7. nap: Sivatag
Az utolsó teljes napom az
Emírségekben már szinte megszokott rutin szerint zajlik. Mr. B. reggeli készülődését
hallgatom az ágyból, félálomban. Kitakarózom-betakarózom, nehéz eltalálni a
megfelelő hőmérsékletet, amikor a légkondi optimálisan hűt, de még nem fázom
meg a kis pizsamámban. Elbúcsúzunk, az ablakból látom, ahogy a kocsi kiáll a
parkolóból, aztán egyedül maradok.
Lassan készülődök össze, utolsó
kényelmes nyaralós napom ez. Már tudom, mit hol találok a hűtőben, konstatálom,
hogy elfogyott a palackozott ivóvizünk – mondjuk a teámat csapvízből is meg
merem csinálni, mert a felforralt víz egyben sterilizálódik is, de tudom, hogy
el kéne menni a boltba, legalább ezért.
Aztán kicsit tovább viszem a
gondolatmenetet. Bolt? Étel? Ahogy a konyhában állok, felsejlik bennem egy
gondolat: bár igazán bárki megmondja az ismerőseim köréből, hogy nem vagyok nagy
szakács, hirtelen feltámad bennem a vágy, hogy este vacsorát főzzek. Magunknak,
illetve Mr. B-nek. Meg akarom köszönni neki ezt a hetet, ezt a sok élményt, a
lehetőséget, azt, hogy beszenvedte magát Dubajba miattam, hogy elvitt Ománba,
hogy megmutatta, hogyan kell határőrökkel barátkozni, hogy rávett, hogy
ismeretlen húst egyek meg egy ismeretlen ország ismeretlen tengerpartján
ismeretlen emberek mellett, hogy felvitt ahhoz az erődhöz Bukhában, hogy
meghívott ide… (vagy egyszerűen csak azt, hogy elviselt egy hétig).
A tervemmel csak két gond van: az
egyik, hogy a bolt a lakópark túloldalán van, legalább negyed óra sétára
becsülöm (tehát oda-vissza fél óra), ami a szikrázó napsütésben – szégyen vagy
nem – majdhogynem teljesíthetetlen.
A másik gond, hogy egyetlen ételt
tudok tűrhetően megfőzni: a bolognai spagettit. És nem vagyok benne 100%-ig
biztos, hogy minden hozzávalót megtalálok a kisboltban, még ha oda is érek
egyben.
A problémát egy időre magam mögött
hagyom, és úgy döntök, ha már a bolt irányába indulok, úgyis útba esne a
medence, tehát miért nem állok meg ott egy kicsit strandolni? A kérdésen nem
rágódok sokat, és fél órával később már a víz mellett fekszem az árnyékban, és
a szemközt fürdő európai családot figyelem, ahogy birtokba veszik az egész medencét.
Szokás szerint gyilkos a meleg: hiába tempózom a hideg vízben és fekszem be
utána az árnyékba, a szívem a szokásosnál sokkal erősebben ver, mint mikor
termálvízben kéne gyorsúszást bemutatni.
Mikor elérkezettnek látom az időt,
elindulok a bolt irányába, de sajnos tíz perc után kénytelen vagyok
visszafordulni. Rájövök, hogy nem tudnék egy karton vizet visszacipelni a
lakásba, hiszen hiába hűltem le a vízben, még így is alig vánszorgok.
Csalódottan visszafordulok, de a tervemről nem mondok le. Max nem lesz
meglepetés, gondolom, de ez legyen a legnagyobb baj.
***
Mikor Mr. B. megérkezik délután, én
épp elmerülök az egyik könyvben, amit a repülőn nem volt kedvem elkezdeni – ez
Dave Eggers Hologram for the King
című regénye. Többen is ajánlották erre a sivatagi útra, mivel Szaúd-Arábiában
játszódik és szinte átsüt a lapjain a perzselő sivatagi napfény. Kicsit olyan „Godot-ra
várva” hangulata van, de nekem többet mond, mint a Beckett darab. Valahogy
megfog a hangulata: a sivatagban várakozó emberek, akik a titokzatos szaúdi
király felbukkanását várják, miközben csak telnek és telnek és telnek a napok…
Ironikus vagy sem, az utolsó igazi
közös programunk Mr. B-vel a következő: kimegyünk a sivatagba, és végre mutat
nekem rendes homokdűnét („Megfoghatsz egyet”, harangozza be előző nap a túrát
nevetve).
 |
| Camel road a javából. |
Ahogy ő elmondja, az autóutakat
általában három féle kategóriába sorolják errefelé: van az autópálya, van a
teherautók által használt truck road
és a lepukkant, néha homokkal befújt, kisebb települések között futó camel road. (És igen, tevék sétálnak
rajtuk/mellettük, legalábbis előfordul a dolog.) Mi egy ilyen camel road felé
vesszük az irányt, bár az igazi „autentikus” sivatag csak nem akar megérkezni:
lépten nyomon oázisokba, házakba botlunk. Mr. B. kiakad.
- Csak egy
dűnét akarok mutatni neked, erre mindenhol pálmafák nőnek – dohog. Majd kis
szünet után hozzáteszi: - A következő kanyar után meg már mesterséges medencék
lesznek, figyeld csak meg.
Én jót nevetek az egészen, mert őszintén szólva semmi
kifogásom az ellen, hogy egész délután a sivatagban autókázzunk. Közben
elhajtunk egy komoly kerítéssel körbevett karám mellett, ahol nem tevék vannak,
hanem érdekes, fehér, hosszúszarvú gazella-szerűségek.
- - Oryxok –
mondja Mr. B. (és nem, ez nem egy Pokémon-fajta!). - Nagyon nagyon védett
állatok. Állítólag Ománban van valami rezervátum, ahol sokat lehet látni, és
egyszer majdnem le is vezettünk odáig, aztán rájöttünk, hogy itt RAK mellett az
egyik emír tart párat.
Messziről, de látom az állatokat. Bőven van helyük
mászkálni, de maga a környezet nem egy turistabarát közeg.
- Sose mertem
itt autóval megállni – csóválja a fejét Mr. B. A szigorú őröket és a
magánterületre figyelmeztető táblákat látva megértem őt.
Végül ő fogalmazza meg a konklúziót is:
- Azért ha
gazella lennék, egy Emírségekbeli rezervátumban szeretnék élni – jelenti ki
nagy meggyőződéssel.
Utána egy kicsit átmegyünk angoltanárba, mikor
felvetem, hogy a „Ha gazella lennék…” kezdetű mondat tökéletes lenne a
feltételes mód gyakoroltatására.
 |
| A táblák nem hazudnak. |
A játékból az ránt ki minket, mikor hirtelen
kikanyarodik elénk egy kisebb terepjáró, amit egy nagyjából tizenkét éves fiú
vezet. Baj nem történik, de Mr. B. még azért szidja kicsit a gyerekeket volán
mögé ültető helyieket. „Persze, itt mi az alternatíva?”, gondolom. „Vagy teve,
vagy séta…”
***
Kitartásunkat végül siker koronázza, és már igazi
dűnék közt haladunk. Csakúgy, mint az ománi kicsi erődnél, Mr. B. itt is megy a
kaland felé, és az elágazásnál a lepukkantabb utat választja – én ezt
egyáltalán nem bánom, sőt, megintcsak az jut eszembe: éljen!
 |
| Az igazi dűne. |
Sajnos az út elég hamar végetér, és a kanyargós,
homokkal bevont, távolbavesző lehetőségre pillantva még Mr. B. is jobbnak látja
átgondolni a továbbmenetelt – annál is inkább, mivel szép lassan lemegy a nap a
hátunk mögött, és kinn éjszakázni azért nem akarunk.
Végül rövid tanakodás után a hazaút mellett döntünk.
Az egyetlen probléma, hogy Mr. B. egy ívben akar
megfordulni a szűk úton.
A Toyota első két kereke lassan lehuppan az
aszfaltról, és engedelmesen belesüpped az egyik vendégszereplő dűne aljába –
majd olyan szinten makacsolja meg magát, hogy még kipörögni se hajlandó.
A nap közben továbbra is lassan süllyed lefelé.
Mi pedig – igen – elakadunk a sivatagban.
***
Bár még sose kellett autót kihúznom sehonnan, se
sárból, se hóból, az első tippem az, hogy tegyünk valamit a kerekek alá, amin
talán ki tudunk evickélni a szépen mélyülő gödörből. Mr. B-vel közös erővel
félbevágott farönkökkel próbáljuk kiékelni a kerekeket (a csomagtartóban
voltak, közvetlenül a gyékény mellett, amit Ománban már használtunk). De csak
azt érjük el, hogy mikor Mr. B. gázt ad, én meg az eredményt felügyelem, az
autó teleköp homokkal.
Helyet cserélünk, és most én adok gázt, Mr. B. pedig
megpróbálja erővel elmozdítani az autót, de csak még tovább süllyedünk a homokba.
Végül egy közelben dolgozó helyit hívunk segíteni (aki rögtön célszerszámokkal
érkezik – látszik, hogy nem először kell Toyotát mentenie az úton), de még az ő
ásóként használt fémrúdja se ér sokat.
A helyzet egyre szórakoztatóbb és bizarrabb, ám akkor
– nagyjából fél óra vesztegelés után – befut egy kis társaság egy pick-up
szerűséggel, ami pont megfelel a célnak. Nagynehezen kötél is kerül valahonnan,
és végül a másik autó kihúz minket a slamasztikából.
Mr. B. vált pár szót a megmentőinkkel, és megüti a
fülemet a „chai” szó. Mikor Mr. B. visszasétál hozzám, közli, hogy meghívtak
minket magukhoz teázni. Ezt nevezem én vendégszeretetnek…
Sajnos a meghívást nem áll módunkban elfogadni, így
csak köszönetet mondunk és továbbállunk – ezúttal egy kicsit óvatosabban.
***
A hazaút azonban korántsem eseménytelen. Először is:
pár kanyarral a dűnés eset után nem kevesebb, mint három tevébe botlunk, akik
az út mellett ácsorognak, és nagy lelki nyugalommal legelésznek (vagy hát
rágcsálják azt a pár kórót, amit találnak). A két mellső lábuk lazán össze van
kötve, hogy ne mehessenek messzire, de a gazdájuknak nyoma sincsen. Mr. B.
megáll, hogy kiszállhassak és közelebbről is megnézhessem őket, én pedig
elvarázsolva lépkedek a legközelebbi felé.
 |
| Ezt senki nem fogja elhinni... |
A tevét nem nagyon zavarja, hogy bámulom, bár azért
megsimogatni nem merném. Szép állat, és sokkal valóbbnak hat így, a homokdűnék
között, a lemenő nap fényében, mint az állatkerti karámban, ahol általában
látjuk őket (vagy, ahogy pár nappal hazaérkezésem után megesik velem, egy
budapesti bicikliút mellett, mint cirkuszi kellékek…). Ahogy ott állok a
tökéletes csendben, a lemenő nap fényében és elbűvölve nézegetem a tevét, megint
hatalmába kerít az az érzés, hogy olyan leírhatatlanul fantasztikus, amiben épp
részt veszek, hogy:
- alig hiszem el
- félek, nem fogom tudni elég jól megosztani azokkal, akik nem voltak ott
- már megint túl hamar el fog múlni.
 |
| Hárman voltak, csak a hátsók szégyenlősebbek. |
 | |
| Alakul a hangulat. |
***
Még mindig a sivatagban tekergünk és kivételesen az
ománi rádiót hallgatjuk – ahol egyébként, meg kell mondanom, egész jó zenék
szólnak. Elhajtunk Ras-al-Khaimah picike repülőtere mellett (mert van neki!) –
Mr. B. fejből elsorolja, a világ mely tájaira indulnak innen gépek. Az ablakon
kipillantva egyszercsak megpillantom a korábban látott fehér gazellákat.
Ugyanis, bár kerítés mögött vannak, az oryxokat itt
nem őrzik és táblát se látunk kitéve. Az utolsó sivatagi megállónk így végül
egy szafari félreértelmezhetetlen hangulatát árasztja, ahogy mindketten a
kerítésre hasalva igyekszünk a lehető legjobb minőségű képeket készíteni erről
a vadonban már egyszer kihaltnak nyilvánított, most már „csak” erősen védett
állatként számontartott, ritka teremtményről.
 |
| Oryxok a sivatagban. |
***
Hazafelé tartva egyszercsak megszakad a rádióadás –
pontosabban elhallgat a zene, és furcsa, természeti környezetet imitáló
hangeffektusok veszik át a helyét. Vízcsobogást hallok, szelet, ilyesmit. Olyan
érzést próbálnak kelteni, mintha valami erdőben vagy réten lennénk.
- Mi ez? –
kérdezem Mr. B.-t.
- Most van az
esti ima – mondja ő. – Pont most ment le a nap Maszkatban, tehát most kell
imádkozni.
Furcsállom, hogy magát az imádságot nem halljuk a
rádióban, csak ezeket a meditatív hangaláfestéseket. Nagyjából egy perc után
egy kellemes női hang megerősíti, amit Mr. B. mondott Maszkatról meg a
naplementéről, majd egy idézet hangzik el - gondolom, a Koránból
"Whoever gives food to a fasting person to
break his fast, shall have his sins forgiven, and he will be saved from the
Fire of Hell, and he shall have the same reward as the fasting person, without
his reward being diminished at all."
A tervezett vacsorára gondolok, és már előre örülök,
hogy adhatok valamit Mr. B-nek cserébe ezért a sok élményért.
 |
| Sivatagi utak. |
Sajnos, mint kiderül, a lelkesedés nem kölcsönös. Mr.
B. azt mondja, ne vesződjek főzéssel, inkább rendeljünk majd valamit, ha
hazajön. Ugyanis az ok, amiért nem tudtuk elfogadni sivatagi barátaink
meghívását korábban, az az, hogy időhöz vagyunk kötve: Mr. B-nek fociedzése van
este, ami nagyjából egy órát tart ott mellettünk, a lakás mellett. Bár
sajnálom, hogy így egy órával megrövidül az együtt tölthető időnk, eszembe nem
jutna arra kérni őt, hogy hagyja ki az edzést. Úgy érzem, ennyi kikapcsolódás
bőven jár neki. Meg úgy, hogy egy órát bőven kibírok.
Mikor azonban visszaérünk és ő összekészülődik, én meg
a sivatagi fatuskós kalandból szuvenírként megmaradt szálkát operálom ki a
kezemből, lassan változni kezd a terv. Mr. B. azt tanácsolja, hogy nyugodtan
feküdjek le aludni, ők ugyanis az edzés után még esélyes, hogy megisznak pár
sört. Majd valamikor érkezik – kilenckor, tízkor, esetleg tizenegykor?
Igyekszem jó arcot vágni a dologhoz (nem
vagy a barátnője, nem kérheted, hogy maradjon veled), de azt hiszem, abban
a pillanatban, ahogy becsukja az ajtót maga után, minden visszaváltozik
sütőtökké körülöttem.
***
Az elkövetkező pár órát egyedül töltöm. Nincs kedvem
olvasni, nincs kedvem enni, nincs kedvem írni, nincs kedvem aludni. Most, mikor
benne vagyok ebben a helyzetben, amikor úgy érzem, bebörtönöznek a saját
kétségeim, gondolataim, félelmeim, és – igen – dühöm, legszívesebben felhívnék
valakit, akinek elpanaszolhatom a magányomat. Ehelyett marad a chat, ami
életmentőnek bizonyul. „Nem a barátnője vagy – a vendége”, mutat rá a barátnőm, aki Budapestről követi az
eseményeket. Arra buzdít, hogy tegyem meg azt, amit muszáj lesz.
Beszéljek már Mr. B-vel.
Nem vagyok egy konfrontálódó típus, soha nem voltam. A
düh általában szomorúsággá fordul át bennem, és elgyengít, ahelyett, hogy erőt
adna egy vitához. Erre rájön, hogy sokszor nem is érzem jogosnak a haragomat,
három szóval el lehet velem hitetni, hogy valójában a dolog nem érdemel akkora
figyelmet, mint amekkorát én szentelek neki.
De ezen az estén mindent megjárok, minden negatív
érzelmet. Mivel enni végképp nincs kedvem, kinyitok egy sört magamnak – van egy
pár a hűtőben – és előveszem azt a könyvet, amiben a versem és a novellám
megjelent Mr. B-ről, még tavaly. Ott van a kézzel írt ajánlásom az elejében,
ott vannak a szavaim, kinyomtatva, a 13. oldalon. Eszembe jut az elmúlt három
év, minden beszélgetésünk, minden találkozónk, minden elválásunk, amikor sose
mertem elsírni magam, hogy ne mutassam, mennyire fáj. Eszembe jut az is, amikor
jól voltam, amikor egyszerűen örültem, hogy beszélünk, és érdekelt a véleménye,
a tapasztalata, és végtelenül jólesett a biztatása - mikor elkezdtem pszichológushoz járni, mikor a mesterszakot végeztem, mikor elköltöztem otthonról. Még a megkönnyebbülésre is
emlékszem, amikor otthon lett valakim, akivel naponta beszélhettem, és így
kaptam valamit, amit Mr. B. sose tudott nekem megadni, de ettől függetlenül
tudtam örülni annak, hogy ismerem őt.
Fizikailag rosszul vagyok, részben persze az
éhgyomorra megivott sörtől. Szinte folyamatosan sírok, és úgy érzem, muszáj tudnom
az igazságot, muszáj tudnom, mi ez, mit keresek én itt, miről szólt ez a hét.
Este tizenegy felé nem bírom tovább, és írok neki, hogy nem vagyok jól. Lassan
elindul hazafelé, én pedig nem dühöt, hanem félelmet érzek. Mert talán még sose
voltam ennyire kiszolgáltatott helyzetben úgy, hogy épp még kiszolgáltatottabbá
készülök tenni magamat.
Mikor végre belép az ajtón, két percre abba tudom
hagyni a sírást. Megkérem, hogy beszéljünk, törökülésben ül le velem szembe az
ágyra.
Három éve először vagyunk olyan helyzetben, amiből
most egyikünk se tud elmenekülni. Nincs köztünk se a számítógép képernyője, se
az az 5000 km, se az, hogy csak egy napunk van találkozni. Engem felőrölt a
helyzet, és nincs hová mennem, nem hagyhatom őt ott, nem szaladhatok haza. És ő
se tehet mást, mint hogy rám néz és meghallgat. És válaszol.
Úgyhogy beszélünk.
És mire eljön az éjfél, két dolgot tudok meg:
Az egyik, hogy a megérzéseim mindvégig helyesek
voltak.
A másik, hogy valószínűleg most kezdődik az utolsó
nap, amikor még beszélünk egymással.
8. nap: Ras-al-Khaimah – Dubai –
Budapest
Másnap reggel nem vagyok túl szép látvány.
Gyakorlatilag a lakásban található összes papírzsebkendőt elhasználtam, ami
közül jópár most ott hever körülöttem az ágyban. Még egy tekercs WC papírt is
találok az éjjeliszekrényen, mert egy ponton muszáj volt alternatívát találnom
a zsebkendőre. Az egyik párnát görcsösen ölelem magamhoz, a jobb kezem pedig még
mindig ökölbe szorulva markolja az egyetlen megmaradt zsebkendőt.
Mr. B. készülődik, én kitámolygok a konyhába, hogy a
szokásos reggeli teám elkészítésének rutinja valami életerőt verjen belém. Sűrű
napom lesz: össze kell pakolnom, ajándékokat kell vásárolnom, szeretnék egy
utolsót fürdeni a medencében, el kell jutnunk a reptérre, ahonnan este
kilenckor indul a gépem, örökre el kell búcsúznom Mr. B-től…
Köztünk egyetlen beszédtéma van reggel, egy friss hír:
az előző esti manchesteri terrortámadással van tele minden hírportál. Egy
koncert utáni robbantásban 22 ártatlan ember halt meg.
Később a nap folyamán az Iszlám Állam vállalja magára
a merényletet.
***
Kényszerítem magam, hogy lemenjek a medencéhez, bár
erősen vonz a gondolat, hogy egész nap ágyban heverjek és olvassak, de tudom,
hogy erre az éjszakai járaton bőven lesz lehetőségem. Egyébként az úszás jót is
tesz – a monoton mozdulatok segítenek kicsit rendszerezni a gondolataimat, a
mozgás pedig erővel tölt fel.
 |
| Búcsú RAK-tól. |
Magam is meglepődöm rajta, mikor elkezdek az előző
esti beszélgetésünk pozitív részeire koncentrálni. Sajnos volt már részem
abban, hogy egy szakításnál csak negatívumokat hallottam magamról, de tegnap
nem ez történt. Bár azt megállapítottuk, hogy a legbölcsebb elengedni ezt a
történetet, Mr. B. megpróbált megnyugtatni az engem gyötrő kétségekkel
kapcsolatban – akár a kinézetemmel, akár a tetteimmel, döntéseimmel, vagy a jelenlegi
élethelyzetemmel voltak kapcsolatosak. Ez persze nem fog megvigasztalni, de
jobb helyzetből indulok, mint közel egy éve, mikor ennek az ellentétét éltem át
valaki mással.
Délutánra összeszedem magam annyira, hogy kibírjam a
kétórás autóutat a reptérre. Elbúcsúzom a lakástól, Mr. B. segít kihúzni a
bőröndömet, és elindulunk. Még elmegyünk vásárolni – ajándékot szeretnék vinni
az otthoniaknak, Mr. B. segít kiválasztani a megfelelő fajtájú datolyát, teát,
kesudiót, pisztáciát, sőt, még a bőröndbe való begyömöszölést is együtt oldjuk
meg. Elfogyasztunk egy késői ebédet egy pizzériában, és az Abigél c. regényről mesélek neki – ne kérdezzétek, hogy lyukadtunk
ki ennél a témánál. Aztán visszaülünk az autóba, és Dubai felé fordulunk.
Épp a „Speed of Sound” szól, és én révülten bámulok ki
az ablakon, hogy elbúcsúzzak a lemenő nap gyönyörű látványától, mikor Mr. B.
meglep: azt mondja, irigyli, amit most érzek.
Megkérdezem, pontosan mit irigyel ezen.
Kiderül, hogy arra gondol, amit akkor érzünk, amikor
egy egyszer látott tájtól keserédes nosztalgiával búcsúzunk, mert sejtjük, hogy
többet nem fogunk visszatérni oda. Mikor igazából alig ismerjük a helyet, de
már előre hiányzik; mikor már akkor vágyakozunk azután, amit elvesztettünk,
mikor még ott vagyunk mellette.
Tudom, hogy hamarosan ő is elutazik, jópár hetet fog
Ázsia túlsó végén tölteni. Nem féltem őt, nem gondolom, hogy unatkozna… De
közben azt is elmondja, hogy az utazás egyre kevesebb izgalmat kínál neki.
Ahhoz képest, hogy három éve büszkén mesélte, hogy egy bőröndöt bármikor képes
összepakolni és indulni, most inkább szomorúan mondja ugyanazt.
- Három perc
alatt be tudok pakolni egy bőröndöt két hétre – néz előre mereven, miközben
vezet.
Ott és akkor nem tudok mit mondani. Az ő utazásai túl
sok fájdalmat okoztak már nekem.
Napokkal később jut csak eszembe: Mr. B, nem biztos,
hogy örökké az utazás lesz a legjobb válasz mindenre.
***
Az autóút sokkal jobb hangulatban telik, mint amire
számítok. Ragaszkodom hozzá, hogy meghívjam magunkat még egy kávéra az egyik
benzinkúton. Talán csak az együtt töltött időt akarom meghosszabbítani, talán
csak a megmaradt dirhamokat akarom elkölteni – mire mennék velük itthon, vagy
bármikor máskor? – de nem számít. Olyan gyorsan múlik el minden körülöttem,
hogy fájdalmat is alig van időm érezni. Jobb kéz felől felsejlenek Dubai
felhőkarcolói, még egyszer, utoljára, a Burj Khalifa tornya magasan kiemelkedik
az összes többi közül.
A táblák könyörtelen visszaszámlálást indítanak:
fájdalmasan pislogok minden kilométerre, amit magunk mögött hagyunk, miközben a
reptér egyre közelebb kerül. Már csak 50, már csak 35, már csak 20 kilométer…
Mr. B. még ekkor is meg tud nevettetni, mikor
félreolvas egy táblát az út mentén, majd elkezd ezzel szórakoztatni engem. Az
előző este jut eszembe, mikor az ágyon ülve keseregtem. „Veled csókolóztam
először, rólad írtam azt a verset meg a novellát…” sírtam neki. Komolyan vett,
de azért hozzátette: „Együtt ásódtunk el a sivatagban is”, mire elkezdtem
egyszerre sírni és nevetni.
Most is valami hasonló történik, bár ez a fájdalmas
visszaszámlálás rosszabb, mint a sírás.
Ahogy megy le a nap és peregnek a kilométerek,
folyamatosan emlékeztetem magam, hogy el kell búcsúznom. El kell búcsúznom a
melegtől. El kell búcsúznom a datolyapálmáktól. El kell búcsúznom Tőle. El kell
búcsúznom az autótól. El kell búcsúznom a palackozott ivóvíztől. El kell
búcsúznom az ománi hegyektől. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom az ima
szavától. El kell búcsúznom az abajáktól. El kell búcsúznom a közös
zenehallgatástól. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom a sivatagi
dűnéktől. El kell búcsúznom a felhőkarcolóktól. El kell búcsúznom a chai
karaktól. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom a naplementétől. El kell
búcsúznom a párás levegőtől. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom a
tengertől. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom az arab feliratoktól. El
kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom Tőle…
***
A reptéri parkolóban megpróbálom még egyszer megölelni
őt – ott épp nincs senki rajtunk kívül. Visszaölel, de lélekben mintha már
máshol járna. Talán Ázsiában. Talán csak otthon. Igazából nem számít.
A reptérre még bekísér, de ott már csak nézzük egymást
– az erős érzelemnyilvánítást, ha emlékeztek, itt nem nézik jó szemmel. Alig
bírom visszafogni magam. És közben olyan ismerős ez az érzés: mintha csak engem
viselne meg ennyire. Elegem van abból, hogy mindig én vagyok a gyengébb. Közben
tudom, hogy nem tudok megváltozni.
És elbúcsúzunk. Megmondom neki, hogy nem akarom őt
elveszteni, nem végleg, nem, mint embert, akit ismerek. De tudom, hogy ő mást
akar. Tudom, hogy le akarja zárni.
Tudom, hogy elfáradt.
Én is. Borzasztóan.
Végül hátat fordítunk egymásnak. És lélekben valahogy
úgy zuhanok össze, mint Amélie, mikor a férfi, akit üldöz, közömbösen kisétál a
kávézó ajtaján.
***
Mikor találkoztam Mr. B-vel, még először, három éve,
elutaztam Londonba öt napra a testvéremmel. Az volt az első alkalom az
életemben, hogy szülői/tanári kíséret nélkül mentem külföldre. Nagy kaland
volt, nagyon kellemes emlék. London az egyik kedvenc városom, és nagyon
szeretek elveszni benne. 2014-ben, mikor ez történt, már hét év telt el, hogy
utoljára jártam ott. Akkor mentem először felnőttként, teljes értékű, önálló
lényként.
A repüléstől soha nem féltem, gyerekként se, felnőttként
se. Mégis, mikor Londonba készültem, volt bennem valami megfoghatatlan
idegesség. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem: attól félek, hogy pont most
fog történni valami. Attól félek, hogy most, amikor van valaki, aki vár otthon,
akivel épphogy csak elkezdtem megismerkedni, aki kedvel engem, aki azt mondja,
van hozzám ideje… hogy pont most fog történni valami, hogy soha nem fogok
visszaérni Magyarországra, hogy meglássam, hogy folytatódik a történet.
Attól féltem, hogy lezuhan a gép, és mindennek vége
szakad, mikor épp a legjobban élvezem az életemet.
Most, ahogy a dubaji reptéren ülök és megírom az
otthoniaknak, hogy ne csodálkozzanak nagyon, ha kisírt szemekkel érkezem, most,
mikor majdnem végigbőgöm a várakozást a beszállásig, mikor hazafelé tartok, a
legkevésbé sem érdekel, mi történik velem. Nem érdekel, ha plusz pénzt kell
fizetnem valamelyik túlsúlyos hülye csomagom miatt, nem, ha akadékoskodnak az
útlevelem nézegetésénél, nem, ha bugyira kell vetkőznöm a biztonsági kapunál,
nem, ha nem engednek ki az országból, de az sem, kitoloncolnak. Egy dolgot
akarok: kikapcsolni az agyamat, hogy ne kelljen gondolkodnom, ne kelljen
emlékeznem, ne kelljen éreznem.
A gépünk késve indul, és mikor utoljára kilépek a
forró, bár már éjszakai levegőbe, még utoljára meghallom az esti imádság
hangjait, ahogy valami hangosbemondóból szólnak. Majdnem újra elkezdek sírni,
de aztán megállom, beülök a 16 fokosra hűtött kisbuszba, ami a géphez visz, újra
elkezdek ismerkedni azzal az érzéssel, hogy fázom, és hazáig már nem sírom el
magam. Azt hiszem, valahol az elmúlt 24 órában elfogytak a könnyeim.
A repülőn két agyonbarnított, nem túl agyas lány mellé
szól a jegyem (arról gondoskodtam, hogy folyosó mellé üljek a hosszú úton, de
az útitársaimat nem tudom megválogatni). Nem bánom, hogy nem ablak mellett
ülök, túlságosan fájna látnom, ahogy Dubai összezsugorodik alattam. Inkább
behunyom a szemem, míg gyorsítunk, míg össze-vissza rázkódunk a kifutópályán.
Még soha nem tűnt ilyen hosszúnak ez az idő, amit a földön gyorsulva töltöttünk.
Alig várom, hogy elemelkedjünk, a gép annyira ráz, hogy már szinte fáj.
Végre felszállunk.
Még hat óra, és otthon vagyok.
***
Az út rázós, sokszor kell visszaülni, övet becsatolni.
Még rosszul is leszek egy ponton, mikor megpróbálok a széllökések ellenére
aludni, pedig nincs ilyesmire hajlamom. Az egyik mellettem ülő Nagyon Buta Lány
méltatlankodva sandít felém, mikor pár perccel felszállás után bekapcsolom az
olvasólámpát, és kezembe veszem az Eggers könyvet. Nem érdekel. Ha nem
olvashatok, csak gondolkodom, és azt akarok a legkevésbé. Órákkal később
kapcsolom csak le a villanyt, mikor filmet kezdek nézni a telefonomon.
Az utasok fele alszik. A széksorok közt egy négyéves
kislány tornázik: belekapaszkodik a támlákba és a székek aljáról lógó fémkallantyúkra
helyezi a lábát, így mászkál fel-alá. Senki nem szól rá, legkevésbé a saját
szülei. Minden szék támláját megrángatja, de az utasok se reagálnak. Én se. Pár
napja még kihívásként éltem volna meg – szólj
rá, érvényesítsd az akaratod, figyelj az igényeidre – de most nem érdekel.
Ha felbosszant, bosszús leszek. Nincs erőm ahhoz, hogy újabb lépést tegyek
bárminek az irányába.
Ez az első utam, hogy udvariatlan utaskísérővel
találkozom. Nagydarab, kosarasnak beillő férfi, aki nagyhangon fűzi az összes
stewardesst a hülye dumájával, miközben fel-alá csörtet a gépen. Mikor
negyedjére is elhangzik a bejelentés, hogy turbulencia miatt csatoljuk be az
öveinket, durván gesztikulál felém és a mellettem ülők felé, hogy vegyük ki a
fülünkből a fülhallgatókat. Ennek sincs értelme, gondolom. Az előző három
alkalommal ugyanaz volt a bemondás.
Itthoni idő szerint hajnali egykor érkezünk meg
Budapestre, ez a belső órám szerint hajnali három. Az egyik Nagyon Buta Lány
méltatlankodva húzza fel az orrát, és nem hajlandó megtapsolni a sima
leszállást. Mikor végre kikászálódom az Airbusból, dühösen szlalomozok az
utastársak között, hogy mielőbb kiérjek a reptérről, és mivel nincs feladott
poggyászom, ennek sikerülnie is kéne. Az útlevélvizsgálatnál azonban egy
szűkkörű (hét fős) cigánycsalád tartja fel épp a forgalmat, így kénytelen
vagyok várni. Pedig legszívesebben üvöltve rohannék ki, el.
Tudom, elég lenne annyi, hogy megírhassam Mr. B-nek: minden
rendben, leszálltunk.
De nem tehetem.
És mellesleg – a kutya se kérdezte.
***
Kilépek a tükörajtón, kint nagy a zsivaj. Megcsap a
hűvös éjszakai levegő, világosan érzem, hogy nemrég még esett az eső. Tompán
tudatosul bennem, milyen szokatlan, hogy más is lehet, mint napsütés. Ismerős
arcot keresek a tömegben, megtalálom, kisétálunk a parkolóba.
Hazaértem.
Csak azt nem tudom elképzelni, hogy hogyan fogok
válaszolni arra a kérdésre, amit számtalanszor hallok majd az elkövetkező
napokban:
Na, Kinga, milyen volt az út?
Utószó
Ez egy blog, és nem lányregény. Azért döntöttem úgy,
hogy leírom, amiket átéltem – jót és rosszat egyaránt – mert, mint mindig, ezt
éreztem az egyetlen járható útnak. Én az írásban tudom kifejezni a legjobban az
érzelmeimet, és most nagyon sok érzelmet kellett konkretizálnom, újra átélnem.
Jó volt megint végigjárni ezt a lenyűgöző hetet, amikor olyan dolgokat
láthattam, amiket soha nem akarok elfelejteni. És fontos volt újraélni azt is,
ahogy végetért. Tisztában vagyok vele, hogy történnek nagyobb tragédiák az
életben, mint az a szívfájdalom, amin én keresztülmegyek, de ha ezt a
„mellékszálat” kihagytam volna, úgy érzem, nem tudtam volna ugyanolyan
intenzitással átadni a gondolataimat.
Az Ízek, imák,
szerelmek című regényt Elizabeth Gilbert írta. Egy másik könyvében, amit a
napokban kezdtem olvasni, ez az író így ír a kreativitás megéléséről:
„Ha kreatív elmével rendelkezünk, az kicsit
olyan, mintha egy border collie-t tartanánk háziállatként: munkára kell fogni,
különben rengeteg gondot fog okozni. Adj valami munkát az elmédnek, különben
talál magának, és lehet, az nem fogja elnyerni a tetszésed (például ha megrágja
a kanapét, gödröt ás a nappaliban vagy megharapja a postást). Nekem évekbe
telt, mire rájöttem, de az a helyzet, hogyha nem alkotok valamit, akkor valószínűleg
pusztítok (magamat, egy kapcsolatot, vagy a saját nyugalmamat).
Határozottan hiszem, hogy
mindannyiunknak kell találnia valamit, ami megakadályozza, hogy a kanapét
rágjuk. […] Mindünknek szüksége van valamire, ami egy kicsit elfeledteti
velünk, kik vagyunk – ami picit elfeledteti velünk a korunkat, a nemünket, a
szociális hátterünket, a kötelességeinket, a bukásainkat, és mindent, amit
elvesztettünk és elcsesztünk. […] Erre képes az imádság, képes a közjó
szolgálata, képes rá a szex, a testmozgás és a különböző mesterséges szerek
túladagolása (természetesen a maguk szörnyű következményeivel) – de a kreatív
lét is meg tudja tenni. A kreativitás talán legnagyobb haszna ez: azzal, hogy
egy rövid és varázslatos időszakra teljesen elmerülünk benne, időlegesen meg
tud szabadítani minket annak a tudatnak a szörnyű terhétől, hogy kik is vagyunk
valójában. A legjobb pedig, hogy a kreativitással kikövezett út végén kapsz egy
szuvenírt – valamit, amit te készítettél, valamit, ami örökre emlékeztetni fog az
ihlettel való rövid, de átütő erejű találkozásra.” (Elizabeth Gilbert: Big Magic - Creative Living Without Fear)
Nekem pontosan ez volt most ez a blog. Megakadályozta,
hogy a kanapét rágjam (vagy legalábbis sokszor jobb belátásra térített). És
minden visszajelzés, amit kaptam azoktól, akik végig velem tartottak, egy picit
továbblökött a saját magam összeszedésének irányába mutató úton, azon a sokkon,
hogy bár egy felfoghatatlan kaliberű kalandban volt részem, elvesztettem
valakit, akinek az ölelése többet ér Dubai minden felhőkarcolójánál és fényénél
– legalábbis számomra.
Talán van olyan, aki nem érti, miért a nagy felhajtás.
Mire számítottam? Arra, hogy ezentúl egy pár leszünk?
Nem.
Arra, hogy örök hűséget fogadunk egymásnak?
Nem.
Arra, hogy a közeljövőben hazaköltözik?
Nem.
Csupán annyira, hogy egy szép, szeretetben eltöltött
hetet tudhatok majd magam mögött. Mindig tudtam, hogy hazajönni pokoli nehéz
lesz, mikor előtte több időt töltünk majd együtt, mint korábban bármikor. De
nem bántam. Az egyik kedvenc mondásom így szól: "Vannak olyan dolgok, amikért
érdemes összetörni a szívedet."
Azonban az, hogy megszakadjon köztünk a kapcsolat, soha
nem szerepelt a terveim közt. Mint ahogy az sem, hogy arra kelljen rádöbbennem,
egy hét elég ahhoz, hogy a másik arra a következtetésre jusson: más vagyok,
mint amit elképzelt. És mutassatok nekem egyetlen olyan embert, akinek ez nem
fájna.
Ha bárki azt hiszi egyébként, hogy nem vagyok hálás
azért a rengeteg dologért, amit láthattam, nagyon téved. Liz Gilbert könyvében
van egy másik rész, ami egy egyszerű idézet – egy Jack Gilbert nevű költőtől
származik.
„Muszáj megkockáztatnunk
a boldogságot. Muszáj makacsul elfogadnunk örömünket a világ könyörtelen
kohójában.”
Én mindkettőt megtettem, de most, meg kell mondanom,
egy kicsit tanácstalan vagyok.
A címadó regényt – az Ízek, imák, szerelmeket – egy éven belül háromszor olvastam el.
Elolvastam tavaly nyáron, Máltán, egy nyaraláson, elolvastam egyszer itthon, és
elolvastam az EAE-ben is. Ez az évem egyben önmagam felfedezéséről is szólt.
Tavaly július óta rengeteg energiát forgattam abba, hogy megtaláljam azokat a
területeket, ahol fejlődhetek, azokat, amik felerősítik a gyengeségeimet, ahol
bizonytalan vagyok, ami miatt elégedetlen vagyok magammal. Ebben az évben eljutottam
boxolni, tiltottak le Facebookon, közzétettem a gondolataimat ezen a blogon,
elköltöztem otthonról, volt merszem azt mondani annak, aki megbántott, hogy nem
teheti többé, elkezdtem terápiára járni, elkezdtem futni, másztam falat, teljes
állásom lett, és még sorolhatnám.
Ez az utazás a cukormáz volt a torta tetején.
Higgyétek el, kellett hozzá bátorság, és ezt most nem azért mondom, hogy
önmagamat fényezzem.
Épp ezért, mikor pár nappal a hazatérésem után
elmesélem a történteket a hozzám legközelebb állóknak, mikor a legjobb barátnőm
nem tud mit mondani, mikor a pszichológusom
is lefagy egy pillanatra, dühös vagyok. Számtalan embertől hallom, hogy ne
keressek logikát, értelmet az élet történéseiben – „minden véletlenszerű”,
vallják ők – de én ezzel a tudattal nem tudok élni.
Emlékeztek arra a könyvre, amit említettem? God Is Not Great. Nézegetem, elolvasom a
hátulját, a borítóját.
Visszateszem a polcra. Talán könnyebb úgy élni, hogy
minden káosz körülöttünk és az elszenvedett fájdalmak csak pechsorozatok valami
kozmikus lottójátékban. Talán tényleg az. De vannak dolgok, amikre nincs
befolyásom. Ilyen ez is.
Egyszerűen nem akarok abban hinni, hogy nem kell hinni
semmiben.
***
Ettől függetlenül dühös vagyok.
Rettentően dühös. Valami névtelen dolgot akarok nyakon
ragadni és összekarmolni, ütni-vágni. Reszketek a dühtől, ordítani tudnék.
Sorozatban a negyedik nyaram kezdődik úgy, hogy valaki összetörte a szívemet,
és nem látom, hol a hiba. Olyan érzés, mintha a Sors (most nevezzük így) szépen
egyenletesen húzna magával, mint makacs gyereket a határozott szülő. Én pedig
életemben először kitépem magam a kezei közül és üvöltve fordulok szembe vele.
Olyan érzés, mintha egy oroszlán lennék, akit ketrecbe zártak, aki most
vicsorogva, morogva bámulja a látogatókat. Olyan érzés, mint mikor lekaparjuk a
bőrt a körmünk mellől, csak ezt most mintha a lelkemmel, a szívemmel tenném.
Két hét telt el azóta, hogy hazajöttem. A Sors néha felém nyúl, hogy megfogja a kezem és tovább rángasson de én minden alkalommal dühösen elrántom és csak meredten bámulok rá. Tudom,
hogy idővel a dac megkopik, és csak a sok élményre fogok emlékezni, amiket itt
rögzítettem. De mikor elkirándulsz a saját határaidhoz, mikor úgy érzed, az
elmúlt egy évben mindent megtettél, hogy elmozdítsd őket, bevallom, arra
számítasz, hogy kicsit jobb színben térsz haza.
A legolvasottabb blogbejegyzésem érdekes módon egy
olyan írás, amiről, bár büszke voltam rá, nem gondoltam volna, hogy ennyi
embert érdekel vagy megérint. „A körénk vetített valóság” címet viselte, és
részben a saját határaink feszegetéséről szólt. Nagyon örültem neki, hogy ilyen
sok ember talált benne érdekeset, de megvallom: azok után, hogy
nekikormányoztam a saját hajómat a saját stúdióm falának és kisétáltam a
világba, nem arra számítottam, hogy vissza kell térnem szűkös kis határaim
közé. Ugyanakkor eszembe jut egy másik kedvenc mondásom: "Jobb a saját életünket tökéletlenül élni, mint valaki másét tökéletesen."
És csak, hogy tovább bonyolítsam a dolgot, ez a gondolat a Bhagavad Gitából, a Jóga szent írásból származik.
És csak, hogy tovább bonyolítsam a dolgot, ez a gondolat a Bhagavad Gitából, a Jóga szent írásból származik.
Talán elég az időre bíznom a sebeket, talán valami új
kihívás van előttem, talán csak keresztül kell vergődnöm a keserűségen. De
jelenleg nincs kedvem szépen becsomagolni a dolgokat és masnit tenni rá. Az az
egyedül töltött este durva válasz volt az imáimra. Bár el kell ismerni,
működött. Semmilyen más helyzet nem vett volna rá, hogy minden kártyámat
kiterítsem Mr. B. elé – egy évvel ezelőtt erre talán még nem lettem volna
képes.
És most, hogy itthon vagyok, egyetlen dolog jár a
fejemben.
Annak a buta kis versnek a vége.
"Well, I’ve never seen the beaches of
Mexico.
I’ve never walked the streets of San
Juan.
I’ve never been to Haiti
I’ve never been to Spain
I’ve never walked barefoot in a
heavy rain
But I’ve sure been in trouble
I’ve sure been in pain
I’ve sure been in love –
I would do it all again."
***
Ha olvasod
A reptéren nem tudtam neked
elmondani, mennyire sokat jelentett nekem ez a hét. Ha mindent kivonok az
egyenletből, és csak az élményeket hagyom benne, még akkor is. Mondjuk
szerintem te ezeket tudod, de azért úgy érzem, ezzel kell kezdenem.
Néha azt kívánom, bár többet tudtam
volna kínálni. Bár érdekesebb, vagányabb, élettelibb lennék, vagy valami, ami
hatással van a másikra. Néha fáradtan elismétlem magamban, hogy „valaki pont
úgy fog szeretni, ahogy vagy”, és egyáltalán nem hiszek benne.
Iszonyatos volt utolsó este magamra
maradni. Ezért még mindig nagyon szomorú vagyok. Ugyanakkor legalább
beszéltünk. És annak örülök, a fájdalom ellenére is.
Köszönöm, hogy részt vettél ebben a
fájdalomban. Köszönöm, hogy mikor szemtől szembe kerültünk egymással, csupa
pozitív dolgot mondtál rólam, például, hogy biztattál az írásra. Az elmúlt napokban azt hiszem, ez segített
megőrizni a józan eszemet. Köszönöm, hogy megöleltél. Nem is tudod, hányszor
féltem elsírni magam életemben, féltem, hogy nem fognak megvigasztalni. Te
megpróbáltad. És már ez is valami.
Ha azt hinnéd, nem tudlak elengedni,
mint olyasvalakit, akit szeretek, tévednél. Egyszer már megtettem – tényleg
megtettem, különben nem tudtam volna mással együtt lenni – így ettől kevésbé
félek. Én azonban más dolgokat is asszociálok veled, és ezeknek az elbocsátása
lehetetlen (és értelmetlen) feladatnak tűnik.
Óriási inspiráció voltál számomra az
évek során. A szó minden értelmében. Ha te nem vagy, nekem nincs publikált
írásom. Egy olyan ember voltam, aki még nyári táborokba se ment el, aki
gyerekkorában nem bírt kiszakadni a megszokottból. Miattad Ázsiába repültem,
teljesen egyedül. Ha ez nem inspiráció, akkor nem tudom, mi az.
Te megfogtad a kezem és egyetlen
mozdulattal kirántottál az árnyékból a napfényre. Ezáltal sokkal több lettem.
És ezt magamért, magamtól, soha nem tudtam volna megtenni. Az inspiráció az,
amit nem fogok tudni letenni. Mindannyiunknak kellenek emberek, akik
motiválnak. Akik miatt megtesszük azt, amit másokért nem. Nekem te voltál ez az
ember.
Csak remélni tudom, hogy én is
tudtam nyújtani valamit neked.
Nagyon szerettelek. De érdekes: azt
hiszem, hogyha a dolgok máshogy alakulnak, még jobban tudtalak volna.
„Az idő, amit a rózsádra
vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.”
Ezt olvastad, ugye?
مع السلامة
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése