Instant karriertanácsadás avagy a kényelem hátulütői

Emlékszem, nem lehettem több tíz évesnél, mikor az egyik rajzórán kollektívan azt a feladatot kaptuk, hogy örökítsünk meg egy kukoricacsutkát. Bár azt már nem tudom felidézni, hogy jutott mind a huszonnégyünknek külön csutka, de azt igen, hogy milyen reakciókat váltott ki az osztályból.

Fontos hozzátennem, hogy első lépésként nem is a csutkát kellett lerajzolnunk, csupán magát a növényt. Ha valaki nem tudná, ez egy viszonylag magasra növő (akár három méteres is lehet), lágyszárú lény - ezekből jön létre az, amit kukoricatáblának hívunk. A 4.a-ba egy ilyen magas növény került (fogalmam sincs, ki vállalkozott rá, hogy beszállítja, de tény, hogy ott állt az osztályban), félig el volt már száradva és nem volt túl vonzó látvány.

Megkaptuk a félfamentes A/4-es lapokat és nekiláttunk.

Gondolom az alapfeltevés az volt, hogy a nagy egésztől jussunk el a kis egészig, ami egyébként nekem egy szimpatikus gondolat így visszatekintve (és környezetismeret-órának is elment). Az már más kérdés, hogy magát a rajzolgatását nem élveztem annyira - idegesített, hogy nem tudtam visszaadni a növény kecsességét, csak ronda zöldes-barnás folthalmaznak tűnt. Íme az eredeti alkotás:

Ugye ti se ezt tennétek ki a folyosó falára díszítésnek?

De jött a következő rajzóra, és megkaptuk a csutkákat. Na, ez már sokkal jobban tetszett! A csutkát kézbe vehettem, forgathattam, egészen jóban lettünk a dolog végére (a portrérajzolás mégiscsak egy elég intim folyamat), de a vonzalom fő oka az volt, hogy a feladat sokkal jobban illet a személyiségemhez.

És mielőtt azt mondjátok, hogy nincs különbség a két rajz között, szólok, hogy van.

Mert ha belegondoltok: nagy levelek, íves, bátor vonalak és amorf, száradt csonkok helyett itt aprólékos munkára volt szükség. Rajzoltátok már meg egy kukoricacsutka minden egyes szemét? Hát nekem is ez volt az első alkalom, hogy ilyesmire adtam a fejem.

Elrepült a 45 perc és mikor a tanárunk végigsétált a padok között, hogy ellenőrizze, hogy állunk, a mellettem ülő fiú irigykedve nézte a rajzomat. Panaszkodott, hogy az övé miért nem néz ki "ilyen jól". A tanárunk annyit mondott csak: én minden egyes szemmel bíbelődtem, míg a padtársam elnagyolta a munkát, és inkább koncentrált, mondjuk, a csutka formájára mint a "tartalmára". Erre, emlékszem, büszke voltam - főleg az előző óra anyaga kapcsán tapasztalt miniatűr kudarc után.

Szóval íme a nagy mű:

***

Ez nagyjából tizenhat éve történt, de valamiért erősen megmaradt az emlék. Elizabeth Gilbert írja az Ízek, imák, szerelmekben, hogy mikor nekivágott egy évig tartó önfelfedező körútjának, eleinte nehéznek találta megfogalmazni saját maga számára, mihez kezdene a hirtelen rátörő szabadsággal. Addigi élete során nem csak a munkahelyi kötelességei foglalták le, hanem a párkapcsolati csatározások is, amik persze egy másik ember elvárásait is hozták magukkal, így elég kevés esélye volt arra, hogy rájöjjön, ki ő, ha magára marad. "Ma mit akarsz csinálni, Liz?", teszi föl a kérdést magának több ízben a könyv elején, és így kezd el, mondjuk, olaszul tanulni - csak úgy, hobbiból.

Némi rokonlelkűséget érzek ezzel az íróval. Mivel az elmúlt időszakban tudatosan próbáltam felszabadítani időt annak érdekében, hogy felfedezzem, mi az, amit szabadidőmben igazán szívesen csinálok, érdekes dolgokra jöttem rá. Először is: közel sem olyan könnyű ezt behatárolni, ha évekig "mókuskerékben" mozogtunk. Másodszor: az ilyen kukorica-szerű tapasztalatok, bármilyen banálisnak tűnnek is, akár még abban is segíthetnek, hogy megtaláljuk a hivatásunkat.

Szeretnék idézni egy másik írót is, aki végzettsége szerint ügyvéd, de pár éve egy TED Talk kapcsán berobbant a köztudatba, és könyve, melyet az introvertáltak és visszahúzódó emberek sokszor kiaknázatlan erényeiről írt, nagy sikert aratott. Ez a könyv a Quiet, az író pedig Susan Cain, aki az egyik fejezetben specifikusan kitér rá, hogyan tudjuk saját vágyainkat, preferenciáinkat könnyebben behatárolni. Rövidítve ezt a három tippet ajánlja figyelmünkbe:

1) Gondolj vissza rá, mi akartál lenni, mikor gyerek voltál.

És nem, nem feltétlenül kell akkor most azonnal tűzoltónak, katonának vagy vadakat terelő juhásznak menned. A lényeg: próbáld megragadni a választásod lényegét, esszenciáját - egy gyerek még sokkal pontosabban érzi, milyen helyzetekben mozog komfortosabban! Én például évekig azt mondtam minden érdeklődőnek, hogy "állatszakértő" szeretnék lenni (az nem érdekelt, hogy nincs ilyen munka). Felnőtt fejjel már látom, hogy ezzel egyrészt a szakértelemre való vágyamat, másrészt a gondoskodó, óvó énemet fejeztem ki (ez a "munka" ugyanis valahol összekeveredett bennem az állatorvoslás gyakorlatával). Ma nem állatokkal dolgozom, de szabadidőmben tanítok, ami egyszerre igényel szakmai tudást és "gondoskodást", útmutatást is.

2) Figyeld meg, milyen típusú munkákat választasz, mikor választhatsz.

Úgy értem, a jelenlegi munkahelyedet vagy az iskolában, egyetemen. Én például szívesen pepecselek fordításokkal, ahol nem mindig nagy a szakmai kihívás, de hosszadalmas, aprólékos feladat és odafigyelést igényel. Emlékeztek a kukoricára? Szeretek elveszni a részletekben, és nem szeretem, ha nem minőségi a munka, ami kikerült a kezeim közül. Mint tanár, szeretek néha órákat szánni egy jó feladat megtervezésére is, ahol sokszor tetemes idő megy el olyan dolgokkal is, ami nem feltétlenül "szakmai" - például illusztrációk, képek beillesztésével, a szöveg formázásával.

3) Figyeld meg, mit irigyelsz - mert arra vágysz.

Hiszen ezért irigykedünk, nem? Bár negatív érzelemként tartjuk számon, pont olyan hasznos tud lenni, mint a düh. Én például a pszichológusomat irigylem, aki bizalmas kapcsolatot alakíthat ki emberekkel, hosszú évekig tartó tanulási folyamat alatt megszerzett tudást használ, és segítséget nyújt másoknak. Valószínűleg, ha máshogy alakul az életem, ezen a pályán igen könnyen megtaláltam volna önmagamat.

 ***

Van még egy dolog, amiről ugyan Susan Cain nem beszél, de szerintem borzasztó lényeges. Tulajdonképpen ezt tartom igazi "instant" karriertanácsadásnak, mert nem is gondolnánk, mennyi minden következik belőle. Ez pedig egy egyszerű instrukció:

Felejtsd el az internetet!

Kapcsold ki az okostelefonodat, a számítógépedet, vedd ki a Facebookot és a 9gaget a kedvencek közül. Ezek a dolgok ma már mindig, mindenhol kéznél vannak. Megérkezünk nyaralni és rögtön a wifi kód után érdeklődünk. Nem igényelnek semmiféle erőfeszítést, minden egy gombnyomásra létezik. Tudom, hogy az okostelefonok nagyon hasznosak, én is használom az enyémet bőven, de például az őrületbe tudom kergetni pár barátomat azzal, hogy nem tartom bekapcsolva a mobilinternetet. Hogy miért nem?

Mert ezek a dolgok a világmindenség legnagyobb időrablói! Belegondoltatok valaha, hogy egy héten 56 óránk van arra, hogy az otthoni dolgainkkal, a szeretteinkkel és magunkkal foglalkozzunk? Hihetetlenül soknak hangzik, nem igaz? Tudom, ebből azért elmegy idő az utazással, bevásárlással, egyéb kötelezettségekkel. De akkor is marad legalább harminc-negyven óránk! És a legtöbbünk mit csinál? 

Katt - Facebook. Mínusz 25 perc, pedig üzenetet se kaptunk, csak végiggörgetjük az üzenőfalat és elolvasunk két hírt, ami az elmúlt másfél órában került ki oda. Katt - 9gag. Mínusz 30 perc, míg el nem szakadunk nagynehezen a képernyőtől, és valami megmagyarázhatatlan erő nem szól, hogy most már próbáljunk meg nem tovább görgetni lefelé. Katt - Candy Crush. Mínusz 45 perc, míg el nem veszik az öt életünk. De nem baj, mert húsz perc múlva kapjuk a következőt. És még sorolhatnám.

Nem azt mondom, hogy soha nem lehet időt tölteni a virtuális térben. Dehogyis! Emlékszem, szakdolgozat írás közbeni szünetekben néha kellettek a semmittevős órák, vizsgaidőszakban a tanulás közbeni szünet, mikor Facebookon beszéltük meg a csoporttársaimmal, ki hol tart a készülésben. De minden egyes nap, munka után, otthon? Este héttől tízig? Heti 15 órában? Nem.

És hogy visszatérjek kicsit a kukoricára: ha felfedezed, mit csinálsz szívesen, az óriási lehetőségeket ad! Szerintem érdekes kísérlet lenne a huszonévesektől egy hónapra megvonni a netet és megnézni, mivel ütik el az időt, ha nincs gombnyomás. Állítom, hogy sokkal kevesebben toporognának kapunyitási pániktól megbénulva, mint egyébként.

Rólam tízévesen már kiderült, hogy szeretek pepecselni, hogy szeretek alkotni, így ezeknek a hobbiknak hódolok. Megszerettem a hímzést, készítettem már magamnak tolltartót és most épp egy könyvjelzőn dolgozom. Szeretem a felnőtt színezőket, most éppen egy saját tervezésűn ügyködök. Nyáron bokaláncokat fűztem, most karkötőket. Fordítok is mint önkéntes, ha időm engedi. És persze írok.

Az internettel az a baj, hogy mivel gombnyomásra van tőlünk, borzasztóan ellustulunk tőle, a lustaság pedig sok bennünk rejlő tehetséget elfed. A gombnyomás azt is jelenti, hogy nincs mire várni - egész egyszerűen elveszett az alkotás öröme, a befektett idő gyümölcsének élvezete! Pedig teljesen más élmény az, mikor valamin hosszabb időn keresztül dolgozunk - az imént említett tolltartó hímzése kilenc hónapomba került, de ma nagyon büszke vagyok rá, mikor a kezembe veszem - meg amikor kattintásra kapjuk a "jutalmat" (például a lájkokat). Sokan emlegetik ma az oly divatos "flow" érzést is, ami a jelen átélését jelenti, azt, mikor elveszünk abban, amit csinálunk. Cain ezt úgy magyarázza: a flow-érzés megtapasztalásának kulcsa, hogy egy elfoglaltságot saját magáért űzzünk, és ne az általa ígért "jutalom" miatt. Véleményem szerint ehhez azonban ki kell szállnunk kicsit az internet fogságából.

Nem mindenki alkotó típus. Lehet, te inkább edzeni mész el, zenélsz, társasjátékozol, kirándulsz, olvasol, vagy egyszerűen felhívod egy barátodat és személyes találkozót beszéltek meg. A gyerekkori, kisiskolás emlékek, a szakkörök, amire esetleg jártál vagy járni szerettél volna, sokat tudnak segíteni abban, hogy (újra)megtaláld magad - az Y és X generációnak még megvan az az előnye, hogy nem az internetbe születtünk bele. És tény, hogy akármit is teszel abban az 56 órában, ami nem egy gombnyomásra van, sokkal közelebb kerülsz ahhoz, aki vagy, és nem csak boldogabb leszel, több árnyalattal színesíted meg az életedet, de akár még arra is rájöhetsz, milyen feladatokkal töltöd igazán szívesen a munkaidődet.

Csak úgy mondom.