Óraállítás

"Még egy álló óra is pontos napjában kétszer."

Ezt a gondolatot Jorge Bucay Életmesék című könyvében olvastam, évekkel ezelőtt. Bevallom, mikor először rágtam át magam a bölcsességek gyűjteményén, kicsit soknak találtam ennyi mély okosságot egy nyeletre, de ez a gondolat - a rövid monológ egy öreg óráról, ami minden este és reggel hétkor együtt üti az időt a többi, működő órával - valamiért nagyon megmaradt. És úgy gondolom, hogy ha már pár oldal hatással volt rám, akkor mégiscsak volt értelme elolvasni azt a könyvet.

Arra nem emlékszem, hány éves lehettem, de arra igen: halványan már akkor is derengett, mit ért ez alatt a metafora alatt Bucay. Mégis évek kellettek hozzá, hogy eljusson a tudatomig, mik is azok a tényleges pillanatok, amikről az író beszél. Más volt olvasni róla, és más volt, mikor először tudtam úgy jelen lenni valamiben, hogy ez az érzés hatott át.

***

Tudjátok, milyen a déjà vu, ugye? Na, ez az "álló óra" érzés (nevezzük flow-nak, vagy aminek akarjuk) kicsit hasonlít rá. Általában csak pár másodpercig tart, és mire észbekapunk (és főleg, mikor elkövetjük azt a hibát, hogy elkezdünk gondolkodni róla - magyarán, jó szokásunkhoz híven, már megint belekapaszkodunk a racionalizálásba), máris halványodni kezd. Kicsit olyan, mint mikor egy szép álmot próbálunk felidézni, és a részletek annál gyorsabban szivárognak vissza a tudatalattinkba, minél gyorsabban futunk utánuk.

(Ismeritek azt a régi viccet, mikor a nagymamától megkérdezik, miért köt olyan gyorsan, mire ő azt válaszolja, hogy azért, hogy befejezze a sálat, mielőtt elfogy a fonál?) 

Valahogy így gondolok én ezekre a "tökéletes" pillanatokra. Minél inkább próbáljuk megragadni a megragadhatatlant, az annál messzebb kerül tőlünk. Mégis: a birtoklás vágya kiolthatatlnaul él bennünk, és szorgalmasan kötögetünk tovább.

***

Szóval az álló órák. Pár hete a munkám miatt külföldre utaztam, Bécsből repültem Szófiába. Aki repült már, főleg, ha télen, tudja, milyen ereje van annak, mikor a felhők fölé emelkedünk - egyszerre minden megváltozik, mert bár közhely, a felhők fölött tényleg mindig süt a nap. Tök mindegy, milyen hó/eső szakad vagy szél fúj odalenn.

Tehát épp leszálláshoz készülődtünk, és akkor történt. Zenét hallgattam, és csak bambultam ki az ablakon, mikor azt vettem észre, hogy az én saját, kicsi, álló órám most pontos! A nap melegített, miután négy hónapig tűrtem az őszi/téli hideget és szürkeséget; épp egy addig számomra ismeretlen városba készültem megérkezni, ami mindig örömmel és izgalommal tölt el, ráadásul a zene is pont olyan lágyan szólt, mint amilyennek a repülést éreztem abban a pillanatban.

Közben ereszkedni kezdtünk, és lassan újra előkerültek a felhők, de nem számított. Kivételesen az érzés, hogy minden rendben, nem másodpercekig, hanem percekig tartott. A napsütés nem tűnt el teljesen, hiába került fölénk egyre több felhő, a zene is csak egyre szebb lett, és így nem volt olyan szomorú az ereszkedés sem.

A dal végül pont abban a pillanatban ért véget, mikor landoltunk. Kísérteties volt, és kirántott a tökéletességből ("Gyerekek, mennem kell", mondja az Idő a Téli berekben), de nem volt baj, mert előtte pár percig visszahúzódva tudtam figyelni, ami történik, és kivételesen csendben maradt az agyam. Nyugis volt. Szeretek gondolkodni, megfejteni, agyalni, de micsoda megkönnyebbülés, mikor ez egy kicsit abbamarad!

Rendszeresen jógázom, és nemrég egy autogén tréningnek is nekifogtam, így nem idegen tőlem a meditáció gondolata, de megvallom őszintén: soha de soha nem tudtam a közelébe se jutni annak az állapotnak, amit állítólag át "kéne" ilyenkor élnünk. Pedig gyanítom, a meditáció hasonló elven működik. Megpróbál felruházni minket azzal a képességgel, hogy többször hozzuk összhangba belső óránkat a nagy templomtornyokkal, mégpedig úgy, hogy elmerít a gondolatainkban, ahelyett, hogy azok birtoklására ösztönözne.

Ha az álló óra pontos, az annyit tesz: nem birtokoljuk a gondolatainkat, és azok se birtokolnak, irányítanak minket. Nem alakítják a hangulatunkat, ahogy mi se nagyon tudjuk őket alakítani. A két oldal kioltja egymást - az elménk ilyenkor tud megnyugodni, szusszanni egyet. Végre van egy kis szünet a folyamatosan áradó forgatagban. Végre behunyhatja egy pillanatra a szemét.

De ez gigantikus feladat. Nekem még csak véletlenül volt részem benne.

***

Napló (részlet)

2017.03.27. hétfő, Bikás park

"Néha vannak olyan pillanatok, amik tökéletesnek tűnnek. Úgy veszem észre, ezek általában nem a nagy pillanatok. Nem a diploma átvételének pillanata, nem a gyertya elfújásának pillanata.

A "tökéletes"-ben benne foglaltatik, hogy mindenből a megfelelő mennyiség van benne. A tökéletes torta nem attól tökéletes, hogy jó édes, hanem hogy jók az arányok. Hogy minden hozzávalóból annyi van benne, amennyi kell. [...]

A parkban fekszem egy pokrócon, egy könyvvel és egy kispárnával felfegyverkezve. Fél éve lehetett legutóbb, hogy kijöttem ide heverészni [...].

Annak ellenére, hogy egyre inkább azt hiszem, nem létezik olyan, hogy valakiből teljesen "kigyógyulunk", ilyen tökéletes pillanatokban meglegyint kicsit az optimizmus. Talán azért, mert boldogan létezem a saját társaságomban, és nem romlik el a kedvem, ha L. vagy B. jut eszembe. Talán csak a napsütés miatt. Vagy mert szabadnapom van.

De jó, hogy akadnak azért még pillanatok, mikor nem rágnak az elvárások, emlékek és reményképek. Jó, hogy vannak még ilyen szünetek, mikor szabad vagyok ezektől."

Őszintén szólva, az előbb említett autogén tréningre ennek a napnak a végén mentem először. Az volt a fejemben közben, hogy jó lenne ezt az állapotot rekonstruálni, felidézni, mikor meg akarok nyugodni, vagy mikor szabadulni akarnék egy kicsit a saját gondolataimtól... amiket persze ugyanakkor birtokolni is vágyok.

Majd meglátjuk, hogy megy.

***

A repülésről jut eszembe, amit nemrég hallottam egy másik volt úticélomról. Máltát a közelmúltban súlyos veszteség érte: egyik napról a másikra összeomlott az Azúr ablak, a Gozo szigetén található gyönyörű látványosság. Szeptemberben, fél évvel a pusztulása előtt még láthattam a kőképződményt, úszhattam a boltív alatti (tényleg azúr színű) vízben, és az egész hely nagyon mély nyomot hagyott bennem. Sokkolt, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnt a föld színéről. 

Akik olvasták az Ízek, imák, szerelmeket, tudják, hogy Rómában Elizabeth Gilbert ír pár gondolatot Augustus császár mauzóleumáról, a város egyik sok változást megért látványosságáról. A valaha tisztelt, pompás épületből a középkorban ellopták a császár hamvait, és a századok alatt volt erőd, reneszánsz kert, bikaviadalok helyszíne, sőt, még koncertterem is, mielőtt Mussolini renováltatta, hogy majd az ő hamvainak legyen nyughelye.

"Az Augusteum ma egyike Róma legelhagyatottabb, legcsendesebb helyeinek [...]", írja Gilbert. "A város az évszázadok során körülnőtte. [...] A forgalom bolond köröket ró fölötte, és amennyire én látom, senki nem ereszkedik le hozzá - kivéve, ha nyilvános vécének akarják használni. De az épület még mindig áll, méltósággal tartva helyét a római földön, következő újjászületését várva. [...]

Az Augusteum arra figyelmeztet, hogy nem tanácsos elavult fogalmakhaz kötnünk magunkat azt illetően, kik vagyunk, mit képviselünk, kihez tartozunk, vagy hogy milyen funkciót szántak nekünk egykor. [...] Az Augusteum szerint még az Örök Városban is felkészültnek kell lennünk a változások forradalmi és végtelen hullámaira."*

Szóval semmi nem örök. A gondolataink még csak hagyján, de még a nagy épületek, természeti képződmények sem. Tehát végsősoron értelmetlen kapaszkodni, birtokolni, ugye?

Úgy érzem, ez a gondolat sok mindennel összefügg a világban. Egy párkapcsolat dinamikájával. Egy munkahellyel. Egyszerre vagyunk mozgó idő és álló óra. Szinkronba ritkán kerülnek a dolgok, de akkor aztán nagyon jó átélni.

Én, amikor utazom, és amikor később a képeket nézem olyan helyekről, amikre talán soha nem jutok vissza, csak hálát szoktam érezni. Hálát hogy láthattam ezeket a dolgokat. És ha nem is ez a tökéletes meditáció, azért kezdetnek nem rossz.

Aztán úgyis eljön az este hét, vagy épp a reggel. És "[a]z öreg óra ilyenkor teljes összhangban érzi magát a világegyetemmel."

*Saját fordítás.

"Amiről beszélnünk kell" - a Mindenki sikere 5 pontban

Úgy ültem le megnézni a Mindenkit, hogy semmit nem tudtam róla azt leszámítva, hogy az énekléshez van valami köze és hogy persze Oscar díjat nyert. Annak ellenére, hogy első látásra az ember nyilván kevesebb dologra tud figyelni, mint mikor újranéz egy filmet, azt vettem észre, hogy már az első megtekintés alatt elkezdett kattogni az agyam - ez a film tud valamit.

***

FIGYELEM! 

Ha még nem láttad a filmet, ne olvass tovább, mert a szövegben SPOILEREK találhatók.

(Vagy mégjobb, ha most szánsz a filmre 25 percet, aztán visszatérsz, és akkor olvasol tovább.)

***

"Az ország legnagyobb összefüggő természeti egysége az Alföld, ami az ország keleti részén helyezkedik el. Azután következik a Kisalföld - amiről beszélnünk kell", mondja a kisfilm környezetismeret-tanára a háttérben, miközben a néző épp a főszereplő megismerésével van elfoglalva. Én azt hiszem, itt, a film első öt percében kaptam fel először a fejem - ez az "amiről beszélnünk kell" olyan furcsán hatott a szövegkörnyezetben, és elkezdtem gondolkodni: miről kell beszélnünk valójában?

Mivel rövidfilmről van szó, ez az írás is rövid lesz. Tehát: miről beszél, és miért is olyan nagy szám a Mindenki?

1. Rövid.

Ami önmagában nem tűnik olyan nagy dolognak, de valójában nagyon is az. A rendezőt egy interjúban megkérdezték, nem gondolt-e nagyjátékfilmre a készítésnél, mire ő azt a választ adta, hogy nem ennél a történetnél - a jövőben inkább más ötleteket dolgozna ki egy egészestés filmhez.

Vannak történetek, amik elmondhatók röviden is. Pont a rövidség a kihívás, hiszen 25 percben nem könnyű megismertetni, megszerettetni a karaktereket, feszültséget kelteni, és rávenni a nézőt, hogy őszintén drukkoljon a főszereplőnek. Véleményem szerint túl sok az olyan film, ami azért rossz, mert szócséplésen alapul. Én csak az írásról tudok nyilatkozni, de ott észrevettem: van olyan téma, ami regénynek, van, ami novellának való. Sőt, olyan is van, amit egy haiku is el tud mesélni. És ha valami röviden is tud csattanni, fölösleges a végtelenségig nyújtani. Higgyétek el: ha a téma és a történetmesélés jó, senkinek nem lesz hiányérzete.

2. Pozitív.

Megint túl egyszerű indoknak tűnik? Pedig aki valaha is foglalkozott bármilyen művészeti ággal, az valószínűleg megtapasztalta már: a szomorú dolgokról sokkal egyszerűbb "nyilatkozni". És Janus Pannonius "Mikor a táborban megbetegedett" irománya után már az iskolában mindenki megtanulta, hogy szenvedni a végtelenségig lehet. Aldous Huxley írja a Szép új világban:

"[A] stabilitás közel sem olyan látványos, mint az instabilitás. És a megelégedettségnek nincs semmi olyan vonzereje, mint a balszerencse elleni kemény küzdelemnek; nincs benne a kísértéssel folytatott harc festőisége, sem a szenvedély és kétely végzetes győzelmével nem érhet fel. A boldogság sohasem nagyszerű."

A Mindenki - bár nyilván van benne bonyodalom - pozitív kimenetelű. Ezt két okból is szerencsésnek tartom: egyrészt akik a tavalyi siker, a Saul fia kapcsán arra panaszkodtak, hogy az Oscar díjat nagyobb eséllyel nyerte egy holokauszt-film, mivel egy ilyen alaphelyzetnél könnyen befigyelhet a hatásvadászat, itt nem köthet bele a témaválasztásba. Másrészt: a kontextus magyar, de a töltet így pont, hogy szembemegy a hagyományosnak titulált magyar pesszimizmussal. Óvatosan jelentem ki, de ez reményre ad okot.

3. Inverz.

Minden fordítva van, így garantálja a más nézőpont észrevételét és megvizsgálást. A cselekményt a gyerekek szemszögéből, "alacsonyról" nézzük, a lázadás pedig nem a kiabálás, hanem a csend - mégpedig a csendben rejtőző összefogás. Bár nem szoktam politizálni, itt muszáj vagyok szóbahozni a közelmúlt nagy visszhangot keltett aláírásgyűjtését, ami a budapesti olimpiai pályázat népszavazását kezdeményezte. Mint tudjuk, a gyűjtés felemás sikert hozott, hiszen a kormány nem írt ki népszavazást - de, ha belegondolunk, valami hasonló történt, mint a filmben. Az ország azt kérte, hallgassák meg a hangját, az eredmény azonban a csend lett, illetőleg a pályázat visszavonása.

Itt most nem akarok vitát indítani arról, ki van az Olimpia ellen és ki mellette. Csak annyit mondanék: valóban mindenkire szükség van, ha együtt akarunk működni, és ha vannak disszonáns hangok, nem a "tátikázás" a megoldás. A teljes csend után azonban - talán - megszólalhat az igazi zene.

4. Bölcsész.

Nyilván elfogult vagyok, de bölcsészekre szükség van, és ez a filmből is látszik. Egy művészi alkotás sokkal többet jelenthet délutáni kikapcsolódásnál, puszta szórakozásnál - egy ilyen film, ami a szolidaritást, az összefogást, az esetleges hiányosságok vállalását hirdeti, valódi csapatmunkára ösztönöz. Ha azt látom, hogy a filmet szeretik, ünneplik és tisztelik a magyarok, akiknek a hazájában készült, ha azt látom, hogy az internetes hozzászólásokban nem egymás köpködése veszi át a vezérhangot (Isten tudja, hogy jutunk mindig ide a nyilvános online párbeszédekben...), akkor elhiszem, hogy "Magyarország erősödik"... jobban, mintha naponta háromszor hallom a tévében.

És ha valaki még mindig azt mondja, hogy a művészet nem hathat "a való életre", az gondoljon 1848 március 15-re (úgyis lassan aktuális), Petőfire és a "Nemzeti Dal"-ra. Ugye, hogy a valóságtól a művészetig vezető út kétirányú?

5. Gyerekek.

Deák Kristóf filmje egy felnőtt kórus szerepeltetésével is megállta volna a helyét. Sok kontextusban, sok helyszínen el lehetett volna mesélni. Nekem azonban nagyon szimpatikus, hogy a főszereplők 11-12 éves gyerekek. Számomra az az üzenet: a film a jövőbe néz. Nem ragad le a múltnál (amit, mint sajnos tudjuk, már úgyis megszenvedtünk, a jövendővel együtt), és nem ragad bele a jelenbe sem. 

Emlékszem, mikor tavaly nyáron körbejárt az interneten egy német kisfiú "interjúja": megkérdezték őt, az ő iskolájába járnak-e migránsok, menekültek, mire a válasza az volt, hogy nem, az ő iskolájába csak gyerekek járnak. Valahogy a Mindenki is hasonló hangulatot áraszt. És fenntartja a reményt, hogy egy cél "mindenáron" való elérése ("Ugye, el akartok jutni Svédországba?"/"Ugye nem akarjátok, hogy Jones gazda visszajöjjön?") nem kell, hogy megtörje az egységet; hogy nem kell, hogy ott, ahol elméletben mindenki egyenlő, valakik egyenlőbbek legyenek a többinél.