.
.
.
Ugye?
Ugye.
Ugye hogy éreztük már hasonlóan magunkat, mint most, az új Harry Potter "könyv" (színdarab) olvasása közben?
Jó, lehet, csak én vagyok így vele. De nekem határozottan az volt az érzésem: Simba felnőtt, csak épp rakoncátlan lány helyett Harryt egy nehezen beilleszkedő fiúval áldotta meg az ég, aki ráadásul a pária Mardekárba kerül és a legjobb barátja Draco Malfoy fia, Scorpius lesz. Az eltérés az Oroszlánkirály 2-höz képest csak annyi, hogy itt a két főszereplő között nem szövődik szerelmi szál, amúgy minden stimmel: a szülők árnyékában élés, a "sötét" és a "jó" oldal kibékítésére tett próbálkozások, meg persze a szigorú apuka, akit valahogy egyáltalán nem ilyennek ismertünk meg eddigi élete során...
Sajnos - vagy nem sajnos - a darab írója (NEM J.K. Rowling) elfelejtette, hogy olvasói és nézői körülbelül 15 éve ismerik Harry Pottert és elég tiszta képük van arról, hogy a karakter milyen helyzetben hogy viselkedne, mit tartana helyesnek. Én például nem tudom elképzelni, hogy Harry ilyet mondjon a saját fiának, hogyaszondja:
HARRY: You know what? I'm done with being made responsible for your unhappiness. At least you've got a dad. Because I didn't, okay?
ALBUS: And you think that was unlucky? I don't.
HARRY: You wish me dead?
ALBUS: No! I just wish you weren't my dad.
HARRY: Well, there are times I wish you weren't my son.
Mindezt attól az embertől, aki a legjobb barátjánál se ment a lehülyézésnél messzebb a Tűz Serlegében. Ugyanilyen nehezen látom magam előtt, ahogy Harry eltiltja Albust az Ő legjobb barátjától, Scorpius Malfoytól. (Vagy ha igen, már meg is szólal a fejemben az Oroszlánkirály 2 száműzős jelenetének zenéje...)
A sztori hiteltelensége sajnos más téren is megjelenik. Ron bohóccá alacsonyodik, Albus testvéreiről, a két másik Potter-gyerekről (Lily és James) szinte semmit nem tudunk meg, az események is kuszák kicsit. A harmadik próbánál például Ludo Bumfolt kijelenti, hogy a labirintus "él" és mozog - ez mind szép és jó, de, ha visszaemlékszünk, az akadály ezen tulajdonsága csak a filmbe vitt extra elem volt anno, a könyvben szó sem volt hasonlóról. Ott a labirintus nyugton maradt, csak varázslények nehezítették a feladatot. A másik példa inkább a sztori logikátlanságát illusztrálja: a szexuálisan túlfűtött Hisztis Myrtle egész nyugodtan leküldi a lefolyón Albust és Scorpius a tó irányába a második próbánál. Hogy miért nem tudtak a gyerekek egyszerűen lesétálni a vízhez, illetve hogy miféle lefolyó az, amibe két 14 éves fiú befér, és hogy miért kellett ebbe belekeverni egy mosdót, érthetetlen.
Illetve jó, persze, értjük. De itt válik borzasztóan erőltettté a nosztalgia.
Egyébként - hogy jót is mondjak - a történet alapötlete nem lenne unalmas, valószínűleg az írók igyekeztek a hét könyv során megjelenő egyik legizgalmasabb varázsvonatkozást, az időutazást kiaknázni. Kár, hogy ilyen bugyután. Aki ugyanis kicsit is járatos Harry Potter-dolgokban, már az elején tudja, hogy mennyire halva született ötlet Cedric Diggory megmentése huszonvalahány év távlatából - és a történet itt is sokat veszít abból a szép, összefüggő logikából, amik minden Potter-könyvben végig követhetőek voltak, és megajándékozták az olvasót egy "aha-élménnyel" az utolsó fejezetekben.
Persze az, hogy a darab felében a múltba utazgatunk vissza, kényelmes megoldás lehetett az írónak, Jack Thorne-nak, aki annyi fáradságot se vett, hogy legalább a rendezői utasításon változtasson - a sokadik időutazásnál már bosszantó a "time stops. And then it turns over, thinks a bit, and begins spooling backwards...etc." monoton ismétlődése. Harry Potter könyvnél soha nem ugrottunk át sorokat unalmunkban, ugye? Sajnálatos továbbá, hogy Rowling zseniális karakterábárzolása nem tudott a színdarabban megjelenni - tudom, tudom, nem ő az író, ő "csak" áldását adta a történetre, de nélküle fájóan egysíkú az összes karakter, régiek és újak egyaránt - esetleg Hermionét kivéve, aki megjelenik mint Mágiaügyi Miniszter, tanár és földalatti lázadó is. Talán színpadon jobban működnek...?
Persze az, hogy a darab felében a múltba utazgatunk vissza, kényelmes megoldás lehetett az írónak, Jack Thorne-nak, aki annyi fáradságot se vett, hogy legalább a rendezői utasításon változtasson - a sokadik időutazásnál már bosszantó a "time stops. And then it turns over, thinks a bit, and begins spooling backwards...etc." monoton ismétlődése. Harry Potter könyvnél soha nem ugrottunk át sorokat unalmunkban, ugye? Sajnálatos továbbá, hogy Rowling zseniális karakterábárzolása nem tudott a színdarabban megjelenni - tudom, tudom, nem ő az író, ő "csak" áldását adta a történetre, de nélküle fájóan egysíkú az összes karakter, régiek és újak egyaránt - esetleg Hermionét kivéve, aki megjelenik mint Mágiaügyi Miniszter, tanár és földalatti lázadó is. Talán színpadon jobban működnek...?
Nem mondom, hogy nem lapozgattam többé-kevésbé izgatottan a történetet, de ez az izgatottság oldalról oldalra csökkent. Sajnos az általános benyomásom az volt: egy igénytelenül megírt fanfictiont olvasok, ahol erőltetett szereplők erőltett megoldásokkal próbálnak valami hősi dolgot véghezvinni, kétségbeesetten kapaszkodva a nosztalgiába, időről-időre alternatív múltat létrehozva felülírni a nézők emlékeit is egy olyan sorozatról, amit szerettünk. Véleményem szerint a nosztalgia értelmetlen, legalábbis ilyen formában: ha már nyújtjuk a Harry Pottert vagy J.K. Rowling munkásságát, olvassuk el az írónő más témában íródott könyveit (Általános üresedés, Kakukkszó, Selyemhernyó, stb.) vagy várjuk érdeklődve a télen érkező Legendás állatok és megfigyelésük mozit. Ne a Trimágus Tusára utazgassunk vissza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése