Ízek, imák, szerelmek - MÁSODIK RÉSZ

3. nap: Ras-al-Khaimah – Khasab

Mikor a nap a legmagasabban áll, én épp az apró erkélyen egyensúlyozok és fülelek. Eltűröm az égető forróságot, a vibráló levegőt, és picit elhagyom a légkondi vigyázó zümmögését.

Épp a déli ima ideje van, és szeretném egy kicsit hallgatni.

Kilátás.

Az iszlám vallás egyik alappillére a napi ötszöri ima. Bevallom, mikor iskolásként a fejünkbe verték a különböző vallások legfontosabb kitételeit, furcsának találtam ezt a gyakoriságot. Minek napi ötször imádkozni? Lehet ennyi mondanivalónk egy felsőbb hatalomnak egyetlen nap alatt? Ennyi mindent lehet megköszönni?

Vagy ennyi minden miatt lehet panaszkodni?

Látogatásom harmadik napjának elején járok, és a müezzin hangja még felettébb egzotikus színfolt a mindennapokban. Egyszerre kísérteties és megnyugtató: előző este, mikor a már sötétedő tájon vágtunk át és meghallottam az imára hívó szót, Mr. B. lehúzta egy kicsit az ablakot, hogy fülelhessek. Emberek épp nem nagyon voltak körülöttünk és maga a táj is kopárabb volt, néhány lakatlan házzal megspékelve, így talán érthető a kísértetiesség.

A mecset kellően messze van ahhoz, hogy ne ébredjek fel reggel négykor.

De miért mondom, hogy megnyugtató?

A történetnek ezen a pontján ezt még nehezen tudom megfogalmazni. De ahogy telnek a napok, rájövök majd, hogy az imádságok mintha keretbe foglalnák a napot, nem hagyják magára az embert. Mindig emlékeztetnek rá, hogy egy felsőbb hatalom figyel minket (vagy legalábbis, hogy sokan élnek ebben a hitben), és emlékeztetnek rá, hogy kicsit talán jót tesz néha feljebb emelnünk a tekintetünket a cipőnk orránál.

Halványan eszembe jut, hogy vajon a harangzúgás miért nem vált ki belőlem hasonló érzéseket. De aztán legyintek. Talán csak annyi a nyitja, hogy az itteni hívás emberi hangon szólal meg.

***

Mielőtt RAK-ba költözött volna, Mr. B. két évig a szomszédos országban, Ománban élt. Ott se a fővárosban, Maszkatban, hanem egy délebbre eső, kisebb városban. Sajnos ez a hely túlságosan messze esik tőlünk ahhoz, hogy meglátogathassuk, de Omán érdekes ország: tulajdonképpen két részben létezik. Bár az EAE-től keletre fekszik, egy kis csücske megtalálható a „fő” országtól elvágva, az EAE-től északra is. Így, ha valaki az EAE-n belül észak felé igyekszik, egy idő után azt fogja észrevenni, hogy mielőtt eléri a Perzsa-öböl és az Ománi-öböl találkozásának pontját, országhatárhoz ért.

Útitervünk.

Mivel ez sokkal közelebb esik hozzánk, mint az ország bármelyik másik része, beleértve Maszkatot, úgy döntünk, rövid látogatást teszünk Ománnak ebben a kis csücskében. Előtte azonban még megállunk egy kis indiai ebédre a lakóparktól nem messze.

Borzasztóan élvezem, hogy Mr. B. útmutatását és helyismeretét követve olyan helyekre teszem be a lábam, ahová egyedül biztos nem lenne affinitásom bekukkantani. Mert hát itt azért többségben férfiak vannak, egyszem nőként ez kicsit fura, ki tudja, milyen módon készül az étel, amiről ráadásul nem is tudok érdemben nyilatkozni, hiszen indiait csak néhányszor ettem, és különben is mindig valaki más segített választani az étlapról.

Ezt a helyet – egy jellegtelen kis bódé-szerűség még sok jellegtelen pici étterem és bolt sorai közt – kék UV fény világítja be, és mikor a tulajdonos meglátja, hogy egy nő is érkezik, rögtön a „családi” részre terelne minket. De aztán Mr. B. jelzi, hogy erre semmi szükség, és visszaülünk a rendes étterem részlegre (ahol a fény is erősebb).

A rendelést Mr. B-re bízom, aki Chicken Biryamit kér mindkettőnknek. Természetesen kézzel eszünk, ahogy azt az indiai étel megköveteli, minek bajlódjunk az evőeszközökkel, és különben is, van fenntartva külön kézmosó rész. A csirkéhez kapott szószok egyike túl csípős az én ízlésemnek, de a másikkal elvagyok, és – egy életem egy halálom – nekilátok az ebédnek.

Ebéd az ománi út előtt.

Ami teljesen rendben van, egyébként. Semmi furcsa, európai gyomrot megviselő íz vagy szag, és annak ellenére, hogy poros földút terül el az étterem előtt, minden tiszta és rendezett. Egy újabb példa arra, hogy a sztereotípiák elég megalapozatlanok tudnak ám lenni. És van még egy dolog, ami tetszik: itt nem divat borravalót adni! Én ennek csak örülök, úgyis mindig csak stresszelek rajta, eleget adtam-e. Legutóbb Londonban volt kellemetlen tapasztalat, amikor rádöbbentem, hogy egyébként is korlátozott matematikai tudásomat végképp megakasztja, hogy még a váltópénzt is bele kell kalkulálnom a 12%-ba. Szégyen, nem szégyen – én író vagyok, nem matematikus, na.

A késői ebéddel gyorsan végzünk, és tényleg csak egy kicsit izgulunk, hogy a gyomrunk nem adja-e majd meg magát az elkövetkező autóúton Ománba.

***

Ománról egyébként semmit nem tudtam, mielőtt Mr. B. oda nem költözött. Akkor azért utánanéztem, mégis hol folytatja majd az életét, mire „cseréli fel” Budapestet. Nos, Omán az Emírségektől keletre, Jementől északra fekszik, és ha kelet felé hagyjuk el a partjait (és kitartóan úszunk), Indiában lyukadunk ki. Államformája szultánság, vagyis abszolút monarchia. Jelenlegi uralkodója Kábúsz bin Szaíd Ál Szaíd, aki állítólag nagyon kedveli az operát... Az ország fizetőeszköze a rial. Egy rial pedig (nagy levegő) nagyjából 720 forintnak felel meg.

Lassan közeledünk Ománhoz.

És van egy Salalah nevű városuk valahol a jemeni határ közelében, ami szerintem rendkívül mulatságos, és egyszer szívesen meglátogatnám, már csak a vicc kedvéért is, de ez nem olyan fontos.

Az már annál inkább, hogy gyönyörű hely.

***

A táv, amit autóval tervezünk megtenni, nem nagy – nagyjából 80 km – de az út lényegében egy kacskaringós szerpentin, és fogadok, hogy ennél fantasztikusabb autóúton nem nagyon fogok végigmenni életemben. Ahogy közeledünk a határhoz, nem győzök fotózni és videózni. Jobb oldalról az Alpokkal egyenértékű, csak épp teljesen kopár hegyek határolják az utat, balról pedig…

Igen, igen, már megint a naplementével jövök, de higgyétek el, ti is így lennétek vele, amikor egy végtelen tengert bámulhattok, ráadásul egy teljesen idegen tengert, ami fölött már megint úgy megy le a nap, hogy szégyellje magát, mert ilyen nincs. Meseszerű, szürreális élmény, hogy itt vagyok, hogy kivel vagyok itt, és hogy hova tartok. És ehhez adja a háttérzenét a táj, ami folyamatosan elkápráztat.

 

Az úton egyébként nem jellemző az idegeskedés – van, aki szinte hosszában sétál rajta, olyan nyugalommal, mintha egy tavaszi mezőn andalogna. Mr. B. közben azzal szórakoztat, hogy anekdotákat mesél ománi jogosítványának megszerzéséről – kezdve azzal, hogy az utcán járkálókra az oktató lazán rárántotta a kormány („Touch him little, he learn! Why slow traffic like that?” felkiáltással), egészen addig, hogy sörrel kínálta a váltóval küszködő Mr. B-t:

-  Elváltottam valamit – mondja – mire ez odaszól, hogy „Why stress? No stress! You want beer?”. És elővesz a hátsó ülésről, a hűtőtáskából egy sört.

Érted? Az autós oktató.

- „Drink beer, no stress after”, mondja. Nem akartam neki most elkezdeni magyarázni, hogy nem stresszelek, dehát csak a 15. órája vezetek (bazdmeg).

-  És mi lett?

-  Mondtam neki, hogy nem, köszi, köszi, de most nem.

-  Hát nem szívbajosak.

-  Ezek? A világ összes ideje az övék.

Közben megint lehagyunk egy veszélyesen lassan döcögő motor-szerű járművet.

Csak nyugodtan.

***

A határ átlépése kicsit hosszadalmas, de ha nem az esti, hanem a reggeli órákban érkezünk, még több időnket vitte volna el a dolog. Így is kétszer kell kiszállnunk az autóból – egyszer az Emírségek oldalán, hogy kiengedjenek minket („Me resident, she tourist”, szól a leegyszerűsített magyarázat a határőrnek), egyszer pedig Ománban, ahol ki kell töltenünk egy papírt és 25 rialt kell fizetnünk a turistavízumért.

Az üvegablak mögött egyenruhás, komoly, fiatal férfi ül, az ablakra kézzel (!) van kiírva, hogy nemrég megváltozott a rendszer: a rövid, csak pár napra szóló vízumot eltörölték, ezért a magas ár. Én nem igazán tudom követni, milyen kártyát, igazolást kell leadni (pl. a bérelt Toyotáról, amivel közlekedünk), de Mr. B. „no stress” üzemmódban él és amúgyis ismeri a járást. Mire feleszmélek, már azt meséli a határőrnek, hogy két évig élt és dolgozott Ománban. Utána pedig – mivel az unalmas órákat is el kell ütniük valahogy a határőröknek és a háttérben focimeccset néznek – arra terelődik a szó, hogy ki melyik csapatnak szurkol. (Bayern München? Real Madrid? Bocsánat, Mr. B, de a csapatok neve nekem háttérzaj volt, ha megölsz, se tudom, kinek mi volt a kedvence…)

Mosolyogva állok Mr. B. mellett. Mindig sütkérezem az olyan helyzetben, amikor valaki bevezet az ilyen extrovertált emberek által látott világba, ahol le lehet állni beszélgetni a szigorú határőrrel (aki hirtelen már nem is tűnik annyira szigorúnak, sőt, mintha egész laza lenne…), és nem a csendes visszahúzódás az alapértelmezett funkció. Én nagyon szeretnék ilyen lenni néha – így sokkal érdekesebb az élet – de azt hiszem, amellett, hogy eleve csendesebb típus vagyok, a görcs is túl sok bennem még. Ez kiábrándító érzés tud lenni, főleg, ha közben annyira próbál az ember változtatni ezeken a dolgokon.

Mr. B. viszont rögtön összebarátkozik mindenkivel, ezt máskor is tapasztaltam, és én, akarom vagy sem, vonzódom az ilyen emberekhez. Mert mellettük rengeteg olyan élményben van részem, amiket egyedül nem élek át. És talán az is ott van, hogy minden ilyen élménytől többnek érzem magam, és próbálok abban bízni, hogy legközelebb én is így fogok „rímelni” egy másik emberre, vagy a helyzetre.

Persze Mr. B. utána az autóban megjegyzi, hogy az omániak egyébként is nagyon kedvesek és nyitottak. „Mikor beszélgetsz határőrökkel fociról meg haverokról?”, teszi fel a költői kérdést mosolyogva.

Én is mosolygok. Látom, mennyire imádja ezt az országot. És azt hiszem, nekem is tetszeni fog.

***

A nosztalgia kiváltója, a Lulu Hypermarket.

Mire megérkezünk a Khasab Hotelba, elég fáradtak vagyunk, de nem mondunk le arról, hogy még valami vacsorát szerezzünk magunknak. Először egy szupermarketet találunk, ami a Lulu Hypermarket nevet világítja zölden az éjszakába (Mr. B. nosztalgikus lelkesedéssel nézegeti a boltot, mivel ománi tartózkodása alatt jól megismerte ezt a láncot). A Lulu (ami egyébként gyöngyöt jelent) belülről előszörre nem sokban különbözik egy Spartól (eltekintve attól, hogy a parkolójában nemcsak autók, de kecskék is előfordulhatnak), bár a gyümölcsös/zöldséges pult háromnegyede számomra ismeretlen dolgokból áll, szintúgy a fűszeres. Halból bőséges a felhozatal, ellenben a vízijátékok (pl. gumimatrac) dobozán szereplő kisfiúnak és bikinis anyukájának meztelen testrészeit fekete alkoholos filccel satírozták ki.

When you see it...

Vacsora helyett gránátalmalevet veszünk (jó édes, bár Mr. B. szerint az araboknál nem létezik olyan, hogy „túl édes”), és egy helyi férfi útmutatását követve eljutunk a költőien csengő Bassa Beach-re, ahol szabad tűzön sütik a húst (tippünk szerint bárányhús lehet). Néhányan már ott ücsörögnek a homokban a gyékényükön és vízipipáznak, megy a hétvégi chill. Mr. B. csatlakozni óhajt a hangulathoz, úgyhogy előveszi a saját gyékényét és mi is letelepszünk. A vendégek közül az egyik odajön hozzánk két gerezd gyümölccsel, amit nem tudok beazonosítani. „Omani food, very good!”, mondja. Megköszönjük, megesszük. Sárgadinnyére emlékeztet, nagyon finom.

A húshoz ingyen hozzák a chai-t (ó, boldogságok boldogsága!), és már megint nem bírom abbahagyni a vigyorgást. Az utazásom harmadik napján sokadjára mondom ki azt, amivel a legjobban ki tudom fejezni a csodálatomat, a boldogságomat és a hálámat.

-  Ezt otthon senki nem fogja nekem elhinni.

Persze, hogy ez jut eszmbe. Jó hogy! Ahogy ott ülünk törökülésben egy ománi tengerparton a helyi sülthúst eszegetve, a csillagok alatt, a Perzsa öböl partján, egy törékeny ismeretséget maximálisan kihasználva, együtt… 

A hússütés magasfoka: Bassa Beach.

Ezt még én sem hiszem el.

A vacsoránk: gyékényen fogyasztott hús és chai. (Aka "Minek ide köret?")

***

Mikor visszatérünk a szobánkba, Mr. B. még egy érdekességet mutat nekem. A plafon közelében a falra festve egy kicsi nyíl található.

- Az a nyíl (a quibla) azt mutatja, merre van Mekka. Arrafelé fordulva kell imádkozni – mondja.

Bár nem vagyok muzulmán, azért tetszik az útmutatás. Legalább megmutatja, merre köszönjem meg az elmúlt három napot.

Elégedetten és jóllakottan.

4. nap: Perzsa-öböl – Bukha – Ras-al-Khaimah

Reggel négykor a müezzin hangjára ébredünk, ami olyan hangosan szól, mintha a mecsetet a fürdőszobába építették volna. Majd’ kiesünk az ágyból, és pár hagyományos magyar káromkodással válaszolunk a szent szövegre… de én igazából inkább találom mulatságosnak. Különben is, csak elkezdődött egy újabb nap, amit alig várok, és még úgyis visszaalhatok.

Ez aztán olyan jól sikerül, hogy kicsit elalszunk, a reggelit csak belapátoljuk (a legjobban az ananászlekvár ízlik) és már ülünk is be az autóba. A mai napra Mr. B. hajókirándulást szervezett, és én nem tudom, mit várok jobban: az egész napos ringatózást, a titokzatos dhow hajót, a delfinlest, vagy a tengerben úszkálást.

Mondjuk először meg kell találnunk magát az apró utazási irodát (Khasab Dhow Cruises, vagy valami ilyesmi a nevük), nincs messze a Bassa Beach-től, ahol előző nap a húst ettük. Picit elkésünk, és odabenn már várakoznak páran. Senki nem fehérbőrű. Viszont mindenki férfi.

 - Itt azért számíts arra, hogy nagyon meg fognak nézni – figyelmeztet Mr. B. 

Erre már akkor elkezdtem lélekben felkészíteni magam, amikor a repülőm leszállt Dubajban, de most azért kicsit lámpalázas vagyok. Hogy fogok én bikiniben fürdeni, ha már felöltözve is érdekességnek számítok?

Kimegyünk a kikötőbe és felszállunk az imbolygó dereglyére. Már első pillantásra nagyon tetszik. A fedélzetet mindenhol szőnyeggel fedték, így kifejezetten jólesik mezítláb járkálni. A korlátok mellett körbe végig ülőpárnák vannak lefektetve, hogy kényelmesen ülhessünk a földön, de vannak rendes, keményre tömött párnák is, amit a fejünk alá tehetünk, ha esetleg valaki vízszintesen szeretne utazni. A hajónak van egy felső szintje is, meg rajtunk kívül még két európai utasa, egy fiatal brit pár, akik Dubajban élnek és dolgoznak.

Egy tipikus dhow - bár a miénknek felső szintje is volt.

Hál’ Istennek a félelmünk, hogy ropogósra fogunk sülni a kiránduláson, alaptalannak bizonyul, mert mind az alsó, mind a felső szintnek van teteje, igaz, a felsőt csak egy sűrű háló-szerűség védi. Mi mindketten elég bizalmatlanok vagyunk irányában, és inkább sorozatosan kenjünk újra magunkat a naptejjel.

Mikor elindulunk, már megint szemem-szám tátva marad. Az utazás egy hosszú, szűk öbölbe visz minket, amit minden oldalról meredek sziklák határolnak. Én hol lentről, hol fentről bámészkodom, fotózok és videózok, de, ahogy a brit lánynak is mondom, úgyis tudom, hogy képtelenség megragadni ezt a látványt.

Kihajózunk...

Az útitársak lelkesek, és egy hordószerű úriember öblös hangon jelenti be, hogy hamarosan elérünk arra a helyre, ahol delfint láthatunk. „If dolphin in the mood, it come to ship”, magyarázza. Vagyis, ha a delfin épp a megfelelő hangulatban lesz, odajön a hajónkhoz. Mr. B. az egyes számon szórakozik („Egyetlen delfint beidomítottak, hogy csinálja a műsort?”) én meg azon, hogy „dolphin in the mood”, ami nekem kicsit olyan, mint valami Doors szám címe.

Útitársak a fedélzeten.

De tény és való, hogy látunk delfint, és nem is egyet. Legalább nyolcan úszkálnak a hajó körül, és bár a vízből egyik sem ugrik ki, a hátuk rendszeresen bukkan ki a hullámok közül. Az útitársaink füttyögnek és rikkantgatnak, hogy felkeltsék az állatok figyelmét, ami egy idő után elég idegesítő kezd lenni. Mr. B. azt morogja, nem érti, miért nem dobnak be pár halat, ha annyira oda akarják csalni a delfineket.

Mikor a mellénk sodródó másik két dhow utasai is kiélvezkedték magukat, tovább hajózunk, ugyanis még két helyen lehorgonyzunk majd, hogy fürödhessünk.

Attraversiamo.

Az első hely egy kis szikla mellett található, ami olyan, mint egy apró sziget. Ki vagányabban, ki óvatosabban merészkedik a vízbe – a brit fiú beugrik a felső szintről, de sok útitársunk mintha most látna vizet először életében. Nagy műgonddal veszik fel a mentőmellényüket, és csak azután másznak le a létrán. Később a vízben az egyikük mentőmellényben ringatózó útitársammal megbeszélem, hogy szerinte „minden európai nagyon jól úszik”. Én erről nem tudok, de ő köti az ebet a karóhoz. Azt mondja, az az oka, hogy minket gyerekként mindenképp megtanítanak úszni, míg őket nem.

Fürdés a sünökkel.

Mr. B. búvárkodik is kicsit, és ő figyelmeztet, hogy ne tegyem le a lábamat a sziklára, ugyanis minden tele van tengeri sünnel. Visszamászok a fedélzetre, hogy békatalpakat szerezzek védelemként, mikor végszóra jön a hír, hogy a brit lány sikeresen belegyalogolt a fent említett sünök egyikébe. Odakacsázom hozzá és a barátjához, és elszörnyedve nézem, ahogy a talpából sok kis fekete izé áll ki. Csipesz nincs a hajón, én vagyok a lány utolsó reménysége, de Ománba nem hoztam magammal ilyen dolgokat, így sajnos nem tudok segíteni neki.

A pár ezután egy ideig nem merészkedik a vízbe, de nem ők az egyetlenek. Azt elfelejtettem megemlíteni, hogy a hajónkon vannak még nők rajtam és a brit lányon kívül. Szaúdiak, természetesen elfedve, és állati jól szórakoznak a hajó orrában, ahol az egész napot töltik. Nagyokat nevetnek, a hullámok által dobált hajón egyensúlyoznak és egymást fényképezik. Ha kicsit olyan lennék, mint Mr. B, oda is mehetnék hozzájuk beszélgetni, de végül – heló, saját határok – nem teszem. Annak ellenére, hogy tényleg kedvesnek tűnnek.

Együtt élvezzük a hajó hullámzását.

A vízbe viszont nem jönnek be – pedig lenne rá módjuk. Később látunk egy másik hajót, ahol két elkendőzött hölgy épp a ruhájára erősít a narancssárga mentőmellényt.

-  Ami rajtad van, az a bikini – hajol oda hozzám Mr. B. – Ami meg rajtuk, az a burkini.

Ezt a szót legalább könnyen meg tudom jegyezni.

***

A két fürdés között felszolgálják az ebédet, ami már megint élményszámba megy. Ismét indiait eszünk, ismét kézzel, a földön ülve. Én találomra merek magamnak a szószokból és szedek a tányéromra a csirkének kinéző húsból, és nem zavartatom magam, hiszen rendesen megéheztem az úszkálásban. Mr. B-vel mi egymás mellett telepszünk le és külön tányérokból eszünk, de ezzel nem mindenki van így. Sokan körbeülnek, és szokástól függően egy nagy tálból szedegetik ki a saját táljukra a falatokat, vagy egyszerűen csak egy nagy tányérból szemezgetnek mindannyian.

Ebéd a hajón. Az evőeszköz csak illusztráció.

A hajón közben bekapcsolják a szórakoztató egységet, és valami rémes zene kezd szólni a hangszórókból. Mr. B. egy ideig fülel, perzsa nyelvre tippel, de, bár időnként mindkettőnkből előtör a nyelvész, ez most egyikünket se hatja meg. Csak abban reménykedünk, hogy hamar kikapcsolják.

Picivel később, mikor már leülepedett bennünk az ebéd, megállunk az öböl legtávolabbi pontján még egy utolsó fürdésre. Nem mindenkinek van kedve még egyszer csobbanni, és mi is kicsit ellustulunk, de aztán erőt veszünk magunkon. Én kétszer körbeúszom a hajót, picit megmosolygom a mentőmellényes, ideges tekintetű útitársakat, aztán halálra rémülök, amikor Mr. B. mögém úszik és megijeszt.

Mások is fürdenek ám!

A hajón csak macskamosdással lehet tisztálkodni, és ez nem mindig elég, hogy lemossa a sós vizet, rajtam ráadásul még apró algadarabok is maradnak (a víz nem mindenhol olyan kristálytiszta). Hogy kicentrizzem magam, felkuporodom az egyik kedvenc helyemre a hajón, az emelet korlátjára. Itt minden van: szép kilátás, menetszél… ebben a pillanatban tökéletesen boldog vagyok.

Száradás.

Megint eszembe jut - ezt nekem senki nem fogja elhinni otthon. Olyan ismerős ez a mondat nekem, ami már sokadjára jut eszembe itt. Honnan idézek - azon kívül, hogy tényleg ezt érzem?

Valamiért a szemmagasságban, a hajóval együtemben repülő kacsák látványa kell ahhoz, hogy beugorjon: Fekete Istvántól idéztem, akaratomon kívül. A Tüskevárból. "Te, Tutajos, ezt nem hiszi el senki", mondja Bütyök. "Lehet, de igaz", válaszol Tutajos.

Furcsa érzés, mikor Ománban a Balaton jut eszünkbe.

"- Nem hiszik el, Gyula!

- Bánom is én! Mi látjuk, és ez a fontos."

***

A hazaút csendesen telik, mivel a legtöbben alvással töltik a délutánt. Köztük az európai csapat háromnegyede is. Mostanra már mindenki megszokta, hogy a földön ülünk és a földön fekszünk, igazából baromi kényelmes így utazni. Gyümölcs korlátlan számban található a fedélzeten, és persze chai-t is adnak – ami annyira jólesik, hogy mikor a szemetest keresgélve megint a termosz közelébe kerülök, és a kormányos kedvesen megkérdezi, kérek-e még, azonnal rávágom, hogy igen. Utána pedig elégedetten állok a hajó orrában a teámmal, és azzal játszom, hogy megpróbálok talpon maradni az erősen hullámzó fedélzeten.

Mr. B. időközben elalszik, én néha rápillantok, ugyanis kicsit aggódom. Bár folyton kenjük magunkat naptejjel, a napfény erőssége itt rendkívüli. Mikor azt látom, hogy Mr. B. fejét direktbe tűzi a nap legalább tíz perce, inkább felébresztem és figyelmeztetem. Nyűgösen, félálomban felmordul és egy törülközőt ránt magára, majd alszik tovább. Én pedig visszaülök még egy kicsit a hajó korlátjára, nézelődni és gondolkodni.

***

Van idő gondolkodni kicsit.

Bár Mr. B. remek idegenvezető és nagylelkű vendéglátó, az ittlétemnek nyilván van egy érzelmi része, ami mellett nem tudok elsétálni. Nem barátként vagyok itt, de nem is barátnőként. A hotel által küldött kérdőívben „Partner”-nek jelöl, de a kezemet nem fogja meg. Viccelődünk, autózunk, megosztjuk a lakását, a hálószobát, de semmi nem mélyül el. Persze én is tudom, hogy csak egy hétre vagyok itt, és az, hogy én ezt az utazást bevállaltam, még nem jogosít fel arra, hogy a másiktól is elvárjam, hogy érzelmi öngyilkosságot kövessen el. 

Mégis, arra vágyom, hogy legalább egy kicsit úgy legyünk együtt, mint egy rendes pár. Feltűnik például, hogy ha odaülök mellé, egy idő után ő továbbáll: felmászik a felső szintre, előrébb megy, hátrébb megy. Az úszkáláskor ő kimászik a sziklára – én nem tudok utána menni, csak békatalpaim vannak, míg neki búvárcipője. Egy idő után inkább egy helyben maradok (például olvasok), és tudom, hogy ilyenkor egy idő után újra megjelenik mellettem. De világosan érzem, hogy ő egyedül ugyanúgy átélné ezeket a kalandokat, míg nekem szükségem van őrá, hogy megéljem, ami velem történhet. Megjelenik a fejemben az a zavaró gondolat, ami férfiak mellett mindig felerősödik bennem: én mégis mit nyújthatok a másiknak?

Közben azért az is ott van: mégis meghívott, engem hívott meg, és nem egyszer vagy kétszer, hanem az elmúlt három évben kitartóan. Szóval erre támaszkodva feltételezem, hogy azért még sincs annyira ellenére a társaságom.

Épp a hajó orrán egyensúlyozom a teámmal, mikor felébred, és odaáll mellém. Lassan megérkezünk; a kikötőbe egyszerre siklunk be a halászokkal, és a mólón nem kevesebb, mint három döglött cápa int nekünk búcsút.

***

A hazaúton (amit gránátalmalé-ivással és mértéktelen kesudió-evéssel, valamint zenehallgatással töltünk) egyszercsak rendőrökbe botlunk, akik leterelnek minket a tengerparti útról. Feltételezzük, hogy baleset történhetett, így más választásunk nemlévén, behajtunk a mellettünk lévő településre, Bukhába. Szegény kis helység nem nagy szám, de pár méter után Mr. B. észrevesz egy elhagyatott erőd-szerűséget egy meredek domb tetején.

Az elhagyott erőd.

Már azelőtt látom a szikrát a szemében, és tudom, mit fog mondani, mielőtt megszólal:

- Kingám, nincs kedved felmenni oda?

Hogyne lenne. Pont ezt szeretem Mr. B.-ben: meglát valamit és elindul felé. Ha én ülnék a kormánynál, akkor félnék, hogy eltévedünk (pedig igazán apró helyen vagyunk), hogy nem lehet felhajtani, hogy elakadunk, hogy túl meredek az út, nem a mi autónkra van kitalálva, stb, stb... Mr. B.-t ezek egész egyszerűen nem érdeklik, eszébe se jut. Én pedig határtalanul élvezem, ahogy mellette belecsöppenek az ilyen mini-kalandokba.

Felmegyünk a világ végére.

A domb tényleg meredek, de felkecmergünk rajta. Odafenn egy zárt erődöt találunk, egy valamikori díszkivilágítás maradványaival, mást nem nagyon. De a kilátás miatt megérte felmenni – körbepillantva 360 fokos fordulatban élvezhetjük a hegyek, a tenger, a néhány pálma, és az alattunk fekvő városka látványát.

Bukha felülről.

Meg az országútét, ahonnan letereltek minket, ahol nem is baleset van, hanem…

Igen. A látszat nem csal. A 35-40 fokban, a tűző napon, az Isten háta mögötti kis településen bicikliverseny zajlik. 

Óvatosan kikerüljük a célvonalat és nevetve az Emírségek irányába fordulunk.

Mr. B. a felfedező.