajón vannak a szerencsés, magyar, pesti turistalányok... és ezt úgyis teljes bizonyossággal tudjuk.
 |
| Háztűznézőben. |
***
Miután Zsófival hazajöttünk, több tanulságot is levontunk ebből az apró kis nyaralásból, ami mindösszesen három napig tartott.1. A Balaton egy megunhatatlan sláger.
Akárhányszor voltál, tuti, hogy tartogathat még meglepetéseket. Menj fel egy hegyre, menj át a másik partra, ülj biciklire, lóhátra, evezz vagy ússz, de próbálj ki valamit, amit még sose csináltál a tó partján. Ne félj, ha kicsit turistás, és ne félj, ha olyan helységen van, ami fölött korábban átsiklottál... sőt. Eggyel több ok, hogy kipróbáld.
2. A három nap is több, mint a semmi...
... de azért célszerűbb kicsit hosszabb időre menni. Zsófival mindketten a fővárosban élünk, és nekem személy szerint már a Füredre való megérkezésünk után pár órával (!) nőtt a más emberek iránti toleranciaszintem (ami bizony az utóbbi időben bevallottan alacsony volt). De három nap még csak a kezdet. Sajnos Budapestre való visszatérésünk után pár órával már ismét a jól ismert frusztráció-szimptómákat produkáltam...
3. Elég egyetlen barát
Valakivel utazni egyáltalán nem kis rizikó. Ha viszont van legalább egy olyan ember, akiben megbízol és akiben nagyjából hasonlóak az igényeitek, menjetek el együtt, és ne nézzetek vissza. Rövid kis utunk során Zsófival többször is felmerült: vajon boldogabbak lennénk, ha egy ellenkező neművel jöttünk volna le a Balatonra? A válaszunk minden esetben az volt, hogy nem.
Számomra a leghízelgőbb dolog az volt, mikor hazaérkezésünk után pár nappal Zsófi megjegyezte: nem ismer még egy olyan embert rajtam kívül, aki ott, első este hajlandó lett volna vele felmászni a susnyásban a hegytetőre, biciklit tolva.
Ha én nem lettem volna ott, mehetett volna egyedül.
Szóval azt hiszem: néha elég egyetlen embert találnunk, aki feljön velünk az embert próbálóbb hegyormokra is, ahhoz, hogy helyreálljon kicsit a lelki békénk.
"- Tutajos, neked kell elmondani... [...]
“Majd elmondom” – gondolta, de amint barátjára nézett, arra gondolt, hogy az idő múlhat, a szépség és jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság, s ezekből annyit kap mindenki, amennyit megérdemel."
(Fekete István: Tüskevár)
