Trónok harca, avagy április 8., Magyarország

Ez egy rendhagyó bejegyzés lesz, mivel nem szokásom politikával foglalkozni - igaz, ezt most se szándékozom túlzásba vinni. Nem fogom a kormányt szidni, és nem fogom egyik ellenzéki pártot se felmagasztalni. Ugyanígy azonban méltatni se fogom a kormányt az ellenzék kárára. Nem vagyok politológus, nem követem négy éven keresztül folyamatosan a fejleményeket, nem vagyok tagja egyik pártnak sem.

Bölcsész vagyok - azt nem állítom, hogy bölcs ész is egyben, de tény, hogy mint ilyen humán beállítottságú lény, szokásom sokat olvasni. Hiszem, hogy a könyvek, a narratívák, a sokféle cselekményszál az agy egy fontos részét stimulálják, minket, az ilyen "olvasós" szakot végző embereket pedig arra nevelnek, hogy elsősorban ilyen szövegeket értelmezzünk és alkossunk. Van, aki számokkal tud zsonglőrködni és bonyolult képleteket alkot; van, aki a retorika eszközeit fejleszti tökélyre és szónok lesz; megint más bonyolult műtéteket tud véghezvinni, esetleg óriási felelősséggel a vállán egy irányítótoronyban ül és Airbusokat vezényel le a földre.

Ezek fényében nem tűnik olyan fontosnak, de mégis: van, aki szövegeket és tanulságokat fűz össze, ezeknek a hozadékát pedig igyekszik a való életben hasznosítani.

Rossz tulajdonságaim közé tartozik, hogy kicsit talán túlságosan is hajlamos vagyok összemosni az irodalmat a valósággal. Meg vagyok győződve róla, hogy a történések mögött logika rejtőzik; hogy - ha van ilyen - a felsőbb hatalom leginkább egy íróra hasonlít, aki egy talán soha véget nem érő sorozatot görget maga előtt. A szálak folytonos újrakötésével bonyolítja a cselekményt, néha váratlanul öl meg egy karaktert, és egy addig teljesen lényegtelen mellékszereplőt főszereplővé tesz. Mikor már azt hisszük, fel vagyunk készülve minden fordulatra, kitalál valamit, amire senki nem számított, és aztán, mikor véget ér egy kötet, bizonytalanul várjuk: mikor jön a folytatás?

Nemrég a Facebookon ragadta meg a figyelmemet egy bejegyzés, aminek a hozzászólásait végigolvasva végre nem komorság, hanem jókedv öntött el. Egy játékos felvetésről volt szó, és a Magyarországon április 8-án esedékes választásokkal volt összefüggésben. A hozzászólók feladata annyi volt, hogy egy filmcímmel próbálják meg leírni a közelgő szavazás, és az azt megelőző kampánnyal kapcsolatos eseményeket, esetenként saját érzéseiket.

Mondanom sem kell, az emberek végtelenül kreatívnak bizonyultak, és legtöbbször az általam különösen kedvelt szarkasztikus humort részesítették előnyben. A javaslatok között a következők voltak a kedvenceim:

• Nyomorultak
• Az ördög jobb és bal keze
• A lovakat lelövik, ugye?
• Tizenkét dühös ember
• A tanú

De az abszolút nyerő ez volt:

• Trónok harca

Csendben felnyihogtam jókedvemben. Ez tűnt a legtalálóbbnak mind közül. Sokat nem időztem az oldalon, de ez a hozzászólás velem maradt, és rávezetett valamire, amit talán kötni tudok a való élethez, és a hazámban zajló eseményekhez.

Trónok harca

 "Egy szobában három nagy ember ül, egy király, egy pap, és egy gazdag ember az aranyával. Előttük egy zsoldos áll, közönséges származású, egyszerű észjárású, jelentéktelen ember. Mind a három ember arra utasítja, hogy ölje meg a másik kettőt.

- Tedd meg - mondja a király - mert én vagyok törvényes uralkodód.
- Tedd meg - mondja a pap - mert én az istenek nevében utasítalak.
- Tedd meg - mondja a gazdag ember - és tiéd lesz ez az arany.

Hát mondd meg nekem - ki él és hal meg?"

Kicsit ismételném magam: ahogy a politikát, úgy a sorozatnézést sem szokásom túlzásba vinni, a Trónok harcáról pedig sokáig csak annyit tudtam, hogy minden harmadik oldalon meghal benne valaki, illetve, hogy állandóan közeleg benne a tél ("Egyszer most már megérkezhetne, mert öt évada közeleg", jegyezte meg egyszer egy ismerősöm frusztráltan). Tavaly döntöttem úgy, hogy adok a sorozatnak egy esélyt. És hogy mi sült ki belőle?

Csak hogy letudjam a kérdést, ami már minden Trónok harca-rajongónak ott formálódik a fejében: a könyvvel kezdtem (bölcsész vagyok, rémlik?), és csak miután átrágtam magam az eddig megjelent öt köteten, és kialakítottam magamban a saját szereplőverzióimat, ugrottam neki az HBO-s megfilmesítésnek is. 

Meg kell hogy mondjam: elsőre nem voltam lenyűgözve. A történet sodort magával, és tudtam, hogy nem fogom a kötetet a közepénél a sarokba vágni (volt olyan könyv, amivel ez megtörtént), de nem éreztem azt, hogy minden szabad percemet az olvasásával akarom tölteni. Igyekeztem elkerülni a spoilereket, de ha véletlenül meghallottam valamit, nem fakadtam sírva, és mikor az első főbb szereplő kinyuvadt, nem kaptam agyérgörcsöt a sokktól.

Egy szóval: nem váltotta ki belőlem azt, amit korosztályom egyik nagy kedvence, a Harry Potter igen. (Hedviget én konkrétan megsirattam. 17 évesen.)

De bevallom, a történet lassan kezdett magába szippantani - illetve talán nem is annyira a történet egésze, hanem inkább bizonyos szereplők. Voltak olyan fejezetek, amiknek már szemforgatva vágtam neki (őszintén: Bran és a háromszemű hollója soha nem izgatott különösebben), de olyanok is akadtak, amiknek még éjjel egykor is nekifeküdtem. És tudtam, hogy ha erre képes vagyok, akkor valamit mégiscsak tud a könyv.

Mikor elkezdtem nézni a filmsorozatot, volt olyan szereplő, akit átértékeltem magamban, de alapvető kedvenceim (és kevésbé kedvenceim) megmaradtak.

És hogy mi köze ennek április 8-hoz? Mindjárt mondom.

Mint bölcsész, elkerülhetetlen volt, hogy egy idő után elkezdjem analizálni a történetet; megpróbáltam megfigyelni a dramaturgiát a sorozatban, a cselekményt a könyvben. Figyeltem az író, George R. R. Martin stratégiáit, és azt, hogy ezek vajon mennyiben valósultak meg a képernyőn. (Egy megjegyzés: elismerésem a sorozat íróinak, mert röviden az a véleményem, hogy egy terjengős regényt bámulatosan hatásosan sikerült lerövidíteniük, anélkül, hogy az embernek hiányérzete lenne az elvesztett szálak miatt. Megjegyzés vége.)

A magyar Trónok harca és jaj, de unom a politikát...

Március 15-e úgy érkezett el, hogy a Trónok harca harmadik évadának közepén jártam, délelőtt pedig épp a városba készültem, hogy a magam módján megemlékezzek nemzeti ünnepünkről. Nem sokszor kerülök különösebben hazafias hangulatba, de aznap valamiért készülődés közben az István, a király zenéjét hallgattam otthon. Jót mosolyogtam némely szöveg aktualitásán ("Mondd, te kit választanál?", ugyebár), aztán útnak indultam.

Már a városban jutott eszembe, hogy, ha nagyon akarnám, az István, a királyról tulajdonképpen kijelenthetném, hogy ez a magyar Trónok harca. Van benne rokonviszály, cselszövés, árulás, gyilok, sőt, még az idegen istenek is megjelennek. Ha kicsit megerőltetem magam, még a mindenkit fenyegető külső ellenséget is bele tudom passzírozni, azt hiszem. Csak a mi rockoperánkban többet énekelnek, mint a fantasy-lovagregényben, és az egyetlen folytatás, ami íródott hozzá (Szörényi-Bródy: Veled, Uram!) nem tett rám túl mély benyomást.

A Trónok harcában - ha valaki nem tudná - több család, örökös, illetve azok zászlóvivői versenyeznek a Hét Királyság trónjának megszerzéséért, amire (az első könyv végén) egy sokak által törvénytelen származásúnak minősített, kegyetlen gyerekkirály kerül. A viszálykodó családok között akad közelebbi és távolabbi rokon, akad olyan, aki az előző dinasztiához tartozik, akad, aki bosszút akar, akad, aki csak hatalmat, befolyást, de olyan is van, akit mindez nem érdekel, csak minél előnyösebben akar kikerülni a fennálló helyzetből. Akad, aki nem foglal vagy nem foglalhat állást, akadnak olyanok, akik önmagukat szervezik csapatba, meg jószerével olyanok is, akik vakon követik azt, aki a seregük élére áll, még akkor is, ha az előtte az ellenségük volt.

Már nem azért, de ez nekem elég ismerős a való életből, bár igaz, mi nem vagdossuk le karddal az ellenségek fejét és fel sem négyeljük őket hogy aztán a négy legmagasabb vár fokán szolgáljanak elrettentő példaként. De a taktikázás, az óriási sakkjátszma szerintem sokban hasonlít bármilyen modern, hatalomért folytatott harcra.

Ahogy a sorozatot nézem, azon gondolkodom: én kinek drukkolok? Ki az, akit szívesen látnék azon a nyomorult trónuson, ki az, aki tényleg megérdemli? Van olyan, akit a leghatározottabban elutasítok, természetesen, de sok az olyan karakter, akit nehéz beskatulyázni. Itt van például Stannis (elnézést azoktól, akik nem ismerik a sorozatot - röviden: Stannis az előző, gyanús körülmények között elhalálozott király idősebb fivére. Ha a jelenleg uralkodó dinasztia sarjáról bebizonyosodik, hogy törvénytelen származású, a trón jog szerint Stannist illeti). Stannis nekem nagyon ambivalens karakter: egyrészt minden azt sugallja róla, hogy korrekt és az igazságra törekszik, ennek ellenére nem ébreszt rokonszenvet az olvasóban. Bizonytalan, könnyen befolyásolható, és, bár nem tűnik túl lelkesnek, mégis, mikor szóba kerül, hogy ő üljön a  trónra, makacsul kitart amellett, hogy márpedig neki kell, mert az őt illeti.

Sok az ilyen karakter. De lassan kikristályosodott bennem, hogy kit szeretnék győztesként látni a történetben. Talán nem túl meglepő, mikor azt mondom, hogy ez a személy Daenerys Targaryen lenne, az előző dinasztia utolsó életben maradt leszármazottja. Egy lány, egyébként.

Daeneryst egyetlen dolog különbözteti meg a többi jelölttől, és szerintem ez a kulcs. Egyedülálló tulajdonsága egy egyszerű tényen alapszik:

Daenerys azelőtt tesz le valamit az asztalra, mielőtt igényt formálna a trónra, nem pedig fordítva.

Ennyi.

Minél többet gondolkodom raja, annál inkább világos számomra, hogy - ha van egyáltalán ilyen - ez lehet George R.R. Martin tollvonásainak egyik húzó ereje. Daenerys az egyetlen, aki már akkor bölcs királynőként viselkedik, mikor még meg sem érkezett arra a kontinensre, ahol vágyott királysága fekszik. Ő az, aki eleinte a társasjáték startmezején ragad, és aki mind fizikailag, mind támogatottságilag a legtávolabb esik a Vastrónustól. Egyedül, mindössze egy pici khalasar (lovas népből álló csoport) élén indul el, és  mindent a semmiből teremt meg. Olyan húzásai vannak, ami a többi bemutatott hadvezér bármelyikének becsületére válnának, pedig - ahogy szarkasztikusan hangoztatja - ő csak egy "fiatal lány, és mit sem tud a háborúról".

De, ahogy mondani szokás: innen szép nyerni.

Az egyik legzseniálisabb jelenetben Daenerys, annak érdekében, hogy hadsereget állítson fel maga mögött, kénytelen rabszolgákat vásárolni egy nagyvárosban. Hiába ellenzi a rabszolgaságot, nincs más választása, és a cél érdekében még az egyik, felbecsülhetetlen értékű sárkányát (amiből mindössze három létezik ebben az egész fantáziavilágban) is áruba bocsájtja. Ezen a ponton én elborzadtam: úgy éreztem, ez a tökéletes karaktergyilkosság. Elbúcsúztam Daenerystől, mint legkedvesebb szereplőm.

De hogy mi a poén?

SPOILER

Daenerys, abban a pillanatban, ahogy átadják neki a 8000 rabszolga irányításának jogát, megparancsolja nekik, hogy öljék meg korábbi rabszolgatartóikat. Sárkánya, mivel nem rabszolga, saját kénye-kedvének eleget téve hamuvá égeti fogvatartóját és pár perc leforgása alatt már ismét Daenerys tulajdonában van; a hercegnő pedig, amint a város összes rabszolgatartójával végzett, azonnal felszabadítja seregének minden tagját, és szabad akaratuktól teszi függővé azt, hogy csatlakoznak-e az ő ügyéhez vagy sem.

SPOILER VÉGE

Daenerys az egyetlen, aki életeket kímél meg, rabszolgákat szabadít fel, megteremti magának, amire szüksége van; aki folyamatosan kockáztatja a saját életét, és aki újra és újra képes beépíteni stratégiájába korábbi tapasztalatait; aki tényleg az uralkodás irányába halad - nem csak külsőleg, de belsőleg is. Véleményem szerint az összes többi szereplő elbukik egy ponton: esküt szegnek, kegyetlenkednek, rossz döntéseket hoznak, és még ha jó szándékúak is, nem tanulnak korábbi hibáikból.

Még nem láttam a sorozat hátralévő három évadát, és a történet végleges befejezése is várat még magára. De az biztos, hogy én Daenerysnek drukkolok, továbbra is.

És hogy mi köze ennek a politikához?

Nem könnyű eldönteni, kire szavazzunk. Szerencsére nekünk nem kell lóhátra ülnünk és véres háborúkat vívnunk, és még nagyobb szerencse, hogy a hatalom öröklődés helyett választás útján kerülhet annak a kezébe, aki arra a legméltóbb. A Trónok harca végső soron ezt tanítja: vezetőinket rátermettség alapján kell választani, nem esztelen hagyományok, automatikus öröklődés vagy - ha már itt tartunk - félelem alapján.

Mert tulajdonképpen már az első könyvben megtanulunk egy fontos leckét. Emlékeztek a zsoldosra, aki a király, a pap, és a gazdag ember előtt áll? Egyiküket meg kell ölnie. Ki lesz az?

"-Hát mondd meg nekem - ki él és hal meg?
- Az a zsoldostól függ.
- Tényleg? Ha a hatalom azok kezében van, akik kardot viselnek, miért teszünk úgy, mintha a királyok uralkodnának? A hatalom mulandó, egy árnyék csupán. A hatalom ott van, ahol hisszük azt."

Annyira szeretném, ha lenne egy Daenerysünk. Talán egy nap lesz is.

De addig is - és ez lenne a lényeg - menjetek el szavazni. Mert hálásnak kell lennünk azért, hogy megtehetjük, és épp ezért, élnünk kell a lehetőséggel. Ne kényelmesedjünk bele a demokráciába, ne legyen a hatalom magától értetődő, kihívásmentes. A legnagyobb tiszteletem azoké a diákoké, akik március 15-én úgy mentek el tüntetni, hogy - mint kiderült - sokaknak még nincs szavazati joguk. Azt hiszem, ha ők kitartanak, és óvakodnak az apátiától, a legrosszabb dolgok elkerülhetők lesznek.

Én mindenesetre az alapján fogok szavazni - mikor április 8-án reggel ott állok majd Tokióban, a magyar nagykövetségen, nyaralásomat megszakítva, hosszú órákkal azelőtt, hogy Magyarországon felkelne a nap - hogy ki az, aki elvetette bennem a bizalmat. Ki az, aki olyat tett le az asztalra, ami jogosulttá teszi a kormányzásra? Ki játszhatná Daeneryst, ki, ki, ki...