És persze 2001 óta mindig lehetett várni a következő filmet.
Illetve az egyik évben megjelent két kiskönyv, amiket egy vérbeli rajongó nemcsak hogy megvett, de többször is újraolvasott, nemtörődve azzal, hogy az egyik lényegében egy sporttörténeti könyv, a másik pedig egy állathatározó.
Az állathatározóból nőtte ki magát a Legendás lények és megfigyelésük c. film, amire én szerdai moziélményem óta mint CGI állatsimogató gondolok. A film persze nem a kiskönyvből készült, hiszen egy IMAX mozira tervezett ötrészes (!) blockbusternek épkézláb sztori kell. És most először úgy léphetünk a varászvilágba, hogy nem hasonlítgathatjuk össze az ott ábrázoltakat az olvasottakkal, és nem igazán mondhatjuk, hogy mi máshogy képzeltük el mondjuk az amerikai Mágiaügyi Minisztériumot (Macuza), mert hát őszintén szólva halvány lila gőzünk se volt róla, hogy ott is van ilyen.
A Harry Potter sorozatnak van azért már pár csápja a jelenlegi világban is (Pottermore, The Cursed Child, illetve, hogy senkinek nem kell magyarázni a "mugli", "kviddics" vagy "kvibli" szavakat), de szerintem ez a mostani az, ami az utolsó film óta valamit tényleg megmozgatott a szívemben, és picit - picit! - vissza tudta hozni azokat az éveket, amikor éjféli premierekre rángattam a hozzám közelállókat tizenévesen.
A Legendás állatok és megfigyelésüket szinte kötelező dolog IMAX moziban nézni. Én összesen háromszor jártam ilyen moziban a mostani látogatással együtt, de csak most értettem meg, mire az a nagy felhajtás. Varázslatos dolog szó szerint "belépni" a hihetetlen részletességgel megálmodott környezetbe és az arcunktól pár centire lebegő kis színes varázslény-izéhez közelebb hajolni, hogy minden részletét megvizsgálhassuk. Lenyűgöző dolog jobbra-balra forgatnunk a fejünket a Macuza épületében Goethe Salamanderrel (Eddie Redmayne) tökéletes összhangban, pont úgy, mint a 11 éves Harry Potter tette az Abszol úton mikor még kicsik és tudatlanok voltunk. Vagy nyúlkálhatunk hülyén magunk elé, hogy megsimogassuk a (végre teret kapó!) orrontó furkászt (aki a lopásmániájával engem kísértetiesen emlékeztetett a kutyámra...). És persze a székünkbe kapaszkodhatva szárnyalhatunk keresztül New York 1926-os változatán is, miközben virul a fejünk.
Szóval a film maga a tökély?
Nem. Bár a történetet Rowling írta (nem úgy, mint a boltokba került "nyolcadik Harry Potter könyvet"), én egyedül annak a nagy sötét izének (majd megnézitek, nem vagyok poéngyilkos) a lélektani magyarázatában véltem felfedezni a klasszikus rowlingi mélységeket, mikor azt mondjuk: oké, oké, jópofa ez az egész, de várjunk csak, ez valahogy a való életben is így van...). És író ide vagy oda, engem kifejezetten zavar, hogy ötrészesre tervezik a történetet. Értem én, hogy Hollywoodnak nagyon megéri ez, de azért ötször... ez kicsit olyan, mint szakítás után mondjuk még kétszer összejönni az exünkkel, hogy biztosak legyünk benne, hogy vége. Ráadásul én egyelőre nem látok olyan sok potenciált a regélésben, bár tudom, ennek a résznek annyi volt a feladata, hogy ismertesse az új felállást és a főszereplőket (akikkel egyébként én kivétel nélkül meg voltam elégedve).
Sajnos a filmkészítőknek sikerült megtartani David Yates rendezőt, aki az utolsó négy Potter filmet jegyezte, és aki soha nem lopta be magát a szívembe. Van ezeknek a nagy látványos filmeknek egy nagy látványos hibája, mégpedig, hogy mintha csak és kizárólag a moziélményre gondolnának a készítők. Gyerekek, ezek a mozikból pár hónap alatt kifutnak, és én azokért a filmekért tudok igazán lelkesedni, amik otthon is lekötnek és élvezhetők. Na most David Yates szereti a filmeket 80%-ban sötétben forgatni (vagy valami olyan hülye megvilágításban, hogy esküszöm, olyan, mintha napszemüveg lenne rajtam), és ezért otthoni nézésre teljesen alkalmatlanná teszi a művét. Én az első négy Potter-filmet szeretem igazán, mindegyiket másért. Számomra az igazi hangulat Yates-el elveszett, és sajnos ez a keserű szájíz itt is megvan (személyes véleményem szerint a tökéletes rendező Alfonso Cuaron volt, aki az Azkabani fogolyért felelt).
No de lapozzunk. Egy szót szólnék még a zenéről, ahol viszont hálistennek változtattak a zeneszerzőn és így sokkal karakteresebb lett az aláfestés, mint az utolsó Harry Pottereknél, illetve a CGI felelősök mellbevágó kreativitásáról - én egy idő után már nehéznek is találtam az újabb és újabb lényeket befogadni (pedig forgattam a tankönyvet eleget!).
Összességében ez a film elsősorban élmény, és csak másodsorban mozi, történettel. Azt ajánlom, ha megnézitek (nézzétek meg) engedjétek, hogy beszippantson. Vigyorogjatok gyerek módra mikor felteszitek a 3D-s szemüveget, dobbanjon meg a szívetek a WB logó és a jólismert zene hallatán és bólintsatok össze tudálékosan a mellettetek ülővel, mikor tudjátok: hát igen, bizony, jól teszi a film, hogy nem magyarázza meg a Merengő, az Alohomora vagy a hoppanálás mibenlétét, hiszen ha valaki ért ehhez, akkor azok mi vagyunk.
Hiszen - lényegében - ezért készült ez a film.
P.S. Úgy sejtem, lesznek sokan, akik összehasonlítgatják majd a Legendás állatok filmet a Hobbittal. Én nem vagyok Gyűrűk ura rajongó, de kommentben érdekelne, szerintetek melyik állja meg jobban a helyét mint "előzményfilm".
