Felfedezetlen terület - ELSŐ RÉSZ

Minden alkalommal, mikor hazajövök egy utazásból, két dolgot szoktam érezni:

1) Döbbenetet, hogy milyen másról szól valójában az élet, mint amit időnk 80-90 százalékában elfogadunk - ide értve a napi munkába járást, leszegett fejjel, bedugott füllel; a félórás ebédszüneteket, amikor esetleg egy sütivel némi boldogsághoz juthatunk; a gyors, beütemezett hétvégéket, mikor sokszor csak ahhoz van energiánk, hogy a tévé előtt feküdjünk, vagy pár órás kimenőt engedélyezve magunknak kiszakadjunk kicsit a városból és például kiránduljunk egyet.

2) Sürgető vágyat, hogy a fentieket cáfolandó, minél hamarabb újra egy ismeretlen úti cél felé vegyem az irányt.

Legutóbb májusban jártam külföldön, akkor elég messzire itthontól, az Egyesült Arab Emirátusokban. Mindig is szerettem utazni, de az, hogy ilyen messzire jutottam, még jobban fellelkesített, és hazaérkezésem óta benne volt a zabszem a sejhajomban, hogy ismét új tájakat láthassak.

Még úti célom nem volt, addig is készültem valamire. Vettem egy világtérképet, ami lekaparható anyaggal van fedve, így mindig lesatírozható róla az az ország, ahol már megfordultam. Szerencsés vagyok: eddigi életem során nagyjából húsz országban jártam már, mégis, mikor mindent lekapartam, akkor vált igazán világossá előttem, milyen eszméletlenül sok helyre kéne még eljutnom.

Tudtam, hogy a májusi nagyutazás után nem lesz pénzem nagyszabású, például tengerentúli utakra, de ez nem tántorított el. És pár héttel azután, hogy hazajöttem, véletlenül ráakadtam egy utazásszervező cégre, akik mintha az égből pottyantak volna elém, pedig már tíz éve léteznek: ők a Békatutaj, akik belföldre és külföldre egyaránt szerveznek túrákat, kirándulásokat. Úgy képzeljétek el, hogy velük elutazhatsz a Tisza tóhoz (ott se voltam még, a fene egye meg), de akár Vietnámig is repülhetsz.

Engem elbűvöltek az úti célok sokféleségével, és nyáron rászoktam, hogy vissza-visszanézzek a honlapjukra, miközben a nyálamat csorgatva bámultam a fotóikat és az útleírásaikat. Aztán valamikor nyár közepén megláttam egy tetszetős kiírást: "SzLOVEnia - Európa zöld szíve", állt a címben. A négynapos körutazás októberi dátummal lett meghirdetve.

Ránéztem a világtérképemre. Szlovéniát, bár párszor már átutaztam rajta, még nem volt pofám lekaparni. Az átutazást ugyanis nem számolom látogatásnak, főleg, ha csak az autópályát látom az országból. Tehát kicsiny szomszédunk szégyenszemre csupa lesatírozott ország között árválkodott.

Mégis, mit tehettem volna?

Jelentkeztem a túrára.

Egy dolgon azonban még el kellett gondolkoznom: vajon kit beszélhetnék rá a barátaim közül arra, hogy tegyen jót magával és tartson velem egy gyönyörű országba? Pár embert megkérdeztem, remélve, hogy valakit sikerül kellőképp belelkesítenem, de nem jártam sikerrel - volt, akinek épp nem állt rendelkezésére a szükséges összeg, meg olyan is, akinek már nem maradt szabadsága. Bevallom, picit elcsüggedtem, de miután számot vettetem magammal, arra az elhatározásra jutottam, hogy teszek rá, jön-e velem valaki vagy nem. Végül is ez az egész utazósdi személyes motiváció, és nem akartam megfutamodni egy jó lehetőség elől csak azért, mert senki nem fogta a kezemet.

Úgyhogy a jelentkezésemet egyedül nyújtottam be, és elkezdtem agyalni azon, hogy vajon miféle emberekkel fog összehozni a sors. Volt bennem egy kis drukk, persze, hiszen ismeretlenekkel együtt utazni mindig rizikós, ugyanakkor büszke is voltam magamra, hogy nem engedtem azoknak a félelmeimnek, amik itthon tartottak volna. És mikor nagyjából egy héttel az utazás előtt megkaptam a busz- és a szobabeosztást, megkönnyebbültem láttam, hogy a társaság háromnegyede bizony egyedül jön a túrára - határozottan kisebbségben voltak azok, akik párban vagy barátokkal jelentkeztek. Ez mondjuk valahol szomorú, gondolom, de engem inkább az érdekelt, hogy így nem leszek kívülálló.

Úgyhogy, míg intenzíven végigdolgoztam az őszt és a nyár nagyrészét is, ott volt a naptáramban egy bekarikázott dátum, ami tartotta bennem a lelket, és amiről szabadon fantáziálhattam. Október 20-án hajnalban pedig kicsit lámpalázasan, de pozitív izgatottsággal húztam hűséges kis bőröndömet a BAH csomópont felé, ahol már messziről láttam a beígért mikrobuszokat, és a körülöttük csoportosuló embereket.

Elmosolyodtam. Megint utazom.

ELSŐ NAP

Budapest - Škocjan barlangrendszer - Hruševje

Nagyjából tíz perccel a nyugodt sóhajom után derül ki, hogy a mikrobuszos népség nem túrázni indul mindenféle barlangokba meg szurdokokba meg erdőkbe meg hegyekbe, hanem sziklákról fognak leugrálni.

Igen. Elsőnek egy siklóernyős társaságot sikerült becéloznom a benzinkúton. De, mentségemre legyen mondva, semmi nem utalt rá, hogy rossz helyen járok!

Mielőtt a kétségbeesés nemcsak rajtam, de a mellettem álldogáló, szintén Békatutajos túrára érkező kedves, anyukám korabeli nőn, aki A.-ként mutatkozik be, is eluralkodna, kiszúrok egy fiatalabb srácot zöld, cipzáras pulóverben, aki mintha egy utaslistával a kezében rohangálna három, kicsit távolabb parkoló, fehér mikrobusz körül. Intek a mögöttem toporgó, frissen megismert utastársnak, majd végre kipipáltathatjuk magunkat a listán, és elindulunk megkeresni a számunkra kijelölt buszokat. Sajnos máshova osztottak be minket, így rögtön el is szakadunk egymástól, és én helyet foglalok egy ablak melletti ülésen.

Az egyedül utazásnak megvan az a szépsége, hogy akárki mellé kerülhetsz közben. Engem kora hajnali (reggel hatkor indulunk) merengésemből a hirtelen mellettem termő, harmincas, szemüveges nő ránt ki, aki rögtön be is mutatkozik. É.-nek hívják, és két barátnőjével érkezett, mondja, de nem tudnak egymás mellé ülni. Én udvariasan bólintok, majd végignézem, ahogy az É. másik oldalán lévő ülést egy nagyjából velem egyidős fiú foglalja el. Később kiderül róla, hogy Sz.-nek hívják, és saját bevallása szerint "nem beszél sokat".

Ez tulajdonképpen tiszta mázli, mert a köztem és Sz. között ülő É. három ember helyett is beszél. Addigi feltétlen nyitottságomat is ő töri meg: még a Budaörsi úton gyűjtjük a sebességet az autópályához, mikor É. egyszercsak váratlanul megkérdezi fiatal vezetőnket és egyben sofőrünket, M.-et:

- Nem baj, ha mondunk egy imát az út előtt? - hajol kicsit előre a sofőrülés felé.
- Nnem... - pislog a kicsit meglepett M. - Bár szerintem nem lesz rá szükség - mosolyodik el jószándékúan.
- Úgy gondolod? - kérdezi egy bíró komolyságával É.

Én erre egy alig észrevehető kettő centivel arrébb húzódom tőle, és megnyugszom, mikor elmagyarázza, hogy az imát némán szeretné kivitelezni.
"Akkor minek kérdezted?", morfondírozok magamban.

***

É. csak az egyik utas a buszban ülő nyolc, illetve a túrán résztvevő 26 közül. Magam is meglepődöm, milyen vegyesen vagyunk - a mi buszunkban egy, már hatvanas éveit taposó pár a legidősebb, akik a lányuktól és annak párjától örökölték meg az utat, mivel ők maguk végül nem tudtak eljönni. A buszban É. két barátnője is velünk ül, valamint itt van velünk a nem sokat beszélő Sz. és a hátam mögött ülő, harmincas hölgy, J. Ő az egyetlen, aki nem árulja el a bemutatkozás alatt, hogy mi a foglalkozása, és akiről kiderül, hogy soha nem szerepel fényképeken. Viszont nagyjából húsz perccel indulás után előhúz egy házi, saját készítésű fánkkal töltött zacskót, és körbekínálja azt, ezzel pedig azonnal belopja magát a szívembe.

Vezetőink hárman vannak, mindhárman fiatal, szimpatikus arcok. Az egyes számú buszt D. vezeti, aki egyben az egész túra főkoordinátora is egyben, és szívével-lelkével a Békatutajért dolgozik (a legtöbb túravezető csak részállásban, illetve szabadidejében dolgozik a társaságnak - kevés az olyan, aki teljes állásban tudja űzni ezt a kellemes hobbimunkát). A mi buszunkat egy M. nevű, elsőre kicsit hebehurgya, de alapjában véve szimpatikus srác vezeti, a harmadik járművet pedig egy talpraesett csaj, az egyik legszokatlanabb keresztnévvel, amit az utóbbi időben hallottam. Ő T. Erre a három emberre bízzuk hát magunkat, miközben felhajtunk az autópályára.

Három vezetőnk, balról jobbra: M., T., és D.

Sose féltem autóban, de amint elnézem az időjárást, elgondolkodom rajta, hogy vajon én bevállalnám-e a vezetést ma reggel. A pályát sűrű köd fedi, ráadásul még sötét van, és mikor felkel a nap, a helyzet akkor se sokkal jobb. Nincs mit nézni, nincs mivel szórakoztatni magunkat, így olyat teszek, amit amúgy autóban ritkán: lehunyom a szemem, és Nagykanizsáig ki se nyitom.

Ebben nagy segítségemre van a mellettem ülő É., aki, miután elmondja az imáját, a jobbján ülő, szegény, befolyásolható Sz. felé fordul, és megkezdődik hosszú monológja a vallásról úgy általában. Csak szavakat és félmondatokat kapok el papokról, egyházkerületekről és iszlámellenes előadásokról, de az egész olyan monoton, hogy könnyen elbóbiskolok rá. Ez azért is jó, mert félek, túlságosan bosszankodnék azon, amit É. hadar, főleg, mikor a zsidó és az iszlám vallás alacsonyrendűségére kezd célzásokat tenni. Én ugyan nem vagyok hívő, de a vallást végtelenül izgalmas témának tartom, és nem szeretem az olyan szűklátókörűséget, ami más vallásoknak nekimegy, miközben a sajátját (bocsánat a szóviccért, de) isteníti.

Még jó, hogy az M7-es se túl izgi, így könnyen kikapcsolok, miközben hálát adok (valakinek), hogy É. nem engem választott beszélgetőpartnernek az ötórás útra.

***

A nagykanizsai pihenő után épp a pályára hajtunk vissza, mikor gyorsítás közben a buszunk hirtelen kattan egyet, és egyszerűen megáll a felhajtó közepén.

É. szinte azonnal elővesz egy kis könyvecskét, mely a Mindennapi kenyerünk (Our Daily Bread) címet viseli.

Minket inkább az foglalkoztat, hogy mi történik. Valaki felveti, hogy vissza kéne tolatni a pihenőhöz (addigra már azért van köztünk némi távolság, meg egy körforgalom is, nem mellesleg), de hál' Istennek nem én vagyok az egyetlen, aki rossz ötletnek tartja, hogy egy autópálya felhajtóján tolassunk. Az is elhangzik, hogy valakit láthatósági mellényben kéne előre küldeni, hogy ő "vezesse" visszafelé a buszt, és jelezze a többi autónak a szokatlan útirányt. Nekem erről a Buszon című, régi brit sorozat jut eszembe, mikor a sűrű köd miatt a busz utasai kénytelenek egy éjszakát az út mentén tölteni, pedig még a gyűlölt ellenőrt is kiküldik a ködbe telefonfülkét keresni, és végül  - szerencsére - erre sem kerül sor.

Néhány fejvakargatós próbálkozás után lassan továbbindulunk (előre), de pár méter után megint leáll a motor. Majd megint. És megint...

Miután mindhárom buszból kiszáll szinte az összes férfi, és nagykomolyan benéznek a felhajtott motorháztetőnk alá (vészhelyzetben ugyanis hirtelen minden férfiból autószerelő lesz), arra jutnak, hogy a gondot valami szennyeződés okozhatja, ami időről időre megzavarja a váltórendszert, és lefulladunk. Ez nem biztató, de az ötödik leállás után M. már tudja kezelni a helyzetet, és menet közben indítja újra a motort. "Legközelebb kereket is cserélek majd, miközben vezetek", viccelődik.

- Vészhelyzetben bezzeg hirtelen már senki nem ateista - kotyog közbe É., aki egyre jobban emlékeztet engem a Mézga család Paulájára, csak némileg fiatalabb kiadásban. Ja, és egy olyan verzióra, aki Hufnágel Pisti helyett a Jóistennel van felfegyverkezve.

Mondjuk tény az is: én nem vagyok annyira nyugodt, mint M., mivel érzem azért a sofőrünk feszültségét, de tény, hogy a motorújraindítós módszerrel valóban eljutunk úti célunkhoz, ami ma a Škocjanban található cseppkőbarlang és az azt körülvevő ösvény, melyen felülről kerülhetünk meg egy beszakadt barlangrészt. Ahogy átérünk Szlovéniába, fellelkesülök, de a szürke, ködös idő még erre a szépnek mondott kis országra is rányomja bélyegét, és eleinte alig látszanak a hegyek meg a zöld legelők. Így, mikor kiszállunk a buszból, engem őszintén szólva a küszöbön álló barlangászásnál picit jobban lefoglal a szendvicsem, meg az, hogy végre kartávolságtól messzebbre kerülhetek É.-től (aki hűséges hallgatóságát, a mellette ülő Sz.-et is gurulós bőröndként viszi magával, amerre megy).

Főkoordinátorunk, D., rábíz minket M. és T. óvó jelenlétére, valamint egy szlovén idegenvezető hölgyre, ő maga pedig beül elátkozott buszunkba, és Trieszt felé indul vele, hogy megjavíttassa, míg mi túrázunk.

Jelzőtábla a cseppkőbarlang környékén: csibemadár, kuss a neved!

***

A helyről, ahol vagyunk, a következőket érdemes tudni:

• A barlang, amit épp látogatni készülünk, 1986 óta az UNESCO világörökség része.
• A képek alapján a hely gyönyörű látványosságnak ígérkezik, de fényképezni tilos benne.
• A helyet magát Škocjannak hívják, amiből van vagy öt Szlovéniában, így érdemes NAGYON odafigyelni, hogy melyiket látogatjuk meg. (Tipp: a Trieszthez legközelebb esőt javaslom.)

A leereszkedő csoport nagy részét a mi magyar csapatunk alkotja, valamint pár egyéb náció képviselője, illetve egy darab szlovén férfi. Ő az egyetlen, aki nem tud angolul, úgyhogy idegenvezetőnk két nyelven instruál minket. A barlangon, aminek bejáratához egy mesterséges, nagyjából 100 méter hosszú akna vezet, egy folyó folyik keresztül, amit az idegenvezetőnk szlovénul folyton úgy emleget, hogy "Reka Reka", amiből nem nehéz kitalálni, hogy a "reka" szó szlovénül "folyó"-t jelent. A szlovének folyóelnevezési kreativitását nem kommentálom, de így legalább könnyen megjegyeztem a látványosságot.

A barlang egyébként számomra olyan, mint bármelyik cseppkőbarlang. Igyekszem a menet elején haladni, stréber diákként, hogy minél jobban halljam, amit az idegenvezetőnk mesél. Az a helyzet, hogy a túrának ezen a pontján még nem nagyon volt alkalmam összeismerkedni senkivel, a nyirkos, hideg, sötét barlang pedig nem a legalkalmasabb hely erre. Sztalagmitok és sztalaktitok között bóklászunk, nagy csarnokokba érkezünk, melyet szűkebb folyosók kötnek össze. Nekem az a legmegragadóbb, mikor a mögöttünk hagyott járatokban vezetőnk lekapcsolja a világítást, és a már megtett út kísérteties sötétségbe borul - de még jobb az, mikor egy fél percre minden villany lekapcsolódik, és nem hallatszik más, csak ideges pusmogás, illetve a Réka folyó halk csobogása a barlang alján.

A megtett út nagyjából hat kilométer, és bevallom, én nem bánom, mikor kiérünk a felszínre. A barlangnak talán a kijárata a legmegkapóbb: óriási rés a kőfalon, ami olyan, mintha egy másik világba vezetne. Én nem vagyok klausztrofóbiás, de jobban szeretek a szabadban sétálni, mint barlangokban, és boldogan lépek ki a minket körülvevő erdőbe.

Miután a buszunkról még semmi hír, a Békatutajos csapattal nekiállunk a feltételesen betervezett, rövid erdei túrának. Ez egy olyan ösvény, ami a barlang egy beszakadt részét kerüli meg fenn a magasban, állandó rálátást biztosítva a körülöttünk elterülő zöld tájra, meg az alattunk lévő gyönyörűségekre. A séta nem megerőltető, és mikor felérünk egy kilátóhoz, megállunk, hogy bemutatkozhassunk egymásnak, hiszen egészen idáig csak az egy buszban utazók ismerkedhettek meg igazán, és csak most vagyunk először együtt egy csapatban.

Én picit mindig lámpalázas vagyok ilyenkor, igyekeznék valami vicceset, megjegyezhetőt mondani magamról - azt hiszem, eléggé túldolgozik bennem a megfelelési kényszer. Amíg várom, hogy rám kerüljön a sor, figyelmesen hallgatom a többieket. Van köztünk informatikus, HR-es, megszállott túrázó, de jópár olyan ember is, aki, hozzám hasonlóan, először utazik a Békatutajjal. Vannak idősebbek és fiatalabbak, bár azt hiszem, a magam 27 évével én képviselem a legfiatalabb korosztályt. Jöttek barátnők, párok, és házastársak is a sok magányos utazó mellett, ki először, ki sokadjára.

Az egyik fiatal srác megemlíti, hogy informatikával kapcsolatos munkakörben dolgozik, és többek között köze volt az egyetemisták által túlságosan jól ismert Neptun rendszer fejlesztéséhez. Erre páran hangosan felszisszennek, aztán persze kitör a nevetés.

- Ezzel lehet, hogy a helyedben nem dicsekednék - mosolyog egyetlen nőnemű vezetőnk, a talpraesett és higgadt T.

Még nem tudom, de ez a srác, Á., egyike lesz azoknak az embereknek, akikkel összebarátkozom majd a négy nap alatt.

***

Utunk kis falvakon át vezet, elsőnek Betanján, majd Škocjanon keresztül. Ezek a helyek annyira kihaltak, hogy embert szinte nem is látunk. Betanjában kiszúrok egy kíváncsiskodó, bár némileg bizalmatlannak tűnő idősebb nénit, aki egy kapualjból szemlél minket. Húsz perccel később, Škocjanban, ismét egy ősz hajú néni leskelődik ránk egy utcából. Erős a gyanúm, hogy ugyanazt a nénit látjuk, mint korábban; talán mint a helységek lakosságát képviselő statiszta munkálkodik épp...

 

Előkerülnek a megmaradt csokik, kekszek, és egyre oldottabb a társalgás, egyre több a viccelődés. A szabad ég, úgy tűnik, felszabadító hatással van ránk. Ez még akkor is így van, mikor visszaérünk a természetvédelmi terület bejáratához, és kiderül, hogy a buszunkat nem tudták megjavítani Triesztben. Míg vezetőink kitalálnak valamit, nekünk el kéne jutnunk a néhány kilométerrel arréb található Hruševjébe, ahol a szállásunk található. Mentőötletként önkénteseket keresünk, akik szívesen hátramaradnak még kicsit sörözni és beszélgetni, míg kétbusznyi embert átmenekítünk az apartmanokhoz. A terv az, hogy utána egy busz visszajön az itt maradókért.

Én inkább a szállásra kívánkozom, és beszállok az egyik buszba.

A keresett hely nincs messze, kicsit farm-hangulata van: tehenek legelnek körülötte, meg birkák bóklásznak, terelőkutyával kiegészítve. Az apartman, amibe beosztottak, kilenc személyes, a fekvőhelyek három helyiségben helyezkednek el, van konyhánk és egy nagy asztalunk is. Ez jól jön, mert miután mindenki rendbe szedi magát kicsit, le is telepszünk és kicsit ismerkedünk. Előkerül egy adag szilvás Unicum, meg egy kis Jägermeister is, és ennek köszönhetően egyre könnyebben megy a társalgás. Már bennem is oldódik a görcs. A jobb oldalamon egy nagyjából velem egyidős lány ül, Sz., akivel egy szobába is kerültünk. Mérnökként dolgozik (!), és az a fajta ember, akivel már pár mondat után könnyen szimpatizálok.

Az asztal körül beszélgetünk kicsit arról, kinek mi a foglalkozása, majd bedobok egy érdekesnek szánt kérdést: kinek mi volt eddig a legegzotikusabb hely, ahol járt?

Meglepő válaszokat kapok. Volt, aki már megjárta Szíriát és Iránt; van olyan, aki Líbiát is ismeri. Sz. kalandozott már az Egyesült Államok nyugati partján, az egyik férfi pedig Hong Kongban töltött hosszabb időt. Olyan is akad, aki Grúziába szeretett volna utazni a Békatutajjal, de egy sajnálatos tévedés miatt (július helyett júniusban volt az indulás) elbukta a befizetett pénzt, mikor nem jelent meg időben a repülőtéren.

- És neked mi volt a legegzotikusabb? - dobják vissza a kérdést.

Nagy megelégedettségemre szolgál, hogy a válaszom (Omán) meghozza a várt elkerekedett szemeket. Valószínűleg nem nézték volna ki belőlem ezt az úti célt. Nem meglepő, hiszen, ha most, közel fél év távolságból visszagondolok arra az útra, nekem is kicsit szürreálisnak tűnik, olyan dolognak, ami mintha nem is velem történt volna. De szívesen mesélek nekik kicsit erről a távoli országról, és mosolygok az emlékek hatására.

Aztán rájövünk, hogy lassan eljön a vacsoraidő, és jókedvűen átbotorkálunk a szemközti apartmanba, ahol az étkező található. Valahol itt tudatosul bennünk, hogy a hátrahagyott társaság, akik elvileg a második turnusban érkeztek volna a szállásra, még mindig nincs itt... pedig mi már jó két órája itt vagyunk, a barlang pedig negyed órára van csak tőlünk.

Valami nincs rendben.

A vacsora nehezen kezdődik, először több tálcányi rövidital (Jägermeister és házipálinka) jár körbe. Én a pálinkát választom, de hamar megbánom. A szó legszorosabb értelmében házi főzésű, és ennek megfelelően méregerős. Nem esik jól, és átpasszolom az egyik asztaltársamnak.

Végül, mikor már komolyan aggódni kezdünk a többiekért, egyik mikrobuszunk csak beparkol az étkező ablaka elé, és abból kitámolyog a hiányzó kilenc ember. Belépésüket tapsvihar kíséri, miközben helyet keresnek a hosszú asztalnál. Velem szemben a reggel megismert, anyukámmal egyidős A. rogy le egy üres székre, teljesen átfázva.

- Mi történt? - faggatjuk, miközben egyszerre három felespohár indul el az irányába.

- Ez a busz is lerobbant - sóhajt nevetve. Hitetlenkedve összenézünk.

Mint kiderül, a kettes számú busz is meghibásodott, és, bár a barlangig elment, a motor leállt és nem lehetett többé beindítani. Ezért volt a késlekedés.

Hosszan élcelődünk a balszerencsén, hogy a három buszból kettőt már az első nap elvesztettünk, de akkor végül D., aki a nap nagy részét egy trieszti autószerelő műhelyben töltötte (eredménytelenül), elénk áll és elmeséli a történteket, hogy mindenki képben legyen. Az egyik busz javítható, a másik helyett cserejárművet küldenek holnapra, miután kapcsolatba léptek a buszokat kölcsönző céggel.

Tetszik a higgadtság a balszerencse áradása ellenére. És időközben a vacsora is megérkezik, amiben van krémleves, húsos főétel isteni salátával, és még egy kis fagyi + süti kombináció is jár a finomságokhoz. Sz. a baloldalamon ül és sört iszik, amit én is megkóstolok. Határozottan finom.

Odakint közben besötétedik, a tehenek eltűnnek a legelőről, az apartmanok ablakaiban kigyúlnak a fények. Mikor visszaérünk, én kényelmesen elvackolódom a négyszobás hálószoba emeletes ágyának felső szintjén. Az alsó szinten a "Neptunos"-ként bemutatkozó Á. fekszik (az apartmanban lakó többi férfi kaján örömére, hiszen Á. az egyetlen, aki "koedukált" hálószobában hajthatja álomra a fejét, három hölgy társaságában), a szobában lévő franciaágyon pedig A. és Sz. helyezkednek el. És, szégyen vagy nem, este tíz órakor már csak a horkolásunk zavarja meg a csendet.

Freskó Škocjanból: "Mikor a haverod az exével folytatott Facebook-beszélgetéssel fáraszt téged..."

MÁSODIK NAP

Hruševje - Rilke-ösvény - Duino vár - Rakov Škocjan

Reggel azon kapom magam, hogy egy tehénnel nézek farkasszemet. Evés után ugyanis nem tudok ellenállni a farmhangulatnak, és elsétálok a "legelőhöz", ahol a tehenek kérődznek. Sajnos a köztünk húzódó szabályos vizesárok miatt nem tudok egész közel menni hozzájuk, de attól még élvezettel szemlélgetem őket. Hát igen, eljött a városi lány világot látni... időközben egy szlovén Tüncicát is felfedezek (Tüncica az otthon használatos macskám), aki ugyan kicsit inverz színekben pompázik az otthoni kisasszonyhoz képest, de mégis sokban hasonlít rá. Eltekintve attól, hogy ez a szlovén változat kisportoltabbnak tűnik, és úgy látom, hogy van egy kis haverja is, aki mindenhová követi.

A városi lány világot lát.

Miután összepakolunk, a társaság toporogva várja a harmadik busz érkezését, amivel kiegészülve nyugodtan folytathatnánk utunkat. A várakozást megkönnyítendő, a vezetőnk, T., "vécés" fogócskát javasol egy mellettünk lévő kosárpályán, aminek nagyjából az a lényege, hogy akit megfogtak, annak félig guggolva kell várnia, míg valaki fel nem szabadítja azzal, hogy mögé guggol, és "lehúzza" a másik felemelt karját... Én úgy döntök, hogy nekem ehhez még kicsit korán van, és ezért inkább a lépcső tetejéről figyelem a játékosabb kedvű utastársakat.

A fogócska óriási erőbedobással zajlik, és nevethetnékem támad a sok, egymást kergető, önfeledt felnőtt láttán. Még csak egy napja ismerjük egymást, de a játék megint csak kovácsol rajtunk valamit - ahogy ezt biztosan T. is tudta, mikor javasolta a dolgot. Itt kezdem érezni, hogy a Békatutajnak tényleg van egy varázsa: összebarátkoztatják az embereket, anélkül, hogy ez erőlködésnek tűnne részükről.

Mire lemegy a második kör, megjön a buszunk, mi felszállunk, és az "Italja" táblákat követve elindulunk Olaszország irányába, hogy legközelebb a tengerparton álljunk meg - ahol, a túrakiírás ígérete szerint, elkaphatjuk "a nyár utolsó sugarait" is.

Ez sok élcelődés célpontja lesz, mivel a tengerpart titokzatos, párás-ködös függönybe burkolózik, és viszonylag keveset enged láttatni magából. Nincs meg sajnos a vadítóan kék, klasszikus tengerárnyalat, de látjuk a kihajózó vitorlásokat, bal felől valami tornyot egy szikla tetején, jobb kéz felől pedig a Duino vár magasodik, ez lesz a túra célja. Az odáig vezető, végig a szikla tetején futó sétaútvonal pedig a Rilke-ösvény nevet viseli, és 2 km hosszú. Nevét onnan kapta, hogy mikor Rilke Duino várában vendégeskedett, gyakran sétálgatott ezen a helyen.

Sz.-szel már arról fantáziálunk, hogy az útvonal egy pontján található, beígért menedékházban, ami a Rifugio Rilke nevet viseli, iszunk egy igazi olasz cappuccinot, de bánatunkra a helyet zárva találjuk, úgyhogy marad a palackozott víz. Rendezetlen sorokban haladunk, ki gyorsabban, ki lassabban, van, aki kimászik a szikla szélére egy-egy előnyös szelfi kedvéért, meg olyan is, aki inkább a látványt próbálja megörökíteni. Engem egy ponton lefoglal, hogy egy tündéri golden retrievert fényképezzek, akit épp az ösvényen sétáltatnak, illetve, hogy minél több réteget hámozzak le magamról, időközben ugyanis kezd felmelegedni az idő, és a vastag pulcsi és a dzsekim együtt már kicsit soknak érződik.

A Rilke-ösvény és Duino vára... a sugarak nélkül.

Ahogy derül az idő, a kedvünk is egyre jobb lesz, és mire megérkezünk a várhoz, kellemesen meg is éhezünk. A két fiú, M. és D. már korábban megelőztek minket, és most a vár tövében álló piknikasztalra pakolják ki a szendvicshezvalót: a hagyományos felvágottakon, sajton és salátán kívül rákocskák is kerülnek a kínálatba, amit az olasz bevásárlóközpontban szereztünk be.

A buli központja: a piknikasztal.

Míg a kipakolás és az evés zajlik, páran elsétálunk a várhoz, mert néhányunkban felmerült, hogy esetleg bemehetnénk megnézni az építményt. A belépés azonban tíz euró fejenként, és engem őszintén szólva soha nem érdekeltek különösebben a középkori várak, pláne, ha még külön fizetnem is kell rideg, nyirkos falaikért. Vannak, akik ennek ellenére bemennek, de mi Sz.-szel úgy döntünk, inkább bepótoljuk azt a kávét, és egy sarki vendéglő felé vesszük az irányt, részben a cappuccino, részben meg a mosdóhasználati lehetőség miatt.

De nem vagyunk egyedül: velünk tart előző esti szobatársunk, Á., illetve egy N. nevű férfi, aki már valamivel a mi korosztályunk fölött áll, egy váláson is túl van. Ő az, aki előző este a Grúziás történetet mesélte nekünk az asztalnál. Most feltett szándéka, hogy meghívjon minket, lányokat, a kávéra; mikor Á. is csatlakozik, őt is beveszi a buliba. Nekem N. elég nyomulósnak tűnik, úgy veszem észre, bármit mondunk Sz.-el, arra van egy kaján visszaszólása. Nem igazán értem, miért; mi Sz.-el az udvariasság keretein belül elfogadható tartózkodással viseltetünk iránta, meg különben is lerí, hogy más korosztályhoz tartozunk.

Á. viszont határozottan jófej, sokkal kellemesebb beszélgetőpartner, mint N. - előbbi sokkal több teret hagy a párbeszédekben a másik félnek, míg N. elköveti a tipikus hibát, hogy inkább magáról beszélne többet. Megjönnek a kávék, és meglepően érdekes dolgokat kezdünk kitárgyalni: szóbakerülnek a túrák, a külföldi úti célok, aztán a migránstéma, a vallás, a politika, és a párkeresés is. Egyszóval: nem a legsemlegesebb témákat boncolgatjuk, de szerencsére mindenki van annyira kulturált, hogy esetleges véleménykülönbség esetén is megadja a tisztelet a másiknak, ahelyett, hogy hangos szóváltásba keverednénk.

Mire észbekapunk, már indulnunk is kell vissza a piknikasztalhoz, ahol mindenki kedvére feltankolhat szendvicsekből, illetve a buszban mögöttem ülő J. egy újabb zacskó fánkot kezd körbekínálni.

- Hány zacskóval hoztál? - kérdezem tőle csodálkozva, miközben kiveszek párat.

- Minden napra egyet - mosolyog J.

Ez a nő egyre szimpatikusabb.

***

Rakov Škocjan

A nap második felét ismét Szlovéniában töltjük, Rakov Škocjanban (ez nem az a Škocjan, ahol tegnap jártunk!). Itt egy rövid erdei sétát teszünk, majd megállunk bámészkodni egy - ismételten - beszakadt barlangrendszer pereménél, aminek az alján egy kis patak csörgedezik.

- Szlovéniában van olyan folyó, ami nem barlangban folyik? - teszi fel a költői kérdést valaki.

A bátrabbak (ami a társaság 90%-át jelenti) elindulnak egy előre nem tervezett kis kalandra, aminek során megpróbálunk lemászni a kis folyóhoz a barlangba. Ezt egy meredek ösvényen lehet megtenni, ahol igencsak észnél kell lenni, utána pedig köveken bukdácsolva és a vizet kerülgetve juthatunk el a kívánt helyhez. Íves barlangokon vágunk keresztül, van itt kőhíd is meg érdekes növények; aztán egy ponton nincs tovább, mert az átkelés már azzal fenyegetne, hogy beleesünk a vízbe, és a nap hátralevő részét vizes cipőben csinálhatnánk végig.

Egy páran azért mégis átvágnak, majd negyed óra múlva azzal bújnak elő egy barlang szájából, hogy nem érdemes tovább menni.

Szlovéniában minden folyó legalább egyszer barlangban folyik.

A hely nagyon szép, és ha felfele nézünk, láthatjuk a hátramaradók kíváncsian felbukkanó körvonalait a kürtő szájánál. Miután kinézelődtük magunkat, visszaindulunk, és a buszok felé vesszük az irányt, amik aztán északnak fordulnak, az Alpok irányába.

Fontos tudni, honnan jöttünk.

Már a kőhídért érdemes volt...

Második szálláshelyünk, ahol két estét töltünk, egy síterep közelében található, és nekem megdobban a szívem az olyan táblák láttán, mint hogy "Sícipővel a lakásba lépni tilos!". Imádok síelni, és viszonylag rég volt szerencsém ehhez a sporthoz, a hely hangulata pedig erős nosztalgiával tölt el. Igaz, a bejutás nem olyan egyszerű: elég sokáig ácsorgunk a hidegben, mire megjelennek a létesítményt üzemeltetők, hogy bevigyenek minket a házba, ahol több apartman kapott helyet. A hidegben előkerül a "csatos víz", vagyis egy újabb adag pálinka, ami bevallom, tényleg jót tesz a hideg ellen.

Egyszercsak megjelenik egy úr, aki magához szólít négy embert a csapatból, de ragaszkodik az okmányok bemutatásához, mielőtt beengedné őket a házba.

- Biztos voltak már rossz tapasztalatai olyan vendégekkel, akik nem fizettek - jegyzi meg valaki. - És biztos magyarok voltak - teszi hozzá, mire én visszaköhögöm az épp lefelé csúszó korty pálinkát. A mellettem álló Á. jót mulat rajtam, majd végre minket szólítanak.

Az egész ház, ahol az apartmanok vannak, a Békatutajnak van lefoglalva; a mi szobánk a földszinten található. És hogy ki az a "mi"? Véletlen vagy nem, de Sz.-szel, Á.-val, és a (szintén fiú), "nem sokat beszélek" Sz.-szel kerülök egy szobába, ami nekem tökéletesen megfelel. Igaz, hogy "nem sokat beszélek" Sz. elég hamar eltűnik (ő addigra már hozzácsapódott a vallásos É.-hez és annak két barátnőjéhez), de mi hárman örülünk egymás társaságának, és letelepszünk az asztal köré, míg az esti vacsora időpontját várjuk (ami ezúttal közös főzés lesz, a vezetők tetőtéri szobájában).

Második szállásunk színtere.

Mindig jó érzés, ha hasonszőrű emberekkel hoz minket össze a sors, és ennek a két embernek a társasága engem tökéletesen kielégít. Tanultak, kulturáltak, jól informáltak, és erőlködés nélkül tudunk egymással beszélgetni, lényegében akármiről. Az egyik hosszan tárgyalt téma a párkeresés, mivel mindhárman egyedül vagyunk, és mindünknek megvannak a maga tapasztalatai.

A szomorú helyzet az, hogy nincs tuti módszer. A Békatutaj szervez társkereső túrákat is (a hangsúly itt is inkább az élményen van, nem erőltetik a társkeresést, de oda csak egyedülállókat várnak), amit mindkét szobatársam kipróbált, és élvezték, de a várt eredményt nem hozta meg a dolog. Szóbakerül a netes társkeresés is, és az is kiderül, hogy mindhárman jártunk már táncórán is, pontosabban salsán. Sz. ráadásul rendszeresen táncol, mint hobbi. Meg is mutatja, mi a salsán kívül a nagy szerelme, ami nem más, mint a west coast swing. Mosolyogva nézünk egy videót, de nekem picit összefacsarodik a szívem.

Mert nem értem, hogy három, teljesen normális, nyitott ember miért kell, hogy egyedül jöjjön-menjen a világban, örökkön-örökké. Mind Á., mind Sz. idősebbek nálam valamivel, és nem tudom, ez őket mennyire frusztrálja, de én érzem, ahogy az addigi jókedvembe egy kis szürkeség vegyül. Nem mintha egyedül nem lehetne szuper kalandokat átélni - hiszen éppen ebben veszek részt magam is - de valahol mégiscsak bosszantóan igazságtalan az, amin keresztülmegyünk.

Aztán megrázom magam, és megpróbálok visszatérni a jelenbe. Vacsoraidő jön, és mi felmászunk a lépcsőn a tetőtérbe, ahol szól a zene és az emberek csoportokba verődve beszélgetnek. Az asztalon paprikás krumpli gőzölög, mindenféle kiegészítővel. Néhányan azon morfondíroznak, hogy másnapra egész napos esőt jósolnak, és hogy ezzel az információval vajon mit fogunk tudni kezdeni, mint túrázók, a Békatutaj azonban nem hagyja magát megfélemlíteni, és három vezetőnk már azon agyal, miként csereberéljék meg úgy a programot, hogy a lehető legszárazabban és mégis a legtöbb élménnyel vészelhessük át az elkövetkező napot.

Szedek magamnak a paprikás krumpliból, elkezdem kitunkolni egy kis kenyérrel, és lustán hátradőlök a bőrkanapén, miközben a többiek beszélgetését hallgatom. Olyan érzésem van, mintha egy különösen jó házibuliban lennék, ahol a jókedv nem kötelező, hanem magától jön, és ahol folyamatosan lubickolhatunk az érzésben, hogy tegnap még ismeretlen emberekkel töltjük az időnket egy gyönyörű helyen, finom étellel, meleg, kuckós szobában.

Egyre laposabbakat pislogok, de ennek a házibulinak megvan az az előnye is, hogy a hazajutáshoz nem kell éjszakai járatot néznem vagy taxit hívnom - mikor lezárjuk a napot, egyszerűen papucsot húzok, és két emelettel lejjebb pakolom magam, ahol ismételten egy emeletes ágy felső szintjén nagyon ásítva fordulok a falnak három szobatársam társaságában.

Kisimultan Rakov Škocjanban, miután visszaértem a bokrok mögül...

Hol a boldogság mostanában?

Minden ősszel felmerül bennem a kérdés: mi a csudát csináljon az ember, mikor vége a nyárnak és hirtelen amiatt kell aggódnia, hogy megették-e a molylepkék a télikabátját, hogy működik-e még a cipzár a csizmáján, és hogy idén mennyit kell majd fizetnie a fűtésért?

Én erre a kérdésre azzal szoktam magamnak válaszolni, hogy ilyenkor lehet finom meleg italokra beülni finom meleg helyekre barátokkal, ilyenkor lehet végre használni a sütőt, mert nem csak fűt, de finom dolgok is jönnek elő belőle (ha szerencsém van), illetve ilyenkor (is) hálát lehet adni az égnek, ha városban élünk, mert programok mindig vannak, csak a szabadtéri fröccsözések átlényegülnek mássá. Például színházi előadásokká, mozivetítésekké, teaház-túrákká és forralt borozássá.

Ettől függetlenül a szürke kedvtelenségért én sem rajongok, de mivel a kimozdulásból nem vagyok hajlandó engedni, pár héttel ezelőtt érdeklődéssel nézegettem egy esemény hirdetését, amit a drágalátos Facebook ajánlott figyelmembe. "Mitől olyan boldogok a dánok?", jött a kérdés már a címben, egy kérdés, amit nem először láttam felbukkanni. A leírás egy előadást/beszélgetést ígért valami boldogság-szakértővel, illetve opcionális filmvetítést és talán még egy koncertet is (utóbbi kettőt fizetős, a beszélgetést viszont ingyenes alapokra helyezve).

Mint mondtam: a szürkeség hajlamos megfeküdni a gyomromat, így határozottan megnyomtam az "Ott leszek" gombot, meghívtam vagy hat ismerősömet, akik közül legalább négyen visszanyomták az "Érdekel" gombot, és ezzel hallgatólagosan megegyeztünk, hogy nem volt teljesen érdektelen az ajánlás, amit küldtem nekik. "Na, ebből még talán lesz is valami", gondoltam, majd továbbálltam.

Hygge és Lykke

Nem tudom, hogy vajon tudatos-e az időzítés, de ha az ember könyvesboltban dolgozik, eléggé szemet szúr neki, ha valami különleges újdonság jelenik meg a piacon. Pár hete három (!) boldogsággal foglalkozó könyv is érkezett a munkahelyemre: ebből kettő az Ikigai címet viselte (ez egy japán kifejezés, általában úgy írják körül, mint azt az értelmet az életünkben, ami miatt érdemes reggel kikelni az ágyból), a harmadik pedig a The Little Book of Lykke megnevezéssel és egy rendkívül dekoratív borítóval illegette magát a polcon negyedmagával. Utóbbit egy (meglepetés!) dán férfi, egy bizonyos Meik Wiking (ez nem vicc) írta. És majdnem biztosra veszem, hogy nem véletlenül most, az ősz derekán jelent meg ez a könyv.

Mit szépítsem: mivel közelgett a dán esemény, és amúgy is érdekelt, mit lehet mondani a témáról, belefogtam az olvasásba.  A lykke (kiejtése nagyjából: "luuh-kah") egyszerűen a "boldogság" szó dánul, és, mint később megtudtam, a könyv maga tulajdonképpen folytatása Wiking úr tavalyi irományának, a The Little Book of Hyggének (aminek a fordítása kevésbé egyértelmű, de mondjuk úgy, hogy "kuckósság", már ha elfogadjátok ezt a szót tőlem). Mindkét könyv kisméretű, de elég vastagok, és szépen dekoráltak kívül-belül. A bennük közölt adatok érdekes statisztikákra épülnek, a dániai Boldogságkutató Intézet (Happiness Research Centre) vezérigazgatója, a Wiking maga, pedig bátor következtetéseket von le a számokból - tudtátok például, hogy egy pénztárca-leejtős "vajon hányan adják vissza" kísérletből az derült ki, hogy Norvégia, Dánia és Finnország a legőszintébb országok? Vagy hogy a Dél-afrikai köztársaságban a leghosszabb az ingázásra fordított idő (átlagosan 60 perc), de hogyha valaki már napi három órát ingázik az otthona és a munkahelye közt, akkor hirtelen már nem frusztrálja annyira, milyen sok ideje megy pocsékba? Illetve, hogy azok, akik gyereket vállalnak, nagy többségben és világszerte alacsonyabb boldogságszintről számolnak be, mint azok, akik ezt nem teszik meg? (Ez utóbbi tényleg így szerepel a könyvben, bár nyilván ez a leegyszerűsített verzió, függ a gyerekek életkorától, társadalmi helyzettől és támogatottságtól, stb.)

 

Wiking a boldogságot hat dolog függvényének látja, ezek:

1. Együttlét (Togetherness), lényegében a más emberekhez fűződő viszonyunk

2. Pénz

3. Egészség

4. Szabadság (úgymint az önmegvalósításra, véleményünk kifejezésére, stb.)

5. Bizalom

6. Kedvesség

Van, ami tényleg megfogott a könyvben. Bírom a skandináv országokat, hobbiból például svédül tanulok, és szeretem az IKEA-s húsgolyót. Tetszett, mikor Wiking leírta a dán "bofellesskap" intézményét (angolul co-housing, vagyishát együttlakás, egymás mellett élés, ami még nem összeköltözés, de közel áll hozzá). Ennek lényege, hogy a szomszédság közösségként kezd működni (és nem úgy, mint a gazdagréti Szomszédok Lenke nénivel és barátaival). Olyanokat olvasok, hogy az ilyen lakókörzetekben a szomszédok egymást segítik mindenben: például vetésforgóban látják el a főzés terheit, szerszámokat is közösen vesznek/használnak, a gyerekek szabadon mozoghatnak a házak között, ha a saját szüleik épp nem tudnak vigyázni rájuk. Kicsit olyan kommün, de a jó értelemben. Célja elsősorban az, hogy mentesítse a családosokat a terhektől, és megosszák azokat (a főzés jó példa erre - ha csak hathetente kell a vacsoráról gondoskodni, mindjárt több idő jut egymásra). Ez szerintem baromi jó dolog, feltéve persze, hogy normális emberekkel vagyunk körülvéve.

De ahogy olvastam, kezdett kicsit elegem lenni az idealizmusból, és arra jutottam, hogy az író a dolog végére valószínűleg kifogyott az ötletekből. Kedvesség? Na, te Wiking, feltaláltad a spanyolviaszt.

Mondjuk lehet, hogy a véleményemet befolyásolta az is, hogy utánanéztem az író előző könyvének, ami a "dán életérzést", a hyggét taglalta nem tudom, hány oldalon keresztül, és ami a goodreads.com-on kapott ám hideget, meleget. Inge szerint a The Little Book of Hygge "gyűjteménye mindazon dolgoknak, amik jók a világban. A hygge kifejezésnek sok nyelvben nincs pontos megfelelője, de mégis olyan fogalom, amit mindenki ismer: a melegség, kényelem, kuckósság, valahova tartozás és biztonság érzése ez", Vanessa pedig "hihetetlenül boldog" volt, miközben olvasta. Barry ellenben kijelenti, hogy a könyvet inkább illeti a "The Little Book of Bollocks" cím, mert amellett, hogy egyértelmű dolgokra hívja fel a figyelmet (hát persze, hogy jó, ha normális egyensúly van a munkánk és a magánéletünk közt, illetve, ha megbízható társaságban, jó barátok között mozgunk), nem átall olyan javaslatokat tenni, ami bizony nem mindenkinek egyértelműen elérhető. "Menj el a hétvégi házikódba és élvezd kicsit a hygge életérzést", áll a könyvben. Persze, ezt mindannyian megtehetjük, akármikor... Lily szerint pedig a könyv nem más, mint szimpla marketingfogás a dán gyapjúzoknik népszerűsítésére.

Hogy magyar vonatkozást is írjak, még az Indexnek is megvan a véleménye a témáról: tegnapi cikkük, mely "Az ember 44 éves korában a legboldogtalanabb" címet viseli, záró sorai a következők:

"[A hygge érzéshez] nem kell [...] más, csak egy hatalmas lakás (a dánokra jut a legnagyobb lakóterület Európában, fejenként közel ötven négyzetméter) néhány szuper recept, és jó minőségű alapanyag, egy kandalló, egy kert, egy bicikli, sok könyv, és néhány természetes fából készült bútor. A könyvben több száz oldalon át sorolják a dán boldogság kellékeit, bár azt, hogy az ember nem hulladékot eszik, hogy ne mérgezze magát és a gyerekeit, próbál barátokat szerezni, próbál olvasni és a gyerekével friss levegőn lenni, szerintem nem hyggének hívják, hanem egyszerűen józan észnek."

Hát valahogy nálam is ez volt a konklúzió a lygge-könyvet illetően.

A hygge egyik válfaja: csend, meleg, könyv, macska.

Ikigai

Na, akkor egy pillanatra nézzünk át a földgömb másik oldalára, Japánba. Van nekem ott egy ismerősöm, meg vannak sztereotípiáim, hiszen még nem jártam ott, ezért nem nagyon tudok miből építkezni, de ha naggggyyyon boldog embereket kéne mondanom (akik nem dánok), valószínűleg nem a japánok jutnának eszembe. Bocsánat mindenkitől, aki nem ért ezzel egyet. Azt elismerem, hogy Japánban eszméletlenül magas a várható életkor (83,7 év a WHO szerint, ez valami átlagolt érték lehet, mert nem különböztet meg nőt és férfit, és a lykke-könyvből van), tehát valamit biztos nagyon jól csinálnak. Emlékszem, angolóráimon néha elővettem egy CNN riportot Okinawáról, ahol száz éves emberek futóversenyeznek meg ilyenek. Ők azt mondták, hogy sok gyümölcsöt és halat esznek, sokat vannak társaságban és hasznosnak érzik magukat, ezért a magas életkor.

De a boldogság? Azért az is elég jólismert tény, hogy Japánban nagyon magas az öngyilkosságok száma, hogy hajlamosak túldolgozni magukat, hogy kevés a szabadnap és a nagyvárosokban jellemző a magányos életmód.

Szóval akkor most mi van?

A The Little Book of Ikigai című könyvet Ken Mogi írta, és sokkal spirituálisabb alapokkal indul, mint a Lykke. Érdekes, de alappillérek itt is vannak, csak merőben mások, összetettebbek. Ezek:

1. Kicsiben kezdés (Starting small)

2. Az ego elengedése (Releasing yourself)

3. Összhang és fenntarthatóság (Harmony and sustainability)

4. Az apró dolgok öröme (The joy of little things)

5. A jelenben élés (Being in the here and now) 

A könyv teljesen más irányból közelíti meg a témát, mint nyugati "kollégája". Részletekbe menően írja le például, mi az oka annak, hogy az országban több ezer fazekas próbálja létrehozni modernkori mását egy történelmi emléknek, egy különleges, csillag-szerű mintával ellátott edénykének, a yohen tenmokunak, amiből mindösszesen három darab létezik a világon. Mogi itt beszél a kodawari fogalmáról, ami az ő definíciója szerint "személyes elvárás magunkkal szemben, amihez az egyén makacsul ragaszkodik". Például, ha szakács, nem éri be akármilyen szusival, és addig nyomkodja a tonhalat, amíg meg nem találja a legtökéletesebbet. Ha fazekas, akkor akár az egész életét arra áldozza, hogy újra és újra kiégesse az edényeket, míg meg nem találja azt a vegyi kombinációt, ami a csillagmintázatot eredményezi. Nyugati aggyal nálam ez egyenlő a perfekcionizmussal; mindkét esetben igaz, hogy se a kodawari, se a perfekcionizmus/maximalizmus nem kell, hogy világmegváltó dologra irányuljon.

Azt nem tudom, boldogok-e a japánok (ezt majd megnézem magamnak), de van itt egy érdekes dolog, ami Moginál valahol az ego elengedésével kapcsolatban jelenik meg először. És ha azt hiszitek, hogy eddig pesszimistán álltam a boldogság kérdéshez, akkor nagyot fogtok nézni.

Flow

Pont, mikor elkezdtem azon gondolkodni olvasás közben, hogy vajon lesz-e köze az irománynak a flow/mindfulness ("sodródás"/tudatosság) témakörhöz (épp Zen buddhistákról szóló bekezdéseknél tartottam), és lapoztam egyet, már ott is volt a név, amire gondoltam: Csíkszentmihályi Mihály, a magyar származású amerikai pszichológus neve, aki megalkotta a "flow" fogalmát, ami lényegében annyit tesz: a jelent minél tudatosabban megélni, a jelenben maradni, annak részévé válni, se a múlttal, se a jövővel nem számolni. Csíkszentmihályi szerint a flow "olyan állapot, aminek során az embert annyira lefoglalja, amit csinál, hogy semmi más nem érdekli". Így, egyszerűen. Flow az, mikor gyerekként a földön fekve legózunk elmélyülten. Az is, mikor lakásfelújítás van, és festeni kell a falat, aminek a monotonitása szinte meditatív állapotba juttathat minket. És természetesen ide tartozik minden, művészetet őszintén űző ember élménye: a fotósé, mikor a modellel van, a karmesteré egy koncert közben, az illusztrátoré rajzolás közben.

És igen, én is ezt szoktam érezni, ha írok.

Ken Mogi egy japán példát hoz, Hayao Miyazakit, akit a legtöbben a Chirio szellemországban c. rajzfilm alkotójaként ismerhetünk, és aki világhírű animációs művész. Ő az, aki képtelen nyugdíjba vonulni, mert a munkája annyi örömet ad számára. 2013-ban állítólag bejelentette visszavonulását, csak, hogy 2016-ban, 75 évesen újból dolgozni kezdjen egy animációs filmen... De ide tartozik Walt Disney is, aki szintén aprólékos munkával, odaadással, valószínűleg flow állapotban alkotta meg rajzfilmjeit. "Válassz olyan munkát, amit szeretsz, és soha többet nem kell dolgoznod", mondta ugye Confucius...

Érdekes egyébként, hogy mikor kíváncsiságból rákerestem a boldogság témakörére, rájöttem, hogy a jelen megragadása valahogy mindig megjelent a forrásokban. Valahol erről szól a carpe diem, a meditáció, a buddhizmus, a flow, az ikigai (a lykke/hygge dolog nem annyira, de lehet, tévedek, és ez is benne foglaltaik valahol a dán életérzésben)... szóval elég sokminden ahhoz, hogy ne tudjunk csak úgy elsétálni mellette. Az első TED videó, ami felugrott a keresésemre, ugyanezt az üzenetet hordozza (Matt Killingsworth: Want to be happier? Stay in the moment). És nem mintha magamat akarnám fényezni, de rájöttem, hogy még én is írtam erről, itt, ebben a blogban, mikor Jorge Bucay írásán filozofáltam, ami állítja, hogy az álló órák is lehetnek pontosak - napjában pontosan kétszer.

Magyarkodás

Valamiért mi, magyarok, olyan könnyen keltjük rossz hírét saját magunknak. Szeretünk panaszkodni, mondjuk (ami már önmagában panasz), pesszimisták vagyunk, morcosak, nem elég mosolygósak, stb. Mikor a Wiking könyvet olvastam, direkt figyeltem a statisztikákra, hiszen többször is megjelentünk itt-ott a skálákon. Ezt találtam:

1. Bár a gyermekvállalás általában csökkenti a szülők általános boldogságérzetét (sarkítva), a legboldogabb szülőket Portugáliában találhatjuk. Magyarország a második a rangsorban; mind Norvégiát, mind Svédországot, mind pedig Dániát megelőzzük.

2. Mikor a tudósok pénztárcákat "hagytak el" nagyvárosokban, Magyarország bizalom terén is az élmezőnyben végzett: 12 pénztárcából nyolc került vissza jogos tulajdonosához, ezzel a negyedikek lettünk a bizalom-létrán.

3. Olyan nyugatiak számára, akik otthonról is végezhetik a munkájukat, és ezt akár más országból is megtehetik, Budapest az elsőszámú célállomás (világjárt barátom véleménye szerint mi, "belsősök", gyakran észre se vesszük, milyen élhető fővárosban lakunk a többi "nagyhoz" képest) - ezzel Berlint és Bangkokot előzzük meg a top háromban.

4. Van egy elmélet, ami mintha mindig felbukkanna a boldogságot célzó életmódtanácsok között, a flow. És ezt egy magyar születésű tudós fogalmazta meg először. És én erre szeretnék büszke lenni. Ritkán tekinthetünk rá így, de lehet, hogy a boldogság igazi receptje sokkal szorosabban kötődik hozzánk, mint hinnénk.

Szóval lehet, hogy legközelebb egy The Little Book of Boldogság is kerülhet a boltokba.

Boldogság

Mikor felvirrad a dán boldogságelőadás napja, természetesen szakad az eső. Elvergődök a munkába, ahol a fűtés még nem üzemel, ezért egész nap forró teával és pulcsiban reszketek, miközben a kezeim lefagynak a billentyűzeten. Azzal vigasztalom magam, hogy este jobb lesz, de miközben a délutáni angolórámra ügetek, érzem, ahogy átázik a csizmám. Szerencsére van nálam váltózokni, de mikor ismét kilépek az esőbe, ugyanott tartok.

Ráadásul időközben kiderül, hogy egyetlen barátom se fog velem tartani az esti programra.

Mivel elég erős kötelességtudat munkál bennem (lehet, jól ellennék a japán mentalitással), még ezek után is bűntudatom van, ha arra gondolok, hogy kihagyjam a ma esti programot. De talán a boldogságnak van egy titkos összetevője is, ami minden egyén esetében egyedi, mert mindenkinek mással kell megküzdenie magában. Nekem a magammal szemben támasztott elvárásokkal. Hogy el tudjam engedni azt, hogy "kell", csak azért, mert azt mondtam magamnak.

Végül átkozódva feladom, és beállok egy tömött sorba a Sparban, hogy sütőtököt vegyek az előadás helyett. Mikor hazaérek, a cicám boldogan elémdöcög, dörgölőzik. Felcsavarom a fűtést, bekapcsolom a sütőt, belököm a tököt. Míg készül, a cicát simogatom, veszek egy forró zuhanyt, kiengedek. És mikor kijövök a fürdőszobából, olyan illat lengi be a lakást, mintha egy tökházba költöztem volna.

A tökre vajat olvasztok és letelepszem a kanapéra a kedvenc sorozatommal meg a cicával. Majd adok én nektek hyggét!

Szóval, mi is a helyzet az októberi örömködéssel?

Ugyan, kérem, nem olyan nagy rejtély ez. Már Petőfi megmondta nekünk:

"Hol a boldogság mostanában?

Barátságos meleg szobában."

Egyedül

Egy kedves barátomtól hallottam egyszer egy bölcs gondolatot, amit az illető saját anyukájától idézett. Eszerint a gondolat szerint akkor tudhatjuk, hogy jó viszonyban vagyunk önmagunkkal, ha be tudunk ülni egyedül egy kávézóba, és ott meg tudunk inni valamit úgy, hogy magunk vagyunk, és élvezzük saját magunk társaságát.

Néhány hónappal ezelőtt elköltöztem otthonról, és ezzel egy új fejezet kezdődött az életemben. Mindig is úgy terveztem, hogy ha elmegyek, azt valakivel teszem majd - egy baráttal, a testvéremmel, ne adj' isten egy társsal. Persze mondanom se kell, hogy nem így történt (ilyenkor erős a gyanúm, hogy néha pont azt kapjuk az élettől, amire szükségünk van, még ha ez alkalmanként fájdalommal is járhat), és úgy esett, hogy május elején csak a saját motyóm került át egy merőben új környezetbe - egy 11-ik kerületi panellakás hatodik emeletéről egy belvárosi gangos épület földszinti szobájába.

Yaoyao Ma Van As: Escaping Reality

Mikor kiderült, hogy egyedül költözöm, egyáltalán nem csináltam belőle problémát. Sőt, egy kicsit még kacéran büszke is voltam a gondolatra, hogy kipróbálhatom azt, amire sose hittem volna, hogy lesz esélyem a budapesti albérlet- és lakásárakat ismerve. Ám hamar kiderült, hogy a kezdeti lelkesedést könnyen arcul üti a magány, és bizony időbe telt, mire eljutottam odáig, hogy ne féljek attól, hogy valaki rám töri az ajtót, mikor leszáll az est. (Mentségemre legyen mondva: földszinten sem laktam még soha, legfeljebb kertes házban, ahol minimum egy kutya mindig volt a kertben, de ott sem voltam szinte soha egyedül.)

Az első időszakban rémülten vettem észre, hogy nem akarok időt tölteni a lakásban, ahol jelenleg élek. Reggel hamarabb indultam munkába, mint kellett volna, és szinte minden este elmentem valahova. Ha vendéget hívtam, mindig felajánlottam az ottalvás lehetőségét. Néha hazamentem egy-egy éjszakára, és élveztem a családom társaságát, mikor szombat reggel a körükben ébredtem és együtt ittuk meg a reggeli kávénkat, miközben a kutyánk békésen szuszogott, megnyugodva abban a tudatban, hogy megint sikeresen felverte az egész családot reggel hétkor, hétvégén is.

Egy hétre külföldre utaztam, amely utazásból némileg megtépázva értem haza, és az ezt követő egy-két hétben komolyan gondolkodtam azon, hogy valóban nekem való-e az egyedülélés. Sajnos nagyon jó vagyok abban, hogy elvárásokat támasszak magammal szemben, és hogyha nem sikerül megfelelnem ezeknek, akkor bizony heveny önutálat tud rámtörni. Most is azt éreztem: beletört a bicskám abba, amire egyébként vágytam, és - még bosszantóbb! - amire, úgy éreztem, szükségem volt, mint fejlődő személyiség. Az egyedülélést egy létra következő fokának éltem meg, amin, ha nem tudok átlépni, elvágom magam minden további eredménytől.

Yaoyao Ma Van As: Sweatpants Hot Tea

Csalódtam magamban, ami az egyik legnagyobb félelmem. És nem tudtam, mit rontottam el, mikor ez a lépés olyan logikusnak tűnt, és mindenkitől azt hallottam: hű, de szerencsés vagy, ölni tudnék egy ilyen lehetőségért!

***

A Lehetőség, így, nagy L-el, magába foglalt még valamit, ami az első hónapban még nem volt jelen. Az, hogy megengedhettem magamnak az egyedülélést, egyetlen dolog folyománya volt: a lakás anyukám egy kedves barátnőjéé, akinek cicaszitterre volt szüksége, mert ő maga jelenleg külföldön dolgozik. Mivel azonban költözésem első hónapjában tudtuk, hogy én is el fogok utazni, májusban még nem volt kire vigyáznom: úgy állapodtunk meg, hogy ez az első időszak szóljon arról, hogy kicsit "belakom" a helyet, így, mire a cica érkezik, már tudni fogja, hogy most ideiglenes gazdihoz tartozik a lakhely.

Korábban, szakítások után sokszor hatalmasodott el rajtam az érzés, hogy én bizony akkor funkcionálok a legjobban, ha van valaki az életemben, akivel törődhetek, akinek kedveskedhetek, akiért erőfeszítéseket tehetek. Jó példa erre a főzés: magam miatt nem szoktam gyötrődni vele, de abban a pillanatban, amint vendégem jön vagy apropót találok rá, máris sokkal nagyobb hajlandóságot mutatok erre. Ahogy az előző barátommal való szakítás utáni gyötrődés után hangoztattam: legyen már valaki, aki megengedni, hogy spagettit főzzek neki!

Yaoyao Ma Van As: Warm Soft Chewy Gooey Cookies

Miután hazajöttem a májusi utazásból ezt a nézetemet egyre dühödtebben hangoztattam. Nem nekem való ez az egyedüllét, mondogattam, mert nem szeretem magam eléggé ahhoz, hogy csupán a magam "ápolására" nagytakarítást csapjak vagy főzzek. Ahogy teltek a napok, egyre szilárdabb, konokabb meggyőződésemmé vált ez, és eltökéltem: elegem van abból, hogy változtatni akarok magamon. Ha én egyszer azt mondom, hogy alapjában véve gondoskodó típus vagyok, miért baj az, hogy elismerem: szükségem van valakire, akit szerethetek, akkor is, mikor magammal épp nem vagyok túl jóban?

Ebbe a dühödt, dacos, keserű hangulatba érkezett meg végül lakótársam, a hétéves cicalány: Tüncica.

***

Soha nem volt macskám. Nincs ellenük semmi kifogásom, de a családom valahogy mindig inkább kutyás volt, így első körben hozzájuk húz a szívem. (Jól mintázza macskaügyi analfabetizmusomat, hogy mikor Tünci első ízben dorombolni kezdett az ölemben, rémülten húztam el a kezem, hiszen az első, reflex-szerű gondolatom az volt: te jó ég, morog a macska!) Az állatokat viszont fenntartás nélkül szeretem, és, bár elsőnek fura volt olyan lénnyel "összeköltözni", aki minden vízszintes felületre felmászik és a szeretetét néha karmolászva fejezi ki, végeredményben örültem neki.

Az első időszakban nem sok különbséget éreztem a macskával töltött és a macska nélküli élet között. Tüncica általában abban a pillanatban, ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, hogy belépjek rajta munka után, kiiszkolt a lábam között, hogy felfedező körútra induljon a belső udvaron és a gangon. Mikor méltóztatott visszamászni a konyhaablakon, és benyammogni a vacsoráját, megszűnt számára a külvilág; este pedig, miközben én a kanapén fekve kerestem valami nézhetőt a tévében, a szoba túlsó végében kuporgott és gyanakodva méregetett engem.

Én párnával, Tüncica szőnyeggel alszik.

Nagyjából egy hét telhetett el, mikor egyik este ernyedten feküdtem a tévé előtt, és egyszercsak arra eszméltem, hogy Tünci előttem ül a földön, és akkora pupillákkal néz rám, amit egy mangakarakter is megirigyelhetett volna. A következő pillanatban a cica felszökkent mellém a kanapéra, és úgy helyezkedett, hogy a hátát nekem vetve feküdt, arccal a tévé felé. Épp a Jóbarátok sokadik ismétlése ment. Tünci elégedetten dorombolt.

***

Azóta alábbhagyott bennem a dac, és próbálom úgy felfogni saját magam működését, hogy valóban nem bűn az, ha szívesen gondoskodunk valakiről. Még az egyik legbátrabb, legvagányabb ismerősöm is, aki lány létére mérnök-informatikus szakot végzett Budapesten, majd Japánba költözött, hogy robotokat programozzon, és évek óta egyedül él kinn - még ő is nevetve mesélte nekem, hogy bizony a magány őt is eléri, és ez egy ponton odáig fajult, hogy a lakásában lakó két póknak köszönt, mikor hazaért a munkából. (Ha valakit érdekel, milyen magyar nőként Japánban dolgozni, ajánlom a barátnőm humoros, nagyonis érdekes blogját!)

Csak azt akarom mondani, hogy abban a pillanatban, hogy beismertem magamnak: szeretek megtenni dolgokat másokért, szeretek gondoskodni, jót tenni, ölelni, szeretni, átrendeződött az életem annyira, hogy a "kötelező felelősség", ahogy nevezni szeretem, pont megfelelő mennyiségben jelent meg az életemben. Mert Tüncit nem kell félteni - ha olyanja van, kimászik az ablakon és kószál kicsit, ha meg olyanja, akkor odabújik hozzám, fejét nekem szorítja, és a két mancsával lelkesem dagasztja a hasamat. Cserébe én sem vagyok sétáltatásokhoz kötve, mint otthon a kutyánkkal (akit, félreértés ne essen, imádok, de az önállósághoz most kicsit azt is meg kell tapasztalnom, milyen, ha - tizenhárom év óta először - nem kell hazarohannom egy séta miatt).

Van, akinek terápiás kutya jut - nekem ezesetben terápiás macskám van.

***

Négy hónapja lakok egyedül. Bár kávézóba még nem mentem el magam (ezt még mindig jobb szeretem társaságban űzni), három olyan jelenetet is megéltem a nyáron, ami megnyugtatóan kommunikálta felém: egyre jobban viselem a saját társaságomat.

1. Deák tér: a görögdinnye

Az egyik júliusi estén a testvéremmel és az unokatestvéremmel a városban sétáltunk, élvezve a meleget, a jó hangulatot. Mikor ők végül hazamentek, én valahogy nem bírtam rávenni magam ugyanerre. A Deák téren vettem egy szép szelet görögdinnyét (amit egész nap kívántam, de valahogy sehonnan nem volt kedvem hazacipelni), majd leültem kicsit a Budapest Eye óriáskerék elé, figyelni a turistákat, élvezni a szökőkút hűvös permetét, és a behűtést váró dinnyeszelet ígéretét. Voltak körülöttem emberek, fényképező turisták bőven, mégis magam voltam - de nem voltam magányos.

2. Kobuci kert: a koncert

Augusztusban, mikor tombolt a Sziget, én természetesen egy olyan koncertet néztem ki, ami nem ott volt, hanem a Kobuci kertben. Mivel épp mindenki el volt foglalva a fesztiválozással, senki nem ért rá velem jönni. Kora este otthon ültem és Tüncit dögönyöztem, mikor megszületett bennem az elhatározás, hogy bizony én akkor is el fogok menni, ha ebben senki nem lesz partnerem. Így is tettem, egyedül álltam a tömegben sokáig, és ritka felszabadító élmény volt körbemászkálni anélkül, hogy bárkihez is igazodnom kellett volna. Végül összefutottam ismerősökkel is, és nagyon örültem nekik, de annak legalább annyira, hogy eljöttem, és hogy semmi hiányérzetet nem tapasztaltam "magányomban".

3. Kossuth tér: a tűzijáték

Augusztus 20-a nem szokott különösképpen megérinteni, bár általában napközben azért szoktam egyet sétálni a barátaimmal a Magyar Ízek Sétányán. Ez idén is megtörtént, egy barátnőmmel andalogtunk pár órát, majd közösen úgy határoztunk, hazamegyünk, mielőtt a tűzijáték megkezdődik - egyikünknek se volt nagy kedve a tömeghez. Ellenkező irányokba indultunk; én a kettes metróra szálltam föl. Régen a tűzijátékot mindig otthonról néztük, a hatodik emeletről ugyanis többé-kevésbé látszott a dolog. De idén belémbújt valami, és a Kossuth térnél rögtön le is szálltam a metróról. Felbaktattam a Parlament mellé, kiálltam a Duna partra (ahol, bár sokan voltak, egyáltalán nem az a kiállhatatlan tömeg fogadott, mint amire gyerekkoromból emlékeztem arról az egy alkalomról, mikor a partról néztük a rendezvényt).

A várakozást untam kicsit, de aztán az első rakétát percre pontosan lőtték fel, és a szemem előtt robbant szét, gyönyörűen, hatalmasan, váratlanul, lélegzetelállítóan. Aztán jött még egy. És még egy. Én meg úgy kapkodtam levegő után, mint egy turista, aki még sose látott 20-i tűzijátékot. Pedig csak meghatódtam. Valahogy minden szétrobbanó rakéta az elmúlt évem egy-egy ikonikus pillanatát juttatta eszembe, szépeket és szomorúakat egyaránt, és kimondhatatlanul örültem, hogy elmentem aznap este - meg annak is, hogy mindenki felfele nézett, és így senki nem láthatta, ahogy végigbőgöm az első 15 percet, de végre nem a szomorúságtól.

Tüncica álmosan várt otthon, készen arra, hogy szokásos esti tévézésünkbe kezdjünk. Épp a Bárányok hallgatnak volt műsoron. Hősiesen végignéztük a filmet, így, hogy volt kibe kapaszkodnunk.

Tűzoltók nézik a 20-i rendezvényt a Parlament mellett.

Intenzív sete-suta

Gyerekkoromban a kedvenc meséim közé tartozott Fésűs Éva egyik története, "A sete-suta őzike". Ebben a mesében a főszereplő egy fiatal őz, akit kirúgnak az erdei tánciskolából, mert olyan ügyetlen. Az őzike bánatában a folyóból visszanéző tükörképnek panaszkodik a szégyenről, a folyó azonban ráveszi, hogy a vízből kiálló köveken egyensúlyozgatva gyakorolja a finom lépéseket.

A mese végén persze a kis őzike a hős, aki bebizonyítja, hogy szorgalmas gyakorlással mennyit tudunk fejlődni, mikor táncpárbajra hívja a többi őzet fenyegető farkast, aki végül beleesik a folyóba és megszégyenülve áll odébb.

A teljes mesét itt találjátok.

Egyébként a saját szalagavatómon én bizony nem táncoltam. Legalábbis a szép, klasszikus keringőben nem vettem részt. Akkoriban nagyban hangoztattam, hogy nem is akarok, engem nem izgat, hogy milyen a hajam, szinte egyáltalán nem sminkeltem magam, és eszem ágában sem volt manikűröshöz menni egy ilyen esemény miatt... Meg hát amúgy sem. Persze az igazság az volt, hogy nem bántam volna azért, ha részt vehetek a dologban. De túlságosan féltem attól, hogy amúgy se lenne kivel táncolnom, ráadásul már a gondolatra is furán éreztem magam, hogy kiöltözve illegessem magam valami bálon.

Így én az az ember voltam, aki a nagy estén az osztálytársak szoknyája alatt ügyeskedett négykézláb, próbálva bekapcsolni a többiek elegáns cipőinek csatjait, amihez a szép ruhába öltözött lányok a nagy, abroncsos viselet miatt nem fértek hozzá.

A tánctól, mint olyantól, nem féltem volna, bár mindig tudtam, hogy nagy tehetségem nincsen hozzá. Amikor életemben először megpróbálkoztam vele, még tizenegy éves korom körül, az akkoriban népszerű ír táncra esett a választásom, amit a testvérem akkor már egy ideje nagy lelkesedéssel űzött. A precizitásomnak tetszett a lépések szigorú rendje, katonás volta, az egyenes testtartás, meg az, hogy nem párban kellett tanulni.

De a maximalizmusomat borzasztóan sértette, hogy a csoporton belül egyáltalán nem tartoztam a legügyesebbek közé. Ezt én is éreztem, de az egészből akkor lett elegem, amikor egy Szent Patrik napi pici fellépésen be sem választottak egy egyszerű kis koreográfiába. Ezután nem sokkal eljöttem a tánciskolából, és a babérokat meghagytam a testvéremnek, aki jópár évvel később a Coincidance társulat tagjaként több színházi produkcióban is fellépett, mint ír táncos. Mindig boldogan mentem az előadásaira, és mindig irigyeltem őt egy kicsit a különleges hobbijáért, amibe nekem bizony beletört a bicskám.

***

Mégis, jópár évvel később, már felnőttként megint csak a testvéremnek köszönhettem, hogy volt lehetőségem ismét megharcolni a tánccal és azokkal az érzésekkel, amikre vágytam, mégis tartottam tőlük a tíz lépés távolságot. Szerettem volna ellazulni - de mindig azon görcsöltem, hogy jól csinálom-e, amit csinálok, megfelelő-e a tartásom, stb. Szerettem volna szépnek, nőiesnek érezni magam, mégis, rettegtem attól, hogy valaki felfigyeljen rám, vagy kinevessen a sete-suta próbálkozás miatt. És szerettem volna ebben is, mint mindenben, amibe belefogok, valamiféle sikert elkönyvelni, miközben tudtam, hogy megmásíthatatlan tény: a tánchoz soha nem lesz különösebb tehetségem.

Nagyjából három éve mégis elmentem életem első zumba órájára, amit a testvérem már egy ideje űzött. Meglepően jó élmény volt, még ha az elején kicsit furán is éreztem magam az aerobic-mozdulatokkal ötvözött latin táncos edzésen, főleg, hogy akkortájt próbáltam ki első ízben a csendes, meditatív, mégis intenzív bikram jógát is, ami alapjában éve sokkal inkább vagyok én, mint az "ugrálós" sportok bármelyike. A zumbaórán tudatosult bennem: nem vagyok hozzászokva a vezényszavakhoz, a számomra kicsit túl hangos zenéhez, és, bár természetesen jól akartam szerepelni az órán, nem akartam túlságosan Schobert Norbisra vagy Rubint Rékásra venni a figurát az aerobicos részekkel. Végül, ha nem is tökéletesen, és ha nem is minden önbecsmérlő gondolattól mentesen, de végigcsináltam az első órát, és kellemesen elfáradtam, elrepült a 60 perc.

Pár alkalom után rájöttem arra is, miért lesz számomra különösen hasznos a zumba. Ha esetleg még nem voltatok ilyen órán, elmondom, hogy ez nem táncóra: itt az oktató nem magyarázza el előre a lépéseket, a feladatod csupán annyi, hogy megpróbáld leutánozni a tanár és a csoporttársak mozdulatait, élő egyenesben.

Hadd tegyem hozzá: ez egy maximalista embernek rettentően frusztráló tud ám lenni! Nem kapunk instrukciókat, nem kapunk különösebb visszajelzést, nincs idő, hogy kicentizzük a mozdulatsort. Hasonló ahhoz az érzéshez, mint ami azon ritka alkalmakkor fog el, ha főzni támad kedvem. Ilyenkor, ha tanácsot kérek anyukámtól arra vonatkozóan, mennyi sót/cukrot tegyek az épp aktuális izébe, meddig maradjon a sütőben, meddig hagyjam kelni, az ő válasza egy univerzális "Kinguskám, érzéssel!" szokott lenni, amivel engem ki lehet kergetni a világból. Na most a zumba kicsit olyan, mintha úgy próbálnál főzni, hogy csak a hozzávalókat kapod meg, a receptet nem. Szól a zene, csináld.

Érzéssel!

Persze lassan elkezdtem elsajátítani komplett mozdulatsorokat, jellegzetes, visszatérő lépéseket, megismertem a zenéket, megkedveltem a tanárunkat. Emlékszem, volt egy tánc, amit nagyon szerettem - más volt, mint a többi, mind ritmusában, mind a lépéseiben, ráadásul a tangóból vett át mozdulatokat, ami még különlegesebbé és nehezebbé tette. Borzasztóan jó érzés volt, amikor - néhány hónap zumba után - sikerült hibátlanul végigtáncolnom a koreográfiáját.

Úgy éreztem: végre rábukkantam egy olyan táncra, amit a magaménak érezhettem, még ha nem is "tiszta" tánc volt, hanem egy edzésforma. Nekem bizony elég volt ahhoz, hogy átjárjon az a jó érzés: kiléptem a komfort-zónámból, és nem buktam bele.

A zumba jó önbizalomnövelő volt számomra - ez volt az én patakom a kiálló kövekkel. De ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy többet akarok, hogy még egy lépést meg szeretnék tenni. Így szemet vetettem az egyik táncra, ami a zumbás koreográfiák lépéseinek egy részét adja: a salsára. De még éveknek kellett eltelnie, mire az élet úgy hozta, hogy mind a lehetőségem, mind a partnerem megvolt ahhoz, hogy ki is próbáljam a dolgot.

***

Ahogy vánszorog a nyár, és az ember nem nagyon megy nyaralni, én önkéntelenül is elkezdek azon gondolkodni, mivel tudnám feldobni a napjaimat, mi az, amivel különlegessé tehetném ezt az időszakot, ami valami újat, szokatlant, kellemeset jelentene, és az én befolyásom alatt áll.

Ekkor jön szembe vele egy hirdetés a Facebookon, ami egy közeli Salsa Klub intenzív nyári tanfolyamát hirdeti. A kurzus négy napos, hétfőtől csütörtökig tart, és a kiírás szerint minden este két órán keresztül fogunk salsázni tanulni.

Itt szögezném le, hogy ha arról lett volna szó, hogy egyedül besétálok egy táncórára, valószínűleg otthon maradtam volna hétfőn. De szerencsére megtudtam, hogy egy volt egyetemi ismerősöm is jár ebbe a klubba, így az ő referenciáival felfegyverkezve már könnyebben vágtam neki a tanfolyamnak. Főleg úgy, hogy az illető volt olyan kedves, hogy az első alkalomra el is jött velem, és az óra folyamán a tanárok oldalán segédkezett a kezdőknek.

Szóval... min is stresszel az ember, ha salsa órára megy?

1. A ruha
A kiírás azt tanácsolja, hogy célszerű testhezálló ruházatot választani, lapos talpú cipővel. Magas sarkú cipőket csak azoknak javasolnak, akik kibírnak ilyesmiben két órát, szigorúan talpon. Én nem bírok ki, így maradt a sima, nem különösebben elegáns, viszont kényelmes vászoncipő.

2. A fiúk
A salsa kipróbálása nekem azért volt nagyobb kihívás, mint a többi dolog, amibe korábban belefogtam, mert nagyon jól tudtam, hogy itt bizony nincs mese: kénytelen leszek párban tanulni másokkal, ezt nem fogom tudni "egyedül" intézni. És persze itt jön be az első olyan faktor, amit nem tudsz befolyásolni: mi van, ha valami irdatlan lúzerrel kell szenvedned végig? Ha két értelmes szót nem fogtok tudni váltani a partnereddel? Mi lesz, morfondírozok, ha eluralkodik rajtam az a jól ismert érzés, hogy erőlködhetek, ahogy csak akarok, az ilyesmiben reménytelenül gátlásos maradok?

3. A lányok
Igen, akármilyen hülyén is hangozhat: az ember akaratlanul is aggódik azon, hogy ő nem elég csinos, nem elég "csajos" egy ilyen dologhoz. A zumbáról tudom, hogy én nem vagyok az a fenékrázós-vonaglós típus, nem is akarok az lenni. Én csak táncolni szeretnék egy kicsit, tanulni valami újat, és belül érzem, hogy ha valaki elkezd nekem arról papolni, hogy éljem meg a táncban a nőiségemet, akkor engem az életben nem látnak többet a táncsuliban, kifizetett bérlet ide vagy oda.

4. A tanárok
Szerencsére nem mondhatnám, hogy sok rossz tanárt ismertem volna életem során, legalábbis ami a fizikai dolgokat illeti (tánc, zumba, jóga, box, falmászás, paintball, vívás, stb.). Kivételt esetleg az iskolai tornatanárok képeznek, akik közül majdnem mindegyik meg tudta utáltatni velem a mozgás ilyen vagy olyan válfaját. De azért izgulok. Nem akarok se édi-bédi, tündi-bündi, anyáskodó, erőltetetten pozitív tánctanárt, se olyat, aki Csernus módra aláz, ha valami nem megy, ne adj' Isten, ha valamit feladok.

Végül eljön a hétfő és én egy öltözőben veszem át a vászoncipőmet. Mellettem két lebarnult, magas, vékony, tökéletes műkörmű és frizurájú, egymással nevetgélő lány épp magassarkúba bújik. Átvillan a fejemen, hogy miért is vállaltam én ezt be, sőt, hogy mit keresek én itt, de aztán kezdődik az óra, erőt veszek magamon, és belépek a terembe.

***

Ábrándok...

Az első tíz percben megnyugszom. Négy tanárunk van, mi, tanítványok, nagyjából húszan vagyunk. És az első negyedóra egy rendkívül egyszerű gyakorlattal kezdődik: a salsa alaplépését kell gyakorolnunk egy tükörrel szemben állva, egyénileg. Ezt az akadályt minden gond nélkül ugrom meg, és közben a többieket figyelem.

Nagyjából fele-fele a nemek aránya, az életkor elég változó. Vannak velem egykorúak, vagyis a húszas éveik közepén járók, vannak harmincasok, és még negyvenesek is. Vannak túlsúlyosak, vannak tökéletes alakúak. A nők közül jópáran szép ruhában, magassarkúban vannak (nagyjából csak én nézek ki úgy, mint aki aerobic edzésre jött, testhezálló sportnadrágban és ujjatlan sportfelsőben, lapos talpú cipőben). A férfiak között van olyan, aki inkább félénk kisfiú érzetét kelti, vannak az "osztálybohócok", akik hamar elkezdenek visszaszólogatni a tanároknak, vannak átlagosak, de olyan is akad, aki úgy néz ránk, lányokra, mintha még nem látott volna nőnemű lényt élete negyven éve során.

Nem mondanám, hogy jólesik, mikor az első tizenöt perc után egy ilyen férfi lép oda hozzám, hogy felkérjen táncpartnernek. Természetesen nem mondhatok mást, mint igent, de azért irigykedem a többiekre. Mintha mindenkinek jobb partner jutott volna, mint nekem. Tipikus, morgok magamban, miközben hagyom, hogy ez az idegen, fura figura megfogja a derekam meg a kezem.

Szerencsére az, hogy lépéseket kell tanulnunk, hamar eltereli az ember figyelmét arról, hogy egy idegennel áll összekapaszkodva, aki nem is szimpatikus neki. Mereven elnézünk egymás mellett, én csak számolok magamban, hogy el ne vétsem a lépést, majd öt perc után megkönnyebbülve sóhajtok fel, mikor a tanárunk szól, hogy párcsere van. A nők egy helyben maradnak, de minden férfi tovább lép eggyel, engem pedig megnyugtat a tudat, hogy bármilyen fura partnert is fogjak ki, öt-tíz percnél tovább biztos nem leszünk egymásra kényszerítve ezen a tanfolyamon.

Az első órát bizony elviszi az újdonság varázsa. A 120 perc alatt nincs szünet, így a végére jól elfáradunk, de ez kellemes fáradság. Elhatározom, hogy végig fogom járni a tanfolyamot, hogy megugrom ezt a lécet. A legnehezebb részén már túl vagyok, bizonygatom magamnak. Legalább tíz különböző férfival táncoltam ma, beleértve két tanárt is, és ha a továbbiakban is meg tudom állni, hogy a saját ügyetlenkedésemet nézzem a tükörben, és inkább az elöl álló tanárok lépéseit próbálom utánozni, akkor csak elboldogulok valahogy, gondolom.

***

Íme néhány típus, akivel táncolok az órákon:

• A jókedélyű, langaléta srác, aki annyi pluszmozdulatot és csípőrázást akar belevinni az egészbe, hogy külön meg kell kérnem, ne tegye.
• Az a fiatal, fura srác, aki meredten bámul rám, ahányszor csak összekerülünk, és aki az egyik volt barátomra emlékeztet. Határtalan megkönnyebbülés, mikor a tanfolyam vége felé rájövök, hogy van barátnője.
• A kicsit masszívabb fiúk, akikkel jókat lehet nevetni és még én is megpróbálkozom egy-két bizonytalan poénnal mellettük.
• Az a srác, aki az első órát kihagyta, ezért kedvesen ügyetlen marad végig, és kénytelen vagyok én vezetni őt.
• Az első partnerem, aki még a harmadik órán se jut az alaplépésnél tovább, és akit kezdek szívből megsajnálni.
• Az a magát latin szeretőnek képzelő, nálam fél fejjel alacsonyabb, ingét félig nyitvahagyó férfi, aki már rutinosabb salsás, és határozottan - számomra kellemetlen határozottsággal - próbál vezetni engem, sandán felpillantva rám, miközben én kínosan ügyelek rá, hogy kerüljem a tekintetét, és számolom a másodperceket a párcseréig.
• A tanárok, akik általában mondanak egy-két hasznos dolgot a technikámat illetőleg, és akik mellett mindig lámpalázasabb vagyok kicsit.
• Az az egy-két szimpatikus srác, aki ugyanolyan meredten néz el mellettem, mint ahogy én kerülöm mindenki tekintetét, akivel táncolnom kell.

A lépések tanulását élvezem. Tetszenek az egzotikus nevek, és tetszenek a zenék is - bár utólag hálát adok az égnek, hogy a legelső óra végén kötelező jelleggel elhangzó "Despacito" szövegének fordítását csak két héttel a tanfolyam után néztem meg, különben biztos nem gyakorlom rá olyan felszabadultan az épp aktuális tananyagot.

***

A mélypont a második órán jön el.

Az óra felénél járunk, mikor ketté választanak minket fiúk-lányok csoportokra, hogy új lépést tanulhassunk, majd utána újra párba állva gyakorolhassuk azt. A tanárunk egy kedves, rendkívül csinos, salsára született nő, aki olyan ringatózva táncol a hihetetlenül magas sarkú cipőjében, hogy rögtön az jut eszembe: na, ez az, ami nekem soha nem fog menni. Nem a lépések nehézsége miatt, hiszen kezdő tanfolyamon vagyok. Hanem a könnyedség, fesztelenség miatt. Ezt a nőt átjárja az a tudat, hogy mikor táncol, csinos. Hogy nem kell zavarban lennie emiatt. Egy pillanatra se kérdőjelezi meg, hogy főnyeremény vele táncolni. Számomra ez a tudat tűnik hozzáférhetetlennek, nem maguk a lépések.

Igaz, meg kell mondjam, azok is okoznak gondot néha. Mikor két csoportban állunk, egy olyan figurát tanulunk, ahol a lányoknak egy fordulatot kell tenniük a fiú előtt. Sokadjára is megpróbálkozom vele, de csak nagyon félve sandítok a tükör felé, és mikor mégis megteszem, kiállok pár másodpercre, hogy összeszedjem magam. Mert amit látok - a saját, ügyetlen próbálkozásom - elborzaszt. Olyan messzire van a magabiztos, kecses mozdulatoktól, hogy úgy érzem, ezt a távolságot soha nem leszek képes áthidalni, akármennyit is gyakorlok. Felszínre törnek a kudarcélményeim - partnernélküli szalagavató, a sikertelen ír tánc, illetve minden párkapcsolat, ahol végül abban maradtam magammal: én nem vagyok elég jó a másiknak.

Szerencsére le tudom törölni a könnyeimet és vissza tudok állni, megtanulom a lépést és mikor már párom is van hozzá, értelmet nyernek a mozdulatok, amiket egyedül néha kicsit szürreális gyakorolni. Igaz, aznap többet nem nézek a tükörbe, és természetesen a partnereim tekintetét is kerülöm, de a koncentráció lefoglal és meg tudok feledkezni a gátlásaimról.

Mégis, ezen a második napon, hazafelé tartva, mikor a trolibuszon zötykölődöm hazafelé, váratlanul elsírom magam. Hirtelen eluralkodik rajtam az érzés, hogy nevetséges, amivel próbálkozom. Hogy szánalmasan ügyetlen vagyok mindenben, amihez egy picit is igazi nőnek kéne lennem. Hogy erőlködés, izzadságszagú erőfeszítés az egész tánctanfolyam. És hogy még itt se vagyok képes a másik szemébe nézni, de még a saját tükörképemet se bírom elviselni, ha ügyetlenkedik...

Csak akkor tudok megnyugodni, mikor végre bezárhatom magam mögött a bejárati ajtómat.

***

Érdekes megfigyelni, hogy ami fiúknak-lányoknak egyaránt gondot okoz, az a vezetés fogalma. Amíg én azon görcsölök, hogyan legyek ebben a táncban minél nőiesebb, anélkül, hogy műnek és szánalmasnak érezném magam a próbálkozástól, a fiúkat az hozza zavarba, hogy kezdik megérteni: a pártáncban eredetileg rajtuk múlik az irányítás, a koreográfia. Nem egyszerű dolog egy kézmozdulattal jelezni a partnernek, mit várunk tőle, de elárulom: lefordítani se egyszerű a kapott jeleket.

Mert mi, nők, meg ezzel szenvedünk. Persze, itt mind kezdők vagyunk, és csiszolódnunk kell még, de csak a harmadik-negyedik órán tudjuk elkezdeni annak a gyakorlását, hogy hagyjuk magunkat vezetni, hogy próbáljuk meg nem "magunktól" csinálni a lépéseket, hanem a partnerünk jelzéseihez igazodni. Ez mind szép és jó, amíg a megszokott rutinokat gyakoroljuk újra és újra, de mikor az egyik tanárral kerülök párba, és ő egy ismeretlen módon akarja csavarni a mozdulatsort, azonnal elengedem és zavartan hátrálok.

-Bocsi, de ez nem tudom mi - habogok.

Megkérem, hogy maradjunk a rutinnál. Fogalmam sincs ugyanis, hogyan értelmezzem a mozdulatait.

Miután letáncoljuk a kötelezően kijelölt mozdulatsort, a partnerem mosolyogva fordul felém.

- Jól csinálod, tényleg. Csak egy dolog: nem hagyod, hogy vezesselek. Mindent megcsinálsz magadtól, de nem hagyod, hogy irányítsam. Elvagy magadban - mondja a srác.

Erre azért elnevetem magam. "Üdv a világomban", válaszolom.

Ezután egy gyakorlófeladatot javasol. Egymásra fektetjük a tenyerünket, majd arra kér, most ne törődjek a lépésekkel, csak próbáljak meg arra menni és azt csinálni, amit ő a karja mozgatásával sugallni próbál. Jobbra-balra "sétáltat", majd picit fordít a tenyerén, én pedig megpördülök, hogy a kezünk továbbra is érintkezzen. Körbevezet maga körül, megfordít még párszor, majd elenged.

Újratáncoljuk a koreográfiát, a tenyerének az érintése most sokkal értelmezhetőbbnek tűnik.

 - Sokkal jobb volt - enged el, mikor párcserére kerül a sor.

Nagyot sóhajtok. Én is így éreztem.

***

A tanfolyam a végéhez közeledik. A negyedik órán már kényelmesebben érzem magam, mind a lépések, mind az emberek tekintetében, bár továbbra is van olyan, akivel nem szívesen táncolok, és tudom azt is, kivel lesz kifejezetten mókás a dolog.

De számomra ez ennyi marad: móka. Mikor az utolsó óra végén az összes megtanult lépést eltáncolhatjuk, sorban, elégedettséget érzek. Arra büszke szoktam tudni lenni, ha sikerül megtanulnom valamit. Néha félve a tükör felé sandítok, és próbálom ugyanakkor azt is megemészteni, hogy nem, azért (még mindig) nem vagyok az a magabiztos nő, aki valami ideálként él a fejemben. És azt is tudom, hogy egy ponton talán el kell majd fogadnom: én mindig egy visszafogottabb, sete-sutább lény leszek, és lehetséges, hogy azok az érzetek, amiket a salsa képvisel, soha nem fognak természetesen jönni. De most nem sírom el magam. Csak táncolok tovább.

Mikor vége az órának, a tanáraink a másnap estéről kezdenek mesélni, ami lehetőséget kínál egy salsa-bulin való részvételre. Lényegében "szabadfogású" tánc, ahol már nincsenek meg a táncóra szabályai. Nagyot nyelek a gondolatra.

Nem megyek el a másnapi buliba. Ezúttal a félelem győz. Félek a saját ügyetlenségemtől, eszembe jut a pillanat, mikor a táncpartnerem egy ismeretlen mozdulatsort próbált volna letáncolni velem. Kiráz a hideg a gondolatra, hogy egy ügyes táncosokkal zsúfolt helyiségben ügyetlenkedjek.

Erre, úgy érzem, még nem készültem fel.

De az ismerősöm, akinek hála bele mertem vágni a tanfolyamba, szerencsére nem tűnik el. Ha erre a bulira nem is megyek el, azért nem mondok le teljesen róla, hogy egyszer vele tartsak egy ilyen mulatságba. Ám a nagy helyzet a következő: úgy érzem, néha nem lehet tovább tolni a határokat. Néha talán nem bűn megállni, ha úgy érezzük, elfáradtunk. Egy egész heti kísérletezés után lehet, sokan azt mondják, hogy tovább kell ütni a vasat, de én próbálom nem gyávaságként megélni ezt a döntésemet. Végül is, ha jól tudom, a "Despacito" jelentése is az, hogy lassan... vagy nem?

Ugyanakkor, mikor eszembe jut az elmúlt négy nap tanulsága, a legélesebben az rajzolódik ki a fejemben: a fiúk ugyanúgy félnek attól, hogy irányítsanak, mit amennyire mi tartunk attól, hogy jeleket kell értelmeznünk.Sőt: általában mindketten pont ugyanannyira vagyunk zavarban. Közben azt is tudom, hogy rengeteg múlik azon, kit kapunk partnernek. Az alaplépés gyakorlásánál maradunk, vagy esetleg vakon követjük a másikat, teljesen új figurákat tanulva?

Tudom, ez a szerencsén múlik. De azt hiszem, el fogok menni ebbe a buliba. Ha nem is most azonnal, ha nem is ezen a héten, mikor elkezdtem ismerkedni a salsa világával... de feladni, és főleg, befejezetlenül hagyni, azt hiszem, ezt sem vagyok hajlandó.

A sete-suta őzike Fésűs Éva meséjében.