Ízek, imák, szerelmek - HARMADIK RÉSZ

5. nap: Ras-al-Khaimah – Dubai

Az itteni időjárásról sokszor jut eszembe a Jó reggelt, Vietnám! c. film egyik monológja. Adrian Cronauer (Robin Williams) sajátos időjárásjelentése ez a trópusi éghajlaton, ahol Szent Pétert szólaltatja meg a rádióban: „Péterkém, milyen az idő?”

"Hát hadd kezdjem azzal, hogy Isten nem ver bottal, csak monszunnal, mert az eső nem butít, csak nyomorba dönt. Az idő ma egyébként meleg és szottyos, délutánra sem várható jelentős változás. Holnap viszont a fronthelyzet változása miatt az orvosi előrejelzések beígérték, hogy úgy kóválygunk majd, mint gólyafos a levegőben."

Szóval az időben nincs sok változás, szellő se rezdül (de ha rezdül is, az nagyjából olyan érzés, mintha egy hajszárítóval fújnák az embert). A nedvességet egyedül a páratartalom szolgáltatja – a minap, mikor kinn hagytuk az autót egy pár órára egy étterem/bár előtt, kartonpapírral kellett letakarítani a hátsó szélvédőt, ami konkrétan úgy nézett ki, mintha egy felhőszakadásból érkeztünk volna. A légköri viszonyok miatt egyszer-kétszer még az is előfordul, hogy az autóból kiszállva teljesen bepárásodik a szemüvegem. Ez kívülről biztos szórakoztató – nekem egy idő után kevésbé.

Szombat van, hétvége (itt a péntek-szombatok a szünnapok), így késő délelőtt együtt megyünk el reggelizni, illetve pontosabban hármasban. Korábban ugyanis randit beszéltünk meg egy magyar nővel (hívjuk M.-nek), aki szintén a budapesti nyelviskolából keveredett a világ különböző tájaira. Ahogy elmondja, Malajziában négy évet töltött, azután jött át ide, RAK-ba.

Reggeli.

Kedves hölgy, annál is inkább, mert ragaszkodik hozzá, hogy az egész reggelinket kifizesse (nem olcsó mulatság). Mikor Mr. B. kimegy a mosdóba, elmondom neki, hogy nehéz az érzés, hogy én nem tudok nagyon gavalléroskodni, bár tudom, hogy a pénz itt teljesen más tészta. M. is azt tanácsolja, ne aggódjak. Otthoni pénztárcával itt nem lehet sokáig húzn.

Annak azért örülök, hogy előző este ragaszkodtam hozzá, hogy a magam és Mr. B. vacsoráját is álljam a hazaétérésünk örömére választott vietnámi étteremben.

M. elmeséli, hogy két kutyáját is magával hozta RAK-ba – ezen őszintén meglepődöm, hiszen itt nem nagyon látni kutyákat, macskát is csak elvétve (az iszlám kultúrában a kutya tisztátalan állatnak számít). De az én filozófiám szerint aki a kutyát szereti, rossz ember nem lehet. Szimpatikus az is, amikor M. elmondja, hogy a lakásában van egy kis szentélye, ahol megtalálható minden a Bibliától a Buddha szoborig. Nagyon tetszik az az ötlet, hogy valaki ennyire meri keverni a különböző rendszereket.

Az (eredeti) Ízek, imák, szerelmekben Elizabeth Gilbert megjegyzi, milyen téveszme az, miszerint a saját vallásunkat „nem mazsolázgathatjuk össze” az összes létezőből („You can’t cherry-pick a religion.”) Nagyon egyszerű ellenérve van:

Miért is nem?

M.-et egyáltalán nem érdekli, hogy egy helyiségben tartja a Bibliát és a Koránt. És igazából miért kéne, hogy ez bárkinek gondot okozzon? Mióta hazajöttem, annyira elkezdett érdekelni a kultúra vallási része, hogy el akarom olvasni a muzulmánok szent könyvét. És valahogy kőkeményen biztos vagyok benne, hogy semmiféle Isten nem haragudna meg rám ezért.

***

A mai nap megint egy nagy autózásról szól, ezúttal azonban a másik irányba, Dubajba vesszük az irányt. Sajnos, mivel a hétvége utolsó napja ez, Mr. B.-nek dolgoznia kell másnap, így abban állapodunk meg, hogy elvisz Dubajba, ahol már foglaltunk egy szobát, majd másnap munka után értem jön.

Hadd szóljak pár szót erről a felvetésről. Dubajba be- és kikeveredni autóval egyáltalán nem olyan egyszerű történet. Bár a várost egy három- és egy hatsávos autópálya is kiszolgálja, szinte mindig dugó van. Így a nem túl hosszú út oda is, vissza is nagyjából másfél-két órát vesz igénybe ha jól időzítünk, és sajnos jelentős részét araszolva lehet csak megtenni. Úgyhogy módfelett hálás vagyok Mr. B.-nek, amiért veszi a fáradságot, és beverekszi magát a csúcsforgalomba, két egymást követő napon, nagyjából 4-4 óra vezetéssel.

Közeledünk.

Épp ezen morfondírozom, amikor közelítünk a jellegzetes felhőkarcolók sorához, és az autópálya fölött egyszercsak egy bálnaméretű Emirates gép repül el keresztben.

- Sűrűsödik a forgalom – morogja Mr. B. Jót nevetek, de sajnálom, hogy neki ezt az utat még visszafelé is el kell viselnie, míg én várost nézek majd Dubajban.

***

Ragaszkodom hozzá, hogy a hotelt én fizessem. Nagyjából 30.000 Ft egy éjszaka, és bár már megint egy kicsit megszeppenek – a recepció tele van indiaiakkal, egyetlen fehér arcot sem látok – semmi gond nincs se a foglalással, se a tranzakcióval. 

Mr. B. feljön velem a szobámba, ahol búcsúzóul még megöleljük egymást. És miközben ott állunk összekapaszkodva, mond valamit, amit azt hiszem, nem nagyon fogok elfelejteni. Már úgy soha.

- Ügyi vagy.

Nem értem, és meg is mondom neki. Miért vagyok ügyes? Hiszen ő vezetett, ő segített hotelt választani, ő tájékozódott a forgalomban, még a foglalást is ő intézte. Én annyit tettem, hogy beültem az autójába RAK-ban, kiszálltam Dubajban, odaadtam a bankkártyámat a recepción, és hagytam, hogy levegyék róla a pénzt.  

Erre elkomolyodik.

- Igen – mondja – de az, hogy valaki ki tud fizetni egy hotelszobát Dubajban, egy hosszú folyamat eredménye.

Kinyitom a számat, hogy szokás szerint ecseteljem, mennyire keveset tettem én jelen helyzetben, mennyire nem illet engem semmiféle érdem, hogy én itt vendég vagyok, egy eltévedt kislány, és hogy mennyire nem vagyok „ügyi”… 

De aztán becsukom. Mr. B. olyat mondott nekem, amit szokásos önpusztító énem nem tud megtámadni – pedig, Isten a tanúm, óriási gyakorlata van benne! Mert ahogy elkezd leülepedni ez az egyszerű két szó meg az egymondatos magyarázat, ami annyira magától értetődően hangzik az ő szájából, furcsa dolog történik.

Elhiszem, amit mond. 

Mert végülis… ahhoz, hogy most itt vagyok, kell a pénz, amit megkeresek, amit félreteszek, amivel gazdálkodom. Kell az, hogy dolgozom, hogy felelős felnőttként próbálok élni. Kell az, hogy elég bátor voltam ehhez az úthoz, hogy igenis felültem arra a dubaji járatra. Sőt, még az is kell hozzá, hogy megtanultam angolul, és el tudom intézni itteni ügyes-bajos dolgaimat. 

Nem gyakran fordul elő velem, hogy a mindig olyan könnyen elérhető, kézzelfogható, kompakt önutálatomat és önkicsinylésemet egy mondattal vissza lehet ültetni a helyére, amikor feláll, hogy szót kérjen. Csupán erre céloztam. 

Mire feleszmélek ebből a gondolatmenetből, Mr. B. már indul is kifelé. Egy unalmas utat kell még megtennie hazáig. 

- Holnap négyre jövök érted! – fordul még vissza az ajtóból egy pillanatra. 

***

Mikor egyedül hagy, egy kicsit bepánikolok. A napokban megszoktam, hogy mindig mellettem van, hogy segít eligazodni, ha valamit nem értek. Még az arab feliratokat is ki tudja olvasni, könyörgöm – oké, a nyelvet nem beszéli, de mentségére legyen mondva, nagyon nehéz nyelvről van szó.

Úgyhogy hagyok egy kis időt magamnak, hogy megnyugodjak. Persze Mr. B. azért nem instrukciók nélkül hagyott ott Dubai közepén, ajánlott látványosságokat és átadta a tömegközlekedésre vonatkozó tudását, a bérlet-szerű kártyával együtt, amivel használhatom az említett közlekedést. De Dubajban ő sem ismerős annyira, így stratégiai tervet készítek, miközben zavarodottan ülök az ágyam szélén.

Találnom kell egy boltot, ahol naptejet és fogkrémet vásárolhatok, szereznem kell egy metrótérképet, és meg kell kérdeznem, mennyi pénzt töltsek a fent említett a kártyára, ami a „nol” névre hallgat (a londoni Oysterre emlékeztet, csak csúnyább a színe). 

Három nekifutással és egy átöltözéssel később (Dubai óvárosához közel lakom, és valahogy nem érzem illendőnek a fehér egyberuhámat) a szokásos módon veszem a nyakamba a várost. Nálam ez azt jelenti, hogy kilépek a szállásról, és megyek, amíg meg nem szakadok, közben igyekszek megörökíteni mindent, ami él és mozog. 

Azzal nem számolok, hogy ez itt nem működik, ugyanis Dubai májusban nem sokban különbözik a pokoltól. Tíz perc elteltével kegyelemért esedezve mászok be egy – ó, okos kis dubajiak! – légkondicionált buszmegállóba. (És igen, tudom, hogy korábban elítéltem az ilyen fényűzést. Tíz perc a dubaji napon sokat változtat az ember jellemén.)

Némileg vigasztal, hogy késő délután vágok neki a városnézésnek, ami azt jelenti, hogy lemenő napfényben és este fogok sétálni. A két metróvonal mentén egyértelmű megállónevek sorakoznak, és én kiválasztom a legegyértelműbbet: Burj Khalifa/Dubai Mall, hirdeti a térkép. Na, mondom, itt két látványosság van egy helyen, pont jó lesz egy délutánra. 

Alkonyodik Dubajban.

***

A metrótól fedett, légkondis (naná) folyosó vezet a bevásárlóközponthoz, a Dubai Mallhoz. Az emberek özönlenek és bámészkodnak, fényképezik a folyosót körbeálló felhőkarcolókat. A folyosón mozgójárdák vannak elhelyezve, pont, mint a nagyobb reptereken, de még így is sok idő, mire a bevásárlóközponthoz jutok. Negyedóra botorkálás után már kezd egy kicsit elegem lenni – vagy érkezzünk meg, vagy inkább kimegyek sétálni, gondolom vakmerően, miközben a kinti pálmafákat és szökőkutakat nézegetem az üvegablakon keresztül (nyilván sérült a rövid távú memóriám, és már el is felejtettem, hogy hamar visszavágynék én ebbe a légkondis kalitkába, amennyiben kikerülnék belőle.)

Végül a klimatizált artéria beönti az embereket a hatalmas, hivalkodó Dubai Mallba. A mindenfelé terjeszkedő, rengeteg látványosságot kínáló bevásárlóközpont akár egy egész napos programot is kitenne. Van itt akvárium, belső vidámpark, jégpálya, sőt, még egy külön, gyerekméretben épített városka is. Picit hülyén érzem magam, hogy egy bevásárlóközpontban fényképezek, de néhány képet muszáj lőnöm.

A Dubai Mall egyik bejárata a sok közül.

Látszik, hogy itt a vásárlás társasági program. Egész családok flangálnak fel-alá, elkendőzött nők, európaiak, távol-keletiek, gyerekek, felnőttek, turisták. És persze minden kapható. Az egyik boltban aranypávákat találok, a másikban szuperhősös relikviákat. Elsétálok egy Elvarázsolt Kastély mellett, ahol már kezd kialakulni a sor. Megpillantok egy Hamley’s-t, majd elsétálok egy gitárbolt mellett. A Food Court részleg is hatalmas, gyorsan veszek két hamburgert (jó, tudom…), és menet közben megeszem őket. Az egyik átriumban lepillantva meglátom az akvárium óriási üvegfalát, előtte a hömpölygő tömeggel. Egy másik részen lenézve a hokipályát fedezem fel (fura érzés, amikor inkább számítasz mondjuk a földszint látványára, esetleg egy kis szökőkútra, de helyette egy jégsimító gépecske eseménytelen útját figyelheted a jégpályán).

Jégpálya a Mallban, felette kávézóval.

 

Bejárat KidZaniába, a gyerekvárosba. Ugyanitt: SEGA vidámpark balra.

Kicsit úgy érzem magam, mint Harry Potter az Abszol úton, de másfél órával később azért elkezdem unni a dolgot. A tömeg, az újabb és újabb reklámok, kirakatok, a sok pénzt költő ember valahogy nyomasztani kezd. És határozottan eldöntöm, hogy most már valami igazi épületet szeretnék látni, egy kis igazi Dubajt – sok volt a fogyasztói társadalom ünnepléséből.

Oly távol vagy tőlem, és mégis...

És itt megkezdődik hosszú migrációm a Burj Khalifa, a világ legmagasabb épülete felé, amit aznap ugyan már többször megpillantottam, de még nem láttam igazán. Nézem a Mall üvegburáján keresztül, látom az egyik bejárat mögött, ahol kikeveredek, és látom kitáblázva a Mallban több helyen, de mégse tudok úgy kibukkanni, hogy szemtől szembe álljak vele. És ez kezd felbosszantani. A sok építkezés és a járdamentes autóutak miatt ugyanis nem tudok csak úgy körbesétálni a Mall körül, toronyiránt. Megpróbálom, de visszaterelnek. Kénytelen vagyok visszatérni a légkondiba, és a benti labirintusban eltölteni még egy kicsivel hosszabb időt, mint tervezek. Itt már határozottan irritál a monumentális bevásárlóközpont. Én már csak kijutni szeretnék, a jó oldalon, lehetőleg azelőtt, hogy lemegy a nap… 

Azért mikor végre megtalálom a jó kijáratot, megnyugszom. A Burj Khalifa 830 méter magas, és látom alkonyi fényben, majd kivilágítva is. Egyedül turistáskodom, így csak szelfit tudok lőni vele (amit egyébként utálok), de most engedményt teszek a különleges körülményekre hivatkozva.

Szégyen a szelfi, de hasznos!

A torony előtt található a Dubai Fountain. Este háromnegyed nyolc körül bukkanok ki a Mallból, és miután lefotózom a tornyot, és elkezdek szemmagasságban is fókuszálni, feltűnik, hogy a hatalmas tó/szökőkút körüli kerítésen mindenhol emberek lógnak. Mintha várnának valamire… 

Lassan leesik, hogy valószínűleg pont annál a szökőkútnál vagyok, ami zenés, színes-szagos bemutatóval kápráztatja el a látogatókat. Programot nem látok kitéve, de úgy döntök, megvárom a nyolc órát, aztán lesz ami lesz.

A közönség egyébként nagyon vegyes, persze a legtöbben turisták. Főleg európaiak, de legalábbis fehérbőrűek. Szó sincs kendővel eltakarásról, szemérmeskedésről. A multikulti hangulat egyszerre felszabadító, de valahol itt érzem először azt is, hogy elsősorban nem ezért az élményért látogattam én az EAE-be. Turistákat bárhol láthatok, és Dubai aztán tényleg egy átjáróház a kelet és a nyugat között. Ha itt lennék egy hétig, az biztos nem ihletne úgy meg, mint az ománi hegyek tették.

Mire tetszenek várni?

A kerítésen lógós filozofálgatásból a mellettem álló európai hölgy zökkent ki, mikor egyszercsak megszólal: „Beautiful, yes?”. 

Kiderül, hogy francia.

Kiderül, hogy az angolja nem olyan jó, de megértjük egymást.

(Az nem derül ki, hogy én – papíron – beszélek franciául: ezt a tényt gondosan eltitkolom.)

És kiderül, hogy a lánya a Burj Khalifában lakik.

Én kérek elnézést.

Aztán elkezdődik a műsor. A szökőkút hatalmas vízcsóvákat lő az ég felé, aminek nagyjából olyan hangja van, mint az augusztus 20-i tűzijátéknak. A háttérben a felhőkarcolók világítanak, mellettünk a Burj Khalifa magasodik (ahonnan a francia hölgy lánya nézi a műsort…), én meg úgy érzem, hogy na, annak ellenére, hogy nem terveztem meg különösebben a dubaji menetelésemet, egész jó lett a végszó.

***

Este kilenc körül már a hotelban vagyok. Valamiért a quibla felé fordulva alszom el.

Mai zárókép a fejemben.

 6. nap: Dubai – Ras-al-Khaimah

Másnap már sokkal felkészültebben vágok neki a városnak, mind helyismeretileg, mind öltözetileg. Kell is az utánagondolás: szinte érzem, ahogy harapdálja a lábfejem a nap, ahol nem takarja a szandál pántja, és tudom, hogy a taxisofőr-sapkám nélkül talán a metróállomásig se bírnék elsétálni.

A gyors reggeli után (ahol tábla jelzi az ázsiai és az euróai kaják lelőhelyét, valamint ahol megkóstolom a marhahúsból készült bacont) eltrappolok a metró irányába, hogy picit tovább merészkedjek, mint előző nap. Amikor pár embert megkérdeztem, mindenki javasolta a „Dubai Creek” megtekintését, ahol állítólag kishajóval lehet átkelni Dubai régi piacaira. Na, gondolom, ez sokkal jobban hangzik, mint a bevásárlóközpont. 

Nagy bátran felszállok a metróra és elindulok a „Creek” megálló felé. Önelégültem pislogok körbe, milyen gyorsan kiismertem magam a híres Dubajban, átszállok, fordulok, jó lesz ez így. Csak az nyugtalanít, hogy egyre kevesebb az utas a kocsiban, és hogy mire elérem a célállomást, szinte egyedül szállok le – úgy tűnik, a semmi közepén.

Messziről látok egy kikötő-szerűséget, odabaktatok. Emberek itt továbbra sincsenek, a levegő meg se rezdül, csak egy macska nyávog rám unottan (és lesajnálóan) az árnyékból. Balra tőlem viszont hajót építenek – ilyet se láttam még. Hatalmas így a földről nézve, de gyorsan megyek is tovább, mielőtt a reggeli „beef bacon”-höz hasonló állapotba kerülök.

Hajóépítés a "Creek" megálló mellett.

A kikötőben sincs senki. Viszont végre találok egy térképet, ami részletesebben jelzi a látnivalókat, mint a hotelban kapott Hop-on Hop-off buszok reklámja. Alaposabb vizsgálódás után rájövök, hogy – ahogy eddig is sejthettem volna – teljesen rossz helyen vagyok. A Dubai Creek ugyanis nem azonos a Creek nevű megállóval. Innen is mennek hajók, de ezek rendes kompok, ezekre nem szándékozom felszállni. 

Sóhajtva lefényképezem a térképet jövőbeni használatra, és visszafordulok. A macska fel se pillant, mikor elmegyek mellette.

A slussz poén? A Dubai Creek történetesen a hotelem háta mögött található.

*** 

Mikor belépek a (töküres) metróba, van egy orwelli pillanatom. Ahogy gondolataimba mélyedve állok a mozgólépcsőn (tökegyedül), egyszercsak megszólal a hangosbemondó. Nagyon udvariasan arra kér, hogy legyek már szíves kapaszkodni a lépcsőn.

„Inkább csináljatok normálisabb térképeket”, gondolom, és csakazértsem fogom meg a kapaszkodót.

A metró maga egyébként nem hibás, nagyon rendezetten működik. A peronok szélén üvegfal található, így senki nem tud véletlenül beesni a sínekre – az ajtók csak akkor nyílnak ki, mikor a fal mögé már beállt a szerelvény. A bemondások kétnyelvűek, először mindig arabul, majd angolul hangzanak el. A megállók nevei közül a kedvenceim közé tartozik a BurJuman (a nagy átszállóállomás a két metróvonal, a zöld és a piros között), az ADCB (ami olyan, mintha gúnyt akarna űzni az ábécénkből), a Dubai Healthcare Centre (ahol pálmafák és medencék látványa fogadja az érkezőket), illetve a World Trade Centre…

A BurJuman megálló.

A második napon fedezem fel a nők számára fenntartott részt a metrókocsikban, amit nagy elégtétel-érzettel használok. Nők egyébként utazhatnak a vegyes részlegben is, de ott sokkal nagyobb a tömeg (meg több a – fúj! – férfi), és különben is – miért ne üljek le, ha már van egy külön szekció? Itt csak nők és gyerekek utazhatnak, férfiaknak ugyanezért 100 dirham (kb 8000 Ft) büntetés jár. És tudjátok, mi az érdekes? Hogy ez nem egy külön kocsi. Ez csak egy csík, ami két térfélre osztja a metrókocsikat, tehát könnyedén át lehet lépni rajta. Mégis, a legnagyobb csúcsforgalomban se látom, hogy akár egyetlen férfi a mi oldalunkra merészkedne. Inkább egymás sarkán taposnak, de a rózsaszín sáv után minden béke és nyugalom.

Először a nők és a gyerekek!

Ez persze nem igazságos a férfiakkal szemben (az én világlátásom szerint), de… hát azért élvezem, na.

Az egyetlen, amit nem értek, az a leszállás-felszállás. Oké, itthon se vagyunk mindig mintapéldák, de amit a dubajiak művelnek, az valami eszméletlen.

A felfestés szerint az alapötlet az, hogy ez a két, egymással ellentétes irányú mozgás egyszerre történik: a leszállók az ajtónyílás közepén, a felszállok pedig kétoldalt cserélnek térfelet. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a leszállókat senkinek eszébe nem jut leengedni. Abban a pillanatban, hogy az ajtó kinyílik, mindenki egyszerre tódul be, és szó szerint könyökkel kell kiverekedni magad, ha épp vagy olyan szerencsétlen, hogy le szeretnél szállni.

Még egy érv a női rész mellett. Ott legalább nem kell pankrátornak lenni egy átszálláshoz. 

***

A következő tervem az, hogy elindulok nyugati irányba, és megnézem magamnak azt a pálmacsoport-szerű műsziget-izét. Sajnos elszámítom magam, és kiderül, hogy mire odaérnék, rögtön indulhatnék is vissza (a hotelből egykor ki kell csekkolnom, utána pedig már csak azt az átkozott Dubai Creeket akarom megtekinteni, ami amúgyis mögötte van, ugyebár…). Így – tudom, tudom, de ez a város tényleg erről szól – megint egy bevásárlóközpontnál kötök ki, csak ezúttal a Mall of the Emirates-nél, ahova megintcsak folyosó vezet, csak ez sokkal rövidebb, és maga a hely is kisebb, mint a Dubai Mall. Nem bánom. Amúgyis csak bekukkantani akarok, ha már erre jártam.

A második bevásárlás...

Az ajtón plakát fogad: mindenkit megkérnek, hogy takarják el a vállukat és a térdüket. Valamint, hogy tartózkodjanak az erős érzelmi megnyilvánulásoktól, főleg a csókolózástól. (Mr. B-t érkezésem napján megkérdeztem, hogy vajon a reptéren rossz szemmel nézték-e volna, ha megölelem őt. Azt mondta, szerinte igen. Na, hát ezért adtunk csak óvatos puszit egymásnak a viszontlátás örömére.) A bevásárlóközpontban két jópofa dolgot találok: a harmadik emeleten a térkép szerint imatermek vannak (nem megyek fel, valószínűleg úgysem engednének be a rendkívül ledér, vállat nem teljesen takaró felsőmben), a második meg egy sípálya.

Ahogy mondom.

Igen, sípálya.

Kint 40 fok van, itt viszont overálban síelnek az emberek – jó, mondjuk az a három, aki egy hétfői napon (ami ugye igazából vasárnap, de mindegy) nem tudja mással elütni az időt. Az üvegfalon keresztül látok hódodzsemeket és mini-bobpályát is. Mr. B. egyik ismerőse állítólag szintén itt van ma Dubajban, és baráti körével síelést tervezett/terveztek, de én végül úgy döntöttem, nem csatlakozom. Valahogy túl mű ez nekem, és ha már eljöttem a sivatagba, nem akarok síléceket felcsatolni.

Ja, találok egy életnagyságú Monopoly-táblát is. Azt hiszem, valahogy igazi pénzt lehet nyerni vele, ha játszol, de csak egy biztonsági őrt látok a börtön mellett.

A kijárat felé közeledve elsétálok egy reklámposzter előtt. „Shopping is just the beginning”, hirdeti a felirat. A vásárlás csak a kezdet. 

Igen, azt hiszem, ez jól összefoglalja a dubaji bevásárlóközpontokat.

***

Visszasétálok a metróhoz, és vágyakozva nézek a másik irányba, háttal a Mall of the Emirates-nek. A távolban felsejlik a Burj al Arab, a híres, hétcsillagos szálloda jellegzetes, vitorlára emlékeztető sziluettje. Nincs annyira messze – kb 15-20 perc séta lehet onnan, ahol állok – de nincs rá mód, hogy odajussak. A meleg csak az egyik probléma, valahogy kibírnám (elvégre van még palackozott víz a táskámban elég – a csapvíz itt ihatatlan egy európainak), de egyszerűen nincs út, ami odavezetne. Korábban már tettem egy próbát, de mindenhol csak autóutak tekeregnek, és ahol meg nem, ott építkeznek és nincs gyalogos forgalom.

A háttérben az elérhetetlen Burj al Arab.

Pár próbálkozás után feladom. Biztos van valami buszjárat, amivel oda tudnék jutni, hogy közelebbről megnézzem, de nem látok buszmegállót, arra pedig nincs időm, hogy alaposabban elmélyedjek a problémában. Vissza kell érnem a hotelba.

Kicsit csalódottan ülök vissza a metróra, búcsút intve a jellegzetes dubaji látképnek. 

***

Elég hosszú az utam visszafelé, és én találok egy helyi metróújságot, ami angolul íródott, úgyhogy belemélyedek egy kicsit. Május 21-e van, és ha minden jól megy, 26-án megkezdődik az iszlám vallás legnagyobb ünnepe, a Ramadan. Ilyenkor a muzulmánok csak napfelkelte előtt és napnyugta után ehetnek és ihatnak, napközben böjt van. A munkahelyeken csak tessék-lássék munka folyik, más vallásúaknak pedig nem illik muzulmán előtt ételt fogyasztani napközben. Ellenben illik „Ramadan Kareem!” felkiáltással üdvözölni őket (amivel lényegében boldog Ramadant kívánunk a másiknak). A böjtön kívül ilyenkor különös jelentőséget kap az adakozás és a jótékonykodás is, valamint „a rossz gondolatoktól, tettektől és szavaktól” való tartózkodás is.

Közben visz a metró.

Az újság egy egész cikket szentel a Ramadannak és pármondatos mini-interjúkat készít helyiekkel, akik mind elmondják, mit is jelent nekik ez az ünnep (pontosan úgy, mint ahogy az itthoni Metropol végében mindig valamelyik aktuális témáról faggatták az utca emberét). Ki ezért, ki azért, de mindenki talál a Ramadanban valami szépet, valamit, amitől utána többnek érzik magukat. Külön kiemelik az iftar jelentőségét – ez a napnyugta után fogyasztott vacsora, ami általában nagy társaságban, összeülve zajlik (gondolom, nagyon jó hangulatban).

„A Ramadan kétség kívül az év legjobb hónapja”, idéznek egy bizonyos Fatimát. „Fegyelmet, önmegtartóztatást, türelmet és megbocsátást tanulunk általa. Csodálatos összegyűlni a családdal és hagyományos ételeket enni az iftar keretében; egyszerűen közel hoz minket egymáshoz. A Ramadan alatt elhagyjuk a rossz szokásokat és nagyobb hasznára válunk az emberiségnek. Teljes mértékben a könyörületesség hónapja és mindannyiunkból a legjobbat hozza ki.” 

Kicsit irigykedem. Azt hiszem, nem bánnám, ha egyszer egy évben egy egész hónapunk lenne arra, hogy picit elmélyedjünk magunkban és hogy jobban odafigyeljünk a családunkra, barátainkra. Hiszen van húsvét és van karácsony, de előbbi nem ilyen össznépi böjt, legalábbis nem olyan kollektív egy átlagos közösségben, mint a Ramadan, a karácsony meg túl rövid ehhez. Előtte ott a vásárlás-őrület, utána meg a mértéktelen zabálás, rokonlátogatás és végül a kötelező duhajkodás szilveszterkor.

Ne értsétek félre, én természetesen látom a jót a mi ünnepeinkben. De valahogy ez az aszketikusabb, társaság-centrikusabb elmélyülés megragadja a fantáziámat. A Ramadan eddig nekem egy elég fura dolognak tűnt. Most mintha egy picit még irigykednék is azokra, akik így minden évben meg tudnak újulni egy kicsit. 

***

Mire megérkezek a hotelhez, már túlvagyok egy cikken, ami arról szól, miért ne menjünk be dolgozni, ha náthásak vagyunk (ironikus ez a 40 fokban, de a klíma tényleg mindenhol ott van, így nem csodálom, hogy elég gyakori a nátha), illetve végigbogarásztam az apróhirdetéseket is. Munkát keres például egy családi sofőr (négy év tapasztalattal), de van ahova „körömvágót” keresnek (nail-clipper, szó szerint). Még gyorsan végigfutom a lakáshirdetéseket (ágyat kínálnak indiai hölgyeknek a BurJuman metrómegálló közelében!), aztán visszafutok a hotelba, hogy elintézzem ügyesbajos dolgaimat és felkészüljek Dubai óvárosára.

A célom a következő: a hotel mögötti kis utcákat követve elvergődök a legközelebbi kikötőpontig és felszállok egy abra nevű kishajóra, ami átvisz a Dubai Creek (egy kis torkolat) túloldalára. Ott megnézem a fűszerpiacot (Spice Souq) és az aranypiacot (Gold Souq), eszem valamit, és négyre visszamegyek a hotelba, hogy Mr. B. fel tudjon szedni.

Ahogy én azt elképzelem.

Már igazán hozzászokhattam volna, hogy meleg van, de még mindig nem bírom megemészteni, hogy nem andaloghatok fél órán keresztül ide-oda, ráadásul rendes térkép nélkül. Behúzódom egy bolt légkondijába és dühösen nézem a Hop-on Hop-offos játéktérképet, a telefonomat és a lefotózott térképet felváltva, de nem sikerül rájönnöm, pontosan hol találom a megfelelő kikötőt (három van a környéken, de csak az egyik jó az én útvonalamhoz). Végül találomra elindulok a parton (egy életem, egy halálom) és az első kikötőnél megállok. Szerencsére jó helyen vagyok. Egy adag európai turista mögé besorolva felkászálódok az apró hajóra, odaadom a kormányosnak az egy dirhamos viteldíjat, és a kis padba kapaszkodom, amin ülök, nagyjából öt centire a víztől. Korlát meg ilyen felesleges butaságok nincsenek.

Egy szomszédos abra.

Az út nagyjából öt perc, és nagyon természetközeli élmény a szűk hely és a korlátnélküliség miatt. A túloldalt kiszökkenünk, és gyorsan megtalálom a fűszerpiacot, ahol szemérmesen pillantok körbe. Az árusoknak nem kell kétszer mondani, hogy csalogassák a vevőket, de mivel tudom, hogy nem fogok fűszert vásárolni, inkább igyekszem udvarias távolságot tartani és nem reagálok a „Madam! Madam!” kiáltásokra.  

Fűszerek minden mennyiségben.

A játéktérkép szerint ahogy kiérek a fűszerpiacról csak egyenesen kell tovább mennem, és elérem az aranypiacot (ami egy picit jobban érdekel). Hát ehelyett egy mecsetet találok, amivel mondjuk semmi bajom, de az emberek már megint eltűntek mellőlem, és ma már másodjára kerít hatalmába az az érzés, hogy rossz irányba megyek. Megfordulok, és valami véletlennek köszönhetően megtalálom az aranypiacot.

Sajnos kiábrándító a dolog. Igazából nem piac ez, csak egy lefedett Váci utca, ahol rendes, fallal-kirakattal ellátott ékszerboltok vannak. Az egyetlen érdekes dolog, ami valóban megragad, egy tömör aranyból álló teknős, de az is csak azért, mert miért akar valaki ilyet venni? Na mindegy. Kötelességtudóan elsétálok a boltok között, és kiérek egy kihaltabb városrészre. 

Az aranypiac bejárata.

Aztán visszatér valami reményféle: valami kósza felirat arra enged következtetni, hogy amit láttam, az a New Gold Souq volt. Aha, gondolom, akkor itt lennie kell valami tradicionálisabb verziónak is. Optimistán elindulok az általam helyesnek ítélt irányba, de piac helyett csak egy metrómegállót találok. Arra jól jön, hogy behúzódjak szusszanni és tájékozódni, a metróban ugyanis mindig vannak térképek.

Az a szívem leghőbb vágya, hogy egy pontos utcanévre bukkanjak, ahol a régi aranypiac található. Ez sajnos többedik próbálkozásra sem sikerül. Kidugom a fejem a metróból, teszek egy tétova kört, visszaülök. Ezt eljátszom még kétszer, találok egy gyanús kőerődítmény-szerűséget, amire ki van írva, hogy fűszerpiac, és már kiabálnak is, hogy menjek be, de itt sincsen senki, én ide be nem megyek egyedül… Végül feladom és az információs pultnál kérek segítséget.

- Nagyon egyszerű! – mondja a segítőkész úriember. „Csak kimegy a metróból és balra fordul!”

Az jut eszembe, hogy ezt játszom fél órája, és hogy ott nincsen semmi. Inkább elé tolom a telefonomat, és megkérem, hogy bökjön rá a térképen a pontos helyre – úgy biztos megtalálom.

Erre elszomorodik.

- Térképen megmutatni túl bonyolult – csóválja a fejét.

***

Végül fogok egy szimpatikus indiait és odarángatom a metrótérkép elé, hogy mutassa meg az aranypiacot (lassan úgy érzem magam, mint valami újgazdag európai tyúk, aki mindenképp dubaji aranylánccal akar hazatérni a birtokára). Mikor egy afrikainak kinéző fiatal srác meghallja a beszélgetésünket, odalép mellénk. Ő úgyis arra megy, mondja, majd megmutatja az utat.

Megköszönöm és vele tartok. Csak pár szót beszélünk – eddigre már elszállt belőlem az optimizmus, főleg, mivel ha meg is találjuk az aranypiacot, nagyjából 15 percet töltehetek ott, mielőtt vissza kéne indulnom – de tény, hogy odavezet a kívánt helyre.

Ami pontosan ugyanaz a vitrines Váci utca, amit már egyedül is megtaláltam, és ahol az aranyteknős volt az egyetlen látványosság.

Udvariasan megköszönöm neki és sarkon fordulok. Még az abrához sincs kedvem visszavánszorogni. Melegem van, frusztrált vagyok és fáradt. Visszatérek az ominózus metróállomásra és négyre visszacsattogok a hotelba.

Örülök, hogy este már RAK-ban alszom.

***

A hazaúton bágyadtan ülök Mr. B. mellett a kocsiban. Mindketten fáradtak vagyunk – ő egyenesen a munkából jött, engem meg lestrapált a hőségben rohangálás. Otthon kifejezetten jólesik összekuporodni az ágyon egy kicsit és olvasni.

Mr. B. közben eltűnik egy órára, ugyanis úgy érzi, eljött az ideje, hogy borbélyhoz menjen. Ezen jót mosolygok, de óva int – azt mondja, ha férfi lennék, engem is vinne, higgyem el, jó dolog. Elhiszem. De nem bánom, hogy nem vagyok férfi.

Nem a legjobb, hogy egyedül vagyok, hiszen az elmúlt napot is egyedül töltöttem, de közben tudom azt is, hogy Mr. B-nek ezek a mindennapjai, és egy órát igazán kibírok. Mikor lemegy a nap, szokás szerint beszűrődnek az ablakon az esti ima hangjai, én pedig elgondolkodom.

Ha arról kérdeznek, miben hiszek, egy picit mindig elbizonytalanodom. Azt hiszem, mindenkinek van egy olyan időszaka, amikor megrágja ezt a kérdést, nem azért, mert bárki ráparancsol, hogy ezt tegye, hanem egyszerűen azért, mert gondolkodó lények vagyunk és a világnézetünknek tartalmaznia kell egy választ arra a kérdésre: van egy felsőbb hatalom, aminek alá tudjuk, alá szeretnénk vetni magunkat, vagy nincs? Imádkozunk néha, vagy nevetünk mindenkin, aki ebből merít erőt? Megtartjuk a jelképeket, elmegyünk karácsonykor egy éjféli misére, vagy templomban esküszünk, esetleg ezeket is félretesszük?

Pár nappal azelőtt, hogy ezt írom, már a hazaérkezésem után, a kezembe akadt egy könyv – csak találomra vettem le a polcról, amikor valami inspiráló olvasmányt kerestem volna magamnak. Ez a könyv egy Christopher Hitchens nevű író műve volt, ami a God Is Not Great címet viselte. A fülszöveg szerint az írás intelligens, logikus érvek használatával bizonyítja be, hogy a vallás egy teljes egészében ember által kreált képződmény, sőt, hogy az a kép, ami sok emberben él egy mindenható istenről, végsősoron sokkal több kárt tesz, mint amennyit használ.

És hogy mit reagáltam, mikor ezt elolvastam?

... Azt hiszem, ezt majd később elmondom. 

Azon a napon, amikor épp egyedül ülök az ágyon és meghallom az imát, még egészen más jár a fejemben. Jó érzéssel tölt el a tudat, hogy ma este már nem egyedül kell aludnom, közben azonban ott van bennem az a tekergő érzet, ami már korábban is – hogy Mr. B. és köztem van pár lépés távolság, amiről nem szívesen veszek tudomást, és ami, ha teljesen őszinte vagyok magamhoz, nem szerepelt a „terveim” között. Dubai ide vagy oda, alig vártam, hogy viszontlássam őt. Ő viszont nem hinném, hogy ugyanígy érez.

Még mindig hallom a müezzin hangját, és egyszercsak azon kapom magam, hogy imádkozom.

Na nem úgy, ahogy ti azt elképzelitek. Soha nem értettem, miért van előírva, hogyan kéne imádkozni. („Mégis ki mondja, hogy nekem feltétlenül a Miatyánkat kéne szavalnom?”, teszem fel a kérdést Mr. B-nek egy beszélgetésünk során. „Jézus”, sandít fel a pizzából, amit éppen eszünk. Ez egy időre elnémít, de az alapkoncepció megmarad a fejemben.) Szóval: lehet, inkább meditációnak kéne neveznem a dolgot.

Annyi történik, hogy megpróbálom megragadni, mire vágyom én tulajdonképpen, amikor annyi minden megadatik, megadatott máris. Azon kívül, hogy közeledik a hazautazásom napja, és nincs kedvem hozzá, mi az, amiért égi közbenjárást kérhetek?

Kérjem azt, hogy Mr. B. érezzen ugyanúgy irántam, mint én őiránta? Ez gyerekes dolog lenne, és gyanítom, ez egyik istennek se áll hatalmában. (Emlékeztek a filmre, amit a repülőn néztem, a Minden6óra? Ott egyetlen szabály van a mindenhatósággal megáldott halandó ember számára: a szabad akaratot nem befolyásolhatja. És emlékeztek az Aladdinra, aminek a zenéje nem ment ki a fejemből, amikor leszállt a repülőm? Na mi az a dolog, amit a Dzsinn se tud elintézni Aladdinnak? Csak nem Jázmin szerelme?)

Mindegy, egy kis popkultúrás kitérő, de a lényeg, hogy nem ilyesmire gondolok.

Aztán beugrik.

Azt szeretném, ha megmutathatnám Mr. B-nek, mi van az én szívemben, az én lelkemben. Amit vele kapcsolatban érzek, a jót is és a rosszat is. Az eltökéltségemet, a gyengédségemet, a félelmeimet.

És – nagyobb kérés – az is szeretném, ha cserébe én is tájékozódhatnék az ő oldalán ezekről a dolgokról.

Magyarán azt szeretném, hogy játszunk tiszta lappal. Akármilyen ijesztőnek is tűnik elsőre.

Az ima véget ér, Mr. B. hazajön. Aznap este nem beszélünk ilyesmiről. De – mint később kiderül – az imám nem maradt válasz nélkül. 

Az aznap talált mecset.