Miért pont a Beatles?

Életem egyik legkorábbi konkrét emléke kisgyerekkoromból, hogy a testvéremmel ugrálunk az ágyon, miközben a szobában lévő lemezjátszón egy jólismert bakelit forog. A tű néha megugrik, mert hát mégse arra tervezték, hogy közvetlenül mellette rengjen a föld, de ez minket annyira nem érdekel. Úgyis kívülről tudjuk már a szöveget - persze szigorúan a magunk módján, halandzsázva, és csak abban vagyunk biztosak, hogy angol szöveget hallunk, de a jelentés megértésétől ekkor még jópár év választ el minket.

Mikor - alig két és fél perc múltán - véget ér a szám, mi leugrunk az ágyról. Még egyszer meg akarjuk hallgatni, ezért gyorsan visszaügyeskedjük a tűt a megfelelő barázdára, lecsukjuk a műanyag tetőt, füleljük pár másodpercig a csendes recsegést, majd megnyugszunk, mikor Lennon és a vokál hangja újra megszólal:

"Help! I need somebody!

Help! Not just anybody!

Help! You know I need someone!

Help!"

Gyorsan visszamászunk az ágyra, és folytatjuk az ugrálást.

***

"Én, ha hazaérek, Beatlest fogok hallgatni. Valószínűleg az Abbey Road-ot, bár a lejátszót úgy programozom majd, hogy átugorja a "Something"-ot. A Beatles nekem a rágógumipapíros kártyákat, a vasárnapi matinémoziban játszott Help!-et, a műanyag játékgitárokat, és az osztálykiránduláson, a busz hátsó ülésén teli torokból énekelt "Yellow Submarine"-t jelentette. Ők hozzám tartoznak [...] és bár kiváltanak majd belőlem valamilyen érzelmet, az biztos, hogy az nem rossz-fajta érzelem lesz."

Nick Hornby - High Fidelity (Pop, csajok, satöbbi)

Mindig bajban vagyok, ha megkérdezik tőlem, mi a kedvenc filmem/könyvem, vagy hogy ki a kedvenc íróm. Úgy veszem észre: ezek a dolgok változnak. Nem csak kortól, még hangulattól is függnek. Ha épp nevetni van kedvem, a kedvenc filmem lehet a Pofa be! vagy az Ace Ventura. Ha komolyabbra vágyom, lehet az Annie Hall vagy a Lesz ez még így se! Tíz-tizenöt éve a kedvenc könyvem a Harry Potter sorozat volt, a kedvenc íróm pedig természetesen J. K. Rowling. Néhány évvel később már Szabó Magdáért rajongtam, de a kedvenc könyvem...

Igazából fogalmam sincs, mi volt akkor a kedvenc könyvem. Szinte folyamatosan olvasok, nehéz dönteni. Zenét is szinte minden nap hallgatok, és bizony ha a kedvenc számomról kérdezne valaki, hümmögnék egy darabig. De abban mindig biztos voltam és mindig biztos leszek, hogy a kedvenc együttesem örökké a Beatles marad. És el szeretném mondani, miért.

Még tavaly január környékén volt szerencsém megnézni egy dokumentumfilmet az együttesről, ami karrierjük elejéről szól. Ez egy 2016-os, több mint másfél órás ismeretterjesztő film, amihez egy extra DVD is tartozik, bőséges anyaggal. Ha ezt a DVD-t helyezzük a lejátszóba, rögtön az első interjúban, az első felütésnél elhangzik a logikus kérdés: miért beszélünk még mindig a Beatlesről? Miért készítenek róluk dokumentumfilmet közel ötven évvel azután, hogy tagjai utoljára együtt zenéltek? Miért látok Beatles táskával mászkáló embereket, miért álmodnak színpadra előadást a zenéjükre a Cirque du Soleil tagjai, miért zongorázzák az "Imagine"-t egy terrorcselekmény színhelyén? 2016-ban a Lego miért tervezi meg a sárga tengeralattjárót, a négy kis figurával együtt? Miért szerepel a Beatles a Guitar Hero kínálatában? Miért sétálnak turisták a londoni Abbey Road zebráján ide-oda mind a mai napig rendszeresen, egy pillanatra megmerevedve az út közepén? Miért hallom ma, 2018-ban, üzletekben háttérzeneként azt, ami ötven éve volt aktuális?

Miért ismerem őket én, aki 1990-ben születtem, ennyire jól, és miért szentelek nekik blogbejegyzést, aminek nincs különösebb apropója, csupán az, hogy szeretem őket, és az, hogy ennek a bejegyzésnek a vázlata közel egy éve várja, hogy kiegészítsem?

Persze, a Beatles híres volt, jó zenét játszottak, bálványozták őket, viccesek voltak, felrázták a körülöttük lévő világot - először csak Liverpoolt, aztán az országukat, aztán Amerikát. És ötven évvel ezek után én még mindig azt mondom, hogy ők voltak és lesznek a kedvenceim.

Ha zenész lennék, belemehetnék abba, hogy a Beatles milyen zenei újításokat hozott, mik azok a bandák, amik talán meg sem alakulnak, ha nincs előttük ott a Beatles, akik megmutatták, milyen irányokba lehet elmenni a kísérletezéssel. Megemlíthetném és kifejthetném, hogy nem csak a stadionokban rendezett koncertek, de a videoklipek megjelenése is szorosan kapcsolódik hozzájuk; mesélhetnék arról, mikor visszafele játszottak le felvett dallamokat, és abból írtak dalt, vagy mikor egy cirkuszi plakát ihlette a szöveget. Akik rajongók, ismerik ezeket a legendává vált történeteket, az első elutasításokat, mikor elhangzott a híres mondat: a gitáros bandák már leszállóágban vannak, így nem érdemes befektetni a Beatles menedzselésébe.

Mesélhetnék, de nem ez a célom, mert akit ez érdekel, az utánajár, megnéz egy dokumentumfilmet, felmegy a Wikipédiára, vagy a kezébe veszi a Beatles Antológiát (igaz, minden elismerésem annak, aki meg tudja emelni azt a könyvet).

Az én okom arra, hogy miért lesznek mindig ők a kedvenceim, borzasztó egyszerű. Egészen idáig ugyanis még soha nem sikerült olyan embert találnom, aki élete valamelyik szakaszában vagy valamilyen élethelyzetben ne tudott volna azonosulni legalább egy Beatles számmal. Valakit könnyekig hat az agyoncsépelt "Let It Be", megint más valaki elkezd pogózni a zúzós "Helter Skelterre" (ami bizony nem éppen egy rádióbarát szám), egy harmadik csapat örökre fiatalnak érzi magát, ha a "She Loves You"-ra ordíthatja, hogy "yeah, yeah, yeah", egy negyedik csoport elkezdi kielemezni az "I am the Walrus" szövegét (inkább ne tegyék), és így tovább... De erre fogadást is kötök akárkivel:

Nem, nem tudtok nekem olyan embert mutatni, akit legalább egy számuk nem ragad meg. Legalább egy - de esélyes, hogy inkább több.

Számomra a Beatles hosszú autóúton végtelenségig fordítgatott kazetta, ahol már tudom, melyik szám vége maradt le az A oldalról; a Beatles titkos nyelv, amit, ha valaki más is ért rajtam kívül, szinte biztos, hogy jóban leszünk; a Beatles valami olyan, ami megmaradt, és ez különösen fontos egy olyan világban, ami mindig újul, változik, és ahol minden és mindenki lecserélhető.

Én jól érzem magam tőlük, és valamelyik számuk mindig passzol a hangulatomhoz. Meg az életkoromhoz. Meg ahhoz, aki éppen vagyok, azon a napon, azon a héten, abban az évben, vagy abban az évtizedben. A Beatles nekem a zenei otthon, az ő dalaikat tanultam meg először gitározni, az ő általuk használt nyelv lett szinte a második anyanyelvem, az ő dalszövegeiket próbáltam lefordítani magyarra angolházi címén. A zenéjük biztonságot jelent a számomra, és büszkeséggel tölt el, hogy valami igazán maradandót szeretek.

***

"[...] mikor Ringo csatlakozott, az ember egy kicsit megborzongott, mert ennyi volt, megvoltak ők négyen, és készen álltak arra, hogy elinduljanak és a történelem leghíresebb együttesévé váljanak. [...] Én csak azt mondom, hogy tudtam, szükségünk van JJ-re, így mikor megjelent, az teljesen helyénvalónak tűnt. Bár nem ő volt Ringo. Ő inkább Paulra hasonlított. Maureen volt Ringo, csak ő nem volt annyira humoros. Én voltam George, csak nem voltam félénk vagy spirituális. Martin volt John, csak nem volt tehetséges, sem pedig menő. Ha jobban belegondolok, talán jobban hasonlítottunk valamilyen másik csapathoz, ami négy emberből állt."

Nick Hornby - The Long Way Down (A hosszú út lefelé)

A Beatles a köztudatban leginkább bennelévő, sikítozós, "Beatle-mánia" címke alatt felvonultatott, tömeghisztérikus, már az egész világon ismert nagy sikert nagyjából 1964-ben érte el. Ebben az évben került sor első amerikai turnéjukra, valamint ekkor jött ki az A Hard Day's Night (Egy nehéz nap éjszakája) c. filmük is - biztos elfogult vagyok, de erről az utóbbiról állítom, hogy bár fekete-fehér és 54 (!) évvel ezelőtt forgatták, olyan kiemelkedően pörgős, hogy bármikor szívesen újranézem, és felelősséget is vállalok érte, ha valaki kéri. Mentségemre legyen mondva: nem minden Beatles filmmel kapcsolatban érzek így. A Help! teljesen rendben van, ám a rajzfilm Yellow Submarine-t csak erősebb alkoholos befolyásoltság alatt javasolnám felnőtteknek, a Magical Mystery Tour-t pedig sosem bírtam végignézni.

Yellow Submarine - bár itt épp se nem yellow, se nem submarine...

De vissza 1964-be, mikor a Beatles épp letarolja a zenei közéletet. Én évekig néztem dokumentumfilmeket, olvastam könyveket erről az időszakról, de csak lassan kezdett derengeni bennem egy (amúgy teljesen nyilvánvaló) tény, ami a következő:

Soha nem számoltam utána, hogy ez a négy srác milyen eszméletlenül fiatal volt, mikor ezek a dolgok megestek velük.

1964-ben John Lennon és Ringo Starr a 24., Paul McCartney a 22., George Harrison pedig még csak a 21. szülinapját ünnepelte! Bevallom, egy kicsit hervasztó arra gondolni, hogy mindeközben én itt ülök 27 évesen, másrészt azonban az is igaz, hogy nem vagyok extrovertált dalszerző vagy előadó. Számomra a lényeg inkább csak az: milyen mély barátság, kapcsolat lehetett az, ahol négy fiú ilyen fiatal, még nagyon is formálható, de már azért felnőtt lényét össze tudta hangolni, és nem csak, hogy elviselték egymást, de még alkotni is képesek voltak, méghozzá olyat, ami egy fél évszázada nyújt minőséget zenei téren?

"Igazából mi ugyanannak az embernek a négy változata voltunk", foglalta össze egyszer George Harrison az együttes lényegét. Való igaz, hogy a négy tag négy különböző értéket képviselt: John Lennon az újító, önmagát kereső lázadót, Paul McCartney a szentimentálisabb, komformistább frontembert ("Paul a leghelyesebb, őt lökjük ki először", idézik források Lennont, amikor egy rajongókkal körülvett kocsiból kellett volna kiverekedniük magukat), George Harrison az elmélyült gondolkodót, aki végül a spiritualitást jelentette meg az együttesben és saját életművében is, Ringo Starr pedig a megbízható alapot ("Nagyon kevés az olyan dobos, akinek nyugodtan hátat lehet fordítani a színpadon", nyilatkozta egyszer Lennon), aki, bár fellépéseken hátul foglalt helyet, a filmekben előtérbe került ("Hamar rájöttünk, hogy ő a legjobb színész négyünk közül", hangzott el egy interjúban).

A Beatlesnek számomra van egy olyan üzenete, amit ritkábban szoktak hangsúlyozni a szakkönyvek és a dokumentumfilmek: négy ember koncentrált alkotómunkáját ünnepelte egy olyan csapatban, ahova mindenki a saját egyéniségének teljességével vett részt, és ezért senki nem kárhoztatott senkit. Nem négy mosolygó tökről volt szó, hanem négy különböző személyiségről, akik ezt fel is vállalták, és akik ünnepelték ezt a diverzitást - hiába volt például George Harison elkönyvelve csendesebb tagnak, a "Norwegian Wood" c. dalban (ami egyben Murakami Haruki egyik híres regényének címadó dala is) megjelent a karakteres indiai hangszer, a szitár, ami valami egészen különleges hangulatot kölcsönzött ennek az egyébként kicsit ködös, rejtélyeskedő dalnak. A szitár természetesen az akkor az indiai kultúra és vallás iránt hevesen érdeklődő George Harrison ötlete volt.

Family Guy: A Ringo által írt szám kikerül a hűtőre.

Ide tartozik az is, hogy a Beatles tagjai nem vették véresen komolyan azt, ami körülöttük történik, legalábbis egy bizonyos pontig nem. Humoruk, az újságírók hülye kérdéseire adott csattanós, spontán válaszok engem a mai napig megnevettetnek, mert valahogy kifigurázzák azt az óriási rajongást, ami körülöttük zajlott. "Mi a sikerük titka?" tették föl nekik a kérdést rendszeresen sajtótájékoztatókon. "Nem tudjuk. Ha tudnánk, visszavonulnánk és inkább menedzserek lennénk", jött egy ízben a válasz.

"- Hogyan jutott el Amerikába? - Balra fordultam Grönlandnál." (Egy nehéz nap éjszakája)

Pár napja elém került egy 2009-es koncertfelvétel, ahol a még élő tagok - Paul McCartney és Ringo Starr - a Beatles egyik kevésbé ismert számát, a "With a Little Help from My Friends"-et adják elő, a többezres közönség nagy örömére. Számomra ez a dal nem egy kedvenc, nem is kiemelkedő, mégis néha azt hiszem, értem, miért íródott: egy picit hangot emel amellett, hogy a Beatles nem egy ember projektje volt, nem lehetett volna benne tartósan helyettesíteni valakit valakivel. Egy véletlenek folytán tökéletesre kristályosodott kollaboráció volt, és bizony többek között azt üzeni 50 év távlatából: "Nézzétek csak meg, mi mindent lehet elérni, ha összefogunk! Látjátok? Na ugye!".

***

"Csak hét év telt el az első és az utolsó Beatles album között. Az semmi, hét év [...]. Akárhogy is, a hét év leteltével valószínűleg már egymás látványát sem bírták elviselni, és látni lehetett, hogy más dolgokat akartak. [...] Jó, mi hét hetet sem töltöttünk együtt, de már a kezdetekben is különbözőek voltunk, míg John és Paul ugyanazt a zenét szerették és ugyanabba a suliba jártak meg ilyenek. Nekünk ez nem volt meg. [...] Úgyhogy bizonyos értelemben nem is csoda, hogy a mi hét évünk nagyjából három hétté sűrűsödött össze."

Nick Hornby - The Long Way Down (A hosszú út lefelé)


Mikor 2014-ben megépült a négyes metró, olvastam egy cikket, ami összefoglalta, milyen nagyszabású dolgok zajlottak le kevesebb idő alatt, mint ami ahhoz kellett, hogy ezt az építkezést, a tervezéstől a megnyitásig, befejezettnek nyilváníthassák. A kedvencem természetesen ez volt: "a Beatles teljes karrierje és életműve".

Furcsa belegondolni, hogy ez az együttes, amit igazából mindenki ismer, csak kilenc évig létezett. Kilenc év alatt jutott el a hamburgi haknizástól a teltházas stadionokon keresztül a mély, pszichedelikus, intellektuális, kísérletező stúdiómunkához. Az 1967-es Sgt. Peppers album (ami tavaly ünnepelte 50 éves születésnapját) például azóta is úttörőnek számít zenei körökben.

Az album úttörő, de szerintem ezt azért ők is megbánták idővel...

Mint írtam, sokat gondolkodtam már rajta, miért is szeretem annyira a Beatlest. Miért térek vissza mindig hozzájuk, miért hallgatom őket a legkülönfélébb helyzetekben és érzelmekkel? Miért érzem úgy, hogy aki kedveli őket, azzal előbb vagy utóbb biztos megtalálom a közös hangot?

Sokáig azt gondoltam, hogy egyszerű az ok: túl változatosak ahhoz, hogy ne találjunk a zenéjükben legalább egy dolgot, ami tetszik. Ehhez nem kell szeretni a rock 'n rollt. Nagy az út a "She Loves You" és a "Tomorrow Never Knows" között. Mostanában azonban rájöttem, hogy talán van még valami, és erre érdekes módon egy közvetett úton jöttem rá: a Beatles azt is lemodellezi, mi az, amihez óhatatlanul hozzá kell szoktatni magunkat, ha boldogulni akarunk az életben - ez az egyszerű igazság pedig az, hogy minden elmúlik és semmit nem lehet megállítani, konzerválni.

Sikerük csúcsán az együttes tagjait nagyon idegesítette egy visszatérő kérdés: "Mi lesz, ha kipukkad a buborék?", faggaták őket az újságírók. Hogyhogy mi lesz? Honnan tudják? Zenészek maradnak, ennyi biztos, amúgy még épp elég sikeresek ahhoz, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzanak. (A '70-es években készült paródia, a The Rutles - All You Need is Cash humoros válasza erre a kérdésre az volt, mikor megmutatta, mit csinálnak a tagok "ma" - George Harrison egy india légitársaságnál dolgozott mint utaskísérő, Ringo Starr pedig fodrászüzletet nyitott). Nekem viszont, mikor a Beatles életművéről készült híres dokumentumfilmet, a Beatles Antológiát néztem, mindig elszorult egy kicsit a szívem a vége felé, mert tudtam, mi következik. Az, hogy a tagok veszekednek, már csak idejük egy részét áldozzák az együttesre, elmélyülnek a saját projektjeikben és végül "szakítanak".

Ezt a részt sose szerettem látni.

Viszont azt is gondolom, hogy igaza volt John Lennonnak, mikor azt mondta: ő nyolcvan évesen már nem akarja majd a "She Loves You"-t énekelni  a színpadon, pocakos öregemberként. Nekem a Beatles, azt hiszem, valahol egyet jelent azzal, hogy minden életszakaszból a legtöbbet kell kihozni, mert nincs visszaút és nem lehet időt kérni. Ez az együttes, a "négyfejű sárkány" valóban négy embert tartalmazott, akik egyként működtek - eleinte. De maga az együttes is "felnőtt" az évek során, már nem maradt hely benne négy ennyire különböző embernek. Olyan volt, mintha a gyerekek elköltöztek volna otthonról, és a szülők - vagyis a rajongók - ezt nem igazán értették meg.

De ez így volt rendjén, hiszen tudjuk, mennyire más utakat akartak követni. Paul McCartney azóta is teltházas koncerteket ad (!), míg Lennon már 1969-ben kijelentette, hogy ő többet nem akar élőben fellépni. A zenében viszont megmaradt a kapcsolat - nekem különösen tetszik, hogy mindkét azóta elhalálozott tagról írtak a többiek. McCartney a "Here Today"-el állított emléket John Lennonhoz fűződő barátságának, Ringo Starr a "Never Without You"-val emlékezett meg George Harrisonról.

George Harrison és John Lennon, 1965, Shae Stadium. Az első stadiumkoncert.

Pár éve készült egy figyelemre méltó film, a Boyhood (Sráckor), egy maga nemében egyedülálló alkotás, hiszen tizenkét éven keresztül forgatták, ami alatt a főszereplő kisfiú, Mason, valóban felnőtt, az őt kísérő színészek pedig láthatóan megöregedtek, megváltoztak. Az egyik jelenetben, ahol Mason a tizenhatodik születésnapját ünnepli, egy úgynevzett "Fekete Album"-ot kap zenebolond apjától ajándékba. Az ötletet a Beatles Fehér Albuma adja, ami már egy későbbi alkotás és megvallottan elég elvont dolgokat is tartalmaz ("Wild Honey Pie", "Revolution 9"). A saját készítésű Fekete Albumon a filmbéli apuka a Beatles tagok szólókarrierjének legjobb darabjait gyűjti össze. "Ha csak az egyikükre koncentrálsz, a zene egy idő után unalmassá válik", mondja az apát játszó Ethan Hawke, "de ha egymás mellé teszed őket, hallod, hogy ők bizony a Beatles. [...] Ők a tökéletes összeállítás! Paul elvisz a buliba, John elmondja, hogy minden a szeretetről és a fájdalomról szól, George vitába száll vele és kiemeli Istent, Ringo pedig csak azt mondja: nem élvezhetnénk azt, ami megadatott?" [...] Légy hálás. Gyakorlatilag újra összeraktam neked  a bandát."

Az, hogy a Beatles hány (többek között) popkulturális dologra volt hatással, hány helyen jelennek meg, végtelen lista lenne. Én hivatalosan anglisztika szakot végeztem, és irodalomra specializálódtam, így legelőször egy könyv jut eszembe: egyik kedvenc kortárs íróm Tony Parsons, akinek Stories We Could Tell című, coming-of-age regényében az egyik szereplő egy fiatal, feltörekvő újságíró egy zenei lapnál. A könyv a '70-es években játszódik, és ez a fiú ultimátumot kap a zenei lap szerkesztőjétől, akinek dolgozik: vagy sikerül interjút csinálnia az egy napra Londonba érkező John Lennonnal, vagy kirúgják.

A könyv elején a főszereplő fiú és minden barátja inkább tinédzser, mint felnőtt, a könyv végére azonban ez megváltozik. Ehhez pedig gyönyörűen passzolt ez a történeti szál: a felnőtté válás útja oda vezette a fiút, hogy egy (az 1970-es években már feloszlott) tinibanda azóta felnőtt frontemberét tudta meginterjúvolni, akinek bölcsessége és élettapasztalata már rég nem a "yeah yeah yeah"-ben merült ki. Ez az epizód a könyvben a záróképek közé tartozott, és párhuzamot vont a főszereplők fejlődése és a Beatles üzenete között. A Beatles egy gyerek volt, aki kilenc év alatt nőtt fel és költözött el hazulról, és ezt mesterien kivitelezte.

Ezt pedig nem tudjuk mindnyájan elmondani magunkról, mert mi nehezebb annál, mint belátni, hogy egy korszaknak vége szakadt?

***

"A szerelem első látásra kérdésében a Beatlessel értek egyet: alig van ennél gyakoribb jelenség."
Stephen King - 11/22/63

A 2000-es évek elején járunk, és egy autóban ülök, a hátsó ülésen. Este van, és én nem emlékszem, hogy honnan megyünk és hová. Csak arra emlékszem, hogy szomorú vagyok, végtelenül szomorú és kétségbeesett, olyan érzelmek terítenek le, amiktől már hosszú ideje rettegtem, és most lebénít, hogy szembe kell néznem velük. Nem teszek semmit, csak bámulok ki az ablakon, és fél füllel hallgatom az autórádiót, és annyira félek a jelenlegi helyzetben, amibe kerültem, hogy még a sírás is nehezemre esik.

Egyszer csak valami egy pillanatra elvonja a figyelmem. Mindig felkapom a fejem, ha a Beatles zenéjét játsszák a rádióban, mindig megörülök neki egy kicsit - 2003 körül járunk, 13 éves vagyok, még nincs magától értetődő internet, nincs YouTube, nincsenek mp3 lejátszók a zsebeinkben. De a rádió szól, és Beatles szól, és ennek örülnöm kéne...

... De nem tudok.
A szüleim el fognak válni.
És az életem most jópár évre egy viharban hánykolódó hajóvá készül változni, és én ezt tudom, és rettegek, és hányingerem van, és nem bírok egy szót sem kinyögni erről senkinek, annyira félek...

De a Beatles szól, és bár arra gondolok, címezve ezt akárkinek, akihez a fejünkben beszélünk, hogy ez igazán rendes tőled, de ez most nem elég, nem lesz elég, most az egyszer még ez sem segíthet, mert ez túl sok, túl rossz, túl fájdalmas, túl...

Nem is segítenek. Nem vigasztalnak meg, nem ajánlanak megoldást. Viszont kicsordul a könnyem, és még ha ezt akkor nem is tudom: már ez is valami...

Tíz évet ugrunk előre az életben, 2013-at írunk, és én annyi idős vagyok, mint ők voltak, mikor a legsikeresebbek lettek. Bécsben vagyunk, az Ernst Happel stadiumban, 105 euró volt a jegy fejenként, de megérte, mert olyan fog történni, amiről álmodni se mertem, ami a szavamat is elveszi - Paul McCartney "Out There!" koncertjén állunk, a színpad előtti, "Golden Circle"-nek nevezett helyen, és én nem hiszem el, hogy látni fogom, nem hiszem el, nem hiszem el, nem hiszem el...

Pedig itt van, milyen apró, de a kivetítőn az arca is jobban látszik, ez tényleg ő, uramisten, már ha ugye nem halt meg akkor a hatvanas években, ahogy állítoták páran... És megszólal az "Eight Days a Week", és én nem hiszem el, hogy itt állunk és Sir Paul McCartney fogja a gitárját a színpadon, fordítva, balkezesen, ahogy láttam azon a sok fekete-fehér fotón, és jön a többi szám, óriási a buli, megtelt a stadium, boldog vagyok, annyira boldog vagyok...

És megszólal a "Yesterday", elcsépelt ugyan, de ki törődik most ezzel, és apukám megkönnyezi, mert elmondja, ahogy évek alatt hallgatta ezt a számot, gyerekkorától fogva, ő 1964-ben született, megint ez a szám, hallgatta rossz minőségű, másolt kazettán, bakelit lemezen, miközben ugrált a tű, mert mi is ugráltunk mellette, pedig tudtuk, hogy nem szabad, és aztán hallgatta CD-n, és aztán hallgatta YouTube-on, de most itt áll, lassan 50 éves, és Paul McCartney-tól hallja, hogy tegnap még minden szebb volt, és minden könnyebb, de hát ez van, egy kicsit szomorkodjunk, na, de énekel még sok ezer ember, sok-sok ezer itt, és sok-sok ezer máshol, és sok-sok dalt még ezen kívül... És mobilokkal világítanak az emberek, aztán jön a konfetti, a nyakunkba szakad, és McCartney levonul.

Ez öt éve volt. És a mai napig nehezemre esik elhinni, hogy élőben hallottam.

***

"Utálom a Beatlest - szólalt meg egy idő után. - Olyan kurva jók."
Ken Follet - Edge of Eternity (Az örökkévalóság küszöbén)

A zene mellett, mikor beleástam magam a zenekar történetébe, arra is rá kellett jönnöm, hogy a Beatles megalapulásának és széthullásának története gyönyörű mintája is annak, ami az életben zajlik le velünk, akár párkapcsolatok felbomlásáról, akár gyerekkori barátok elvesztéséről, vagy bármi másról legyen szó. Az, amit létrehoztak, fantasztikus - de ez a gyorsvasút, amire felültek, sebessége miatt viszonylag hamar, 8-9 év alatt elérte a végpontot, és az együttes 1969-ben feloszlott. Nekem ez a keserédesség is hozzátartozik a történethez - de, ha jobban belegondolok, nem része ez mindennek?

Egy évvel a bécsi Paul McCartney koncert után a budapesti Muzikum klubban állok a kicsiny színpad előtt, a barátaimmal beszélgetek. A nézőtéren egyre több az ember, és még mindig lenyűgöz, hogy milyen vegyes a társaság. Vannak itt 60-70 évesek, de 10-12 évesek is, és minden köztes generáció is képviselteti magát. Van aki hátrébb, van, aki előrébb áll, de mikor a színpadra fellép a zenekar, mindenki kitörő lelkesedéssel fogadja őket, ők pedig már kezdik is a koncertet, tökéletesen játsszák, hogy "Back in the USSR", nem tudom, miért ezzel kezdenek, de kit érdekel, isteni szám ez, remek szám, még mindig az, pedig hol van már a Szovjetunió, amiről szól...

Rajongók 1964

Rajongók 2014

A Bits nevű tribute zenekar töretlenül játszik, igazán jó minőségben, én már csak felismerem, minden apró változtatást is, és minden megugrott nehézséget is, felszabadultan nevetek, mikor észreveszek egy kis szövegtévesztést, és minden hibával jobban szeretem ezt az együttest, mert olyan élményt adtak nekem, amire nagy szükségem volt: hódolhatok ennek a zenének, bár nem pörgős ruhában vagyok és a hosszú, feltornyozott, "beehive" haj helyett az enyém rövid és csak felborzoltam, de ugrálok és kiénekelem a tüdőmet, és mindenki tombol, és én nevetek...

Aztán egy kezet érzek a vállamon, és mikor megfordulok, Mr. B. áll mögöttem, még csak pár hete ismerem, de meghívtam, mert miért ne, és  egymásra vigyorgunk, és pár nap múlva majd randira hív, de ez már egy másik történet.

A háttérben a Beatles szól. Mint mindig.

***

"Nagyon örülök, hogy a legtöbb dalunk a szeretetről, a békéről, a megértésről szól. Nemigen énekeltünk arról: 'Rajta, mondjátok meg mindenkinek, hogy kopjon le, és hagyjátok ott a szüleiteket.' Inkább azt mondtuk, hogy 'csak szeretetre van szükség', meg hogy 'adj egy esélyt a békének'. Büszke vagyok rá, hogy az egészet áthatotta a jó szándék. Igen, a Beatles nagy dolog volt."

Paul McCartney - Beatles Anthology (Beatles Antológia)


A Beatles mindig a szeretet fontosságát hirdette, és most nem csak az "All You Need is Love"-ra gondolok. Büszkék voltak arra, hogy soha nem volt destruktív a mondanivalójuk, hogy mindig igyekeztek jó ügyért kiállni (említhetném Lennon "Give Peace a Chance"-ét, Harrison "Bangladesh"-ét, de ezek már a Beatles után születtek - itt van viszont például a "Blackbird", ami a rasszizmus elleni küzdelem biztatására íródott). Számomra azonban egyszerűen olyan sok szempontból fontosak, olyan sok mindent kaptam és kapok mind a mai napig a zenéjüktől, hogy azt mindenképp szerettem volna rögzíteni.

És állítom, hogy az ilyen zenének tovább kell élnie, és meg kell mutatnia, hogy lehet változni, lehet csiszolódni, lehet tovább fejlődni, de szét is lehet hullani, és még az sem jelenti a végét. Számomra óriási élmény, ha valakivel megszerettethetem ezt, akár egy dalt is; mikor a barátaim, akik ha nem is kifejezetten Beatles rajongók, eljönnek velem egy koncertre, és azt látom, hogy jól érzik magukat, ugrálnak és hülyéskednek és - igen - táncolnak, mert "erre a zenére táncolni kell". Életben kell tartani, és emlékezni kell rá.

Érdekes fintora a sorsnak, hogy a Beatles legutolsónak rögzített felvétele a "The End" címet viseli. Ebben a dalban pedig a befejező gondolat...

Na jó. Ennek a meghallgatását már rátok bízom.