Összetört szív

Jaj. Eltörtem. Ez nem lehet igaz. Hogy pont így és pont most. Úgy tudtam, hogy egyszer ez lesz, úgy tudtam, hogy egyszer belefutok ebbe a hibába. Jó, tudom, hogy más is járt már így, tudom, hogy nem egyedüli eset, sőt, még azt is tudom, hogy van másik, ha kell, de azért mégis...

Kész. Ennyi.

Eltörtem a Love Actually DVD lemezét.

***

Karácsonykor szeretne megnyugodni az ember. Szeretne kicsit kiszállni a hétköznapokból, amikbe beletartozik nem csak azok rohanása, de fájdalmai, csalódásai is. December 24-én reggel - ki tudja, hány éve először - hóesésre ébredtem, és bevallom, ez kicsit meghatott. Tudjuk, hogy a fehér sokszor a tisztaság, ártatlanság, új lappal indulás jelképe, és talán ezért is szokott lelombozni, ha a minálunk most már "szokásossá" vált, tocsogós-latyakos ünnepet kapjuk.

Szeretem év végén számbavenni mindazt, amin tizenkét hónap alatt keresztülmentem. Tavaly például nagy rajongója lettem az Éviránytűnek, és persze a naplóim is mindig megtelnek elmélkedésekkel. Szeretek a családom körében társasjátékozni, titokban néha még az agyonjáratott karácsonyi zenék is jólesnek. Szeretek jótékonykodni így vagy úgy, mézeskalácsot ajándékozni a számomra fontos embereknek vagy ruhákat a rászorulóknak

És a fehérség idén arra is emlékeztetett, hogy mennyire szeretnék megbocsátani, mennyire szeretnék pár lapot tisztára törölni.

***

Bár tudom, kevés az esély rá, hogy ezt olvasod, hiszen ma már olyanok vagyunk egymás számára, mint két idegen, a mondandóm közlésére nem tudok jobb megoldást, mint ezt. Talán számodra szürreálisnak, nevetségesnek, eltúlzottnak tűnhet, hogy fél év elteltével kereslek meg, számomra azonban az, hogy jelen voltál az életemben, túl sok változást hozott ahhoz, hogy gond nélkül el tudjak siklani afelett, ahogy befejeztük.

Tudod, az igazi gond soha nem az volt, hogy nem akartál velem lenni. A legőszintébben mondom neked, hogy soha nem kívántam neked semmi rosszat. Persze tagadhatatlan: mikor rájöttem, hogy végül bekövetkezett az, amitől féltem, és más "győzött" velem szemben, az iszonyatosan fájt, és akkor értettem meg azt is, miért vágtál el mindent, ami hozzám kötött, egyik pillanatról a másikra. Engem akartál óvni, de még neked is látnod kell, milyen gyáva megoldás ez. Megbántam már, hogy bátornak neveztelek, mikor elindultunk a lejtőn - sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem vagy az.

Olyan kritikákkal illettél engem, amiket gondolkodás nélkül elfogadtam, majd mikor rájöttem, hogy milyen kaliberűek, és hogy milyen fenntartások nélkül fogadtam el mindet, megijedtem. Ezért voltam veled írásban olyan indulatos, mint még talán soha senkivel. Féltem. Mert rámutattál arra, hogy milyen gyenge vagyok, ha magam vagyok, ha magamat és nem valaki mást kell megvédenem. Nem vagyok naiv; ennek, vagyis saját magam védelmének megtanulása saját magamtól nem napok, hetek vagy hónapok, hanem inkább évek kérdése lesz. Szerintem nehezen tudod elképzelni, milyen terhet ró ez az emberre. Nehéz minden egyes atomodat átértékelni, megvizsgálni, a sorsáról dönteni.

De, mint mondtam, soha nem kívántam neked - vagy nektek! - rosszat. Ma sem teszem, képtelen vagyok rá, és nem is akarnám. Őszintén remélem, hogy a jó döntést hoztad meg. Nem erről van szó.

Mikor utoljára töltöttem nálad az estét, történt valami, amire talán már nem is emlékszel, de bennem ez volt az, ami bizonyítékául szolgált annak, hogy nem voltam teljesen eldobható számodra. Ha emlékszel, filmet néztünk és te főztél közben, néha felálltál hát a kanapéról, hogy kimenj a konyhába. Egyik ilyen alkalommal, mikor felkeltél, és hallottam, hogy kifelé mész, egyszercsak megálltál, visszasétáltál, fölém hajoltál és gyorsan megcsókoltál. Csak úgy. Semmi logikus magyarázata nem volt, nem felejtettél semmit a szobában, semmit nem akartál mondani nekem, nem vitte előrébb ezt a kicsit életünket, de nekem ez a mozzanat, az, hogy visszafordultál és hogy rám mosolyogtál, egy szó nélkül, olyan dolog volt, amiről soha nem hittem volna, hogy számomra meg van írva. Ezt a legkomolyabban vedd.

Persze aztán eljött a nap, amikor nem fordultál vissza felém többet. Pont olyan hirtelen tűntél el az életemből, mint ahogy megjelentél (bár ez így szokott lenni, nem?), és attól félek, a mód, ahogy ez a fejezet lezárult, sokkal tovább fog fájdalmat okozni nekem, mint maga a szakítás. Nem tudom pontosan, meddig reménykedtem abban, hogy felismered ezt, és megteszel értem annyit, hogy segítesz a lap tisztára törlésében. Megtette volna egy bocsánatkérés, az egyenes beszéd, vagy az, hogy visszaadod a dolgaimat, amik nálad maradtak. De a mód, ahogy cserbenhagytál engem, arról árulkodik: egy percre se lehettem fontos a számodra. És most nem tudom, mit higgyek, de azt tudom, hogyan szeretnék érezni irántad.

"Felejtés nélkül nincs megbocsátás!", írja Poppper Péter. "Hát lehet egyszerre emlékezni és megbocsátani? Lehet nyilvántartani a múlt bűneit és sérelmeit, közben pedig megbocsátani? Dehogy lehet. Hogy miért nem? Azért, mert a megbocsátás érzelmi, és nem intellektuális folyamat. [...] A felejtés tehát előfeltétele a bocsánatnak - az érzelmek vagy megsemmisülnek, vagy nincs megbocsátás. A negatív érzelmek, indulatok emlékei bilincsbe verik, fogva tartják az embert."

Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem úgy, hogy egyet kell értenem Popper Péterrel. A gondolatmenetet azonban kiegészíteném: te, a másik fél, igenis tehetsz azért, hogy a másik megbékéljen a helyzettel. Én, ha egy dolgot kérhetnék most, azt kérném: hadd bocsássak meg neked tiszta szívből, hadd éljem át azt az igazi megbocsátást, ami a - szerinted "frusztrálóan jámbor" - személyiségemen túlmutat, amit már nem csak a jószándék, a béke szeretete és a tőled kapott számtalan jó dolog emléke vezérel, hanem a rossz dolgok felülírása és jótékony felejtése is.

Tudod, mielőtt gyengeségként, a magam igazáért való kiállás hiányaként értelmeznéd ezt a vágyat, hadd mondjak annyit: én soha nem fekete-fehérben látom az embereket. Attól, hogy velem valaki rosszul, nem méltó módon viselkedett, még nem fogom örök időkre elítélni. Nem fogom elfelejteni a jót a rossz javára, nem vagyok rá hajlandó. Így valószínűleg könnyű "ellenféllé" teszem magam egy konfliktus esetén, és elismerem, hogy van még mit tanulnom, mert igenis van olyan helyzet, mikor vége kell hogy szakadjon az empátiának - a saját érdekemben. Ezen a napon és ebben a helyzetben viszont úgy érzem, az ehhez hasonló patthelyzetekben az egyetlen dolog, ami segíthet, az a megbocsátás.

Popper Péter ír a zsidó vallásban megjelenő "megbocsátás napjá"-ról is, mikor mindenki, még a más valláshoz tartozók vagy nem hívők is imádkozhatnak a zsinagógában - ez a szimbóluma az isteni megbocsátás egyetemességének. Ami azonban igazán érdekes, az az ima szövege: a fogadalmak, tilalmak, eskük, átkok, és a szívünktől eltiltott dolgokról szól. De míg a polgári becsületkódexben azt találjuk, hogy légy hű ahhoz, amit megfogadtál, tudod, mit kér ez az univerzális ima? Azt, hogy ez "[m]ind legyen feloldozva, érvénytelen, nem kötelező, megsemmisítve és felbontva, ne legyenek kötelezők és ne maradjanak érvényben. Fogadalmaink ne tekintessenek fogadalmaknak, tilalmaik ne tekintessenek tilalmaknak, és esküink ne tekintessenek esküknek." Bár nem vagyok kifejezetten vallásos, azt hiszem, ebben van logika. Nem hurcolhatjuk múltunk minden fájdalmát örökké - amitől lehet, és amitől akarunk, meg kell válni. A lecke az, ami egészséges esetben megmarad.

Én tehát szeretnék megbékélve átlépni az új évbe, bízni abban, hogy nem fogsz olyan gyakran eszembe jutni, hogy nem fogok több felesleges időt szánni arra, hogy végigfuttassam a fejemben a történteket. De tudd, hogy ez a cserbenhagyásos szakítás, ha lehetetlenné nem is teszi, lényegesen megnehezíti, megnehezítette a dolgomat. Gondolj bele, te egykor kedves: téged mennyire bántott a saját múltad, ami ugyanígy félbeszakadt. Gondolj arra, milyen kétségek közt hánykódtál, gondolj arra, hogy a világ minden sértett büszkesége sem volt elég ahhoz, hogy annyiban hagyd a ti kapcsolatotokat, és bármit is éreztél irántam, a köztetek történtek miatt az nem volt elég erős ahhoz, hogy megóvj a fájdalomtól és igazi esélyt adj nekünk.

És hogy miért írtam ezt le? Mert hiába a köztünk lévő csend, én elég sokat beszélgettem veled az elmúlt hónapokban, próbálván túljutni a történteken. Lassan talán sikerül, de az összefoglalás is segít, ha már tőled nem kaptam meg ezt a feloldozást. Ha "Nem mondhatom el senkinek,/Elmondom hát mindenkinek".

Remélem, drukkolsz, hogy sikerüljön.

***

A DVD-t beteszem a lejátszóba. A közepe repedt meg, ahol a műanyag pöcök benne tartja a dobozában. Miközben ajkamba harapva várom, hogy a lemezt beolvassa a lejátszó, eszembe jut 2016 legeleje. Ez a blog akkor kelt életre, bár sokáig nem osztottam meg senkivel. Mindenesetre a legelső bejegyzés egy reménykeltő kis incidensből született, amit mindig jó észrevenni a mindennapokban, még akkor is, ha egyesek emiatt babonásnak, szentimentálisnak vagy irracionálisnak tartanak.

Arra gondolok és abba bízom: talán ez is egy ilyen pillanat.

Aztán - halkan surrogva - elindul a DVD.