Mit tanultam a kutyámtól? (2.)

Megvan az a jelenet a Lesz ez még így se (As Good as it Gets) c. filmből, mikor a főszereplő, a kényszercselekvésekkel és mások iránti érzéketlenséggel megvert Melvin Udell (Jack Nicholson) besétál a pszichiáter rendelőjébe? "Jó napot", köszön visszafogottan, míg becsukja maga után az ajtót. Utána pedig az orvos felé fordítva elüvölti magát: "SEGÍTSEN!"

Én magam pszichológushoz járok, még nem teljesen egy éve. Azért dönöttem így, mert egy konkrét, fájdalmas esemény kapcsán túl sok kétely merült fel magammal kapcsolatban. Ez nem először történt meg velem, de ezúttal túl nagy volt az intenzitás és az időtartam, és úgy döntöttem, nem akarok úgy élni, hogy lenézem és nem értékelem kellőképpen saját magamat. Ahhoz viszont nem éreztem elég ügyesnek és objektívnak magam, hogy ezekkel a negatív érzelmekkel, előítéletekkel és mérgekkel teli gondolatfolyamatokkal egyedül küzdjek meg.

Ez volt a tavalyi évem legjobb döntése.

Ami először kusza, különálló aggodalmak átláthatatlan hálójának tűnt, egyre tisztább alakot öltött és elkezdtem meglátni a kapcsolódási pontokat. De talán még fontosabb, hogy elkezdtem felismerni, hogy ha mondjuk van hat olyan terület, ahol frusztrált vagyok, gyakran egy vagy két közös pontra vezethetők vissza az élményeim. Ha pedig ezeket felismerem és vállalom, hogy kezdek velük valamit, akkor nem a hidra fejeit fogom vagdosni, hanem magát a hidrát ölöm meg.

A filmből azért idéztem ezt a jelenetet, mert a karakter belépője szöges ellentétben áll azzal, ahogy én szoktam viselkedni a terápián. Alapjáraton visszafogott, csendes személy vagyok, és ha valamilyen erősebb, negatív érzelem törne rám, még a pszichológust körülvevő védett térben se tudom mindig megélni őket teljes szívvel. Jobban mondva: nagyon ritkán vagyok "elégedett" azzal, hogy mennyire sikerült kifejezésre juttatnom az érzelmeimet.

Szomorúság és düh

A két legnagyobb ellenségem a szomorúság és a düh. Az első azért, mert a fejemben ez az érzelem sokszor automatikusan az önsajnálathoz kapcsolódik, azt pedig gyengeségnek, elítélendő dolognak találom. A másodikat olyannyira tabuként élem meg, hogy rengeteg példát tudok mondani, amikor át se éltem, pedig minden okom meg lett volna rá. Utólag, és főleg, ha egy kívülállónak mesélem a történteket, könnyebben látom, hogy igazából bőven lett volna jogom felháborodni - de ott és akkor elsődleges szempont nálam a béke megőrzése, és a saját jogos dühöm nem, vagy csak nagyon ritkán tudatosul bennem.

Ezekkel az érzelmekkel kapcsolatban gyakran tapasztalom, hogy később jelennek csak meg, idegesítően tönkrevágva a napomat - mint mikor a film alatt elcsúszik a szinkron. Akkor már hiába kívánom, hogy bár jobban odafigyeltem volna erre az érzelemre a konkrét helyzetben, sokra nem megyek vele... kivéve, ha a sors kegyesnek bizonyul és ad egy második esélyt. Erre mindjárt kitérek bővebben.

Koala

Egy másik dolog, amibe át tud csapni a szomorúságom és a dühöm elnyomása, az az "utolsó csepp-szindróma". Van rá egy egyszerű példám.

Pár hete nagyon magam alatt voltam több dolog miatt is. Úgy éreztem, nem tudom megoldani az engem marcangoló gondolatok által okozott problémákat; hogy teljesen másra vágyom, mint amit kapok, emiatt frusztrált vagyok, ergo pedig egy hálátlan dög, hiszen rengeteg jó dolog van az életemben. Tehát a bűntudat is azonnal megjelent bennem.

Az önsajnálat és önutálat közben egyeztettem egy találkozót egy barátommal, akivel nagyon jól tudok ezekről a dolgokról beszélgetni. Az, hogy láthattam őt, valamennyire enyhített is a depis hangulatomon, de kifutottunk az időből, neki dolga volt, mennie kellett. Elbúcsúztunk, de én éreztem, hogy nem adtam ki magamból mindent. Valahol, azt hiszem, ugyanúgy udvariaskodtam, mint a pszichológusnál szoktam. De egy ponton túl nem akarok senki vállára többet rakni, így a barátomat is elengedtem.

Mikor nyomott hangulatban hazaértem, unottan böngésztem a híreket a Facebookon, és elémugrott egy cikk: gyorsan romló daganatos betegsége miatt a gondozóknak aznap el kellett altatniuk a Budapesti Állatkert megmaradt koaláját, Nur-Nuru-Bint.

Szomorúan bámultam a mobilom képernyőjét pár percig, majd ledőltem a kanapéra. Egyedül voltam, és mikor anyukám pár perc múlva belépett a nappaliba, már azt látta, hogy vigasztalhatatlanul zokogok miközben a telefonomat szorongatom. És mikor megkérdezte, mi a baj, mit mondhattam volna?

"Meghalt a koala!"

Halála napján felrajzoltam Nur-Nuru Bint egy épp készülő rajzomra.
Ott van, tetszenek látni?

Mit tanultam a kutyámtól?

Nem csak a szomorúsággal kapcsolatban éltem meg azt, hogy egy triviálisnak mondható, vagy legalábbis kisebb intenzitású eseményre túlzott mértékben reagálok - sokkal hevesebben, mint a konkrét dolgokra, amik eredetileg elszomorítottak vagy feldühítettek.

Ugyanebben a negatívabb periódusomban düh is megjelent bennem sok dologgal kapcsolatban. A frusztráltság elnyomásában pedig sokéves tapasztalattal rendelkezem, és valahogy nem találtam a csatornát, amin keresztül kiengedhettem volna a gőzt.

Egyik nap fáradtan értem haza a munkából egy különösen rossz nap végén, mikor amúgyis nyomasztottak az elkövetkező napok feladatai, a kialvatlanság és a saját, mérgező gondolataim. Dühös voltam valakire, akinek ezt nem mondhattam el, és tehetetlennek éreztem magam. Gyengének. És olyannak, aki saját magától se érdemel megbecsülést.

Persze a hazaérkezésemet Topi kutyánk kitörő lelkesedéssel fogadta, hiszen ez neki annyit tesz: mehetünk sétálni. Az ő esetében ennek van egy mini-rituáléja: mikor leakasztom a hámját a tartójáról, ő a boldogság elsöprő hullámában hemperegve sarkon fordul, és rohan egy kört a lakásban. Általában felkapja a kedvenc játékát is és párszor feldobja a levegőbe (!), majd ellenőrzi, van-e kutyakaja a táljában (mert ha van, azt sürgősen el kell fogyasztania, hiszen köztudott, hogy amíg ő a séta miatt nem tartózkodik a lakásban, gonosz manók megeszik a vacsoráját...)

Ezen a napon Topi azonban a rituálé elvégzése után se bizonyult együttműködőnek. Folyton eltáncolt előlem, hogy ne tehessem rá a pórázt; mindig egy lépéssel hátrébb ugrott, izgatottan csaholt, és türelmetlenül vakkantgatott azon a cini hangon, ami ilyenkor különösen irritáló frekvenciákat tud bejárni. Nem érdekelte, hogy én aznap fáradt vagyok ehhez a komédiához, és a szidásom se nagyon rázta meg.

Nekem azonban elfogyott a türelmem. Végül fogtam a kezem ügyében lévő hámot, és tehetetlenségemben hozzávágtam, hogy jobb belátásra bírjam a kutyát. Ez alapvetően nem okozott volna semmilyen sérülést, de a hám csatja véletlenül eltalálta az egyik szemét, ami amúgyis beteg volt. Topi fájdalmasan felnyikkant, hátat fordított nekem és elbújt a fürdőszobában.

Kevés esetet tudok felhozni, amikor ennél jobban utáltam volna magamat. Imádom a kutyánkat és úgy általában az állatokat, és gyűlöltem, hogy a saját dühömet - sztereotipikusan - rajta éltem ki. Ott helyben leültem az előszobánkban a földre, és percekig sírtam, miközben úgy éreztem, belefulladok az önutálatba.

Pár perc múlva Topi lassan somfordálva megjelent. Odajött hozzám, és a fülét hátrasunyva olyan közel ült le mellém, amennyire csak tudott anélkül, hogy az ölembe mászott volna. Még mindig sírtam, de óvatosan megsimogattam, mire finoman megrezegtette a farkát. "Ne haragudj", szipogtam neki.

Ő meg csak némán nézett rám a kis gombszemeivel.

Végül egy falat sonkával pecsételtük meg a békét.

***

Mikor pár nappal később elmeséltem ezt a pszichológusomnak, elmosolyodott.

"Látja", mondta, "hiába csinált olyat, amit a düh és az indulat vezérelt, a kutya is képes volt megbocsátani Önnek. Nem történt tragédia. És talán ő is érezte, hogy korábban túlfeszítette a húrt és túl sokat rosszalkodott a séta előtt."

Szóval: mit is tanultam a kutyámtól? Hogy nem ér véget a világ az indulatokkal. Még akkor sem, ha az én indulataimről van szó, és még akkor sem, ha nagynéha indokolatlan méreteket ölthetnek. És még mit? Hogy azért jobb, ha a konkrét helyzetekre próbálom kalibrálni őket. Minden jobb, mint ha hagyom peremig telni a poharat.

A nyertes mindent visz

Amikor a sors kegyes, akkor lehetőséget ad valami olyasmire, amire nem is számítunk. A közvetlen oka annak, hogy én elkezdtem pszichológushoz járni, egy szakítás volt, ami rengeteg megalázottságot, csalódottságot és mellőzöttséget hozott az életembe. Dühöt csak a legvégén, amikor már elviselhetetlen volt a helyzet. És mikor kiadtam magamból, a célpont teljesen eltávolított az életéből, rengeteg kétséget és fájdalmat hagyva maga után. És ő bizony nem jelent meg utána, hogy békét kössünk. Az, hogy indulatok jelentek meg bennem, még egy választ se kapott.

Egészen nagyjából három héttel ezelőttig, nyolc hónappal azután, hogy utoljára beszéltünk. Én a mi kapcsolatunk gyalázatos végét megpróbáltam a legjobb tudásom szerint egyedül lerendezni (ahogy arról karácsonykor írtam), mert valóban nem hittem, hogy ő ebben valaha partnerem lehet még. Érhető hát, hogy őszintén elképedtem, mikor meghallottam a hangját a telefonban. Másfél héttel később találkoztunk személyesen, és eltöltöttünk pár órát egy teaházban. 

Az egyik dolog, amit megtanultam a nyolc hónap terápia alatt, az az, hogy bármennyit is aggódok miatta, a másik reakcióját nem tudom befolyásolni. Csakis a sajátomat. Így én arra tettem föl ezt az alkalmat, hogy visszaköpjem azt a mérget, amit nyáron, a hosszú szakítás alatt nyeltem le rendszeres adagokban. Mindent, amit nyáron már csak hitetlenkedve szemléltem, újraéltem és megosztottam vele, akire igazából tartoztak. És közben megfogadtam, hogy ezentúl minden erőmmel azon leszek, hogy ne hagyjam felgyülemleni magamban azt, ami a másik által kevert méregpohár. (Nem véletlenül vagyunk mérgesek, ha megharagszunk, igaz?)

Ez húsvét vasárnap történt...

Mikor előbújtunk a teaházból, és később, mikor már hazaértem, és ma is, mikor visszagondolok erre, átjár valami megkönnyebbülés. Érdekes, a történet kapcsán sokan mondták: "Miért vetted fel neki a telefont?" "Miért találkoztál vele?" "Én szóba nem álltam volna vele többet!" Értem az indulataikat. De bármilyen sérelmek is estek meg, bárhogy is voltam bántva és bárhogy is szenvedtem, én végsősoron abban hiszek, amit Popper Péter is ír: "Az, hogy valaki időnként a rossz arcát, a sötét arcát, a benne rejlő gonosz lehetőségeket mutatja, vagy azok szerint cselekszik, nem azt jelenti, hogy ő totálisan gonosz, züllött, kizárólag negatív. Lehet egy másik ember, akihez jó, akivel rendes. Sőt, lehet egy másik pillanat, amikor velem is az volt, vagy lesz. Ha ezt a lehetőséget megadjuk egy másik embernek, akkor talán a dühünk se lesz olyan totális, és egy kicsit közelebb tudunk jutni valamilyen megértéshez és elfogadáshoz. Azért, mert velünk valaki egy adott helyzetben és pillanatban komisz, még nem érdemes totális ítéletet mondanunk róla."

Én szerencsésenek érzem magam, hogy a kutyám elősunnyogott, miután feldühített, és én fájdalmat okoztam neki. És szerencsésnek érzem magam, hogy végül az, akire annyira dühös voltam, csak előbújt és odaült mellém, hogy meghallgasson.

Reményik Sándor: Ne ítélj (részlet)

"Istenem, add, hogy ne ítéljek -

Mit tudom én, honnan ered,

Micsoda mélységből a vétek,

Az enyém és a másoké,

Az egyesé, a népeké.

Istenem, ad, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak: 

Erényt, hibát és tévedést

Egy óriás összhangnak lássak -

A dolgok olyan bonyolultak

És végül mégis mindenek

Elhalkulnak és kisimulnak

És lábaidhoz együtt hullnak.

Mi olyan együgyűn ítélünk

S a dolgok olyan bonyolulak."