(Nem) Képzelt riport egy budapesti TED konferenciáról - 2. rész

Tudom, hogy a TED Talkokat sokan ismeritek. De azt is tudjátok, minek a rövidítése a három betű?

Másfél hónappal ezelőtt egy másik konferencián (ahol egy TED előadásokról szóló előadás a program része volt) feltetették ezt a kérdést a több száz főből álló hallgatóságnak, és nem sokan mertek megpróbálkozni a válasszal. Azért egyvalaki akadt, aki bemondta:

- Technology, Education, Design.

Az előadónk a fejét rázta, bár mosolyogva hozzátette, hogy azért kétharmad részt helyes volt a válasz. De nem. A TED jelentése: 

Technology, Entertainment és Design.

***

Persze értem én, miért ugrik be inkább az "education" szó a rövidítés hallatán. Én magam is ezt válaszoltam volna a kérdésre. Ezekből a beszédekből rengeteget tanulhatunk, inspirálódhatunk, ráadásul ez a szívemhez igencsak közelálló téma, az oktatás, többször is megjelent a konferencián - és mivel a szervezet célja végsősoron a tanítás lenne, érdemes erről az oldalról (is) vizsgálni a szombati eseményt.

Szóval: mit is tanultunk?

Játszva tanulni

Mivel évek óta foglalkozom angoltanítással, izgatottan vártam minden olyan témát, ami az oktatáshoz kapcsolódott. Úgy gondolom, minden értelmiségi embernek megvan a véleménye az oktatási rendszerünkről és arról, ami ott zajlik - arról a rendszerről, ami okos, képzett embereket (nem egyet ismerek) tart vissza a tanári pályától, magamat is beleértve. Számomra igazi hős bárki, aki lelkiismeretesen végez oktatói munkát, akárhol teszi is ezt az országban.

A változtatásnak, a konferencia fő témájának, tehát nehéz lenne sürgetőbb közeget találnia Magyarországon, mint a tanítás milyenségét. Bár a rendezvényen közvetlenül csak pár mondat hangzott el a témával kapcsolatban, az bevésődött a fejembe: mostanra világossá vált, hogy feleslegesen várjuk "fentről" az ésszerűbb megoldásokat, a méltányolást. Ha változást szeretnénk, azt magunknak kell megteremteni - többek között a már említett "Így dolgozunk mi" szervezet is ezt emeli ki munkája során. A magunk fejével kell gondolkodnunk - ha úgy tetszik, túl kell járni a "fentiek" eszén. Erre volt jó példa a "Csendbe zárt világ"' névre keresztelt előadás.

Halász Péter beszédét nagy érdeklődéssel vártam, mivel szabadúszó angoltanárként érkezett a TED színpadára (ezért némi rokonlelkűség érzésével tekintettem rá). Ő egy egészen összetett, mégis egyszerű módszert mutatott be, amit pár nappal később már én is kipróbálhattam, szépen illusztrálva a TED mottóját ("Ideas worth spreading"). Ez a módszer nevezetesen a siketnémák által használt jelnyelv nyelvórákon való használatát jelentette. Mikor a saját órámon próbáltam ki az ötletet, az meglepetést és örömet okozott - felnőtt hallgatóknak! Felszabadító érzés, mikor pár mozdulattal tudunk maradandót alkotni (mert már biztos vagyok benne, hogy soha nem fogják összekeverni az "invite" és az "invent" igét kedves diákjaim), és ehhez még a KLIK beleegyezése sem szükséges...

Persze ha van olyan előadó, akinek beszédét izgatottan várjuk, törvényszerű, hogy olyan is akad, akit a leírás alapján vagy nem találunk olyan érdekesnek, vagy maga a téma sántít. Nekem ilyen sztereotípiáim voltak Friedrich Fanni sminkessel kapcsolatban, mégis, a neki járó tizenöt perc után úgy éreztem, az egyik leghitelesebb előadó volt a konferencián. Az ő tanulási/tanítási folyamata a változatosság kedvéért nem a belső tulajdonságokra, hanem a külsőségekre fókuszált - és ez, bár kevésbé tűnik intellektuális terepnek, igenis fontos része a társadalomban való megítélésünknek. A különbség csak annyi - ahogy azt Fanni is kiemelte - hogy vehetjük egy lehelletnyivel lazábban a dolgot.

- A sminkkel fantasztikus dolgokat lehet művelni, megváltoztathatjuk vele a külsőnket, de ne fedjétek el vele az arcotokat! - kérte Fanni a közönséget. - A smink játék.

Mivel a változások témakörébe nagyon gyakran beletartozik a külső változtatás is, abszolút helytállónak éreztem Friedrich Fanni szerepeltetését, aki úgy tudott beszélni választott szakmájáról, hogy még én, a sminkanalfabéta is megértettem, hogy ő küldetésként tekint arra, amit csinál, és azt hiszem, ez a legfontosabb.  Arra gondoltam: talán a változásokat és a belőlük fakadó tanulási folyamatokat is többször lehetne ugyanígy játékként felfogni. Talán több mindent lehet kipróbálni, aztán - legrosszabb esetben - lemosni azt?

Trutyi

Persze nem lehet mindenhez ilyen rózsaszínűen állni. Lauter Adrienn pszichológus a változást nem a játékhoz, hanem inkább a főzéshez hasonlította, ami számomra egy reálisabb képet mutat a kihívásokról, melyekkel a mindennapokban szembesülünk. Konkrét metaforája a macaronkészítés volt, és mivel én amúgyis kedvelem az instrukciókat, megfogott a gondolatmenet. Amennyire tudom, megpróbálom visszaidézni a hallottakat nektek - íme tehát a változás receptje, Lauter Adrienn után szabadon:

1. Hozzávalók - minden, amivel születünk, minden, amit kapunk. A lakhelyünktől az életkorunkon keresztül a barátaink számáig. Eddig egyszerű.

2. A habverő - az az erő, ami a változást előidézi, Egy új munkahely, egy költözés, egy szakítás, egy új hobbi, egy új ismeretség. Ez lesz az, ami a hozzávalókat megkeveri, és új kapcsolatokat alakít ki közöttük.

3. Trutyi - ami a keverés után a tálban van. Ez az, amiről felesleges azt mondani, hogy kellemes. Az új munkahelyet szokni kell, az új lakásban áthallatszik minden, a szakítás után fáj egyedül lenni. Ez az az időszak, ami miatt a változás elméletben szépen hangzik, gyakorlatban viszont sokszor egy frusztráló, fájdalmas folyamat.

4. Macaron - még töltelék nélkül. A kialakult új helyzet, ahol már a magunk lábán állunk, bár még kicsit bizonytalanul. Vigyázat - törékeny!

5. Töltelék. Töltsük meg a macaront azzal, amivel akarjuk - ez már igazán rajtunk múlik - és szilárdítsuk meg, amin dolgoztunk.

6. Együk meg, amit főztünk.

Bár nem tudok jól főzni, magamra vonatkoztatva pont ezt tartom ebben a metaforában tanulságosnak.

És ha minden marad a régiben?

Persze a változásoknak van egy objektívabb szemlélete is, és itt jönnek be a képbe a technológiai újítások. A jövőkutatás lenyűgöző, és a TED konferencián szerencsére ezzel kapcsolatban is okosítottak minket egy kicsit. Milyen lesz az életünk, mikor minden postai küldeményt drónok szállítanak majd a telefonunk GPS-koordinátáihoz? Pár év múlva tényleg minden háztartásban lesz egy robot? És vajon bevett szokás lesz halott kiskedvencünket klónoztatni, hogy folytatódjon a móka...?

Na jó, elárulom, hogy az utóbbi már gyakorlatban kivitelezhető (és népszerű) szokás sok helyen - keressetek rá nyugodtan. Erre egyébként egy 17 (!) éves lány, Lantos Lili hívta fel a tátott szájú közönség figyelmét, akinek hobbija (!) a biotechnológiai kérdések boncolgatása. Ő volt az, aki hatalmas benyomást tett rám, részben fiatal kora, részben pedig a választott témakör miatt. Részben azért, mert egy olyan iskolarendszerben, ami sok felesleges tudást sulykol és mindent szigorú keretek közé zár, ez a lány mert elindulni - már egészen fiatalon - abba az irányba, amihez tehetsége van és ami érdekli. Részben pedig azért, amit felvetett - elég merészen - egy olyan konferencián, ami a változásról szól:

- Gondoljunk bele, mennyi mindenre képes ez a tudományág - mondta Lili. - Őssejtek segítségével a jövőben akár a bőrszínünket is megváltoztathatjuk majd, ha szeretnénk. Mindent megváltoztathatunk. Szerintem ennek fényében a kérdés itt inkább az:

Mi az, amit nem szeretnénk majd megváltoztatni?

Érdemes ezen egy kicsit elgondolkodni. A változás sokszor jelenik meg olyasvalamiként, amit mások várnak el tőlünk, ahelyett, hogy a spontán természetére koncentrálhatnánk. Folyamatosan tanulnunk, fejlődnünk kell, meg kell ugranunk a léceket. De itt jön a technikai csavar: Ha minden lehetséges lesz, nem az válik majd igazi erénnyé, ha valaki történetesen azt mondja: én ezen nem akarok változtatni, még ha ti hibásnak is láttok emiatt? Vagy másképp: a jövőben vajon fog érni annyit önmagunk eredetisége, hogy tiszteletben tartsuk azt, még akkoris, ha lehetőségünk nyílik a hibák kiküszöbölésére?

***

Az exponenciálisan fejlődő tudomány által felvetett etikai kérdések sora persze határtalan. (Kit védjen egy önvezető autó? A sofőr vagy a gyanútlan gyalogos életét?). Kicsit, bevallom, ijesztő is. A kérdés, amit Lantos Lili fogalmazott meg, engem arra sarkallt, hogy elgondolkodjam azon: mi az, amit nem lehet majd gépekkel helyettesíteni a jövőben sem? Vajon eljön majd valamikor az a pont, mikor nem fogjuk kérni az összes elérhető frissítést? A tudomány, a technikai változások remek dolgok, ezt senki nem vitatja. De mi az, ami remélhetőleg az emberi lét privilégiuma marad (súlyos szó következik) örökre?

Remélem, a lelkiismeret ide sorolódik majd. Ahogy a kreatív alkotás, az érzelmek meg- és kiélése is. A kemény, hibákkal tarkított, sokszor reménytelennek tűnő munka, ami élvezhetővé teszi a végeredményt. A kísérletezés szabadsága. A folyamat, amely során egy krízis hatása alá kerülünk, megéljük, legyőzzük azt, és többek leszünk általa. Na és ezeknek a folyamatoknak a művészi kifejezése. Remélem, maradnak majd köztünk írók, filozófusok, szociológusok, pszichológusok.

És csak hogy egy kicsiny, személyes példával zárjam: remélem, senki nem lesz majd képes olyan robotot programozni, ami ezt a blogot helyettem tudná írni a jövőben.