Óraállítás

"Még egy álló óra is pontos napjában kétszer."

Ezt a gondolatot Jorge Bucay Életmesék című könyvében olvastam, évekkel ezelőtt. Bevallom, mikor először rágtam át magam a bölcsességek gyűjteményén, kicsit soknak találtam ennyi mély okosságot egy nyeletre, de ez a gondolat - a rövid monológ egy öreg óráról, ami minden este és reggel hétkor együtt üti az időt a többi, működő órával - valamiért nagyon megmaradt. És úgy gondolom, hogy ha már pár oldal hatással volt rám, akkor mégiscsak volt értelme elolvasni azt a könyvet.

Arra nem emlékszem, hány éves lehettem, de arra igen: halványan már akkor is derengett, mit ért ez alatt a metafora alatt Bucay. Mégis évek kellettek hozzá, hogy eljusson a tudatomig, mik is azok a tényleges pillanatok, amikről az író beszél. Más volt olvasni róla, és más volt, mikor először tudtam úgy jelen lenni valamiben, hogy ez az érzés hatott át.

***

Tudjátok, milyen a déjà vu, ugye? Na, ez az "álló óra" érzés (nevezzük flow-nak, vagy aminek akarjuk) kicsit hasonlít rá. Általában csak pár másodpercig tart, és mire észbekapunk (és főleg, mikor elkövetjük azt a hibát, hogy elkezdünk gondolkodni róla - magyarán, jó szokásunkhoz híven, már megint belekapaszkodunk a racionalizálásba), máris halványodni kezd. Kicsit olyan, mint mikor egy szép álmot próbálunk felidézni, és a részletek annál gyorsabban szivárognak vissza a tudatalattinkba, minél gyorsabban futunk utánuk.

(Ismeritek azt a régi viccet, mikor a nagymamától megkérdezik, miért köt olyan gyorsan, mire ő azt válaszolja, hogy azért, hogy befejezze a sálat, mielőtt elfogy a fonál?) 

Valahogy így gondolok én ezekre a "tökéletes" pillanatokra. Minél inkább próbáljuk megragadni a megragadhatatlant, az annál messzebb kerül tőlünk. Mégis: a birtoklás vágya kiolthatatlnaul él bennünk, és szorgalmasan kötögetünk tovább.

***

Szóval az álló órák. Pár hete a munkám miatt külföldre utaztam, Bécsből repültem Szófiába. Aki repült már, főleg, ha télen, tudja, milyen ereje van annak, mikor a felhők fölé emelkedünk - egyszerre minden megváltozik, mert bár közhely, a felhők fölött tényleg mindig süt a nap. Tök mindegy, milyen hó/eső szakad vagy szél fúj odalenn.

Tehát épp leszálláshoz készülődtünk, és akkor történt. Zenét hallgattam, és csak bambultam ki az ablakon, mikor azt vettem észre, hogy az én saját, kicsi, álló órám most pontos! A nap melegített, miután négy hónapig tűrtem az őszi/téli hideget és szürkeséget; épp egy addig számomra ismeretlen városba készültem megérkezni, ami mindig örömmel és izgalommal tölt el, ráadásul a zene is pont olyan lágyan szólt, mint amilyennek a repülést éreztem abban a pillanatban.

Közben ereszkedni kezdtünk, és lassan újra előkerültek a felhők, de nem számított. Kivételesen az érzés, hogy minden rendben, nem másodpercekig, hanem percekig tartott. A napsütés nem tűnt el teljesen, hiába került fölénk egyre több felhő, a zene is csak egyre szebb lett, és így nem volt olyan szomorú az ereszkedés sem.

A dal végül pont abban a pillanatban ért véget, mikor landoltunk. Kísérteties volt, és kirántott a tökéletességből ("Gyerekek, mennem kell", mondja az Idő a Téli berekben), de nem volt baj, mert előtte pár percig visszahúzódva tudtam figyelni, ami történik, és kivételesen csendben maradt az agyam. Nyugis volt. Szeretek gondolkodni, megfejteni, agyalni, de micsoda megkönnyebbülés, mikor ez egy kicsit abbamarad!

Rendszeresen jógázom, és nemrég egy autogén tréningnek is nekifogtam, így nem idegen tőlem a meditáció gondolata, de megvallom őszintén: soha de soha nem tudtam a közelébe se jutni annak az állapotnak, amit állítólag át "kéne" ilyenkor élnünk. Pedig gyanítom, a meditáció hasonló elven működik. Megpróbál felruházni minket azzal a képességgel, hogy többször hozzuk összhangba belső óránkat a nagy templomtornyokkal, mégpedig úgy, hogy elmerít a gondolatainkban, ahelyett, hogy azok birtoklására ösztönözne.

Ha az álló óra pontos, az annyit tesz: nem birtokoljuk a gondolatainkat, és azok se birtokolnak, irányítanak minket. Nem alakítják a hangulatunkat, ahogy mi se nagyon tudjuk őket alakítani. A két oldal kioltja egymást - az elménk ilyenkor tud megnyugodni, szusszanni egyet. Végre van egy kis szünet a folyamatosan áradó forgatagban. Végre behunyhatja egy pillanatra a szemét.

De ez gigantikus feladat. Nekem még csak véletlenül volt részem benne.

***

Napló (részlet)

2017.03.27. hétfő, Bikás park

"Néha vannak olyan pillanatok, amik tökéletesnek tűnnek. Úgy veszem észre, ezek általában nem a nagy pillanatok. Nem a diploma átvételének pillanata, nem a gyertya elfújásának pillanata.

A "tökéletes"-ben benne foglaltatik, hogy mindenből a megfelelő mennyiség van benne. A tökéletes torta nem attól tökéletes, hogy jó édes, hanem hogy jók az arányok. Hogy minden hozzávalóból annyi van benne, amennyi kell. [...]

A parkban fekszem egy pokrócon, egy könyvvel és egy kispárnával felfegyverkezve. Fél éve lehetett legutóbb, hogy kijöttem ide heverészni [...].

Annak ellenére, hogy egyre inkább azt hiszem, nem létezik olyan, hogy valakiből teljesen "kigyógyulunk", ilyen tökéletes pillanatokban meglegyint kicsit az optimizmus. Talán azért, mert boldogan létezem a saját társaságomban, és nem romlik el a kedvem, ha L. vagy B. jut eszembe. Talán csak a napsütés miatt. Vagy mert szabadnapom van.

De jó, hogy akadnak azért még pillanatok, mikor nem rágnak az elvárások, emlékek és reményképek. Jó, hogy vannak még ilyen szünetek, mikor szabad vagyok ezektől."

Őszintén szólva, az előbb említett autogén tréningre ennek a napnak a végén mentem először. Az volt a fejemben közben, hogy jó lenne ezt az állapotot rekonstruálni, felidézni, mikor meg akarok nyugodni, vagy mikor szabadulni akarnék egy kicsit a saját gondolataimtól... amiket persze ugyanakkor birtokolni is vágyok.

Majd meglátjuk, hogy megy.

***

A repülésről jut eszembe, amit nemrég hallottam egy másik volt úticélomról. Máltát a közelmúltban súlyos veszteség érte: egyik napról a másikra összeomlott az Azúr ablak, a Gozo szigetén található gyönyörű látványosság. Szeptemberben, fél évvel a pusztulása előtt még láthattam a kőképződményt, úszhattam a boltív alatti (tényleg azúr színű) vízben, és az egész hely nagyon mély nyomot hagyott bennem. Sokkolt, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnt a föld színéről. 

Akik olvasták az Ízek, imák, szerelmeket, tudják, hogy Rómában Elizabeth Gilbert ír pár gondolatot Augustus császár mauzóleumáról, a város egyik sok változást megért látványosságáról. A valaha tisztelt, pompás épületből a középkorban ellopták a császár hamvait, és a századok alatt volt erőd, reneszánsz kert, bikaviadalok helyszíne, sőt, még koncertterem is, mielőtt Mussolini renováltatta, hogy majd az ő hamvainak legyen nyughelye.

"Az Augusteum ma egyike Róma legelhagyatottabb, legcsendesebb helyeinek [...]", írja Gilbert. "A város az évszázadok során körülnőtte. [...] A forgalom bolond köröket ró fölötte, és amennyire én látom, senki nem ereszkedik le hozzá - kivéve, ha nyilvános vécének akarják használni. De az épület még mindig áll, méltósággal tartva helyét a római földön, következő újjászületését várva. [...]

Az Augusteum arra figyelmeztet, hogy nem tanácsos elavult fogalmakhaz kötnünk magunkat azt illetően, kik vagyunk, mit képviselünk, kihez tartozunk, vagy hogy milyen funkciót szántak nekünk egykor. [...] Az Augusteum szerint még az Örök Városban is felkészültnek kell lennünk a változások forradalmi és végtelen hullámaira."*

Szóval semmi nem örök. A gondolataink még csak hagyján, de még a nagy épületek, természeti képződmények sem. Tehát végsősoron értelmetlen kapaszkodni, birtokolni, ugye?

Úgy érzem, ez a gondolat sok mindennel összefügg a világban. Egy párkapcsolat dinamikájával. Egy munkahellyel. Egyszerre vagyunk mozgó idő és álló óra. Szinkronba ritkán kerülnek a dolgok, de akkor aztán nagyon jó átélni.

Én, amikor utazom, és amikor később a képeket nézem olyan helyekről, amikre talán soha nem jutok vissza, csak hálát szoktam érezni. Hálát hogy láthattam ezeket a dolgokat. És ha nem is ez a tökéletes meditáció, azért kezdetnek nem rossz.

Aztán úgyis eljön az este hét, vagy épp a reggel. És "[a]z öreg óra ilyenkor teljes összhangban érzi magát a világegyetemmel."

*Saját fordítás.