Ízek, imák, szerelmek - MÁSODIK RÉSZ

3. nap: Ras-al-Khaimah – Khasab

Mikor a nap a legmagasabban áll, én épp az apró erkélyen egyensúlyozok és fülelek. Eltűröm az égető forróságot, a vibráló levegőt, és picit elhagyom a légkondi vigyázó zümmögését.

Épp a déli ima ideje van, és szeretném egy kicsit hallgatni.

Kilátás.

Az iszlám vallás egyik alappillére a napi ötszöri ima. Bevallom, mikor iskolásként a fejünkbe verték a különböző vallások legfontosabb kitételeit, furcsának találtam ezt a gyakoriságot. Minek napi ötször imádkozni? Lehet ennyi mondanivalónk egy felsőbb hatalomnak egyetlen nap alatt? Ennyi mindent lehet megköszönni?

Vagy ennyi minden miatt lehet panaszkodni?

Látogatásom harmadik napjának elején járok, és a müezzin hangja még felettébb egzotikus színfolt a mindennapokban. Egyszerre kísérteties és megnyugtató: előző este, mikor a már sötétedő tájon vágtunk át és meghallottam az imára hívó szót, Mr. B. lehúzta egy kicsit az ablakot, hogy fülelhessek. Emberek épp nem nagyon voltak körülöttünk és maga a táj is kopárabb volt, néhány lakatlan házzal megspékelve, így talán érthető a kísértetiesség.

A mecset kellően messze van ahhoz, hogy ne ébredjek fel reggel négykor.

De miért mondom, hogy megnyugtató?

A történetnek ezen a pontján ezt még nehezen tudom megfogalmazni. De ahogy telnek a napok, rájövök majd, hogy az imádságok mintha keretbe foglalnák a napot, nem hagyják magára az embert. Mindig emlékeztetnek rá, hogy egy felsőbb hatalom figyel minket (vagy legalábbis, hogy sokan élnek ebben a hitben), és emlékeztetnek rá, hogy kicsit talán jót tesz néha feljebb emelnünk a tekintetünket a cipőnk orránál.

Halványan eszembe jut, hogy vajon a harangzúgás miért nem vált ki belőlem hasonló érzéseket. De aztán legyintek. Talán csak annyi a nyitja, hogy az itteni hívás emberi hangon szólal meg.

***

Mielőtt RAK-ba költözött volna, Mr. B. két évig a szomszédos országban, Ománban élt. Ott se a fővárosban, Maszkatban, hanem egy délebbre eső, kisebb városban. Sajnos ez a hely túlságosan messze esik tőlünk ahhoz, hogy meglátogathassuk, de Omán érdekes ország: tulajdonképpen két részben létezik. Bár az EAE-től keletre fekszik, egy kis csücske megtalálható a „fő” országtól elvágva, az EAE-től északra is. Így, ha valaki az EAE-n belül észak felé igyekszik, egy idő után azt fogja észrevenni, hogy mielőtt eléri a Perzsa-öböl és az Ománi-öböl találkozásának pontját, országhatárhoz ért.

Útitervünk.

Mivel ez sokkal közelebb esik hozzánk, mint az ország bármelyik másik része, beleértve Maszkatot, úgy döntünk, rövid látogatást teszünk Ománnak ebben a kis csücskében. Előtte azonban még megállunk egy kis indiai ebédre a lakóparktól nem messze.

Borzasztóan élvezem, hogy Mr. B. útmutatását és helyismeretét követve olyan helyekre teszem be a lábam, ahová egyedül biztos nem lenne affinitásom bekukkantani. Mert hát itt azért többségben férfiak vannak, egyszem nőként ez kicsit fura, ki tudja, milyen módon készül az étel, amiről ráadásul nem is tudok érdemben nyilatkozni, hiszen indiait csak néhányszor ettem, és különben is mindig valaki más segített választani az étlapról.

Ezt a helyet – egy jellegtelen kis bódé-szerűség még sok jellegtelen pici étterem és bolt sorai közt – kék UV fény világítja be, és mikor a tulajdonos meglátja, hogy egy nő is érkezik, rögtön a „családi” részre terelne minket. De aztán Mr. B. jelzi, hogy erre semmi szükség, és visszaülünk a rendes étterem részlegre (ahol a fény is erősebb).

A rendelést Mr. B-re bízom, aki Chicken Biryamit kér mindkettőnknek. Természetesen kézzel eszünk, ahogy azt az indiai étel megköveteli, minek bajlódjunk az evőeszközökkel, és különben is, van fenntartva külön kézmosó rész. A csirkéhez kapott szószok egyike túl csípős az én ízlésemnek, de a másikkal elvagyok, és – egy életem egy halálom – nekilátok az ebédnek.

Ebéd az ománi út előtt.

Ami teljesen rendben van, egyébként. Semmi furcsa, európai gyomrot megviselő íz vagy szag, és annak ellenére, hogy poros földút terül el az étterem előtt, minden tiszta és rendezett. Egy újabb példa arra, hogy a sztereotípiák elég megalapozatlanok tudnak ám lenni. És van még egy dolog, ami tetszik: itt nem divat borravalót adni! Én ennek csak örülök, úgyis mindig csak stresszelek rajta, eleget adtam-e. Legutóbb Londonban volt kellemetlen tapasztalat, amikor rádöbbentem, hogy egyébként is korlátozott matematikai tudásomat végképp megakasztja, hogy még a váltópénzt is bele kell kalkulálnom a 12%-ba. Szégyen, nem szégyen – én író vagyok, nem matematikus, na.

A késői ebéddel gyorsan végzünk, és tényleg csak egy kicsit izgulunk, hogy a gyomrunk nem adja-e majd meg magát az elkövetkező autóúton Ománba.

***

Ománról egyébként semmit nem tudtam, mielőtt Mr. B. oda nem költözött. Akkor azért utánanéztem, mégis hol folytatja majd az életét, mire „cseréli fel” Budapestet. Nos, Omán az Emírségektől keletre, Jementől északra fekszik, és ha kelet felé hagyjuk el a partjait (és kitartóan úszunk), Indiában lyukadunk ki. Államformája szultánság, vagyis abszolút monarchia. Jelenlegi uralkodója Kábúsz bin Szaíd Ál Szaíd, aki állítólag nagyon kedveli az operát... Az ország fizetőeszköze a rial. Egy rial pedig (nagy levegő) nagyjából 720 forintnak felel meg.

Lassan közeledünk Ománhoz.

És van egy Salalah nevű városuk valahol a jemeni határ közelében, ami szerintem rendkívül mulatságos, és egyszer szívesen meglátogatnám, már csak a vicc kedvéért is, de ez nem olyan fontos.

Az már annál inkább, hogy gyönyörű hely.

***

A táv, amit autóval tervezünk megtenni, nem nagy – nagyjából 80 km – de az út lényegében egy kacskaringós szerpentin, és fogadok, hogy ennél fantasztikusabb autóúton nem nagyon fogok végigmenni életemben. Ahogy közeledünk a határhoz, nem győzök fotózni és videózni. Jobb oldalról az Alpokkal egyenértékű, csak épp teljesen kopár hegyek határolják az utat, balról pedig…

Igen, igen, már megint a naplementével jövök, de higgyétek el, ti is így lennétek vele, amikor egy végtelen tengert bámulhattok, ráadásul egy teljesen idegen tengert, ami fölött már megint úgy megy le a nap, hogy szégyellje magát, mert ilyen nincs. Meseszerű, szürreális élmény, hogy itt vagyok, hogy kivel vagyok itt, és hogy hova tartok. És ehhez adja a háttérzenét a táj, ami folyamatosan elkápráztat.

 

Az úton egyébként nem jellemző az idegeskedés – van, aki szinte hosszában sétál rajta, olyan nyugalommal, mintha egy tavaszi mezőn andalogna. Mr. B. közben azzal szórakoztat, hogy anekdotákat mesél ománi jogosítványának megszerzéséről – kezdve azzal, hogy az utcán járkálókra az oktató lazán rárántotta a kormány („Touch him little, he learn! Why slow traffic like that?” felkiáltással), egészen addig, hogy sörrel kínálta a váltóval küszködő Mr. B-t:

-  Elváltottam valamit – mondja – mire ez odaszól, hogy „Why stress? No stress! You want beer?”. És elővesz a hátsó ülésről, a hűtőtáskából egy sört.

Érted? Az autós oktató.

- „Drink beer, no stress after”, mondja. Nem akartam neki most elkezdeni magyarázni, hogy nem stresszelek, dehát csak a 15. órája vezetek (bazdmeg).

-  És mi lett?

-  Mondtam neki, hogy nem, köszi, köszi, de most nem.

-  Hát nem szívbajosak.

-  Ezek? A világ összes ideje az övék.

Közben megint lehagyunk egy veszélyesen lassan döcögő motor-szerű járművet.

Csak nyugodtan.

***

A határ átlépése kicsit hosszadalmas, de ha nem az esti, hanem a reggeli órákban érkezünk, még több időnket vitte volna el a dolog. Így is kétszer kell kiszállnunk az autóból – egyszer az Emírségek oldalán, hogy kiengedjenek minket („Me resident, she tourist”, szól a leegyszerűsített magyarázat a határőrnek), egyszer pedig Ománban, ahol ki kell töltenünk egy papírt és 25 rialt kell fizetnünk a turistavízumért.

Az üvegablak mögött egyenruhás, komoly, fiatal férfi ül, az ablakra kézzel (!) van kiírva, hogy nemrég megváltozott a rendszer: a rövid, csak pár napra szóló vízumot eltörölték, ezért a magas ár. Én nem igazán tudom követni, milyen kártyát, igazolást kell leadni (pl. a bérelt Toyotáról, amivel közlekedünk), de Mr. B. „no stress” üzemmódban él és amúgyis ismeri a járást. Mire feleszmélek, már azt meséli a határőrnek, hogy két évig élt és dolgozott Ománban. Utána pedig – mivel az unalmas órákat is el kell ütniük valahogy a határőröknek és a háttérben focimeccset néznek – arra terelődik a szó, hogy ki melyik csapatnak szurkol. (Bayern München? Real Madrid? Bocsánat, Mr. B, de a csapatok neve nekem háttérzaj volt, ha megölsz, se tudom, kinek mi volt a kedvence…)

Mosolyogva állok Mr. B. mellett. Mindig sütkérezem az olyan helyzetben, amikor valaki bevezet az ilyen extrovertált emberek által látott világba, ahol le lehet állni beszélgetni a szigorú határőrrel (aki hirtelen már nem is tűnik annyira szigorúnak, sőt, mintha egész laza lenne…), és nem a csendes visszahúzódás az alapértelmezett funkció. Én nagyon szeretnék ilyen lenni néha – így sokkal érdekesebb az élet – de azt hiszem, amellett, hogy eleve csendesebb típus vagyok, a görcs is túl sok bennem még. Ez kiábrándító érzés tud lenni, főleg, ha közben annyira próbál az ember változtatni ezeken a dolgokon.

Mr. B. viszont rögtön összebarátkozik mindenkivel, ezt máskor is tapasztaltam, és én, akarom vagy sem, vonzódom az ilyen emberekhez. Mert mellettük rengeteg olyan élményben van részem, amiket egyedül nem élek át. És talán az is ott van, hogy minden ilyen élménytől többnek érzem magam, és próbálok abban bízni, hogy legközelebb én is így fogok „rímelni” egy másik emberre, vagy a helyzetre.

Persze Mr. B. utána az autóban megjegyzi, hogy az omániak egyébként is nagyon kedvesek és nyitottak. „Mikor beszélgetsz határőrökkel fociról meg haverokról?”, teszi fel a költői kérdést mosolyogva.

Én is mosolygok. Látom, mennyire imádja ezt az országot. És azt hiszem, nekem is tetszeni fog.

***

A nosztalgia kiváltója, a Lulu Hypermarket.

Mire megérkezünk a Khasab Hotelba, elég fáradtak vagyunk, de nem mondunk le arról, hogy még valami vacsorát szerezzünk magunknak. Először egy szupermarketet találunk, ami a Lulu Hypermarket nevet világítja zölden az éjszakába (Mr. B. nosztalgikus lelkesedéssel nézegeti a boltot, mivel ománi tartózkodása alatt jól megismerte ezt a láncot). A Lulu (ami egyébként gyöngyöt jelent) belülről előszörre nem sokban különbözik egy Spartól (eltekintve attól, hogy a parkolójában nemcsak autók, de kecskék is előfordulhatnak), bár a gyümölcsös/zöldséges pult háromnegyede számomra ismeretlen dolgokból áll, szintúgy a fűszeres. Halból bőséges a felhozatal, ellenben a vízijátékok (pl. gumimatrac) dobozán szereplő kisfiúnak és bikinis anyukájának meztelen testrészeit fekete alkoholos filccel satírozták ki.

When you see it...

Vacsora helyett gránátalmalevet veszünk (jó édes, bár Mr. B. szerint az araboknál nem létezik olyan, hogy „túl édes”), és egy helyi férfi útmutatását követve eljutunk a költőien csengő Bassa Beach-re, ahol szabad tűzön sütik a húst (tippünk szerint bárányhús lehet). Néhányan már ott ücsörögnek a homokban a gyékényükön és vízipipáznak, megy a hétvégi chill. Mr. B. csatlakozni óhajt a hangulathoz, úgyhogy előveszi a saját gyékényét és mi is letelepszünk. A vendégek közül az egyik odajön hozzánk két gerezd gyümölccsel, amit nem tudok beazonosítani. „Omani food, very good!”, mondja. Megköszönjük, megesszük. Sárgadinnyére emlékeztet, nagyon finom.

A húshoz ingyen hozzák a chai-t (ó, boldogságok boldogsága!), és már megint nem bírom abbahagyni a vigyorgást. Az utazásom harmadik napján sokadjára mondom ki azt, amivel a legjobban ki tudom fejezni a csodálatomat, a boldogságomat és a hálámat.

-  Ezt otthon senki nem fogja nekem elhinni.

Persze, hogy ez jut eszmbe. Jó hogy! Ahogy ott ülünk törökülésben egy ománi tengerparton a helyi sülthúst eszegetve, a csillagok alatt, a Perzsa öböl partján, egy törékeny ismeretséget maximálisan kihasználva, együtt… 

A hússütés magasfoka: Bassa Beach.

Ezt még én sem hiszem el.

A vacsoránk: gyékényen fogyasztott hús és chai. (Aka "Minek ide köret?")

***

Mikor visszatérünk a szobánkba, Mr. B. még egy érdekességet mutat nekem. A plafon közelében a falra festve egy kicsi nyíl található.

- Az a nyíl (a quibla) azt mutatja, merre van Mekka. Arrafelé fordulva kell imádkozni – mondja.

Bár nem vagyok muzulmán, azért tetszik az útmutatás. Legalább megmutatja, merre köszönjem meg az elmúlt három napot.

Elégedetten és jóllakottan.

4. nap: Perzsa-öböl – Bukha – Ras-al-Khaimah

Reggel négykor a müezzin hangjára ébredünk, ami olyan hangosan szól, mintha a mecsetet a fürdőszobába építették volna. Majd’ kiesünk az ágyból, és pár hagyományos magyar káromkodással válaszolunk a szent szövegre… de én igazából inkább találom mulatságosnak. Különben is, csak elkezdődött egy újabb nap, amit alig várok, és még úgyis visszaalhatok.

Ez aztán olyan jól sikerül, hogy kicsit elalszunk, a reggelit csak belapátoljuk (a legjobban az ananászlekvár ízlik) és már ülünk is be az autóba. A mai napra Mr. B. hajókirándulást szervezett, és én nem tudom, mit várok jobban: az egész napos ringatózást, a titokzatos dhow hajót, a delfinlest, vagy a tengerben úszkálást.

Mondjuk először meg kell találnunk magát az apró utazási irodát (Khasab Dhow Cruises, vagy valami ilyesmi a nevük), nincs messze a Bassa Beach-től, ahol előző nap a húst ettük. Picit elkésünk, és odabenn már várakoznak páran. Senki nem fehérbőrű. Viszont mindenki férfi.

 - Itt azért számíts arra, hogy nagyon meg fognak nézni – figyelmeztet Mr. B. 

Erre már akkor elkezdtem lélekben felkészíteni magam, amikor a repülőm leszállt Dubajban, de most azért kicsit lámpalázas vagyok. Hogy fogok én bikiniben fürdeni, ha már felöltözve is érdekességnek számítok?

Kimegyünk a kikötőbe és felszállunk az imbolygó dereglyére. Már első pillantásra nagyon tetszik. A fedélzetet mindenhol szőnyeggel fedték, így kifejezetten jólesik mezítláb járkálni. A korlátok mellett körbe végig ülőpárnák vannak lefektetve, hogy kényelmesen ülhessünk a földön, de vannak rendes, keményre tömött párnák is, amit a fejünk alá tehetünk, ha esetleg valaki vízszintesen szeretne utazni. A hajónak van egy felső szintje is, meg rajtunk kívül még két európai utasa, egy fiatal brit pár, akik Dubajban élnek és dolgoznak.

Egy tipikus dhow - bár a miénknek felső szintje is volt.

Hál’ Istennek a félelmünk, hogy ropogósra fogunk sülni a kiránduláson, alaptalannak bizonyul, mert mind az alsó, mind a felső szintnek van teteje, igaz, a felsőt csak egy sűrű háló-szerűség védi. Mi mindketten elég bizalmatlanok vagyunk irányában, és inkább sorozatosan kenjünk újra magunkat a naptejjel.

Mikor elindulunk, már megint szemem-szám tátva marad. Az utazás egy hosszú, szűk öbölbe visz minket, amit minden oldalról meredek sziklák határolnak. Én hol lentről, hol fentről bámészkodom, fotózok és videózok, de, ahogy a brit lánynak is mondom, úgyis tudom, hogy képtelenség megragadni ezt a látványt.

Kihajózunk...

Az útitársak lelkesek, és egy hordószerű úriember öblös hangon jelenti be, hogy hamarosan elérünk arra a helyre, ahol delfint láthatunk. „If dolphin in the mood, it come to ship”, magyarázza. Vagyis, ha a delfin épp a megfelelő hangulatban lesz, odajön a hajónkhoz. Mr. B. az egyes számon szórakozik („Egyetlen delfint beidomítottak, hogy csinálja a műsort?”) én meg azon, hogy „dolphin in the mood”, ami nekem kicsit olyan, mint valami Doors szám címe.

Útitársak a fedélzeten.

De tény és való, hogy látunk delfint, és nem is egyet. Legalább nyolcan úszkálnak a hajó körül, és bár a vízből egyik sem ugrik ki, a hátuk rendszeresen bukkan ki a hullámok közül. Az útitársaink füttyögnek és rikkantgatnak, hogy felkeltsék az állatok figyelmét, ami egy idő után elég idegesítő kezd lenni. Mr. B. azt morogja, nem érti, miért nem dobnak be pár halat, ha annyira oda akarják csalni a delfineket.

Mikor a mellénk sodródó másik két dhow utasai is kiélvezkedték magukat, tovább hajózunk, ugyanis még két helyen lehorgonyzunk majd, hogy fürödhessünk.

Attraversiamo.

Az első hely egy kis szikla mellett található, ami olyan, mint egy apró sziget. Ki vagányabban, ki óvatosabban merészkedik a vízbe – a brit fiú beugrik a felső szintről, de sok útitársunk mintha most látna vizet először életében. Nagy műgonddal veszik fel a mentőmellényüket, és csak azután másznak le a létrán. Később a vízben az egyikük mentőmellényben ringatózó útitársammal megbeszélem, hogy szerinte „minden európai nagyon jól úszik”. Én erről nem tudok, de ő köti az ebet a karóhoz. Azt mondja, az az oka, hogy minket gyerekként mindenképp megtanítanak úszni, míg őket nem.

Fürdés a sünökkel.

Mr. B. búvárkodik is kicsit, és ő figyelmeztet, hogy ne tegyem le a lábamat a sziklára, ugyanis minden tele van tengeri sünnel. Visszamászok a fedélzetre, hogy békatalpakat szerezzek védelemként, mikor végszóra jön a hír, hogy a brit lány sikeresen belegyalogolt a fent említett sünök egyikébe. Odakacsázom hozzá és a barátjához, és elszörnyedve nézem, ahogy a talpából sok kis fekete izé áll ki. Csipesz nincs a hajón, én vagyok a lány utolsó reménysége, de Ománba nem hoztam magammal ilyen dolgokat, így sajnos nem tudok segíteni neki.

A pár ezután egy ideig nem merészkedik a vízbe, de nem ők az egyetlenek. Azt elfelejtettem megemlíteni, hogy a hajónkon vannak még nők rajtam és a brit lányon kívül. Szaúdiak, természetesen elfedve, és állati jól szórakoznak a hajó orrában, ahol az egész napot töltik. Nagyokat nevetnek, a hullámok által dobált hajón egyensúlyoznak és egymást fényképezik. Ha kicsit olyan lennék, mint Mr. B, oda is mehetnék hozzájuk beszélgetni, de végül – heló, saját határok – nem teszem. Annak ellenére, hogy tényleg kedvesnek tűnnek.

Együtt élvezzük a hajó hullámzását.

A vízbe viszont nem jönnek be – pedig lenne rá módjuk. Később látunk egy másik hajót, ahol két elkendőzött hölgy épp a ruhájára erősít a narancssárga mentőmellényt.

-  Ami rajtad van, az a bikini – hajol oda hozzám Mr. B. – Ami meg rajtuk, az a burkini.

Ezt a szót legalább könnyen meg tudom jegyezni.

***

A két fürdés között felszolgálják az ebédet, ami már megint élményszámba megy. Ismét indiait eszünk, ismét kézzel, a földön ülve. Én találomra merek magamnak a szószokból és szedek a tányéromra a csirkének kinéző húsból, és nem zavartatom magam, hiszen rendesen megéheztem az úszkálásban. Mr. B-vel mi egymás mellett telepszünk le és külön tányérokból eszünk, de ezzel nem mindenki van így. Sokan körbeülnek, és szokástól függően egy nagy tálból szedegetik ki a saját táljukra a falatokat, vagy egyszerűen csak egy nagy tányérból szemezgetnek mindannyian.

Ebéd a hajón. Az evőeszköz csak illusztráció.

A hajón közben bekapcsolják a szórakoztató egységet, és valami rémes zene kezd szólni a hangszórókból. Mr. B. egy ideig fülel, perzsa nyelvre tippel, de, bár időnként mindkettőnkből előtör a nyelvész, ez most egyikünket se hatja meg. Csak abban reménykedünk, hogy hamar kikapcsolják.

Picivel később, mikor már leülepedett bennünk az ebéd, megállunk az öböl legtávolabbi pontján még egy utolsó fürdésre. Nem mindenkinek van kedve még egyszer csobbanni, és mi is kicsit ellustulunk, de aztán erőt veszünk magunkon. Én kétszer körbeúszom a hajót, picit megmosolygom a mentőmellényes, ideges tekintetű útitársakat, aztán halálra rémülök, amikor Mr. B. mögém úszik és megijeszt.

Mások is fürdenek ám!

A hajón csak macskamosdással lehet tisztálkodni, és ez nem mindig elég, hogy lemossa a sós vizet, rajtam ráadásul még apró algadarabok is maradnak (a víz nem mindenhol olyan kristálytiszta). Hogy kicentrizzem magam, felkuporodom az egyik kedvenc helyemre a hajón, az emelet korlátjára. Itt minden van: szép kilátás, menetszél… ebben a pillanatban tökéletesen boldog vagyok.

Száradás.

Megint eszembe jut - ezt nekem senki nem fogja elhinni otthon. Olyan ismerős ez a mondat nekem, ami már sokadjára jut eszembe itt. Honnan idézek - azon kívül, hogy tényleg ezt érzem?

Valamiért a szemmagasságban, a hajóval együtemben repülő kacsák látványa kell ahhoz, hogy beugorjon: Fekete Istvántól idéztem, akaratomon kívül. A Tüskevárból. "Te, Tutajos, ezt nem hiszi el senki", mondja Bütyök. "Lehet, de igaz", válaszol Tutajos.

Furcsa érzés, mikor Ománban a Balaton jut eszünkbe.

"- Nem hiszik el, Gyula!

- Bánom is én! Mi látjuk, és ez a fontos."

***

A hazaút csendesen telik, mivel a legtöbben alvással töltik a délutánt. Köztük az európai csapat háromnegyede is. Mostanra már mindenki megszokta, hogy a földön ülünk és a földön fekszünk, igazából baromi kényelmes így utazni. Gyümölcs korlátlan számban található a fedélzeten, és persze chai-t is adnak – ami annyira jólesik, hogy mikor a szemetest keresgélve megint a termosz közelébe kerülök, és a kormányos kedvesen megkérdezi, kérek-e még, azonnal rávágom, hogy igen. Utána pedig elégedetten állok a hajó orrában a teámmal, és azzal játszom, hogy megpróbálok talpon maradni az erősen hullámzó fedélzeten.

Mr. B. időközben elalszik, én néha rápillantok, ugyanis kicsit aggódom. Bár folyton kenjük magunkat naptejjel, a napfény erőssége itt rendkívüli. Mikor azt látom, hogy Mr. B. fejét direktbe tűzi a nap legalább tíz perce, inkább felébresztem és figyelmeztetem. Nyűgösen, félálomban felmordul és egy törülközőt ránt magára, majd alszik tovább. Én pedig visszaülök még egy kicsit a hajó korlátjára, nézelődni és gondolkodni.

***

Van idő gondolkodni kicsit.

Bár Mr. B. remek idegenvezető és nagylelkű vendéglátó, az ittlétemnek nyilván van egy érzelmi része, ami mellett nem tudok elsétálni. Nem barátként vagyok itt, de nem is barátnőként. A hotel által küldött kérdőívben „Partner”-nek jelöl, de a kezemet nem fogja meg. Viccelődünk, autózunk, megosztjuk a lakását, a hálószobát, de semmi nem mélyül el. Persze én is tudom, hogy csak egy hétre vagyok itt, és az, hogy én ezt az utazást bevállaltam, még nem jogosít fel arra, hogy a másiktól is elvárjam, hogy érzelmi öngyilkosságot kövessen el. 

Mégis, arra vágyom, hogy legalább egy kicsit úgy legyünk együtt, mint egy rendes pár. Feltűnik például, hogy ha odaülök mellé, egy idő után ő továbbáll: felmászik a felső szintre, előrébb megy, hátrébb megy. Az úszkáláskor ő kimászik a sziklára – én nem tudok utána menni, csak békatalpaim vannak, míg neki búvárcipője. Egy idő után inkább egy helyben maradok (például olvasok), és tudom, hogy ilyenkor egy idő után újra megjelenik mellettem. De világosan érzem, hogy ő egyedül ugyanúgy átélné ezeket a kalandokat, míg nekem szükségem van őrá, hogy megéljem, ami velem történhet. Megjelenik a fejemben az a zavaró gondolat, ami férfiak mellett mindig felerősödik bennem: én mégis mit nyújthatok a másiknak?

Közben azért az is ott van: mégis meghívott, engem hívott meg, és nem egyszer vagy kétszer, hanem az elmúlt három évben kitartóan. Szóval erre támaszkodva feltételezem, hogy azért még sincs annyira ellenére a társaságom.

Épp a hajó orrán egyensúlyozom a teámmal, mikor felébred, és odaáll mellém. Lassan megérkezünk; a kikötőbe egyszerre siklunk be a halászokkal, és a mólón nem kevesebb, mint három döglött cápa int nekünk búcsút.

***

A hazaúton (amit gránátalmalé-ivással és mértéktelen kesudió-evéssel, valamint zenehallgatással töltünk) egyszercsak rendőrökbe botlunk, akik leterelnek minket a tengerparti útról. Feltételezzük, hogy baleset történhetett, így más választásunk nemlévén, behajtunk a mellettünk lévő településre, Bukhába. Szegény kis helység nem nagy szám, de pár méter után Mr. B. észrevesz egy elhagyatott erőd-szerűséget egy meredek domb tetején.

Az elhagyott erőd.

Már azelőtt látom a szikrát a szemében, és tudom, mit fog mondani, mielőtt megszólal:

- Kingám, nincs kedved felmenni oda?

Hogyne lenne. Pont ezt szeretem Mr. B.-ben: meglát valamit és elindul felé. Ha én ülnék a kormánynál, akkor félnék, hogy eltévedünk (pedig igazán apró helyen vagyunk), hogy nem lehet felhajtani, hogy elakadunk, hogy túl meredek az út, nem a mi autónkra van kitalálva, stb, stb... Mr. B.-t ezek egész egyszerűen nem érdeklik, eszébe se jut. Én pedig határtalanul élvezem, ahogy mellette belecsöppenek az ilyen mini-kalandokba.

Felmegyünk a világ végére.

A domb tényleg meredek, de felkecmergünk rajta. Odafenn egy zárt erődöt találunk, egy valamikori díszkivilágítás maradványaival, mást nem nagyon. De a kilátás miatt megérte felmenni – körbepillantva 360 fokos fordulatban élvezhetjük a hegyek, a tenger, a néhány pálma, és az alattunk fekvő városka látványát.

Bukha felülről.

Meg az országútét, ahonnan letereltek minket, ahol nem is baleset van, hanem…

Igen. A látszat nem csal. A 35-40 fokban, a tűző napon, az Isten háta mögötti kis településen bicikliverseny zajlik. 

Óvatosan kikerüljük a célvonalat és nevetve az Emírségek irányába fordulunk.

Mr. B. a felfedező.

Ízek, imák, szerelmek - ELSŐ RÉSZ

Előszó

Az elmúlt egy évben annyi utazásban volt részem, mint korábban soha. Három új országba jutottam el, és jó pár új városba. Repültem jobbra és balra, hosszabb úton (Málta) és rövidebben (Bécs). Indultam korán reggel, érkeztem késő este. Vethettem egy utolsó pillantást az Azúr ablakra, mielőtt örökre eltűnt, és ihattam forralt sört Varsóban. Megtanultam gyorsan és hatékonyan bepakolni a kis bőröndömet, és már feleannyit sem izgultam a szükséges iratok mentális ellenőrzésénél, mint régebben.

De bármerre jártam a világban, bármelyik repülőtéren várakoztam, és bármekkora sebességgel rugaszkodtunk el a kifutópályáról, mindig volt egy úticél, ami ott lappangott a terveim között, immár három éve. Ez az úticél pedig az arab világ egyik szeglete volt – korábban Omán, lassan egy éve pedig már az Egyesült Arab Emirátusok.

Az, hogy miért akartam én elhagyni a jó öreg Európát, vagy hogy miért akartam ilyen rejtett csapásokra keveredni, megkövetel egy gyors magyarázatot. És kapóra is jön, mert most, hogy megvalósulhatott ez az álom, úgy illik, hogy bemutassam azt, aki felélesztette bennem ezeket a fantáziákat, aki inspirált arra, hogy határokon lépjek át – akár a saját, akár egy kontinens vagy egy kultúra határairól van szó.

Vendéglátómmal – akit saját kérésére Mr. B.-nek fogok hívni – három éve ismerkedtem meg egy nyelviskolában, ahová friss diplomásként felvettek, mint angoltanár. Én határtalanul élveztem életemnek azt a szakaszát. Végre volt egy diplomám, egy olyan munkám, amire büszke lehettem és amiben fejlődhettem, ami kihívásokat adott, amivel szívesen töltöttem az időmet. Nőtt az önbizalmam és gyakorlatra tettem szert egy olyan területen, amihez azóta is erősen kötődöm.

Ezen felül pedig mintha még a magánéletem is gatyába rázta volna magát, és a szakdolgozat megírásával töltött magányos órákat hirtelen felváltották a kettesben töltött programok. Mr. B.-vel, akit a nyelviskola egyik továbbképzésén ismertem meg, hamar megtaláltuk a közös hangot, és néhány hétig teljesen lefoglalta a gondolataimat. Soha nem tapasztaltam addig, hogy ilyen nehezen koncentrálnék a mindennapi teendőimre; napközben vágyakoztam a hosszú ingázásokra, amikor az agyam nyugodtan merenghetett azon a furcsa élményen, hogy elkezdek komolyan megszeretni valakit.

Mire eljött a nyár, nagyon boldog voltam. Alig vártam a találkozásainkat, és annál jobban esett ez, mert a másik oldalról is hasonlónak tűnt az érdeklődés. Úgy éreztem – és ritkán akad ilyen pillanat – hogy most, kivételesen, minden egyensúlyban áll az életemben. 23 éves voltam, és készen álltam arra, hogy valami újfajta életbe vágjak bele, ahol tanulás helyett dolgozom, és ahol az egyedüllét helyett végre megoszthatom az életemet valakivel.

De hadd figyelmeztessek mindenkit, hogy ez egy blog, nem pedig lányregény. Egyik nap végeszakadt az üzeneteknek, jött a fojtogató némaság, a találgatás, a kétségbeesés. Aztán kiderült, hogy Mr. B. – aki akkor 31 éves volt – úgy döntött, Ománban folytatja az életét. Egy olyan országban, amiről nem is hallottam korábban, de ha hallottam is, nem tudtam volna rábökni a térképen.

Nem érzem szükségesnek, hogy elkezdjem ecsetelni, milyen szomorúságot, tanácstalanságot, igazságtalanságot érzünk ilyenkor a másik oldalon. Ezt a bekezdést mindenki helyettesítse be a saját élményeivel. Elég annyi, hogy a nyaram teljes egészében ennek a mély, szomorú érzésnek lett alárendelve. És mikor szeptember elején, pár nappal elutazása előtt – teljesen véletlenül – összefutottunk Mr. B.-vel a városban, utána az egész 41-es villamos végignézhette, ahogy kisírom a szememet.

„Most láttam őt utoljára”, zokogtam a mellettem álló barátomnak.

„Ezt sose tudhatod”, volt a válasz.

***

Ez 2014 szeptemberében történt. És bár az évek teltek, legnagyobb meglepetésemre valóban nem az volt az utolsó alkalom, hogy beszéltünk. A Facebooknak hála párhavonta bejelentkeztünk egymásnál, és megtárgyaltunk mindent, ami épp aktuális volt. Munkáról, mesterképzésről, vágyakról, félelmekről beszélgettünk. Ha tudtuk, megnevettettük vagy megvigasztaltuk egymást. Ha nem, akkor dühöngtünk vagy a nihilizmus jegyében leírtuk az egész világot. És ha itthon járt, általában sort kerítettünk egy találkozóra. Amik több-kevesebb távolságtartással zajlottak.

És az elmúlt három évben rengetegszer merült fel a téma: 

Látogass meg.

Gyere el ide, sőt, próbálj meg munkát találni ideát. Az idő mindig szép, a pénz pofátlanul jó. És ha itt lennél, talán többször is tudnánk találkozni.

***

Három év nem hamar telik el, és ennél több gondolkodási időre még nekem sincs szükségem. A három év alatt én folytattam és befejeztem a tanulmányaimat, teljes állásom lett, ami mellett továbbra is kitartottam a tanítás mellett. Volt egy komolyabbnak mondható, bár rövid kapcsolatom, ami csúnya véget ért. Az elmúlt egy évben pedig olyan eltökélt önismereti és önfejlesztő munkának vetettem alá magam, mint soha korábban. És mire eljött 2017 áprilisa, úgy éreztem, hogy itt egyetlen helyes válasz létezik.

Mert sose bocsátanám meg magamnak, ha nem venném a bátorságot és nem mennék el oda. Ha nem lennék elég tökös ahhoz, hogy megtegyem ezt az élményekért, a boldogságért, azért, hogy visszatekintve azt mondhassam, nem bánok semmit.

Így hát útlevelet csináltatok. Megsemmisíttetem a régit, ami már lejárt, ahol az igazolványképem a 12 éves énemet mutatja. Megbeszéljük a dátumot. Megveszem a jegyet. Lefoglalom az ülőhelyet. Megkötöm a biztosítást. Kiveszem a szabadságot. Bepakolok.

És 2017 május 16-án délben Ferihegyen húzom a kis gurulóst, elbúcsúzom az otthoniaktól, lecsapom a telefont, beszállok a betonon várakozó kisbuszba. Az utolsó üzenetem Mr. B.-nek szól.

„Akkor pár óra múlva találkozunk”, írom.

„Inshallah”, jön a válasz.

Ha Allah is úgy akarja.

1.nap: Budapest – Dubai – Ras-al-Khaimah

,Jó napot kívánok! Azt szeretném megkérdezni, hogy tudok-e itt forintot emirátusi dirhamra váltani.”

Ez a mondat a kelleténél jóval többször hagyja el a számat május 15-én, egy nappal az Egyesült Arab Emirátusokba tervezett látogatásom előtt. Van, ahol váltanak, de csak nagy címletben, van ahol váltanának, de csak kevesebb forintot tudnak bevenni, és van, ahol visszakérdeznek, hogy milyen pénznemről beszélek.

A nap végén nem kis rohangálással 400 dirhamra teszek szert, ami nagyjából 32.000 forintnak felel meg. Nem egy vagyon, de kezdetnek nem rossz. Az már más kérdés, hogy annak a ténynek a szürrealitásán, miszerint másnap életemben másodjára hagyom el Európát, hogy az eddigi leghosszabb repülőutamat tegyem meg a Dubai World Central (vagy más néven Al Maktoum International) reptérig, a bankjegyek nem változtatnak. Sőt. Minél tovább nézegetem rajtuk az arab feliratokat, annál felfoghatatlanabb lesz az egész.

***

Szóval mivel telik egy öt és fél órás repülőút?

Paradicsomleves.

• Annak ellenére, hogy jó bölcsészhez híven háromféle könyvvel is készültél az útra, sőt, még a reptéren is veszel egy újságot magadnak, végül a WizzAir magazinját olvasgatod – és szégyenszemre majdnem végzel is az egésszel, mire eléritek az utazómagasságot. (Ráadásul a fennmaradó öt órában valahogy egyik könyvedhez sincs türelmed vagy kedved.)
• Az első húsz perc után rémülten dugod ki az orrod az említett magazinból, mikor észreveszed, hogy nem a kifutópálya felé gurultatok eddig, hanem – miután tettetek egy kört a betonon – pontosan visszaálltatok ugyanarra a helyre, ahonnan indultatok. Az ablakon kipillantva látod, hogy még a lépcsőket is visszatolták az ajtó elé.
• Szerencsére hamarosan kiderül, hogy nyugodtan hátradőlhetsz – csak a csomagtér maradt nyitva...
•  Próbálsz filmet nézni. Amikor épp jó a fülhallgatód csatlakozója, vagy nem nyomja el a film hangját a menetzaj.
• Lengyel (?) gyerekdalokat tanulsz, amikor az előtted ülő népes család hangos énekléssel próbálja elfoglalni a velük utazó másfél éves kislányt.
• Paradicsomlevest eszel. Mert feltételezed, hogy ott, ahova mész, elsősorban nem a meleg leveseket fogod kívánni. 
• Bóbiskolsz. Egészen addig, míg a kapitány közli, hogy épp Teherán fölött repültök, 900 km/órás sebességgel. És rá nem eszmélsz, hogy Európát messze magad mögött hagytad.
• Utána… utána már nem igazán foglal le semmi.

***

Első pillantás.

Az utazás vége felé megpróbálok visszatérni a Minden6ó-hoz (a filmhez, amit épp nézek, félreértés ne essék), amivel órák óta szenvedek, mert bár tudom, hogy lassan süllyedni kezdünk, eddigi tapasztalataim alapján arra jutok, hogy még bőven van időm a telefonomba mélyedni. Ezt egészen addig hiszem így, amíg véletlenül fel nem pillantok, és elakad a lélegzetem. Ugyanis pontosan abban a pillanatban repülünk el Dubai egyik ikonikus jelképe, a pálmafát formázó szigetcsoport fölött. Este kilenc fele jár az idő, és a sötétben az egész város ékszerdobozként ragyog.

Bár kicsit előítéletes vagyok Dubajjal szemben (hiszen milyen világ az, ahol az embereknek annyi pénze van, hogy műszigeteket építgetnek és még a buszmegállóba is légkondit telepítenek?), a látvány tudatosítja bennem, hol is vagyok. És pont, mikor az ember először pillantja meg a Big Bent vagy az Eiffel tornyot, a világító szigetek is egy fejbekólintással tudatosítják bennem: itt vagyok. Tényleg itt vagyok.

A fejemben, bármekkora klisé is, akaratomon kívül megszólal az „Arabian Nights”, az Aladdin főcímzenéje. És sokáig nem is megy ki onnan. 

***

Egy órával később már egy dubaji benzinkúton vagyok és hamburgert eszem Mr. B.-vel, valamint akklimatizálódom. Időjárásilag és kulturálisan egyaránt. (Jó tanács: ha az ember mindenképp májusban akar utazni az EAE-be, célszerű éjszaka érkezni, hiszen akkor csak 30 fok van.) Mikor visszaülünk az autóba és végigsuhanunk a hatsávos (!) autópályán, aminek a lehajtóinál tevegátló rácsok vannak, amik megakadályozzák, hogy tevék tévedjenek az útra, és aminek a szembesávjában még este 11-kor is tekintélyes dugó araszol Dubai felé, érdekes módon egy vers jut eszembe.

Az angolban, amit szenvedélyesen szeretek, és aminek az ismerete nélkül sose kerültem volna egy nyelviskolába tanítani, ami nélkül sose találkoztam volna Mr. B.-vel, aki így nem tudott volna meghívni ide, tehát ami nélkül talán sose jutottam volna el Dubajba, van egy igeidő, a Present Perfect. Ezt mindig nehéz elmagyarázni, mert a magyarban nincs megfelelője: lényegében egy múltat a jelennel összekötő képződmény ez, amiben megfér a dolgok folyamatosságának tudata. Mert például ezzel tudjuk kifejezni, ha még nem tapasztaltunk vagy tettünk meg valamit, de nem zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy még megtehetjük valamikor.

A vers, ami eszembe jut, igazából taneszköz: a Present Perfectet tanítja. Gimnazistaként egyszer kívülről meg kellett tanulnom, azóta pedig volt rá példa, hogy feladtam házi feladatnak. Így szól:

Have you ever seen the beaches of Mexico?

Have you ever walked the streets of San Juan?

Have you ever been to Haiti?

Have you ever been to Spain?

Have you ever walked barefoot in a heavy rain?

Have you ever been in trouble?

Have you ever been in pain?

Have you ever been in love?

Would you do it all again?

Még nem tudom, hogy milyen lesz az itt-tartózkodásom, de ahogy a hat sávot követve Ras-al-Khaimah felé vesszük az irányt, és eszembe jut, ahogy 12 órával korábban a Hungária körúton ültem egy hasonló autóban egy teljesen hétköznapi kedd délelőtt Budapesten, teljesen azonosulni tudok a Present Perfecttel. Mert megértem, milyen hatalmat ad a kezünkbe, hogy a kérdésbe vagy a mondanivalóba belerejtjük a potenciált: mindig cselekedhetünk másképp is.

Hiszen az, hogy még soha nem tettünk meg valamit, nem azt jelenti, hogy soha nem is fogjuk.

„Ázsiában vagyok”, gondolom még homályosan.

Aztán holtfáradtan dőlök hátra az ülésen.

Az Al Maktoum International repülőtér.

2. nap: Ras-al-Khaimah

Mr. B. nem Dubajban lakik – hála Istennek. Ahogy később majd meglátom, Dubai inkább nyomaszt mint szórakoztat, a tőle nagyjából 100 km-re lévő Ras-al-Khaimah (RAK) viszont kívül esik a turisták nyomasztó vonulási útvonalán. Ez az arab Székesfehérvár északabbra van, mint a csilli-villi Dubai, közelebb az ománi határhoz, de szintén a tenger mellett. És szintén stabil 40 fok van, míg a nap süt, mégpedig megvan az a jó szokása, hogy elég sokat süt.

Reggel hat körül ébresztőre kelek, Mr. B. ugyanis dolgozik napközben: az egyik helyi gimnázium ügyes-bajos dolgait intézi. Nálam a belső óra ilyenkor még hajnali négyen áll, de azért felkelek, mert túl izgatott vagyok, hogy visszaaludjak. Álmosan és kócosan figyelem a reggeli készülődést, sütkérezve a tudatban, hogy bármikor visszabújhatok a takaró alá. Sajnálom, hogy Mr. B. nincs szabadságon, de tudom, hogy bőven lesz mit felfedeznem egyedül is. Másrészt azt is tudom, hogy délután három-négy körül újra találkozunk.

Miután ő elmegy, én először a lakásban sétálok körül, mert előző este se időm, se kapacitásom nem volt alaposabban szemügyre venni a környezetemet. Kényelmes kis lakóparkban vagyunk, ahol sok az európai, a lakás pedig bárhol lehetne a világon az IKEÁ-s bútorokkal és a téliszalámival a hűtőben. Megreggelizem és még heverészek kicsit – a csendben és a nyugiban végre befejezem a filmemet is. Elrakom a cuccaimat, drámaian megnövelve ezzel a fürdőszobában található kencék számát. Illetve megnézem, milyen olvasnivalókat találok a lakásban (bocsánat, bölcsész vagyok). Nagyot pislogok, mikor a kezembe akad a saját könyvem – pontosabban az a tavalyi kiadvány, ami amatőr írók írásait jelentette meg, benne egy versemmel és egy novellámmal. Anno az egyik tiszteletpéldányt Mr. B-nek ajándékoztam, mivel mindkét írást a vele töltött idő inspirálta. Szürreális most itt a világ végén a kezemben tartani, de nem akarom olvasgatni. Ha van valaki, aki tudja, mi van benne, hát az én vagyok.

***

Kicsit később felfedezőútra indulok. Nem vagyok biztos benne, hogy öltözzek fel: mennyire takarjam el magamat és vajon mekkora távot tudok teljesíteni a tűző napon, 40 fokban? Végül hosszú, fehér nadrágot és hosszúujjú, fehér inget veszek (életemben nem pakoltam még ennyi fehér ruhát egy útra), és persze kiegészítem a két elengedhetetlen tartozékkal: a napszemüveggel és a sapkával.

Egy átlagos szerda délután a lakóparkban.

A lakópark mellett ott hullámzik a tenger, így nyilván arrafelé veszem az irányt először. A part gyönyörű, homokos, elvétve akad napozóágy, hinta a gyerekeknek, még egy serpenyőt is felfedezek a napon. Ami hiányzik, az az emberek. Teljes a csönd, még a déli ima hangjai is elhalnak, és a víz hullámzását, illetve a forró levegő szinte tapintható vibrálását hallgatva olyan, mintha egyedül lennék a világon.

Kínzóhinta.

Egy kicsit kiélvezem ezt az érzést, aztán tovább megyek.

A nyaralóövezet (ez a legjobb tippem) bárkivel elhitetné, hogy élhető helyen fekszik. Bőven akad itt zöld növényzet, vígan csipogó madarak, és olyan virágok, hogy az orchidea elbújhat mögöttük. Találok egy medencét, teniszpályát, sőt, még futópályát is – ami enyhe perverzitásnak tűnik ezen az éghajlaton, de ma jóhiszemű hangulatomban vagyok, és elengedem a problémát.

Hogy marad életben?

A területről lerí, hogy az itt dolgozó európaiaknak vagy esetleg amerikaiaknak van kitalálva. Kevés helyit látok, akik vannak azok kertészek vagy valamilyen hasonló kulimunkát végeznek – amikor végeznek, mert délután egykor azért ők is inkább az árnyékba húzódnak (nem hibáztatom őket). Eleinte kicsit félve sétálok el mellettük, de hamar megtanulom, hogy nem fognak zaklatni a fehér bőröm és a szőke hajam miatt. Ebből is leszűrhető, hogy itt az európai nő nem annyira egzotikus állatfaj, mint hittem. Az egyetlen említésre méltó megnyilvánulás egy autóduda. Hát… ezt otthon bármelyik (bocsánat) tahó lepipálja, aki épp egy építkezésen dolgozik, ami mellett kénytelen az ember elsétálni néha.

45 perc után visszatámolygok a lakásba és megpróbálom visszanyerni a lélegzetemet. Délután a másik irányba tervezek elindulni, ahol Mr. B. útmutatása szerint megtalálom a mi lakóparkunkhoz tartozó medencét. Az ötlet egyre vonzóbbá válik, ahogy a kinti, szikrázó forróságot figyelem.

***

Így esik, hogy picit később már egy medence partján fekszem, ahol rajtam kívül egyetlen fehér nő és egy arab úszómester (?) tartózkodik. Először kicsit aggódom – szabad itt nekem előtte bikinire vetkőznöm? – de a másik nő se zavartatja magát, így én se teszem. A víz kellemes, de a természetellenesen felhevült szervezettel azért érdemes vigyázni, és inkább lassan ereszkedem bele.

Némi úszkálás után az egyik könyvemmel – Michael Palin Full Circle című útinaplójával – fekszem a napon. Michael Palin, a Monty Python csapat egyik tagja, nagy inspiráció volt nekem korábban, pár éve alaposan beleástam magam a világ körül tett utazásainak történeteibe, amik azzal kezdődtek, hogy a BBC leszerződtette egy 80 napos útra a Föld körül. A nyolcvanas években járt azon a helyen is, ahol most én vagyok, pontosabban Dubajban, ahonnan dereglyével (egy tutajféle kishajó, angolul dhow) tíz nap alatt jutott el Indiába. Ezt az utazási formát itt-tartózkodásom során én is ki akarom próbálni, és igenis az ő könyvét akarom olvasni a fedélzeten.

Végül is nyaralok, vagy mi.

Egyszer még egy aláírt fotót is sikerült szereznem tőle egyébként. Ráírta, hogy „To Kinga, Happy Travels!”. Hát nem jófej?

***

Mire visszaérek a lakásba, Mr. B. már otthon is van, és nyakunkba vesszük „RAK City”-t. Autóval, természetesen – itt minden autóra van kitalálva, gyalogszerrel nem jut messzire az ember, a lakópark közelében csak egy autóút van, meg valami aquapark, aminek a közepén – ironikusan – egy óriási műjéghegy magasodik.

RAK City

Praktikus datolyapálma.

A tengerparton kávézunk és somolyogva figyelem az embereket. (Amúgy itt is van futópálya – meg vannak ezek őrülve?) A helyi férfiak többsége a kandurának vagy disdásnak nevezett hosszú fehér ruhát viseli, a nők pedig általában a földig érő fekete abaját hordják, fejüket pedig hol így, hol úgy takarják – van, hogy csak a hajukat rejtik hidzsán alá, van, hogy csak a szemük látszik ki a nikáb alól. Megkérdezem Mr. B-t, mitől függ ez – azt mondja, egyszerűen attól, ki mennyire konzervatív. Bár gondolom itt sokszor inkább a férj köti ki az eltakarás mértékét.

Azért nem féltem őket. Valahogy a praktikusság érzete hat át. Mikor visszaszállunk az autóba, mögöttünk épp beparkol egy család. Az abajás feleség után kiszáll a kisgyerek, majd a maid – a dadus/házvezetőnő, aki a gyereket fogja terelgetni. Mögöttük datolyapálmák sora áll, a félig érett gyümölcsök hálóval összefogva. Ez két célt szolgál, mondja Mr. B. Egyrészt a madarak így nem eszik meg a termést. Másrészt mikor a datolya megérik, nem potyog a földre. És ha úgy veszem, nem teljesen érthető az elkendőzés egy olyan éghajlaton, ahol a nap elevenen felzabál, ha nem vigyázol?

***

Pár méterrel arrább megállunk egy halpiac mellett, és abban a pillanatban indiai árus lép az ablakunkhoz. „Kérsz teát?”, kérdezi B.

Én? 

Teát? 

Volt már olyan, hogy erre a kérdésre nemet mondtam valaha?

Egy dirhammal később (nagyjából 75 forint) már a chai karak nevezetű italt kortyolgatjuk nagy egyetértésben, az autóban, miközben körülöttünk egyre csak állnak meg a helyiek nagy terepjáróikkal. Az árus mindenkihez odamegy, és már adja is a teát. Nyüzsgő hangulat van, és miért? A papírpoharas tea miatt. (A chai jelentése tea, a karak pedig – gyenge viccemmel ellentétben, miszerint rókát jelent – a fűszerességre, vagy a melegségre utal. Igazából cukrozott, meleg tea, de szerintem én ezek után már mindig karaknak fogom hívni.) Csinálok egy rövid videót a nyüzsiről. „Ezért nem fognak megharagudni?”, kérdezem közben Mr. B.-t. „Nem”, mondja. Nőkkel úgysem nagyon beszélnek. Legrosszabb esetben neki fognak szólni, hogy tartsa pórázon a „feleségét”, mondja.

Beleprüszkölök a teámba.

***

A napunk a tengerparton végződik. Miután megisszuk a teát, áthajtunk egy betonfalnak tűnő lépcsős valami mellé. És mikor azon felmászok és megfordulok…

Két napon belül már másodjára akad el a lélegzetem. Mögöttem a Perzsa öböl tündököl teljes pompájában. Az időzítés tökéletes, a nap épp lenyugodni készül, a parton fiúk egy csoportja focizik. Mellettünk két férfi beszélget élénken egy padon. Elnézek a távolba – ha most elindulnék egyenesen, pont Iránban lyukadnék ki.

Valahogy meg akarom köszönni Mr. B.-nek, de nem tudom, mi lenne a megfelelő mód. Úgyhogy inkább csak arra a hálára koncentrálok, amit érzek.

És bár tudom, hogy úgyse tudom elkapni és dobozba zárni ezt a pillanatot, azért megkérem, hogy fotózzon le.

Magyarázok. Hátam mögött napkitörés.