Az Angyal

Mikor a zebránál várakozom egyáltalán nem vagyok boldog. Szerda este negyed hét felé jár az idő, és a fülemről is csomag lóg: egy (valahogy mindig baromi nehéz) táska az egyik vállamon, egy kisebb, tankönyvekkel megpakolt vászonszatyor átvetve a másikon. A kezemben laptop. A felsőmet már rég átizzadtam valamikor a nap folyamán, ami számomra reggel nyolc óta tart; a hajam már harminc helyen szabadult ki a csatok és a hajgumi alól. Ki vagyok pirosodva, és morcosan fújtatok a világba, mikor meg kell állnom a pirosnál.

Igazítok egyet a vállamat húzó súlyokon, és várok, hogy váltson a lámpa.

Fogalmam sincs róla, hogy valaki néz engem, és nem csak, hogy néz, de pár másodpercen belül ki is fogja használni a helyzetet, ami engem megállásra kényszerített, és meg fog szólítani.

Én csak meredek előre. Még mindig piros az a nyomorult lámpa.

***

Nagyjából három hete jöttem vissza egy meglehetősen eseménydús, fantasztikus, egyben megrázó utazásból, és az élmények még mindig sok gondolatomat foglalják le. Valami átfogó kiábrándultságban létezem mostanság, és dühösen gondolok az előző napi beszélgetésre, amit anyukámmal folytattam. Aki azt tanácsolta, ne hagyjam, hogy ennyire kiüljenek az érzelmeim az arcomra. 

Mert akkor sok embert fogok taszítani.

Picit tereljem el a gondolataimat. Néha hozzám se mer szólni. Így más se fog.

Az ő kedvéért teszem ma azt a kitérőt is, ami ehhez a zebrához hozott. Haza kell ugranom hozzánk, mielőtt a saját kis lakhelyem felé venném az irányt, a város másik felébe.

Nem erre számítottam ma. Már rég a buszon kéne ülnöm.

És belül dühöngök. Húznak a csomagok. Izzadok.

És persze az egész kiül az arcomra...

Úgyhogy, mikor megszólít, természetesnek veszem, hogy útbaigazítást kér csak. Hiszen lerí róla, hogy külföldi. Talán közel-keleti. Az első kérdése csak annyi, hogy beszélek-e angolul. Persze, válaszolom, angoltanár (is) vagyok. És várom a második kérdést. Vajon hová indult, hogy itt kötött ki, ahol semmi különösebb látványosság nincs? tűnődöm magamban.

Remek, jön a válasz. Aztán elmosolyodik. Csak arra gondolt, idejön köszönni, mondja. Csak arra, hogy megkérdezi, hogy vagyok. Csak arra, hogy bemutatkozhatnánk egymásnak.

A választ váró szempár sötétbarna, és, mint megtudom, a gazdája indiai származású. Velem egyidős, illetve pár héttel idősebb. Pont mostanság lesz a szülinapja. Csak utazgat, mondja. Rég meg szerette volna már nézni Közép-Európát. Szoftvertervezőként dolgozik otthon. Nincs kedvem meginni valamit?

- Hol van az az "otthon"? - kérdezem halkan.

Manhattanben, jön a válasz.

Miközben halványan átsuhan az agyamon, hogy vajon a közém és az irántam érdeklődő férfiak közé ékelhető kilométerek száma exponenciálisan növekszik-e majd az évek során, beszélgetek vele. Nem sokat - aznap nem érek rá este - de ez is elég arra, hogy eldöntsem: szimpatikus. Értelmes. Intelligens. Bár azt nem merem az orrára kötni, hogy a nagy esti elfoglaltságom a kutyánk megsétáltatásából, a pszichológusomnál tett látogatásból és a macskám megetetéséből és dögönyözéséből fog állni (valószínűleg rögtön kiábrándulna belőlem, már ha egyáltalán belém van ábrándulva), de felvetem, hogy jöjjön el velem egy koncertre másnap, amire a barátnőimmel készültem menni. Úgyhogy mire kettőt pislogok, már van egy indiai ismerősöm és egy randim másnapra.

Zöldre vált a lámpa, és kicsit kótyagosan botorkálok át a túlsó oldalra.

***

Másnap este megint kimelegedve kavargok a városban, de ezúttal rohanok. Épp csak, hogy volt időm hazaugrani a munka és a koncert között, és most a Deák tér felé vágtatok - késésben vagyok... A tájékozódást megkönnyítendő, az óriáskerék elé javasoltam a találkozót - azt talán probléma nélkül megtalálja az is, aki csak pár napja érkezett Budapestre, és csak szombat reggelig marad.

Még így is én érek oda előbb. Az óriáskerék előtti szökőkútnál lelassítok, nekidőlök a kőperemnek, élvezem, ahogy lespriccel a vízpermet. Felnézek a Budapest Eye nevű látványosságra, ami olyan, mint egy nagy fogaskerék, ami a város szívét dobogtatja.

Budapest Eye

Aztán befut a srác, sétálunk, beszélgetünk. Utazgat, meséli, mert érdekli a térség. Már volt Bécsben, Prágában. Budapest az utolsó állomás, két nap múlva újfent Bécsbe repül, hogy onnan térjen haza New Yorkba. Angolul és hindiül beszél. Új-Delhiben született. Itt most hostelben lakik. Sok emberrel összebarátkozott már. Én mit szeretek csinálni? Mivel foglalkozom? Szeretek utazni? Hol jártam legutóbb?

Büszkén kivágom, hogy az Emírségekben voltam, ami meglepi. Vannak ismerősei Dubajban, mondja ő. Elég műnek találtam Dubajt, mondom én. "Fogalmad sincs, mennyire örülök, hogy ez a véleményed", néz rám. A hallottak alapján ő se rajong a helyért.

De Budapest szép. Annyira szép.

A koncerten már ott vannak a barátnőim. Bemutatom nekik a vendégünket, aztán sört iszunk, tovább beszélgetünk. Történeteket szeretne hallani rólam: mikor megtudja, hogy a két barátnőmet az egyetemen ismertem meg, tudni akarja, milyen voltam egyetemistaként. Szomorkásan mosolygok - ha szaftos sztorikat vár az egyetemi énemről, félek, rossz ember iránt érdeklődik.

De táncolunk. Átölel. Még meg is csókol, és felemel, mikor nevetve pörgünk egymás körül. Beatles dalok szólnak a színpadról, mindenki tudja a szöveget. "Hey Jude, don't make it bad/Take a sad song and make it better". Átkarol, belé kapaszkodok... összeszorítom a szemem... Bár ne kérdeztél volna Dubajról, gondolom. Bár ne említettem volna meg, egy fél mondat erejéig, hogy kerültem én oda.

"And anytime you feel the pain, hey Jude, refrain
Don't carry the world upon your shoulders"

- Írok - bököm ki egyszer csak. Furcsa. Eddig eszembe se jutott megemlíteni, mikor rólam kérdezett.

- Tényleg? És miket? - szorít magához.

Bármit, válaszolom. Verseket. Novellákat. Blogot... Már volt, hogy jelent meg írásom.

Elismerően bólint. Szívesen elolvasna valamit, amit írtam, mondja.

Sajnos még csak magyarul léteznek. De szólok, amint lefordítottam, ígérem neki.

Újra megcsókol. "For well you know that it's a fool who plays it cool".

De nem megy. Nem tudom visszacsókolni. Hirtelen olyan szomorú vagyok, és sajnálom, hogy nem tudom jobban élvezni. Zavaromban túl gyorsan iszom a sört.

"So let it out and let it in, hey Jude, begin
You're waiting for someone to perform with..."

Csinál rólunk pár fényképet. Bután mosolygok rajtuk, úgy érzem. Félek, mi lesz, ha vége a koncertnek. Félek, mi lesz, ha elfogy a söröm. Félek, mi lesz, ha kettesben maradunk.

- Menjünk még fel hozzád zenét hallgatni - kéri már a koncert közben.

- Majd meglátjuk - motyogom zavartan. Pedig már tudom a választ.

"The movement you need is on your shoulder"

Hey Jude, énekeljük. Nananana, hey Jude...

***

Mikor megmondom neki, hogy nem szeretném, hogy feljöjjön hozzám, nem sértődik meg. Bár próbál győzködni, tudom, miben érzem kényelmesen magam. Így végül csak sétálunk. Egyik barátnőm is velünk tart. Megmutatjuk neki az éjszakai Budapestet, a kivilágított Bazilikát, a Duna partját. Egy órával a koncert vége után a víz mellett ülünk, és régi gyerekműsorokról beszélgetünk.

Megszokott látvány.

Megkérdezem, milyen az idő ilyenkor New Yorkban. És hogy milyen a munkája. Hány államban járt már? Melyik volt a legjobb élmény? És mondja csak, odaát is olyan nehéz ismerkedni, mint itt?

Az hát, válaszolja. Bár volt egy lány, aki mély nyomot hagyott benne. Csak sajnos a lánynak el kellett költöznie, messzire, így végül szakítottak.

- Biztos nagyon nehéz volt - nézek rá.

- Az volt - válaszolja. - De így volt jobb. És örökre fontos és gyönyörű emlék marad a szívemben - teszi még hozzá.

A Duna partján ülünk. Fogja a kezem. Húz azzal, hogy kívülről tudok minden Beatles számot, és hogy személyes sértésnek veszem, ha olyat hallok, amit mégse tudok végigénekelni.

Nevetünk.

Balra fordítom a fejem; odaát magasodik a Gellért-hegy. Rajta pedig - igaz, épp hogy csak - de ki tudom venni a Szabadság szobrot.

***

Aztán eljön a másnap. Péntek. És én úgy döntök, az aznap estét már nem szeretném vele tölteni. Úgy érzem, még egy este túl sok reményt adna neki, amit én nem akarok adagolni. Mert, ha igazán őszinte vagyok magamhoz, nem érzek legyőzhetetlen vonzódást. Valami mást érzek, csak nem igazán tudom felcímkézni. Pusztán azt tudom, hogy jó döntés volt egyedül hazamennem. És hogy azért még szívesen látnám őt, mielőtt hazautazik.

Így meghívom ebédre. Kicsit csalódott, hogy az estét már külön töltjük, de meglepetésemre eljön a munkahelyemhez és együtt indulunk gulyásfelfedező-útra. Ragaszkodom hozzá, hogy én fizessek. Ebéd közben a családról beszélünk, az elköltözésről, a különélésről, a testvérekről.
És hogy milyen a gulyás? Semmi extra.

- Legyen az a házi feladatod, hogy keresel egy kiemelkedően jó gulyásos helyet - javasolja mosolyogva.

Elfogadom a kihívást.

Kézenfogva sétálunk vissza a munkahelyemhez. A bejárat előtt még megcsókol és átölel és pár másodpercig nem enged el. Csak beszél.

És abból, amit mond nekem, hirtelen el tudom őt helyezni az életemben.

- Örülök, hogy találkoztunk. Mikor megláttalak, valamiért úgy éreztem, beszélnem kell ezzel a lánnyal. Ne, ne szólj közbe, csak hallgass meg. Jó volt látni, ahogy felcsillant a szemed, mikor az írásról beszéltél. És kérlek, higgy néha abban, hogy jól is végződhetnek a történetek...

Nem tudom, mit mondhatnék egy tanárnak, egy írónak, ami meggyőzhetné arról, hogy este is találkozzunk. Ha találkoznánk - én örülni fogok neki. Ha pedig nem, akkor most elbúcsúzunk.

Talán nem tudtam őt visszacsókolni úgy, ahogy nő férfit visszacsókolhat, és nem, aznap este már nem találkoztam vele. De az ölelését tudtam tiszta szívből viszonozni, és a szavait őszintén meg tudtam köszönni. És ott volt a szomorúság, mikor búcsút intettem neki, és pislogva visszasétáltam a munkahelyemre. És ott volt az a négy kép, amit délután kaptam tőle, amiket a koncerten csinált rólunk - és amiken egyáltalán nem volt buta a mosolyom.

***

Szóval elhelyeztem őt az életemben mint helyszínelő angyal. Mert nem tudok rá jobb szót. Nem potenciális egyéjszakás kalandként gondolok rá, vagy zaklatóként, aki leszólított és nem hagyott békén utána. Nem idegen, bár nem is ismerős igazán. De pont jókor volt jó helyen, átölelt, mikor nagy szükségem volt rá, megajándékozott valamivel, miközben azt is megmutatta, nagy volt a veszteség.

Szombat este még ír egy sort - megérkezett New Yorkba. Gondolta, talán szeretném tudni. 

Jól gondolta. Mert csupa jót kívántam neki.

Saját szárnyak híján ugyanis nagy szükségünk van ilyesmikre.

(Nem) Képzelt riport egy budapesti TED konferenciáról - 2. rész

Tudom, hogy a TED Talkokat sokan ismeritek. De azt is tudjátok, minek a rövidítése a három betű?

Másfél hónappal ezelőtt egy másik konferencián (ahol egy TED előadásokról szóló előadás a program része volt) feltetették ezt a kérdést a több száz főből álló hallgatóságnak, és nem sokan mertek megpróbálkozni a válasszal. Azért egyvalaki akadt, aki bemondta:

- Technology, Education, Design.

Az előadónk a fejét rázta, bár mosolyogva hozzátette, hogy azért kétharmad részt helyes volt a válasz. De nem. A TED jelentése: 

Technology, Entertainment és Design.

***

Persze értem én, miért ugrik be inkább az "education" szó a rövidítés hallatán. Én magam is ezt válaszoltam volna a kérdésre. Ezekből a beszédekből rengeteget tanulhatunk, inspirálódhatunk, ráadásul ez a szívemhez igencsak közelálló téma, az oktatás, többször is megjelent a konferencián - és mivel a szervezet célja végsősoron a tanítás lenne, érdemes erről az oldalról (is) vizsgálni a szombati eseményt.

Szóval: mit is tanultunk?

Játszva tanulni

Mivel évek óta foglalkozom angoltanítással, izgatottan vártam minden olyan témát, ami az oktatáshoz kapcsolódott. Úgy gondolom, minden értelmiségi embernek megvan a véleménye az oktatási rendszerünkről és arról, ami ott zajlik - arról a rendszerről, ami okos, képzett embereket (nem egyet ismerek) tart vissza a tanári pályától, magamat is beleértve. Számomra igazi hős bárki, aki lelkiismeretesen végez oktatói munkát, akárhol teszi is ezt az országban.

A változtatásnak, a konferencia fő témájának, tehát nehéz lenne sürgetőbb közeget találnia Magyarországon, mint a tanítás milyenségét. Bár a rendezvényen közvetlenül csak pár mondat hangzott el a témával kapcsolatban, az bevésődött a fejembe: mostanra világossá vált, hogy feleslegesen várjuk "fentről" az ésszerűbb megoldásokat, a méltányolást. Ha változást szeretnénk, azt magunknak kell megteremteni - többek között a már említett "Így dolgozunk mi" szervezet is ezt emeli ki munkája során. A magunk fejével kell gondolkodnunk - ha úgy tetszik, túl kell járni a "fentiek" eszén. Erre volt jó példa a "Csendbe zárt világ"' névre keresztelt előadás.

Halász Péter beszédét nagy érdeklődéssel vártam, mivel szabadúszó angoltanárként érkezett a TED színpadára (ezért némi rokonlelkűség érzésével tekintettem rá). Ő egy egészen összetett, mégis egyszerű módszert mutatott be, amit pár nappal később már én is kipróbálhattam, szépen illusztrálva a TED mottóját ("Ideas worth spreading"). Ez a módszer nevezetesen a siketnémák által használt jelnyelv nyelvórákon való használatát jelentette. Mikor a saját órámon próbáltam ki az ötletet, az meglepetést és örömet okozott - felnőtt hallgatóknak! Felszabadító érzés, mikor pár mozdulattal tudunk maradandót alkotni (mert már biztos vagyok benne, hogy soha nem fogják összekeverni az "invite" és az "invent" igét kedves diákjaim), és ehhez még a KLIK beleegyezése sem szükséges...

Persze ha van olyan előadó, akinek beszédét izgatottan várjuk, törvényszerű, hogy olyan is akad, akit a leírás alapján vagy nem találunk olyan érdekesnek, vagy maga a téma sántít. Nekem ilyen sztereotípiáim voltak Friedrich Fanni sminkessel kapcsolatban, mégis, a neki járó tizenöt perc után úgy éreztem, az egyik leghitelesebb előadó volt a konferencián. Az ő tanulási/tanítási folyamata a változatosság kedvéért nem a belső tulajdonságokra, hanem a külsőségekre fókuszált - és ez, bár kevésbé tűnik intellektuális terepnek, igenis fontos része a társadalomban való megítélésünknek. A különbség csak annyi - ahogy azt Fanni is kiemelte - hogy vehetjük egy lehelletnyivel lazábban a dolgot.

- A sminkkel fantasztikus dolgokat lehet művelni, megváltoztathatjuk vele a külsőnket, de ne fedjétek el vele az arcotokat! - kérte Fanni a közönséget. - A smink játék.

Mivel a változások témakörébe nagyon gyakran beletartozik a külső változtatás is, abszolút helytállónak éreztem Friedrich Fanni szerepeltetését, aki úgy tudott beszélni választott szakmájáról, hogy még én, a sminkanalfabéta is megértettem, hogy ő küldetésként tekint arra, amit csinál, és azt hiszem, ez a legfontosabb.  Arra gondoltam: talán a változásokat és a belőlük fakadó tanulási folyamatokat is többször lehetne ugyanígy játékként felfogni. Talán több mindent lehet kipróbálni, aztán - legrosszabb esetben - lemosni azt?

Trutyi

Persze nem lehet mindenhez ilyen rózsaszínűen állni. Lauter Adrienn pszichológus a változást nem a játékhoz, hanem inkább a főzéshez hasonlította, ami számomra egy reálisabb képet mutat a kihívásokról, melyekkel a mindennapokban szembesülünk. Konkrét metaforája a macaronkészítés volt, és mivel én amúgyis kedvelem az instrukciókat, megfogott a gondolatmenet. Amennyire tudom, megpróbálom visszaidézni a hallottakat nektek - íme tehát a változás receptje, Lauter Adrienn után szabadon:

1. Hozzávalók - minden, amivel születünk, minden, amit kapunk. A lakhelyünktől az életkorunkon keresztül a barátaink számáig. Eddig egyszerű.

2. A habverő - az az erő, ami a változást előidézi, Egy új munkahely, egy költözés, egy szakítás, egy új hobbi, egy új ismeretség. Ez lesz az, ami a hozzávalókat megkeveri, és új kapcsolatokat alakít ki közöttük.

3. Trutyi - ami a keverés után a tálban van. Ez az, amiről felesleges azt mondani, hogy kellemes. Az új munkahelyet szokni kell, az új lakásban áthallatszik minden, a szakítás után fáj egyedül lenni. Ez az az időszak, ami miatt a változás elméletben szépen hangzik, gyakorlatban viszont sokszor egy frusztráló, fájdalmas folyamat.

4. Macaron - még töltelék nélkül. A kialakult új helyzet, ahol már a magunk lábán állunk, bár még kicsit bizonytalanul. Vigyázat - törékeny!

5. Töltelék. Töltsük meg a macaront azzal, amivel akarjuk - ez már igazán rajtunk múlik - és szilárdítsuk meg, amin dolgoztunk.

6. Együk meg, amit főztünk.

Bár nem tudok jól főzni, magamra vonatkoztatva pont ezt tartom ebben a metaforában tanulságosnak.

És ha minden marad a régiben?

Persze a változásoknak van egy objektívabb szemlélete is, és itt jönnek be a képbe a technológiai újítások. A jövőkutatás lenyűgöző, és a TED konferencián szerencsére ezzel kapcsolatban is okosítottak minket egy kicsit. Milyen lesz az életünk, mikor minden postai küldeményt drónok szállítanak majd a telefonunk GPS-koordinátáihoz? Pár év múlva tényleg minden háztartásban lesz egy robot? És vajon bevett szokás lesz halott kiskedvencünket klónoztatni, hogy folytatódjon a móka...?

Na jó, elárulom, hogy az utóbbi már gyakorlatban kivitelezhető (és népszerű) szokás sok helyen - keressetek rá nyugodtan. Erre egyébként egy 17 (!) éves lány, Lantos Lili hívta fel a tátott szájú közönség figyelmét, akinek hobbija (!) a biotechnológiai kérdések boncolgatása. Ő volt az, aki hatalmas benyomást tett rám, részben fiatal kora, részben pedig a választott témakör miatt. Részben azért, mert egy olyan iskolarendszerben, ami sok felesleges tudást sulykol és mindent szigorú keretek közé zár, ez a lány mert elindulni - már egészen fiatalon - abba az irányba, amihez tehetsége van és ami érdekli. Részben pedig azért, amit felvetett - elég merészen - egy olyan konferencián, ami a változásról szól:

- Gondoljunk bele, mennyi mindenre képes ez a tudományág - mondta Lili. - Őssejtek segítségével a jövőben akár a bőrszínünket is megváltoztathatjuk majd, ha szeretnénk. Mindent megváltoztathatunk. Szerintem ennek fényében a kérdés itt inkább az:

Mi az, amit nem szeretnénk majd megváltoztatni?

Érdemes ezen egy kicsit elgondolkodni. A változás sokszor jelenik meg olyasvalamiként, amit mások várnak el tőlünk, ahelyett, hogy a spontán természetére koncentrálhatnánk. Folyamatosan tanulnunk, fejlődnünk kell, meg kell ugranunk a léceket. De itt jön a technikai csavar: Ha minden lehetséges lesz, nem az válik majd igazi erénnyé, ha valaki történetesen azt mondja: én ezen nem akarok változtatni, még ha ti hibásnak is láttok emiatt? Vagy másképp: a jövőben vajon fog érni annyit önmagunk eredetisége, hogy tiszteletben tartsuk azt, még akkoris, ha lehetőségünk nyílik a hibák kiküszöbölésére?

***

Az exponenciálisan fejlődő tudomány által felvetett etikai kérdések sora persze határtalan. (Kit védjen egy önvezető autó? A sofőr vagy a gyanútlan gyalogos életét?). Kicsit, bevallom, ijesztő is. A kérdés, amit Lantos Lili fogalmazott meg, engem arra sarkallt, hogy elgondolkodjam azon: mi az, amit nem lehet majd gépekkel helyettesíteni a jövőben sem? Vajon eljön majd valamikor az a pont, mikor nem fogjuk kérni az összes elérhető frissítést? A tudomány, a technikai változások remek dolgok, ezt senki nem vitatja. De mi az, ami remélhetőleg az emberi lét privilégiuma marad (súlyos szó következik) örökre?

Remélem, a lelkiismeret ide sorolódik majd. Ahogy a kreatív alkotás, az érzelmek meg- és kiélése is. A kemény, hibákkal tarkított, sokszor reménytelennek tűnő munka, ami élvezhetővé teszi a végeredményt. A kísérletezés szabadsága. A folyamat, amely során egy krízis hatása alá kerülünk, megéljük, legyőzzük azt, és többek leszünk általa. Na és ezeknek a folyamatoknak a művészi kifejezése. Remélem, maradnak majd köztünk írók, filozófusok, szociológusok, pszichológusok.

És csak hogy egy kicsiny, személyes példával zárjam: remélem, senki nem lesz majd képes olyan robotot programozni, ami ezt a blogot helyettem tudná írni a jövőben.

(Nem) Képzelt riport egy budapesti TED konferenciáról - 1. rész

Szombat reggel nyolckor a MOM Kulturális központ előterében állok másodmagammal, és épp kipipálnak a résztvevők listáján. Átveszem a névkártyámat és csillogó szemmel nézek körbe: egy TED konferencián vagyok. Körülöttem csupa érdeklődő, nyitott ember, akik igen, azért keltek föl szombaton korán reggel, hogy elvillamosozzanak a Csörsz utcába és este hétig tudományos előadásokat hallgassanak. Kicsit visszaáll a hitem az emberiségben, miközben nézelődöm, a programfüzetet lapozgatom, és a sok, javarészt korombeli résztvevőt vizslatom.

Alig várom, hogy elkezdődjön.

***

Az idei budapesti TEDxYouth konferencia a "Válts, változz, változtass" címet viselte, amire angollal átitatott agyam rögtön reagál és továbbítja az információt: bajban lenne az, aki ezt a címet az említett nyelvre akarná fordítani. Gondoljunk csak bele: change, change, change... mennyivel színesebb a magyar nyelv, ami nemcsak a témát, de annak sokrétűségét is kifejezi. Ebbe belefér jóformán minden, és a szervezők jó intuícióval választották pont ezt a címet, hiszen, mint korábban már utaltam rá, ez az év talán tényleg több fordulópontot hozott a szokásosnál.

A konferencia blokkokra osztva zajlik, egy blokk két óra, amibe nyolc előadó fér bele. Kivétel az első blokk, ahol a Singularity University mutatkozik be, és "csak" négy előadót vonultat fel. Bemelegítésként fogom fel, majd mikor a szünet után visszatérünk, beúszik a TED logó, és innentől nincs megállás.

Nem szeretném egyesével elmesélni az előadások témáit, hiszen a videók - a szervezet jó szokásához híven - mind elérhetőek lesznek online. Inkább megpróbálnám nektek megmutatni a kapcsolódási pontokat, ahol ez a 28 előadó keresztmetszeteket képzett, és olyan zizegést váltott ki az agyamban néha, hogy ölni tudtam volna egy tollért a programfüzet mellé. Bár lehet, jobb, hogy nem jegyzeteltem, mert akkor ez a poszt három oldallal hosszabb lenne.

Szóval: íme a BETÖR (Budapesti Egyetemes Ted Összes Rövidítve).

Minden változás egyenlő, de...

Mint a blokkok közti beszélgetésekben egyre inkább körvonalazódni kezdett, van különbség változás és változás között. Úgy is mondhatnánk, némely változások csavarosabbak másoknál. Vagy úgy, hogy minden változás egyenlő, de némelyek egyenlőbbek. A lényeg: én három kategóriát is el tudtam különíteni. Következzék egy rövid összefoglaló arról, amit változás alatt érthetünk - és, csak hogy lelőjem a poént, nem tematika szerint különböztetném meg őket. Hanem.

Ússz és evezz

Az első csoportot azok a helyzetek képezik, amikbe akaratunkon kívül kerülünk bele, és végig kell harcolnunk őket, mert nincs más választásunk. Lukoviczki Réka, aki egy autóbalesetben elvesztette a bal lábát, arról mesélt, hogyan küzdött meg ezzel az élethelyzettel, és hogy mit hozott ki belőle. Az ember erőssége állítólag nem ismerszik meg addig, amíg próbára nem teszik azt. Én egyébként úgy gondolom, ilyenkor a hallgatóság jelentő részének jut eszébe (de nekem biztosan): én nem lettem volna képes talpra állni ezek után. Pedig ki tudja? Kovácsik Levente szerint, aki társával együtt egy páros kajakkal szelte át az Atlanti óceánt (!), az ilyen utazásoknak is van egy pontja, mikor nem számítana már, melyikünk ülne a helyében.

"Biztos vagyok benne, hogy akármelyikőtök átevezné az óceánt - mert nem lenne más választása" - mutat a közönségre.

A sokatok által biztosan ismert pap, Pál Feri, talán ezt fűzné ehhez a típusú változáshoz: a szenvedést nem lehet megúszni. "Éppen az akár nagyon fájdalmas, negatív, szörnyűséges élmény hordozhatja azt az erőt, azt az esszenciát, ami által a személyiség elkezd alakulni, változni, fejlődni. A leggyötrőbb szenvedés hozhatja fölszínre a legmélyebb vágyainkat. Ezért nem lehet megúszni, és nem is érdemes. [...] Sokszor egy erőteljes negatív élmény hosszú idő óta az első olyan tapasztalásunk, amelyben a személyiségünk egésze részt vesz. Gyakran éppen azért válik a megerősödés forrásává, mert képes a teljes valónkat átjárni és mozgósítani", írja A szorongástól az önbecsülésig c. könyvében.

A TED (és az életem pár mozzanata) után egyre inkább hajlok arra, hogy egyetértsek vele.

Add már Uram a türelmet...

A változások második csoportjába sorolom azokat az élethelyzeteket, amik ugyan nem saját magunk által születnek, de megvan a lehetőségünk arra, hogy kilépjünk a megváltozott helyzetből. A TED konferencián megismerhettük egy táncos, Násztor Péter történetét, aki egy sérülés miatt nem folytathatta professzionális keretek között szenvedélyét, a magyar néptáncot. Cserediákként ment ki Argentínába ezek után, hogy az új élmények feledtessék vele a "kudarcot", ott azonban a vártnál sokkal rosszabb körülmények fogadták. "Az otthoniaktól a videóüzenetre hamar jött a válasz: ne félj, kihozunk onnan. Én azonban azt mondtam: NE." Mint kiderült, ezzel sorsfordító döntést hozott, mert megismerhette az argentín néptáncot (amit a konferencián be is mutatott), egy teljesen új kultúrát, ami befogadta, valamint jövendőbeli feleségét is. Mindezt jutalmul kitartásáért. Egy másik előadó, Czene Csilla hasonló cipőben járt, mikor egy Alzheimer kórral küzdő idősekkel foglalkozó intézményben vállalt önkéntesi munkát, és a nehéz kezdet ellenére megtalálta azokat az eszközöket, amikkel feledhetetlenné tudott tenni minden egyes napot a bentlakók (és a maga) számára - és, mint sejthetjük, ehhez komoly erőfeszítés kellhetett, mikor az Alzheimer kórral nézett farkasszemet.

Nem tudom, ki meddig bírja a nehéz helyzeteket, de úgy tűnik, többször kerülünk olyan helyekre, ahol dolgunk van, még ha az elején ez nem is látszik. A közös pontot abban látom, hogy észre kell vennünk a rendelkezésre álló eszközöket. Ami Násztor Péternek az argentín tánciskola volt, ahová eljárt, az Czene Csillának kissé szemtelen szabályújraértelmező természete. Fogjuk fel úgy, mint egy számítógépes játékot, ahol egy szobában bezárva a rendelkezésünkre álló eszközökkel kell kijutnunk a napfényre.

 A harmadik

A számomra legmeghatározóbb csoportba azokat a változásokat sorolnám, amiket mi magunk hozunk létre, tudatosan. Hadd említsem itt meg Viszneki Vivient, aki a Corvinus Gazdálkodástudományi karán szerzett diplomát, majd volt bátorsága elkezdeni dolgozni - festőként! (Na ezt nevezem a kapunyitási pánik leküzdésének.) Vagy vegyük az "Így dolgozunk mi" elnevezésű kezdeményezés két arcát, Barta Nikit és Major Zoltánt, akik elmesélik egy programukon résztvevő lány, Timi történetét, aki halkszavú, finomlelkű természete ellenére a jogi pályára készült - egészen addig, míg ki nem derültek grafikai adottságai. Az előadó páros a segítségére lehetett abban, hogy a számára megfelelő pálya felé induljon - és ha valaki most elkezd fintorogni és a művészet hasznosságát firtatni, azt arra kérem, várjon, amíg kitérek erre a témára majd kicsit később.

Itt említeném még Sallay Fannit is, a Cake Shop alapítóját és tulajdonosát, aki a szűkös pénzből sütött diótortát elvitte a szomszéd cukrászdába, és fel merte vállalni a desszertkészítés iránt érzett vonzalmát. Az ő előadásából az vált világosság, milyen igazán rögös utat kell néha végigjárnunk, ha valódi változásra vágyunk, milyen eszméletlen sok a a buktató, a kétség, a szétzuhanás - és hogy mennyire megéri. Különösen frissítő az ilyen hozzáállás egy olyan rendezvénysorozaton, ahol azért kicsit kicsinosított, leegyszerűsített képleteket kapunk, hisz a rendelkezésre áll 12-15 perc nem sok.

Szerintem kevésszer gondolunk arra, milyen fantasztikus dolog felismerni azt, ami bennünk lakozik és merni kiaknázni ezt! Nem hagyni, hogy a mindennapi rutin az utunkba álljon, felállni a Facebook elől és azt mondani: én most inkább leülök festeni/írni/matekozni/arabul tanulni, elmegyek edzeni vagy nekiállok sütni! Érdekes lenne egy kísérletet tenni arra: ha egy átlagos huszonévest egy hónapra eltiltunk a közösségi oldalak, híroldalak böngészésétől, és mondjuk csak napi tíz perc internetet engedélyezünk nekik, mire fordítják az így felszabaduló időt? Talán rájönnek, mit csinálnak igazán szívesen, ami túlmutat a kényelmes scrollozáson?

Talán többet érne ez, mint akárhány pályaválasztási tanácsadás.

***

A TED-ről naiv módon egy bejegyzést szerettem volna írni. Most már látom, ez túl nagy falat lenne. Még sok téma merült föl a konferencián, amiket igyekszem a lehető legjobb tudásom szerint összeszedni nektek. Így addigis: szolgáljon ez a bejegyzés bevezetőül - a konferenciáról bővebb információt pedig itt találhattok.