Összetört szív

Jaj. Eltörtem. Ez nem lehet igaz. Hogy pont így és pont most. Úgy tudtam, hogy egyszer ez lesz, úgy tudtam, hogy egyszer belefutok ebbe a hibába. Jó, tudom, hogy más is járt már így, tudom, hogy nem egyedüli eset, sőt, még azt is tudom, hogy van másik, ha kell, de azért mégis...

Kész. Ennyi.

Eltörtem a Love Actually DVD lemezét.

***

Karácsonykor szeretne megnyugodni az ember. Szeretne kicsit kiszállni a hétköznapokból, amikbe beletartozik nem csak azok rohanása, de fájdalmai, csalódásai is. December 24-én reggel - ki tudja, hány éve először - hóesésre ébredtem, és bevallom, ez kicsit meghatott. Tudjuk, hogy a fehér sokszor a tisztaság, ártatlanság, új lappal indulás jelképe, és talán ezért is szokott lelombozni, ha a minálunk most már "szokásossá" vált, tocsogós-latyakos ünnepet kapjuk.

Szeretem év végén számbavenni mindazt, amin tizenkét hónap alatt keresztülmentem. Tavaly például nagy rajongója lettem az Éviránytűnek, és persze a naplóim is mindig megtelnek elmélkedésekkel. Szeretek a családom körében társasjátékozni, titokban néha még az agyonjáratott karácsonyi zenék is jólesnek. Szeretek jótékonykodni így vagy úgy, mézeskalácsot ajándékozni a számomra fontos embereknek vagy ruhákat a rászorulóknak

És a fehérség idén arra is emlékeztetett, hogy mennyire szeretnék megbocsátani, mennyire szeretnék pár lapot tisztára törölni.

***

Bár tudom, kevés az esély rá, hogy ezt olvasod, hiszen ma már olyanok vagyunk egymás számára, mint két idegen, a mondandóm közlésére nem tudok jobb megoldást, mint ezt. Talán számodra szürreálisnak, nevetségesnek, eltúlzottnak tűnhet, hogy fél év elteltével kereslek meg, számomra azonban az, hogy jelen voltál az életemben, túl sok változást hozott ahhoz, hogy gond nélkül el tudjak siklani afelett, ahogy befejeztük.

Tudod, az igazi gond soha nem az volt, hogy nem akartál velem lenni. A legőszintébben mondom neked, hogy soha nem kívántam neked semmi rosszat. Persze tagadhatatlan: mikor rájöttem, hogy végül bekövetkezett az, amitől féltem, és más "győzött" velem szemben, az iszonyatosan fájt, és akkor értettem meg azt is, miért vágtál el mindent, ami hozzám kötött, egyik pillanatról a másikra. Engem akartál óvni, de még neked is látnod kell, milyen gyáva megoldás ez. Megbántam már, hogy bátornak neveztelek, mikor elindultunk a lejtőn - sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem vagy az.

Olyan kritikákkal illettél engem, amiket gondolkodás nélkül elfogadtam, majd mikor rájöttem, hogy milyen kaliberűek, és hogy milyen fenntartások nélkül fogadtam el mindet, megijedtem. Ezért voltam veled írásban olyan indulatos, mint még talán soha senkivel. Féltem. Mert rámutattál arra, hogy milyen gyenge vagyok, ha magam vagyok, ha magamat és nem valaki mást kell megvédenem. Nem vagyok naiv; ennek, vagyis saját magam védelmének megtanulása saját magamtól nem napok, hetek vagy hónapok, hanem inkább évek kérdése lesz. Szerintem nehezen tudod elképzelni, milyen terhet ró ez az emberre. Nehéz minden egyes atomodat átértékelni, megvizsgálni, a sorsáról dönteni.

De, mint mondtam, soha nem kívántam neked - vagy nektek! - rosszat. Ma sem teszem, képtelen vagyok rá, és nem is akarnám. Őszintén remélem, hogy a jó döntést hoztad meg. Nem erről van szó.

Mikor utoljára töltöttem nálad az estét, történt valami, amire talán már nem is emlékszel, de bennem ez volt az, ami bizonyítékául szolgált annak, hogy nem voltam teljesen eldobható számodra. Ha emlékszel, filmet néztünk és te főztél közben, néha felálltál hát a kanapéról, hogy kimenj a konyhába. Egyik ilyen alkalommal, mikor felkeltél, és hallottam, hogy kifelé mész, egyszercsak megálltál, visszasétáltál, fölém hajoltál és gyorsan megcsókoltál. Csak úgy. Semmi logikus magyarázata nem volt, nem felejtettél semmit a szobában, semmit nem akartál mondani nekem, nem vitte előrébb ezt a kicsit életünket, de nekem ez a mozzanat, az, hogy visszafordultál és hogy rám mosolyogtál, egy szó nélkül, olyan dolog volt, amiről soha nem hittem volna, hogy számomra meg van írva. Ezt a legkomolyabban vedd.

Persze aztán eljött a nap, amikor nem fordultál vissza felém többet. Pont olyan hirtelen tűntél el az életemből, mint ahogy megjelentél (bár ez így szokott lenni, nem?), és attól félek, a mód, ahogy ez a fejezet lezárult, sokkal tovább fog fájdalmat okozni nekem, mint maga a szakítás. Nem tudom pontosan, meddig reménykedtem abban, hogy felismered ezt, és megteszel értem annyit, hogy segítesz a lap tisztára törlésében. Megtette volna egy bocsánatkérés, az egyenes beszéd, vagy az, hogy visszaadod a dolgaimat, amik nálad maradtak. De a mód, ahogy cserbenhagytál engem, arról árulkodik: egy percre se lehettem fontos a számodra. És most nem tudom, mit higgyek, de azt tudom, hogyan szeretnék érezni irántad.

"Felejtés nélkül nincs megbocsátás!", írja Poppper Péter. "Hát lehet egyszerre emlékezni és megbocsátani? Lehet nyilvántartani a múlt bűneit és sérelmeit, közben pedig megbocsátani? Dehogy lehet. Hogy miért nem? Azért, mert a megbocsátás érzelmi, és nem intellektuális folyamat. [...] A felejtés tehát előfeltétele a bocsánatnak - az érzelmek vagy megsemmisülnek, vagy nincs megbocsátás. A negatív érzelmek, indulatok emlékei bilincsbe verik, fogva tartják az embert."

Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem úgy, hogy egyet kell értenem Popper Péterrel. A gondolatmenetet azonban kiegészíteném: te, a másik fél, igenis tehetsz azért, hogy a másik megbékéljen a helyzettel. Én, ha egy dolgot kérhetnék most, azt kérném: hadd bocsássak meg neked tiszta szívből, hadd éljem át azt az igazi megbocsátást, ami a - szerinted "frusztrálóan jámbor" - személyiségemen túlmutat, amit már nem csak a jószándék, a béke szeretete és a tőled kapott számtalan jó dolog emléke vezérel, hanem a rossz dolgok felülírása és jótékony felejtése is.

Tudod, mielőtt gyengeségként, a magam igazáért való kiállás hiányaként értelmeznéd ezt a vágyat, hadd mondjak annyit: én soha nem fekete-fehérben látom az embereket. Attól, hogy velem valaki rosszul, nem méltó módon viselkedett, még nem fogom örök időkre elítélni. Nem fogom elfelejteni a jót a rossz javára, nem vagyok rá hajlandó. Így valószínűleg könnyű "ellenféllé" teszem magam egy konfliktus esetén, és elismerem, hogy van még mit tanulnom, mert igenis van olyan helyzet, mikor vége kell hogy szakadjon az empátiának - a saját érdekemben. Ezen a napon és ebben a helyzetben viszont úgy érzem, az ehhez hasonló patthelyzetekben az egyetlen dolog, ami segíthet, az a megbocsátás.

Popper Péter ír a zsidó vallásban megjelenő "megbocsátás napjá"-ról is, mikor mindenki, még a más valláshoz tartozók vagy nem hívők is imádkozhatnak a zsinagógában - ez a szimbóluma az isteni megbocsátás egyetemességének. Ami azonban igazán érdekes, az az ima szövege: a fogadalmak, tilalmak, eskük, átkok, és a szívünktől eltiltott dolgokról szól. De míg a polgári becsületkódexben azt találjuk, hogy légy hű ahhoz, amit megfogadtál, tudod, mit kér ez az univerzális ima? Azt, hogy ez "[m]ind legyen feloldozva, érvénytelen, nem kötelező, megsemmisítve és felbontva, ne legyenek kötelezők és ne maradjanak érvényben. Fogadalmaink ne tekintessenek fogadalmaknak, tilalmaik ne tekintessenek tilalmaknak, és esküink ne tekintessenek esküknek." Bár nem vagyok kifejezetten vallásos, azt hiszem, ebben van logika. Nem hurcolhatjuk múltunk minden fájdalmát örökké - amitől lehet, és amitől akarunk, meg kell válni. A lecke az, ami egészséges esetben megmarad.

Én tehát szeretnék megbékélve átlépni az új évbe, bízni abban, hogy nem fogsz olyan gyakran eszembe jutni, hogy nem fogok több felesleges időt szánni arra, hogy végigfuttassam a fejemben a történteket. De tudd, hogy ez a cserbenhagyásos szakítás, ha lehetetlenné nem is teszi, lényegesen megnehezíti, megnehezítette a dolgomat. Gondolj bele, te egykor kedves: téged mennyire bántott a saját múltad, ami ugyanígy félbeszakadt. Gondolj arra, milyen kétségek közt hánykódtál, gondolj arra, hogy a világ minden sértett büszkesége sem volt elég ahhoz, hogy annyiban hagyd a ti kapcsolatotokat, és bármit is éreztél irántam, a köztetek történtek miatt az nem volt elég erős ahhoz, hogy megóvj a fájdalomtól és igazi esélyt adj nekünk.

És hogy miért írtam ezt le? Mert hiába a köztünk lévő csend, én elég sokat beszélgettem veled az elmúlt hónapokban, próbálván túljutni a történteken. Lassan talán sikerül, de az összefoglalás is segít, ha már tőled nem kaptam meg ezt a feloldozást. Ha "Nem mondhatom el senkinek,/Elmondom hát mindenkinek".

Remélem, drukkolsz, hogy sikerüljön.

***

A DVD-t beteszem a lejátszóba. A közepe repedt meg, ahol a műanyag pöcök benne tartja a dobozában. Miközben ajkamba harapva várom, hogy a lemezt beolvassa a lejátszó, eszembe jut 2016 legeleje. Ez a blog akkor kelt életre, bár sokáig nem osztottam meg senkivel. Mindenesetre a legelső bejegyzés egy reménykeltő kis incidensből született, amit mindig jó észrevenni a mindennapokban, még akkor is, ha egyesek emiatt babonásnak, szentimentálisnak vagy irracionálisnak tartanak.

Arra gondolok és abba bízom: talán ez is egy ilyen pillanat.

Aztán - halkan surrogva - elindul a DVD.

Instant karriertanácsadás avagy a kényelem hátulütői

Emlékszem, nem lehettem több tíz évesnél, mikor az egyik rajzórán kollektívan azt a feladatot kaptuk, hogy örökítsünk meg egy kukoricacsutkát. Bár azt már nem tudom felidézni, hogy jutott mind a huszonnégyünknek külön csutka, de azt igen, hogy milyen reakciókat váltott ki az osztályból.

Fontos hozzátennem, hogy első lépésként nem is a csutkát kellett lerajzolnunk, csupán magát a növényt. Ha valaki nem tudná, ez egy viszonylag magasra növő (akár három méteres is lehet), lágyszárú lény - ezekből jön létre az, amit kukoricatáblának hívunk. A 4.a-ba egy ilyen magas növény került (fogalmam sincs, ki vállalkozott rá, hogy beszállítja, de tény, hogy ott állt az osztályban), félig el volt már száradva és nem volt túl vonzó látvány.

Megkaptuk a félfamentes A/4-es lapokat és nekiláttunk.

Gondolom az alapfeltevés az volt, hogy a nagy egésztől jussunk el a kis egészig, ami egyébként nekem egy szimpatikus gondolat így visszatekintve (és környezetismeret-órának is elment). Az már más kérdés, hogy magát a rajzolgatását nem élveztem annyira - idegesített, hogy nem tudtam visszaadni a növény kecsességét, csak ronda zöldes-barnás folthalmaznak tűnt. Íme az eredeti alkotás:

Ugye ti se ezt tennétek ki a folyosó falára díszítésnek?

De jött a következő rajzóra, és megkaptuk a csutkákat. Na, ez már sokkal jobban tetszett! A csutkát kézbe vehettem, forgathattam, egészen jóban lettünk a dolog végére (a portrérajzolás mégiscsak egy elég intim folyamat), de a vonzalom fő oka az volt, hogy a feladat sokkal jobban illet a személyiségemhez.

És mielőtt azt mondjátok, hogy nincs különbség a két rajz között, szólok, hogy van.

Mert ha belegondoltok: nagy levelek, íves, bátor vonalak és amorf, száradt csonkok helyett itt aprólékos munkára volt szükség. Rajzoltátok már meg egy kukoricacsutka minden egyes szemét? Hát nekem is ez volt az első alkalom, hogy ilyesmire adtam a fejem.

Elrepült a 45 perc és mikor a tanárunk végigsétált a padok között, hogy ellenőrizze, hogy állunk, a mellettem ülő fiú irigykedve nézte a rajzomat. Panaszkodott, hogy az övé miért nem néz ki "ilyen jól". A tanárunk annyit mondott csak: én minden egyes szemmel bíbelődtem, míg a padtársam elnagyolta a munkát, és inkább koncentrált, mondjuk, a csutka formájára mint a "tartalmára". Erre, emlékszem, büszke voltam - főleg az előző óra anyaga kapcsán tapasztalt miniatűr kudarc után.

Szóval íme a nagy mű:

***

Ez nagyjából tizenhat éve történt, de valamiért erősen megmaradt az emlék. Elizabeth Gilbert írja az Ízek, imák, szerelmekben, hogy mikor nekivágott egy évig tartó önfelfedező körútjának, eleinte nehéznek találta megfogalmazni saját maga számára, mihez kezdene a hirtelen rátörő szabadsággal. Addigi élete során nem csak a munkahelyi kötelességei foglalták le, hanem a párkapcsolati csatározások is, amik persze egy másik ember elvárásait is hozták magukkal, így elég kevés esélye volt arra, hogy rájöjjön, ki ő, ha magára marad. "Ma mit akarsz csinálni, Liz?", teszi föl a kérdést magának több ízben a könyv elején, és így kezd el, mondjuk, olaszul tanulni - csak úgy, hobbiból.

Némi rokonlelkűséget érzek ezzel az íróval. Mivel az elmúlt időszakban tudatosan próbáltam felszabadítani időt annak érdekében, hogy felfedezzem, mi az, amit szabadidőmben igazán szívesen csinálok, érdekes dolgokra jöttem rá. Először is: közel sem olyan könnyű ezt behatárolni, ha évekig "mókuskerékben" mozogtunk. Másodszor: az ilyen kukorica-szerű tapasztalatok, bármilyen banálisnak tűnnek is, akár még abban is segíthetnek, hogy megtaláljuk a hivatásunkat.

Szeretnék idézni egy másik írót is, aki végzettsége szerint ügyvéd, de pár éve egy TED Talk kapcsán berobbant a köztudatba, és könyve, melyet az introvertáltak és visszahúzódó emberek sokszor kiaknázatlan erényeiről írt, nagy sikert aratott. Ez a könyv a Quiet, az író pedig Susan Cain, aki az egyik fejezetben specifikusan kitér rá, hogyan tudjuk saját vágyainkat, preferenciáinkat könnyebben behatárolni. Rövidítve ezt a három tippet ajánlja figyelmünkbe:

1) Gondolj vissza rá, mi akartál lenni, mikor gyerek voltál.

És nem, nem feltétlenül kell akkor most azonnal tűzoltónak, katonának vagy vadakat terelő juhásznak menned. A lényeg: próbáld megragadni a választásod lényegét, esszenciáját - egy gyerek még sokkal pontosabban érzi, milyen helyzetekben mozog komfortosabban! Én például évekig azt mondtam minden érdeklődőnek, hogy "állatszakértő" szeretnék lenni (az nem érdekelt, hogy nincs ilyen munka). Felnőtt fejjel már látom, hogy ezzel egyrészt a szakértelemre való vágyamat, másrészt a gondoskodó, óvó énemet fejeztem ki (ez a "munka" ugyanis valahol összekeveredett bennem az állatorvoslás gyakorlatával). Ma nem állatokkal dolgozom, de szabadidőmben tanítok, ami egyszerre igényel szakmai tudást és "gondoskodást", útmutatást is.

2) Figyeld meg, milyen típusú munkákat választasz, mikor választhatsz.

Úgy értem, a jelenlegi munkahelyedet vagy az iskolában, egyetemen. Én például szívesen pepecselek fordításokkal, ahol nem mindig nagy a szakmai kihívás, de hosszadalmas, aprólékos feladat és odafigyelést igényel. Emlékeztek a kukoricára? Szeretek elveszni a részletekben, és nem szeretem, ha nem minőségi a munka, ami kikerült a kezeim közül. Mint tanár, szeretek néha órákat szánni egy jó feladat megtervezésére is, ahol sokszor tetemes idő megy el olyan dolgokkal is, ami nem feltétlenül "szakmai" - például illusztrációk, képek beillesztésével, a szöveg formázásával.

3) Figyeld meg, mit irigyelsz - mert arra vágysz.

Hiszen ezért irigykedünk, nem? Bár negatív érzelemként tartjuk számon, pont olyan hasznos tud lenni, mint a düh. Én például a pszichológusomat irigylem, aki bizalmas kapcsolatot alakíthat ki emberekkel, hosszú évekig tartó tanulási folyamat alatt megszerzett tudást használ, és segítséget nyújt másoknak. Valószínűleg, ha máshogy alakul az életem, ezen a pályán igen könnyen megtaláltam volna önmagamat.

 ***

Van még egy dolog, amiről ugyan Susan Cain nem beszél, de szerintem borzasztó lényeges. Tulajdonképpen ezt tartom igazi "instant" karriertanácsadásnak, mert nem is gondolnánk, mennyi minden következik belőle. Ez pedig egy egyszerű instrukció:

Felejtsd el az internetet!

Kapcsold ki az okostelefonodat, a számítógépedet, vedd ki a Facebookot és a 9gaget a kedvencek közül. Ezek a dolgok ma már mindig, mindenhol kéznél vannak. Megérkezünk nyaralni és rögtön a wifi kód után érdeklődünk. Nem igényelnek semmiféle erőfeszítést, minden egy gombnyomásra létezik. Tudom, hogy az okostelefonok nagyon hasznosak, én is használom az enyémet bőven, de például az őrületbe tudom kergetni pár barátomat azzal, hogy nem tartom bekapcsolva a mobilinternetet. Hogy miért nem?

Mert ezek a dolgok a világmindenség legnagyobb időrablói! Belegondoltatok valaha, hogy egy héten 56 óránk van arra, hogy az otthoni dolgainkkal, a szeretteinkkel és magunkkal foglalkozzunk? Hihetetlenül soknak hangzik, nem igaz? Tudom, ebből azért elmegy idő az utazással, bevásárlással, egyéb kötelezettségekkel. De akkor is marad legalább harminc-negyven óránk! És a legtöbbünk mit csinál? 

Katt - Facebook. Mínusz 25 perc, pedig üzenetet se kaptunk, csak végiggörgetjük az üzenőfalat és elolvasunk két hírt, ami az elmúlt másfél órában került ki oda. Katt - 9gag. Mínusz 30 perc, míg el nem szakadunk nagynehezen a képernyőtől, és valami megmagyarázhatatlan erő nem szól, hogy most már próbáljunk meg nem tovább görgetni lefelé. Katt - Candy Crush. Mínusz 45 perc, míg el nem veszik az öt életünk. De nem baj, mert húsz perc múlva kapjuk a következőt. És még sorolhatnám.

Nem azt mondom, hogy soha nem lehet időt tölteni a virtuális térben. Dehogyis! Emlékszem, szakdolgozat írás közbeni szünetekben néha kellettek a semmittevős órák, vizsgaidőszakban a tanulás közbeni szünet, mikor Facebookon beszéltük meg a csoporttársaimmal, ki hol tart a készülésben. De minden egyes nap, munka után, otthon? Este héttől tízig? Heti 15 órában? Nem.

És hogy visszatérjek kicsit a kukoricára: ha felfedezed, mit csinálsz szívesen, az óriási lehetőségeket ad! Szerintem érdekes kísérlet lenne a huszonévesektől egy hónapra megvonni a netet és megnézni, mivel ütik el az időt, ha nincs gombnyomás. Állítom, hogy sokkal kevesebben toporognának kapunyitási pániktól megbénulva, mint egyébként.

Rólam tízévesen már kiderült, hogy szeretek pepecselni, hogy szeretek alkotni, így ezeknek a hobbiknak hódolok. Megszerettem a hímzést, készítettem már magamnak tolltartót és most épp egy könyvjelzőn dolgozom. Szeretem a felnőtt színezőket, most éppen egy saját tervezésűn ügyködök. Nyáron bokaláncokat fűztem, most karkötőket. Fordítok is mint önkéntes, ha időm engedi. És persze írok.

Az internettel az a baj, hogy mivel gombnyomásra van tőlünk, borzasztóan ellustulunk tőle, a lustaság pedig sok bennünk rejlő tehetséget elfed. A gombnyomás azt is jelenti, hogy nincs mire várni - egész egyszerűen elveszett az alkotás öröme, a befektett idő gyümölcsének élvezete! Pedig teljesen más élmény az, mikor valamin hosszabb időn keresztül dolgozunk - az imént említett tolltartó hímzése kilenc hónapomba került, de ma nagyon büszke vagyok rá, mikor a kezembe veszem - meg amikor kattintásra kapjuk a "jutalmat" (például a lájkokat). Sokan emlegetik ma az oly divatos "flow" érzést is, ami a jelen átélését jelenti, azt, mikor elveszünk abban, amit csinálunk. Cain ezt úgy magyarázza: a flow-érzés megtapasztalásának kulcsa, hogy egy elfoglaltságot saját magáért űzzünk, és ne az általa ígért "jutalom" miatt. Véleményem szerint ehhez azonban ki kell szállnunk kicsit az internet fogságából.

Nem mindenki alkotó típus. Lehet, te inkább edzeni mész el, zenélsz, társasjátékozol, kirándulsz, olvasol, vagy egyszerűen felhívod egy barátodat és személyes találkozót beszéltek meg. A gyerekkori, kisiskolás emlékek, a szakkörök, amire esetleg jártál vagy járni szerettél volna, sokat tudnak segíteni abban, hogy (újra)megtaláld magad - az Y és X generációnak még megvan az az előnye, hogy nem az internetbe születtünk bele. És tény, hogy akármit is teszel abban az 56 órában, ami nem egy gombnyomásra van, sokkal közelebb kerülsz ahhoz, aki vagy, és nem csak boldogabb leszel, több árnyalattal színesíted meg az életedet, de akár még arra is rájöhetsz, milyen feladatokkal töltöd igazán szívesen a munkaidődet.

Csak úgy mondom.