Előszó
Az elmúlt egy évben annyi utazásban volt részem, mint
korábban soha. Három új országba jutottam el, és jó pár új városba. Repültem
jobbra és balra, hosszabb úton (Málta) és rövidebben (Bécs). Indultam korán
reggel, érkeztem késő este. Vethettem egy utolsó pillantást az Azúr ablakra,
mielőtt örökre eltűnt, és ihattam forralt sört Varsóban. Megtanultam gyorsan és
hatékonyan bepakolni a kis bőröndömet, és már feleannyit sem izgultam a
szükséges iratok mentális ellenőrzésénél, mint régebben.
De bármerre jártam a világban, bármelyik repülőtéren
várakoztam, és bármekkora sebességgel rugaszkodtunk el a kifutópályáról, mindig
volt egy úticél, ami ott lappangott a terveim között, immár három éve. Ez az
úticél pedig az arab világ egyik szeglete volt – korábban Omán, lassan egy éve
pedig már az Egyesült Arab Emirátusok.
Az, hogy miért akartam én elhagyni a jó öreg Európát,
vagy hogy miért akartam ilyen rejtett csapásokra keveredni, megkövetel egy
gyors magyarázatot. És kapóra is jön, mert most, hogy megvalósulhatott ez az
álom, úgy illik, hogy bemutassam azt, aki felélesztette bennem ezeket a
fantáziákat, aki inspirált arra, hogy határokon lépjek át – akár a saját, akár
egy kontinens vagy egy kultúra határairól van szó.
Vendéglátómmal – akit saját kérésére Mr. B.-nek fogok
hívni – három éve ismerkedtem meg egy nyelviskolában, ahová friss diplomásként
felvettek, mint angoltanár. Én határtalanul élveztem életemnek azt a szakaszát.
Végre volt egy diplomám, egy olyan munkám, amire büszke lehettem és amiben
fejlődhettem, ami kihívásokat adott, amivel szívesen töltöttem az időmet. Nőtt
az önbizalmam és gyakorlatra tettem szert egy olyan területen, amihez azóta is
erősen kötődöm.
Ezen felül pedig mintha még a magánéletem is gatyába
rázta volna magát, és a szakdolgozat megírásával töltött magányos órákat
hirtelen felváltották a kettesben töltött programok. Mr. B.-vel, akit a
nyelviskola egyik továbbképzésén ismertem meg, hamar megtaláltuk a közös
hangot, és néhány hétig teljesen lefoglalta a gondolataimat. Soha nem
tapasztaltam addig, hogy ilyen nehezen koncentrálnék a mindennapi teendőimre; napközben
vágyakoztam a hosszú ingázásokra, amikor az agyam nyugodtan merenghetett azon a
furcsa élményen, hogy elkezdek komolyan megszeretni valakit.
Mire eljött a nyár, nagyon boldog voltam. Alig vártam
a találkozásainkat, és annál jobban esett ez, mert a másik oldalról is
hasonlónak tűnt az érdeklődés. Úgy éreztem – és ritkán akad ilyen pillanat –
hogy most, kivételesen, minden egyensúlyban áll az életemben. 23 éves voltam,
és készen álltam arra, hogy valami újfajta életbe vágjak bele, ahol tanulás
helyett dolgozom, és ahol az egyedüllét helyett végre megoszthatom az életemet
valakivel.
De hadd figyelmeztessek mindenkit, hogy ez egy blog,
nem pedig lányregény. Egyik nap végeszakadt az üzeneteknek, jött a fojtogató
némaság, a találgatás, a kétségbeesés. Aztán kiderült, hogy Mr. B. – aki akkor
31 éves volt – úgy döntött, Ománban folytatja az életét. Egy olyan országban,
amiről nem is hallottam korábban, de ha hallottam is, nem tudtam volna rábökni
a térképen.
Nem érzem szükségesnek, hogy elkezdjem ecsetelni,
milyen szomorúságot, tanácstalanságot, igazságtalanságot érzünk ilyenkor a
másik oldalon. Ezt a bekezdést mindenki helyettesítse be a saját élményeivel.
Elég annyi, hogy a nyaram teljes egészében ennek a mély, szomorú érzésnek lett
alárendelve. És mikor szeptember elején, pár nappal elutazása előtt – teljesen
véletlenül – összefutottunk Mr. B.-vel a városban, utána az egész 41-es
villamos végignézhette, ahogy kisírom a szememet.
„Most láttam őt utoljára”, zokogtam a mellettem álló
barátomnak.
„Ezt sose tudhatod”, volt a válasz.
***
Ez 2014 szeptemberében történt. És bár az évek teltek,
legnagyobb meglepetésemre valóban nem az volt az utolsó alkalom, hogy beszéltünk.
A Facebooknak hála párhavonta bejelentkeztünk egymásnál, és megtárgyaltunk mindent,
ami épp aktuális volt. Munkáról, mesterképzésről, vágyakról, félelmekről
beszélgettünk. Ha tudtuk, megnevettettük vagy megvigasztaltuk egymást. Ha nem,
akkor dühöngtünk vagy a nihilizmus jegyében leírtuk az egész világot. És ha
itthon járt, általában sort kerítettünk egy találkozóra. Amik több-kevesebb
távolságtartással zajlottak.
És az elmúlt három évben rengetegszer merült fel a
téma:
Látogass meg.
Gyere el ide, sőt, próbálj meg munkát találni ideát. Az
idő mindig szép, a pénz pofátlanul jó. És ha itt lennél, talán többször is
tudnánk találkozni.
***
Három év nem hamar telik el, és ennél több
gondolkodási időre még nekem sincs szükségem. A három év alatt én folytattam és
befejeztem a tanulmányaimat, teljes állásom lett, ami mellett továbbra is kitartottam
a tanítás mellett. Volt egy komolyabbnak mondható, bár rövid kapcsolatom, ami
csúnya véget ért. Az elmúlt egy évben pedig olyan eltökélt önismereti és
önfejlesztő munkának vetettem alá magam, mint soha korábban. És mire eljött
2017 áprilisa, úgy éreztem, hogy itt egyetlen helyes válasz létezik.
Mert sose bocsátanám meg magamnak, ha nem venném a
bátorságot és nem mennék el oda. Ha nem lennék elég tökös ahhoz, hogy megtegyem
ezt az élményekért, a boldogságért, azért, hogy visszatekintve azt mondhassam,
nem bánok semmit.
Így hát útlevelet csináltatok. Megsemmisíttetem a
régit, ami már lejárt, ahol az igazolványképem a 12 éves énemet mutatja. Megbeszéljük
a dátumot. Megveszem a jegyet. Lefoglalom az ülőhelyet. Megkötöm a biztosítást.
Kiveszem a szabadságot. Bepakolok.
És 2017 május 16-án délben Ferihegyen húzom a kis
gurulóst, elbúcsúzom az otthoniaktól, lecsapom a telefont, beszállok a betonon várakozó
kisbuszba. Az utolsó üzenetem Mr. B.-nek szól.
„Akkor pár óra múlva találkozunk”, írom.
„Inshallah”, jön a válasz.
Ha Allah is úgy akarja.
1.nap:
Budapest – Dubai – Ras-al-Khaimah
,Jó napot kívánok! Azt szeretném megkérdezni, hogy tudok-e
itt forintot emirátusi dirhamra váltani.”
Ez a mondat a kelleténél jóval többször hagyja el a számat
május 15-én, egy nappal az Egyesült Arab Emirátusokba tervezett látogatásom előtt.
Van, ahol váltanak, de csak nagy címletben, van ahol váltanának, de csak kevesebb
forintot tudnak bevenni, és van, ahol visszakérdeznek, hogy milyen pénznemről
beszélek.
A nap végén nem kis rohangálással 400 dirhamra teszek
szert, ami nagyjából 32.000 forintnak felel meg. Nem egy vagyon, de kezdetnek
nem rossz. Az már más kérdés, hogy annak a ténynek a szürrealitásán, miszerint
másnap életemben másodjára hagyom el Európát, hogy az eddigi leghosszabb repülőutamat
tegyem meg a Dubai World Central (vagy más néven Al Maktoum International) reptérig,
a bankjegyek nem változtatnak. Sőt. Minél tovább nézegetem rajtuk az arab
feliratokat, annál felfoghatatlanabb lesz az egész.
***
Szóval mivel telik egy öt és fél órás repülőút?
 | |
| Paradicsomleves. |
- Annak ellenére, hogy jó bölcsészhez híven háromféle könyvvel is készültél az útra, sőt, még a reptéren is veszel egy újságot magadnak, végül a WizzAir magazinját olvasgatod – és szégyenszemre majdnem végzel is az egésszel, mire eléritek az utazómagasságot. (Ráadásul a fennmaradó öt órában valahogy egyik könyvedhez sincs türelmed vagy kedved.)
- Az első húsz perc után rémülten dugod ki az orrod az említett magazinból, mikor észreveszed, hogy nem a kifutópálya felé gurultatok eddig, hanem – miután tettetek egy kört a betonon – pontosan visszaálltatok ugyanarra a helyre, ahonnan indultatok. Az ablakon kipillantva látod, hogy még a lépcsőket is visszatolták az ajtó elé.
- Szerencsére hamarosan kiderül, hogy nyugodtan hátradőlhetsz – csak a csomagtér maradt nyitva...
- Próbálsz filmet nézni. Amikor épp jó a fülhallgatód csatlakozója, vagy nem nyomja el a film hangját a menetzaj.
- Lengyel (?) gyerekdalokat tanulsz, amikor az előtted ülő népes család hangos énekléssel próbálja elfoglalni a velük utazó másfél éves kislányt.
- Paradicsomlevest eszel. Mert feltételezed, hogy ott, ahova mész, elsősorban nem a meleg leveseket fogod kívánni.
- Bóbiskolsz. Egészen addig, míg a kapitány közli, hogy épp Teherán fölött repültök, 900 km/órás sebességgel. És rá nem eszmélsz, hogy Európát messze magad mögött hagytad.
- Utána… utána már nem igazán foglal le semmi.
***
 | |
| Első pillantás. |
Az utazás vége felé megpróbálok visszatérni a Minden6ó-hoz (a filmhez, amit épp nézek,
félreértés ne essék), amivel órák óta szenvedek, mert bár tudom, hogy lassan süllyedni
kezdünk, eddigi tapasztalataim alapján arra jutok, hogy még bőven van időm a
telefonomba mélyedni. Ezt egészen addig hiszem így, amíg véletlenül fel nem
pillantok, és elakad a lélegzetem. Ugyanis pontosan abban a pillanatban repülünk
el Dubai egyik ikonikus jelképe, a pálmafát formázó szigetcsoport fölött. Este
kilenc fele jár az idő, és a sötétben az egész város ékszerdobozként ragyog.
Bár kicsit előítéletes vagyok Dubajjal szemben (hiszen
milyen világ az, ahol az embereknek annyi pénze van, hogy műszigeteket építgetnek
és még a buszmegállóba is légkondit telepítenek?), a látvány tudatosítja bennem,
hol is vagyok. És pont, mikor az ember először pillantja meg a Big Bent vagy az
Eiffel tornyot, a világító szigetek is egy fejbekólintással tudatosítják
bennem: itt vagyok. Tényleg itt vagyok.
A fejemben, bármekkora klisé is, akaratomon kívül megszólal
az „Arabian Nights”, az Aladdin főcímzenéje.
És sokáig nem is megy ki onnan.
***
Egy órával később már egy dubaji benzinkúton vagyok és
hamburgert eszem Mr. B.-vel, valamint akklimatizálódom. Időjárásilag és
kulturálisan egyaránt. (Jó tanács: ha az ember mindenképp májusban akar utazni az
EAE-be, célszerű éjszaka érkezni, hiszen akkor csak 30 fok van.) Mikor visszaülünk
az autóba és végigsuhanunk a hatsávos (!) autópályán, aminek a lehajtóinál tevegátló
rácsok vannak, amik megakadályozzák, hogy tevék tévedjenek az útra, és aminek a
szembesávjában még este 11-kor is tekintélyes dugó araszol Dubai felé, érdekes módon
egy vers jut eszembe.
Az angolban, amit szenvedélyesen szeretek, és aminek
az ismerete nélkül sose kerültem volna egy nyelviskolába tanítani, ami nélkül
sose találkoztam volna Mr. B.-vel, aki így nem tudott volna meghívni ide, tehát
ami nélkül talán sose jutottam volna el Dubajba, van egy igeidő, a Present
Perfect. Ezt mindig nehéz elmagyarázni, mert a magyarban nincs megfelelője: lényegében
egy múltat a jelennel összekötő képződmény ez, amiben megfér a dolgok folyamatosságának
tudata. Mert például ezzel tudjuk kifejezni, ha még nem tapasztaltunk vagy
tettünk meg valamit, de nem zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy még megtehetjük
valamikor.
A vers, ami eszembe jut, igazából taneszköz: a Present
Perfectet tanítja. Gimnazistaként egyszer kívülről meg kellett tanulnom, azóta pedig
volt rá példa, hogy feladtam házi feladatnak. Így szól:
Have you ever seen the beaches of
Mexico?
Have you ever walked the streets of
San Juan?
Have you ever been to Haiti?
Have you ever been to Spain?
Have you ever walked barefoot in a
heavy rain?
Have you ever been in trouble?
Have you ever been in pain?
Have you ever been in love?
Would you do it all again?
Még nem tudom, hogy milyen lesz az itt-tartózkodásom,
de ahogy a hat sávot követve Ras-al-Khaimah felé vesszük az irányt, és eszembe
jut, ahogy 12 órával korábban a Hungária körúton ültem egy hasonló autóban egy
teljesen hétköznapi kedd délelőtt Budapesten, teljesen azonosulni tudok a
Present Perfecttel. Mert megértem, milyen hatalmat ad a kezünkbe, hogy a kérdésbe
vagy a mondanivalóba belerejtjük a potenciált: mindig cselekedhetünk másképp
is.
Hiszen az, hogy még soha nem tettünk meg valamit, nem
azt jelenti, hogy soha nem is fogjuk.
„Ázsiában vagyok”, gondolom még homályosan.
Aztán holtfáradtan dőlök hátra az ülésen.
 |
| Az Al Maktoum International repülőtér. |
2. nap: Ras-al-Khaimah
Mr. B. nem Dubajban lakik – hála Istennek. Ahogy
később majd meglátom, Dubai inkább nyomaszt mint szórakoztat, a tőle nagyjából
100 km-re lévő Ras-al-Khaimah (RAK) viszont kívül esik a turisták nyomasztó
vonulási útvonalán. Ez az arab Székesfehérvár északabbra van, mint a csilli-villi
Dubai, közelebb az ománi határhoz, de szintén a tenger mellett. És szintén
stabil 40 fok van, míg a nap süt, mégpedig megvan az a jó szokása, hogy elég
sokat süt.
Reggel hat körül ébresztőre kelek, Mr. B. ugyanis
dolgozik napközben: az egyik helyi gimnázium ügyes-bajos dolgait intézi. Nálam
a belső óra ilyenkor még hajnali négyen áll, de azért felkelek, mert túl
izgatott vagyok, hogy visszaaludjak. Álmosan és kócosan figyelem a reggeli
készülődést, sütkérezve a tudatban, hogy bármikor visszabújhatok a takaró alá.
Sajnálom, hogy Mr. B. nincs szabadságon, de tudom, hogy bőven lesz mit
felfedeznem egyedül is. Másrészt azt is tudom, hogy délután három-négy körül
újra találkozunk.
Miután ő elmegy, én először a lakásban sétálok körül,
mert előző este se időm, se kapacitásom nem volt alaposabban szemügyre venni a
környezetemet. Kényelmes kis lakóparkban vagyunk, ahol sok az európai, a lakás
pedig bárhol lehetne a világon az IKEÁ-s bútorokkal és a téliszalámival a
hűtőben. Megreggelizem és még heverészek kicsit – a csendben és a nyugiban
végre befejezem a filmemet is. Elrakom a cuccaimat, drámaian megnövelve ezzel a
fürdőszobában található kencék számát. Illetve megnézem, milyen olvasnivalókat
találok a lakásban (bocsánat, bölcsész vagyok). Nagyot pislogok, mikor a kezembe
akad a saját könyvem – pontosabban az a tavalyi kiadvány, ami amatőr írók
írásait jelentette meg, benne egy versemmel és egy novellámmal. Anno az egyik
tiszteletpéldányt Mr. B-nek ajándékoztam, mivel mindkét írást a vele töltött
idő inspirálta. Szürreális most itt a világ végén a kezemben tartani, de nem
akarom olvasgatni. Ha van valaki, aki tudja, mi van benne, hát az én vagyok.
***
Kicsit később felfedezőútra indulok. Nem vagyok biztos
benne, hogy öltözzek fel: mennyire takarjam el magamat és vajon mekkora távot
tudok teljesíteni a tűző napon, 40 fokban? Végül hosszú, fehér nadrágot és
hosszúujjú, fehér inget veszek (életemben nem pakoltam még ennyi fehér ruhát
egy útra), és persze kiegészítem a két elengedhetetlen tartozékkal: a
napszemüveggel és a sapkával.
 |
| Egy átlagos szerda délután a lakóparkban. |
A lakópark mellett ott hullámzik a tenger, így nyilván
arrafelé veszem az irányt először. A part gyönyörű, homokos, elvétve akad
napozóágy, hinta a gyerekeknek, még egy serpenyőt is felfedezek a napon. Ami
hiányzik, az az emberek. Teljes a csönd, még a déli ima hangjai is elhalnak, és
a víz hullámzását, illetve a forró levegő szinte tapintható vibrálását
hallgatva olyan, mintha egyedül lennék a világon.
 |
| Kínzóhinta. |
Egy kicsit kiélvezem ezt az érzést, aztán tovább
megyek.
A nyaralóövezet (ez a legjobb tippem) bárkivel
elhitetné, hogy élhető helyen fekszik. Bőven akad itt zöld növényzet, vígan
csipogó madarak, és olyan virágok, hogy az orchidea elbújhat mögöttük. Találok
egy medencét, teniszpályát, sőt, még futópályát is – ami enyhe perverzitásnak
tűnik ezen az éghajlaton, de ma jóhiszemű hangulatomban vagyok, és elengedem a
problémát.
 |
| Hogy marad életben? |
A területről lerí, hogy az itt dolgozó európaiaknak
vagy esetleg amerikaiaknak van kitalálva. Kevés helyit látok, akik vannak azok
kertészek vagy valamilyen hasonló kulimunkát végeznek – amikor végeznek, mert délután egykor azért ők is inkább az árnyékba
húzódnak (nem hibáztatom őket). Eleinte kicsit félve sétálok el mellettük, de
hamar megtanulom, hogy nem fognak zaklatni a fehér bőröm és a szőke hajam
miatt. Ebből is leszűrhető, hogy itt az európai nő nem annyira egzotikus
állatfaj, mint hittem. Az egyetlen említésre méltó megnyilvánulás egy autóduda.
Hát… ezt otthon bármelyik (bocsánat) tahó lepipálja, aki épp egy építkezésen
dolgozik, ami mellett kénytelen az ember elsétálni néha.
45 perc után visszatámolygok a lakásba és megpróbálom
visszanyerni a lélegzetemet. Délután a másik irányba tervezek elindulni, ahol
Mr. B. útmutatása szerint megtalálom a mi lakóparkunkhoz tartozó medencét. Az
ötlet egyre vonzóbbá válik, ahogy a kinti, szikrázó forróságot figyelem.
***
Így esik, hogy picit később már egy medence partján
fekszem, ahol rajtam kívül egyetlen fehér nő és egy arab úszómester (?)
tartózkodik. Először kicsit aggódom – szabad itt nekem előtte bikinire
vetkőznöm? – de a másik nő se zavartatja magát, így én se teszem. A víz
kellemes, de a természetellenesen felhevült szervezettel azért érdemes
vigyázni, és inkább lassan ereszkedem bele.
Némi úszkálás után az egyik könyvemmel – Michael Palin
Full Circle című útinaplójával –
fekszem a napon. Michael Palin, a Monty Python csapat egyik tagja, nagy
inspiráció volt nekem korábban, pár éve alaposan beleástam magam a világ körül
tett utazásainak történeteibe, amik azzal kezdődtek, hogy a BBC leszerződtette
egy 80 napos útra a Föld körül. A nyolcvanas években járt azon a helyen is,
ahol most én vagyok, pontosabban Dubajban, ahonnan dereglyével (egy tutajféle
kishajó, angolul dhow) tíz nap alatt
jutott el Indiába. Ezt az utazási formát itt-tartózkodásom során én is ki
akarom próbálni, és igenis az ő könyvét akarom olvasni a fedélzeten.
 |
| Végül is nyaralok, vagy mi. |
Egyszer még egy aláírt fotót is sikerült szereznem
tőle egyébként. Ráírta, hogy „To Kinga,
Happy Travels!”. Hát nem jófej?
***
Mire visszaérek a lakásba, Mr. B. már otthon is van,
és nyakunkba vesszük „RAK City”-t. Autóval, természetesen – itt minden autóra
van kitalálva, gyalogszerrel nem jut messzire az ember, a lakópark közelében
csak egy autóút van, meg valami aquapark, aminek a közepén – ironikusan – egy
óriási műjéghegy magasodik.
 |
| RAK City |
 |
| Praktikus datolyapálma. |
A tengerparton kávézunk és somolyogva figyelem az
embereket. (Amúgy itt is van futópálya – meg vannak ezek őrülve?) A helyi
férfiak többsége a kandurának vagy disdásnak nevezett hosszú fehér ruhát
viseli, a nők pedig általában a földig érő fekete abaját hordják, fejüket pedig hol így, hol úgy takarják – van, hogy
csak a hajukat rejtik hidzsán alá,
van, hogy csak a szemük látszik ki a nikáb
alól. Megkérdezem Mr. B-t, mitől függ ez – azt mondja, egyszerűen attól, ki
mennyire konzervatív. Bár gondolom itt sokszor inkább a férj köti ki az
eltakarás mértékét.
Azért nem féltem őket. Valahogy a praktikusság érzete
hat át. Mikor visszaszállunk az autóba, mögöttünk épp beparkol egy család. Az
abajás feleség után kiszáll a kisgyerek, majd a maid – a dadus/házvezetőnő, aki a gyereket fogja terelgetni.
Mögöttük datolyapálmák sora áll, a félig érett gyümölcsök hálóval összefogva.
Ez két célt szolgál, mondja Mr. B. Egyrészt a madarak így nem eszik meg a termést.
Másrészt mikor a datolya megérik, nem potyog a földre. És ha úgy veszem, nem
teljesen érthető az elkendőzés egy olyan éghajlaton, ahol a nap elevenen
felzabál, ha nem vigyázol?
***
Pár méterrel arrább megállunk egy halpiac mellett, és
abban a pillanatban indiai árus lép az ablakunkhoz. „Kérsz teát?”, kérdezi B.
Én?
Teát?
Volt már olyan, hogy erre a kérdésre nemet mondtam
valaha?
Egy dirhammal később (nagyjából 75 forint) már a chai karak nevezetű italt kortyolgatjuk
nagy egyetértésben, az autóban, miközben körülöttünk egyre csak állnak meg a
helyiek nagy terepjáróikkal. Az árus mindenkihez odamegy, és már adja is a
teát. Nyüzsgő hangulat van, és miért? A papírpoharas tea miatt. (A chai jelentése tea, a karak pedig – gyenge viccemmel
ellentétben, miszerint rókát jelent –
a fűszerességre, vagy a melegségre utal. Igazából cukrozott, meleg tea, de
szerintem én ezek után már mindig karaknak
fogom hívni.) Csinálok egy rövid videót a nyüzsiről. „Ezért nem fognak
megharagudni?”, kérdezem közben Mr. B.-t. „Nem”, mondja. Nőkkel úgysem nagyon
beszélnek. Legrosszabb esetben neki fognak szólni, hogy tartsa pórázon a
„feleségét”, mondja.
Beleprüszkölök a teámba.
***
A napunk a tengerparton végződik. Miután megisszuk a
teát, áthajtunk egy betonfalnak tűnő lépcsős valami mellé. És mikor azon
felmászok és megfordulok…
Két napon belül már másodjára akad el a lélegzetem.
Mögöttem a Perzsa öböl tündököl teljes pompájában. Az időzítés tökéletes, a nap
épp lenyugodni készül, a parton fiúk egy csoportja focizik. Mellettünk két
férfi beszélget élénken egy padon. Elnézek a távolba – ha most elindulnék
egyenesen, pont Iránban lyukadnék ki.
Valahogy meg akarom köszönni Mr. B.-nek, de nem tudom,
mi lenne a megfelelő mód. Úgyhogy inkább csak arra a hálára koncentrálok, amit
érzek.
És bár tudom, hogy úgyse tudom elkapni és dobozba
zárni ezt a pillanatot, azért megkérem, hogy fotózzon le.
 |
| Magyarázok. Hátam mögött napkitörés. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése