Felfedezetlen terület - MÁSODIK RÉSZ

HARMADIK NAP

Slap Savica – Vintgar-szurdok – Bled

Az előző esti idill, ami nagyrészt a meleg szobából, a kényelemből és a finom paprikás krumpliból állt, mára átadja helyét a kijózanító valóságnak: odakint szakad az eső, és a felhők olyan alacsonyan vannak, hogy szinte teljesen eltakarják a minket (állítólag) körülvevő Alpokat. Persze a társaság nem lenne teljes vészmadarak nélkül, akik egész reggeli alatt azon sopánkodnak, hogy ez egész nap ilyen lesz, és hogy mind bőrig fogunk ázni.

Persze az esőnek én sem örülök, de afölött érzett örömömet, hogy épp egy új országot fedezek fel, illetve, hogy úgy tűnik, barátokra akadtam az úton, nem tudja kikezdeni a rossz idő. Bízom a vezetőinkben, akik már előző este a program átvariálásán gondolkodtak, aminek lényege, hogy a hegycsúcs, amire fel akarnak vinni minket, talán mégis inkább az utolsó napra halasztódik, mikor láthatunk is majd valamit a panorámából. És igen – itt van az ígérete annak is, hogy a holnap mindig lehet jobb, szebb, meg szárazabb!

Miután mindenki kellőképp bebugyolálja magát és elkészíti az aznapra szánt szendvicseit, visszaszállunk a buszokba, amik a kis, fatetőkkel fedett parkolóban állnak az apartmanok mellett. Most hirtelen mindenkiben tudatosul, amivel előző nap keveset foglalkoztunk: nevezetesen, hogy a hármas számú busz gyakorlatilag beszorult az egyik ilyen fatető alá, mikor T. előző este alámanőverezett (férfi vezetőtársai nagy biztatására, akik szemmértékre és saját tapasztalataik alapján úgy vélték, a busznak be kell férnie a kijelölt helyre. Elárulom: nem fért be, és a jármű csak egy csúnya csikordulás árán pattant be a parkolóba.)

Á., Sz. és én pár perccel a többiek után érünk ki a buszokhoz, és épp a kiállás műveletének kellős közepébe csöppenünk. A volánnál T., aki erősen összpontosítva tolat. A busz, csodával határos módon, gurul, és végül szorulás nélkül huppan ki az aszfaltra.

Miután megáll, kinyílik a rakodótér ajtaja, és utastársaink úgy sorjáznak ki a busz csomagteréből, mint egy rajzfilmben a karakterek, akik egy tenyérnyi helyre zsúfolódtak össze huszadmagukkal. A busz ülésein a sofőrrel együtt kilenc ember fér el, és, mint kiderül, a rakodótérbe még legalább tíz önként jelentkező mászott be, hogy súlyukkal lehúzzák a pórul járt buszt, ami így gond nélkül tudott végül kiállni.

Vigyorogva szállunk be, és elindulunk első úti célunk, a Slap Savica felé.

***

Kicsit felvágós dolog szlovénül írni a látványosság nevét, szóval elárulom: a Slap Savica lényegében annyit tesz, mint „Savica vízesés”, még pontosabban a Száva folyó forrása (ami, igen, történetesen vízesésként kezdődik). A hely a harmadik leggyakrabban látogatott nevezetesség Szlovéniában, 836 méteren található, maga a vízesés pedig 78 méteres magasságból zuhan alá. És az odavezető lépcsősoron fekete gyíkokkal lehet találkozni, ha szerencsés (vagy szerencsétlen) az ember.

Amint kiszállunk a buszból, elgondolkodunk rajta, hogy valóban jó ötlet-e ma túrázni. Mivel népszerű helyre megyünk, felkészítenek minket rá, hogy itt sokan lehetnek rajtunk kívül, ehhez képest mi vagyunk az egyetlen látogatók, legalábbis nagyon úgy tűnik. Egy erdős ösvény szélén állunk meg, ahol egy hívogatóan kivilágított, barátságos kis étterem is található, de mi persze bevesszük magunkat az erdőbe és hősiesen haladunk a jegypénztárig (mert bizony, a vízesés megtekintése nem megy csak úgy, felnőtteknek három euró a „belépti” díj). Innen pedig megkezdjük a mászást fölfelé, a lépcsőkön egyensúlyozva.

Enyhén ködös táj, ahogy a vízesés látja...

A felfele úton nem sokat beszélünk, mert mindenki el van foglalva. Ki azzal, hogy hogy húzza még jobban össze a fején a kapucnit, ki a beázott cipőjével, ki pedig a gyíkkal, amit félúton szúrunk ki. Ironikusnak tűnik, hogy a szakadó esőben még több vízre vágyunk és pont egy vízesést akarunk megnézni, de üsse kő, ha már itt vagyunk…

Fekete gyík.

A mászás fölfelé nagyjából húsz percig tart, félúton megállunk egy kicsit szusszanni, amúgy is van itt egy fapad, ami ugyan vizesen nem hívogató, viszont van rajta három bontatlan doboz sör. „A három leggyorsabban felérőnek készítettük ide”, mondja vezetőnk, D., olyan faarccal, hogy egy pillanatra el is hisszük. De aztán inkább tovább megyünk, és békén hagyjuk a söröket, amikről nem értjük, hogy kerültek oda és kihez tartoznak.

A választ tíz perc múlva kapjuk meg, mikor felérünk a kis fatákolmányhoz, ami kilátóként funkcionál a vízesésnél. A menedékben három fiatal lány álldogál színes esőkabátban. Nevetgélve beszélnek egymással és sebesen lövik a fotókat a zuhataggal. Mikor közelebb érünk, az is kiderül, hogy magyarok.

- Köszönjük a sört – vigyorog rájuk egyikünk. – Nagyon finom volt, jólesett így mászás közben.

A három lány egy pillanatra elszörnyedve néz ránk, aztán elnevetik magukat.

- Egyébként miért hagytátok ott őket? – kérdezzük.

- Mert nem volt kedvünk cipelni, és mert nem hittük, hogy bárki felmászik ide ilyen időben – hangzik a logikus válasz.

A Slap Savica.

Úgy látszik, kicsit önsanyargató nép vagyunk, de a vízesés tényleg szép, egészen különleges, kékes-zöld színekben játszik, ami még így, esőfüggönyön keresztül is megkapó. Rászánom magam a bőrig ázásra, és a fa menedékhez csatlakozó, fedetlen kőlépcsőkön olyan közel merészkedek a látványossághoz, amennyire csak lehet. A fényképezőmet Á.-nak adom, hogy csinálhasson rólam legalább egy fotót. Pár pillanatra lekapom a kapucnimat is, hogy felismerhető legyek az utókor számára, de aztán megkönnyebbülten rohanok vissza a fatető alá, hogy viszonozzam a szívességet és most én örökítsem meg Á.-t.

Nagyjából húsz percet töltünk odafönn, majd csúszkálva-botladozva elindulunk visszafelé. Mikor feltűnnek a lenti étterem fényei, gyorsabban kezd verni a szívem, mert rögtön elkezdek egy nagy bögre meleg teáról fantáziálni. Ezzel szerencsére mások is így vannak, és mivel ez a rövid túra is épp elég emberpróbáló volt ebben a szégyenletes időben, átázva özönlünk be a faasztalok közé.

Az egyik fal előtt valódi tűz ég, valódi kandallóban. A legszemfülesebbek villámgyorsan hámozzák le magukról a kabátjukat, és már akasztják is a tűz elé.

Sz.-el mi is ezen morfondírozunk, bár nevetve realizáljuk, hogy leginkább a nadrágunk ázott át (esetemben egy sima farmerről van szó, amit nem védett az esőkabát, úgyhogy most olyan érzés, mintha egy hideg medencéből másztam volna ki, és mikor kimegyek a mosdóba, alig bírom lehámozni magamról a tapadós anyagot). N., akivel előző nap kávéztunk, természetesen meghallja, miről beszélgetünk.

- Szívesen segítünk lehúzni a nadrágotokat, lányok, ha erről van szó – üti le a magas labdát. 

Én az ilyen megjegyzéseket nem tartom viccesnek ilyen rövid ismeretség után, de nem szólok semmit, nem reagálok. Ezt csak tizenöt perccel később engedem meg magamnak, mikor N. kifejti, hogy lehet a legjobban megítélni a nőket.

- Egy nőről már egy csomó dolgot elárul, ha megkérdezed tőle, hány pár cipője van – okoskodik. – Ha azt mondja, hogy húsz, akkor már lehet, hogy érdemes menekülni – folytatja.

Itt valahogy megunom a hülyeséget, és a magam visszafogott módján megmondom neki, hogy mit gondolok az ilyen végtelenül egyszerű sztereotípiákról, hogy nekem nagyjából hat pár cipőm van, és hogy nem mellesleg utálok cipőt vásárolni.

- Hát ilyen nővel még nem találkoztam – jön a (már megint!) némileg kaján válasz.

Isten a tanúm, hogy nem akarok ennek az embernek imponálni, úgyhogy erre nem mondok semmit, csak remélem, hogy lezárhatjuk a témát, és inkább a teámmal foglalkozom itt létünk hátralevő részében.

***

A buszokba némiképp viharverten szállunk vissza. Valamije mindenkinek átázott, és mindenki kicsit feszeng arra a gondolatra, hogy hamarosan újból ki kell majd tennünk magunkat a barátságtalan időjárásnak. Én is picit összeszorítom a fogam: tudom, hogy nem lennék képes visszamenni a szállásra a nap közepén azzal, hogy én mára befejeztem, mert folyamatosan hajt a vágy, hogy minél többet lássak a helyből, ahol vagyok, akár 40 fokos száraz hőség, akár nyirkos, esős, őszi idő vesz körül, de valahol vágyom egy száraz szobára és arra, hogy ne dideregjek folyamatosan.

Ironikus módon ismét egy vízi látványosság felé vesszük az irányt, ezúttal a Vintgar szurdok névre hallgató természeti gyönyörűséget ígérik be nekünk. Ez a hely Szlovénia első, túrázásra alakított szurdoka, ami másfél kilométer hosszan húzódik meredek sziklafalak között. A turistaútvonal, amit lényegében fahidak alkotnak, a Radovna folyót követi, és két mesterséges látványosságot rejteget: az egyik egy pici duzzasztógát, a másik pedig egy 33 méter magas viadukt, ami a Bohinj vasút útvonalához tartozik, és a mi szemszögünkből magasan a fejünk fölött található.

Mindezek ellenére némileg nyűgösen vágunk neki a gyalogtúrának a már említett okok miatt. Az én kedvem akkor kezd felengedni, mikor feltűnik, hogy lassan eláll az eső, és akkor hervad le megint, mikor ráeszmélek, hogy nem érzem az ujjaimat. Kesztyűt nem hoztam magammal (nem volt rajta a megküldött listán!), így jobb híján keresztbe fonom a karjaimat, és így próbálok valami melegséget vinni elgémberedett végtagjaimba.

A Radovna folyó a Vintgar szurdok elején.

Kár, hogy ezt eléggé megnehezíti, mikor az ember épp egy gyönyörű helyen van, és percenként akarja előkapni a fényképezőjét, hogy megörökítse azt. Én végül a fényképező javára döntök, és megpróbálom a hideggel dacolva élvezni az elém táruló látványt. A Radovna apró vízesések és nyugodtabb szakaszok formájában formálta ki ezt a szurdokot, és a mi fahidaink néha szépen átívelnek rajta, néha pedig vele párhuzamosan haladnak. A víz színe megint egy bizonyos különleges kék, ami nagy hatással van rám, ugyanúgy, mint a folyó partján fel-felbukkanó, laposabb kövekből emelt pici, ember formálta tornyocskák.

Cairn-mező

Ez lehet, másnak ismerős, én azonban most látok ilyet először: a folyóparton tucatjával tűnnek fel a kis, egymásra halmozott, lapos kövekből álló építmények. Mint utólag megtudom, ezek az eredetileg skót szóval jelölt, „cairn”-nak nevezett kis anomáliák eredetileg túraútvonalakat jelölnek, esetleg veszélyforrásra figyelmeztetnek, de vannak olyanok is, akik a zen buddhizmussal vagy a japán kertekkel hozzák összefüggésbe, és olyanok is, akik egyszerűen csak hivalkodni szeretnének kicsit, és azért pakolásszák a köveket. Egyébként nem minden túrázó rajong ezekért a kis tornyokért, sokan állítják, hogy ha tömegesen készülnek, megbolygathatják az élőlények (például az apró rovarok) menedékeit, illetve vannak, akiket kifejezetten zavar, hogy még a legelhagyatottabb helyen is belebotlik az emberek által hátrahagyott jelekbe.

Ennek az egésznek egész kiterjedt internetes háttéranyaga van, erről olvashattok itt, de szerintem mi menjünk tovább.

A szurdok kitartóan kanyarog, mi pedig kitartóan menetelünk, míg el nem érjük az út végét, amit a fejünk fölött ívelő viadukt és egy utolsó, nagyobb vízesés jelöl. Itt persze megint kötelező fényképeket lőni, de egy picit tovább időzünk itt annál, mint amit én szükségesnek tartok. Szívósnak gondolom magam, de az átázott ruhák miatt most már tényleg fázom, és megkönnyebbülök, mikor hátraarcot csinálunk, hogy a fahidak szövevényén keresztül induljunk vissza.

                                

***

Nem is írtam, hogy egyébként a térség, amiben épp járunk-kelünk, a híres-neves Bled környékén található, ami szépséges taváról nevezetes. Ez a fő attrakció az utolsó napra lett időzítve, de ma úgy döntünk, hogy utolsó csepp erőnket összeszedve megpróbálunk egy pillantást vetni a partjára, ahol is egy vár magasodik, név szerint a „Blejski grad”. Ez valószínűleg Szlovénia legrégebbi várkastélya, de legalábbis az első, amit írásos emlékben említettek, 1011 körül. 130 méterrel magasodik a tó fölé, és szép látvány – lenne, ha nem takarná el ezt is az esőfüggöny. Miután kiszállunk a buszokból és felkaptatunk a tiszteletet parancsoló bejárathoz, tudatják velünk, hogy a belépő itt is, mint a Duino vár esetében előző nap, 10 euró, és a sebtében felsorolt benti látványosságok nincsenek ránk olyan hatással, hogy kifizessük ezt a pénzt.

Inkább gyors felfedezőtúrára indulunk a vár körül, miután kikerüljük a bejárat felé tartó népes japán csoportot, mert őszintén szólva mindenkit jobban érdekel a kilátás, mint a benti vitrinekben őrzött régi tányérok. Egy meredek lépcsősor, amit a vár oldalában találunk, meg is hozza az eredményt, és még az eső dacára is élvezetes látvány, ahogy lebámulunk a tóra.

Bled híres-neves tava, ahogy a brosúrákba nem kerül be.

Persze egyeseknek ez sem elég, és T. vezetésével öten-hatan elindulunk egy saras dombon fölfelé, ami mintha még jobb leskelődőnek ígérkezne, mint az előzőleg felfedezett kőkilátó. Ez persze csak egy romantikus elképzelés, és a vonzerőhöz hozzájárul a meredek domb megmászásának kihívása is, ahol sáros gyökerekbe lehet kapaszkodni, de végül felérünk, némán körbenézünk, majd egybehangzóan megállapítjuk, hogy a hely semmivel nem nyújt többet, mint a kiépített kilátó.

A lefelé vezető út sokkal izgalmasabb, mint felfelé volt; előttem egy mosolygós férfi halad, S., aki relatív biztonsággal halad a göröngyökön, és segítőkészen nyújtja felém a kezét, mikor sikerül megvetnie a lábát. „Így kell ám csajozni”, hallom a hátam mögül a nevetést, de én is velük nevetek, és elfogadom a segítséget. A meredek szakasz végén S. egy hangyányival erősebben húz maga felé, mire én megtántorodom, és végül a karjában kötök ki. Mikor a többiek felnevetnek, rájövök, hogy szándékos volt a dolog, de nem bánom, és csak mosolygok.

Szerintem sokkal jobban szórakozunk, mintha bementünk volna ebbe a rideg várkastélyba.

***

Mikor estefelé megpillantjuk a szállásunkat, majdnem könnybe lábad a szemem. Hősiesen küzdöttünk az elemekkel, de a száraz szoba, a vastag zokni és a meleg zuhany gondolata most minden szurdokot és tavat beárnyékol. Á.-val és Sz.-el gyorsan átöltözünk, és dideregve üljük körbe az étkező asztalát négyfős kis apartmanunkban. Sört kortyolgatunk, és ismét érdekes beszélgetésbe bonyolódunk a legkülönfélébb témákról. Odakinn az időjárás, ami napunk második felében picit visszafogottabban szórta az áldást, most újult erővel készül a támadásra, és az Alpok vonulatai fölött fenyegetően cikáznak a villámok, hogy aztán a mennydörgés félreismerhetetlen hangja töltse be a levegőt.

Még soha nem láttam ilyen vihart hegyekben; én ezeket a helyeket csak a havazással vagy a napsütéssel, legrosszabb esetben a szürke esővel tudom összekapcsolni. Egészen borzongató dolog két ilyen szép dolgot, a hegycsúcsokat és a villámló vihart egy helyen tapasztalni. És természetesen ettől csak még kuckósabb lesz a mi kis szálláshelyünk.

Pont a hideg és a vihar szüli meg azt a gondolatot, amin magam is meglepődöm – miért nem próbáljuk ki a szálláson található szaunát? Na most én nem vagyok az a szaunázós típus, hacsak nem számítjuk a Bikram jógát, de egy ilyen nedves nap után hirtelen más fényben látom a dolgokat. Úgyhogy gyorsan átöltözünk és leoldalgunk az alagsorba, ahol egyik Békatutajos társunk már fel is fűtötte a szerkezetet. Beülünk hozzá, és én csak hallgatom a többiek csevegését, miközben azon jár az agyam, hogy képesek emberek ebben a pokoli hőségben úgy csevegni, mintha nem egy sütőben párolódnának. Legalább tíz éve nem voltam szaunában, és most túlságosan lefoglal a túlélőösztön ahhoz, hogy részt vegyek a társalgásban .

Tény azonban, hogy mikor eszembe jut a kinn töltött nap, a sok ázás-fázás és reszketés, máshogy állok picit a kérdéshez, és igyekszem ellazulni, amennyire lehetséges.

Mikor lejár az idő, a szauna melletti nyugágyakon helyezkedünk el. Időközben megérkezik vezetőnk, D., a nőket cipőikről azonosító N.-el kiegészülve. Nem örülök különösebben, hogy N. előtt kell fürdőruhában mutatkoznom, de igyekszem nem figyelni erre az apró kellemetlenségre. Az sokkal jobban zavar, mikor tíz perc szauna után N. egyenesen megindul a teremben álló jaccuzzi felé, és már fél lábbal benne áll, mikor a szaunából D. tompa kiáltása hangzik fel:

- ZUHANYOZZ LE! – jön a rémült instrukció.

N. bambán néz és állítja, hogy csak a víz hőmérsékletére volt kíváncsi, amúgy is zuhanyozott volna. Én nem szólok semmit, de a jaccuzzinak a közelébe sem megyek. Inkább visszaülök a melegbe még tíz percre, majd rendbe teszem magam a szobánkban, hogy az esti vacsira időben érkezzek.

***

Ez az esemény megint a tetőtérben zajlik, ugyanolyan jó hangulatban, mint előző nap. A mai menü scsevapcsicsa (elnézést, ha máshogy kell írni, én örülök, hogy meg tudtam jegyezni a nevét), és meg kell, hogy mondjam, isteni finom. Míg a tálalásra várunk, Á.-val dumálunk, evés közben pedig D. is megjelenik mellettem, mondván, még nem is tudtunk beszélgetni, pedig ez már a túra harmadik, utolsó előtti napja. Nagyon jólesik az érdeklődés, az, hogy tudja a nevem, pedig tényleg nem beszéltünk eddig, nem az ő buszában utazom és valahogy a gyalogtúrákon is legfeljebb némán mentünk egymás mögött. De most elkezdünk csevegni, ugyanolyan fesztelenül, mint az itt lévő emberek 80-90 százaléka. Szóbakerül a munka, de a síelés is, aminek Sz. is, én is, és D. is nagy rajongója (és igen, a Békatutaj sítúrákat is szervez).

Egyszercsak megváltozik az eddig szóló popzene; latin ritmusokra ismerek rá. Felnézek, és az elém táruló látványtól elmosolyodom: a folyamatosan fánkot osztogató J., aki nem szeret fényképeken szerepelni, önfeledten salsázik az egyik férfival a konyhában. Kifejezetten ügyesek, és olyan, mintha már évek óta lennének egymás táncpartnerei, miközben ők is külön-külön érkeztek erre a túrára. Egyre többen figyelik őket mosolyogva, és ők mintha nem fáradnának el, egyre lelkesebben forognak egymás körül. Mikor vége a zenének, néhányan megtapsolják őket, de J. már szalad is a laptophoz, és keresi a következő számot. Aztán folytatják, és ez így megy még egy fél órán keresztül, mikor végül fáradtan leülnek.

Odakint dühösen tombol a vihar, a mi nevetgélős esténk pedig a maga nyugodt medrében folyik a másnap felé.

NEGYEDIK NAP

Bohinj tó – Vogel – Šija csúcs – Bled – Budapest

Reggel gyors, fegyelmezett tempóban zajlik a közös reggeli, aminek során a tetőtéri helyiség zsúfolásig megtelik, és mindenki kávét, teát, meg lekváros kenyeret szerez magának. Én is becsatlakozom a kavalkádba, és elégedetten majszolom J. készleteinek utolsó adag fánkját, miközben reggeli ébresztőként a hangszórókból Eminem Lose Yourself-je szól. Miközben a zenét hallgatom, boldogan merengek a zsebkendőnyi tetőtéri ablak nyújtotta panorámán, ami végre teljes egészében láttatni engedi környezetünket: minden oldalról magas, hófödte hegyek vesznek minket körbe, amikről alig bírom levenni a szemem, és arról fantáziálok, hogy sílécet csatolok és már indulok is valamelyik lejtőre…

Ígéretes hegycsúcsok a szállásunk mellett.

Ehelyett egy félórával később rohamtempóban szállunk be a buszokba, az összes cuccunkkal együtt. Az idő a tegnapival ellentétben tökéletes, és mi részben eleget teszünk a fantáziálásaimnak, hiszen tényleg a hegyekbe tartunk, csak épp sílécek nélkül. A sietségünket egyetlen dolog indokolja: a felvonó, ami a hegyekben tett gyalogtúránk kiindulópontjához visz minket, félóránként jár, és mi nagyon nagyon nem szeretnénk lekésni azt, ami negyed órán belül indul, pontban kilenckor.

Ennek megfelelően három vezetőnk rallipályává alakítja a hétfő reggeli kábaságban úszó, csendes szlovén falvakat, miközben versenyt futnak az idővel. Vezetés közben a túrán használatos kis adóvevőiken keresztül tartják a kapcsolatot egymással. Megbeszélik, hogy D. előre megy, és megpróbálja feltartóztatni a felvonót arra a pár percre, amíg mindenki odaér. Időközben elhajtunk egy sebességmérő tábla mellett, ahol egy hetven feletti szám, és egy lefelé forduló hüvelykujj jelenik meg, piros körrel körbevéve. 

Tizenöt másodperccel később T. nevető hangját halljuk az adóvevőből:

- Titeket se lájkolt a tábla?

M., aki a mi buszunkat vezeti, felzárkózik D. mellé, és a két fiú szinte egyszerre parkol be a felvonóhoz, lendületből kivágódnak a járművekből, és versenyt futnak a jegypénztárhoz. Mi vigyorogva követjük az eseményeket a buszból, de pont, mikor a fiúk lefékeznek a pénztár előtt, megpillantjuk az épület háta mögött lassan, méltóságteljesen a magasba emelkedő, nyolcvan személyes felvonót.

Ezt lekéstük.

***

Tulajdonképpen tiszta szerencse, hogy így történt, ugyanis abban a fél órában, ami a következő indulásig hátravan, elég időnk van arra, hogy visszaguruljunk pár métert, és néhány fotó erejéig kiszálljunk a Bohinj tó partján. Ez Szlovénia legnagyobb tava, egyébként, mégis inkább kistestvérét, a bledi tavat szokták emlegetni és poszterekre ráragasztani. Pedig, őszintén szólva, rám sokkal nagyobb hatással van ez a hely, mint az (eddig csak sötétben illetve esőben) látott Bled.

A tó csendes, magas alpesi csúcsok ölelik körül, és a víztükör fölött úgy lebegnek a ködfoszlányok, mintha kis játékfelhők lennének. A part mentén futó erdőt szárazan szikrázó, tiszta napfény csíkozza, életre keltve a vastag avarréteget. Bár sokan vagyunk, viszonylagos csend uralkodik, mintha senki nem akarná megzavarni ezt a nyugalmat.

A Bohinj tó, hétfő reggel 9:10 perckor.

Fotók készülnek, én pedig kicsit messzebb bóklászok a többiektől. Egy szakaszon leereszkedve kiérek a kavicsos partra, és egy pillanatra megállok. Viaskodik bennem az érzés: kapjam elő a fényképezőmet én is, és kattogtassak őrülten, vagy csak álljak és próbáljam befogadni, amit látok? A hely csendje és nyugalma nagyon a hatása alá von, és szívesen maradnék még, elmerülve ebben a puha némaságban. A víz tükrén egy kikötött csónak lebeg; jó lenne beleülni, kievezni a tó közepére, és csak megállni.

Aztán megtörik a varázs, mikor útitársaim is megjelennek körülöttem, és elkezdik fényképezni a csónakot. Tíz perccel később pedig ismét a felvonó lábánál vagyunk, és ezúttal sikerül is beszállnunk a szerkezetbe. Ahogy elindulunk, a Bohinj tó lassan de biztosan zsugorodik alattunk.

***

A hely, ahova érkezünk, a Vogel nevet viseli, és 1535 méter magasan található. A szó szoros értelmében síközpont: egyenesen egy nagyobb hütte, vagyis inkább étterem mellett szállunk ki a felvonóból, aminek teraszán hóval fedett fapadok és faasztalok sorakoznak, a terasz korlátja mellett pedig részletes sítérkép segít eligazodni a sportolni vágyóknak.

Vogel, 1535 méter.

Én euforikus hangulatba kerülök: a tó melletti meditatív nyugalmat átveszi a féktelen öröm helye. Jó ideje nem voltam már síelni, és az, hogy most egy síterepre kerültem, mámorító érzés. A csillogó hó, amire nem is számítottunk, hiszen csak tegnap esett le (amíg mi odalenn az esővel küszködtünk, idefönn valójában egy gyönyörű látvány előkészületei folytak…), mindent befed, és legszebb síelős emlékeimet hívja elő. Hirtelen ötlettől vezérelve előkapom a mobilomat, és az EU-n belüli roamingdíjak megszűnését kihasználva felhívom a testvéremet, aki épp egy pihenős munkaszüneti napot tölt otthon, Budapesten. Elújságolom neki, amit látok és tapasztalok: a szélben lengedező sífelvonókat, a havat, a felhőtlen napsütést, a hegyeket, meg azt, hogy lefagy a kezem, miközben a telefont tartom. Nevetve velem örül. Mivel ő is síbolond, pontosan ismeri az érzést, mikor napsütötte, de hófedte lejtők között van az ember.

Mielőtt elindulunk a gyalogtúrára, még egy dolgot el szeretnék intézni: le kell fényképeznem utazótársamat, aki idén szülinapomra kaptam egy kedves barátnőmtől. A kis, kötött baglyot Tutunak keresztelem el, és most előhalászom a hátizsákomból, hogy élete első külföldi útján örökítsem meg. Az a tervem, hogy még sok helyre viszem majd magammal a világ körül, és meg kell, hogy mondjam, ez az első kép elég impresszívre sikeredik. Tutu gombszemei elégedetten csillognak a napfényben, mielőtt újra a táskámba süllyesztem őt.

Tutu első sztárfotója.

Ezután nincs más hátra, mint nekiállni a gyalogtúrának. A tervek szerint nagyjából három órás "sétát" tervezünk tenni, ami során felmászunk az egyik csúcsra, majd visszaereszkedünk ide, a hüttéhez, egy ebédre. A Šija csúcs 1880 méter magasan fekszik, ez tehát azt jelenti, hogy több, mint 300 méter szintkülönbséget kell áthidalnunk valahogy. D. kifejti, hogy kék pályákon (ami a legegyszerűbb sípályákat jelöli) fogunk fölfelé haladni, de aki úgy érzi, elfáradt, bármikor visszafordulhat, természetesen. T. lesz a sereghajtó, és miután mindenki elvégzi az utolsó simításokat magán, megkezdődik a mászás.

A menetelés első szakaszában engem továbbra is lefoglal a táj szépsége, meg a varázs, hogy egy maroknyi ember magáénak tudhat egy egész síközpontot. A felvonók magányosan lengenek a szélben, és mi valami ratrak nyomát követjük felfelé a dombokon. Néha belebotlunk a kis kőtornyocskákba, amikről a Vintgar szurdok kapcsán írtam, a „cairn”-okba, és találgatjuk, miért vannak ott, ahol. A hely picit kihalt – az őszi síterep kicsit olyan, mint a késő téli Balaton, ami türelmesen várja a szezont – de ezzel viszonylag kevés időnk van foglalkozni.

A túra ugyanis fárasztó, legalábbis nekem, aki aránylag keveset gyalogol hegymenetben. Á. és Sz. egyenletes, kitartó tempóval menetelnek fölfelé, én viszont rakoncátlan csikó módjára hol előbbre erőltetem magam, hogy aztán csendben és egy helyben szuszogjak kicsit, hol lemaradok mögöttük. Megváltás, mikor az elöl haladó D. behúzza a féket, és tíz perces pihenőt tartunk, hogy bevárjuk a csoport többi tagját.

Azt hinné az ember, kék pályán nem olyan fárasztó felgyalogolni. De az.

Egy idő után letérünk a pályáról, és elindulunk egy bozótos ösvényen – ezek azok a helyek, amiket régebben néha a felvonók magaslatából nézegettem, kócos zöld boglyák a nagy fehérségben, de ahova egyetlen sípálya sem kanyarog be, hiszen ezek tulajdonképpen kősziklák, amikből szívós növények bújnak elő. Ezt az egészet egyre vastagabb hó fedi, ami szórakoztató ugyan, de sokkal nagyobb figyelmet is igényel tőlünk, hiszen a hó csúszik, elrejti a veszélyesebb sziklákat, ráadásul alattomos módon bejut a bakancsokba is, és odabent jéghideg lévé olvad, ami egyáltalán nem kellemes. Az ösvény egyre nehezedik, és én elkövetem azt a hibát, hogy lehámozom magamról vastag pulóveremet, és csak könnyű kabátomat húzom vissza magamra. Ezt a lépésemet akkor bánom meg, mikor két nappal hazaérkezésem után olyan megfázás kerít hatalmába, amit másfél hétig nem bírok lerázni magamról.

Azonban, az apró kellemetlenségek ellenére, a túrát mindenki élvezi. Nevetgélünk, segítséget nyújtunk egymásnak, és lépten-nyomon megállunk fényképezni, ahogy egyre feljebb érünk. Minden lépés csodás látvánnyal kecsegtet, minden elkészített kép felbecsülhetetlen értékűnek tűnik. Közvetlenül előttem az egyik legidősebb résztvevő halad, az a férfi, aki feleségével együtt a gyereküktől és annak férjétől örökölték ezt az utat, és akikkel egy buszban utazom. A férfinél túrabot is van – mint mondta, a lánya tanácsolta, hogy mindenképpen hozza el, és lám, most szinte nélkülözhetetlen tárgy lett belőle. Én soha nem értettem, miért kell bot a sétáláshoz, de most, mikor fél lábbal apró, csúszós sziklákon egyensúlyozok, kezd derengeni az értelmük. S., a mosolygós férfi, aki előző nap lesegített a kilátóból, valamivel mögöttem halad, és, profi botja nem lévén, egy vastagabb faággal pótolja ezt a hiányosságot.

Egy-két ponton még úgy is megcsúszok, hogy minden erőmmel a mászásra koncentrálok, de attól eltekintve, hogy néha beletérdelek a hóba, nagyobb baj nem történik. A mászás most már önmagáért élvezetes, és azt a varázslatos érzést hordozza magában, hogy valami jelentőset viszünk véghez, mintha felfedezetlen, járatlan utakon kapaszkodnánk fölfelé. Á.-val azon mulatunk, hogy az adóvevőkkel kommunikáló vezetők, na meg a kihalt hegyormok között magányosan kígyózó Békatutajos csapat látványa olyan, mintha a valami Himalája-expedíción vennénk részt.

- Oxigénpalack nélkül! – nevetünk.

Több mint egy óra mászás után megállunk, és bevárjuk a mögöttünk kaptatókat. 1808 méteren járunk, tehát már majdnem 300 méterrel magasabban vagyunk, mint ahol a felvonó kitett minket. Itt útjelző táblára bukkanunk, ami boldogan közli velünk, hogy a vágyott Šija csúcs még negyed óra „sétára” fekszik tőlünk. Egy a baj: a táblákat olyanoknak írták, akik tavaszi enyheségben túráznak errefelé. Hóban ez egészen mást jelent.

Egyik útitársunk mérsékelten panaszkodni kezd, és kérdőre vonja vezetőinket, vajon tudják-e, mit csinálnak, hiszen messze vagyunk, egy viszonylag veszélyes terepen, hófödte ösvényeken, ahol csak D. útmutatásában bízhatunk. „Én oda megyek, ahová mondjátok”, kerepel, „de tartsátok észben, hogy itt még 15 ember jön mögöttetek”.

Nekem elég unszimpatikus a kifakadás, hiszen eddig minden rendben történt, és semmi nem utalt rá, hogy vezetőink eltévedtek volna vagy bizonytalankodnának. De profizmusuk részét képezi az is, hogy a kritikára egyikük sem ugrik, egyikük sem vág vissza. Ugyanolyan higgadtan kezelik, mint az első napos buszlerobbanást, és az akadékoskodó hölgy is megnyugszik valamelyest.

Az utolsó szakasznak így vágunk neki, egyre fogyatkozva.

Ez az ösvény mind közül a legmeredekebb, és az embernek olyan érzése van, mintha a szél el akarná vinni a hegycsúcsról. A látvány olyan észvesztően szép, a méretek pedig annyira megrészegítenek, hogy legszívesebben kiállnék és teljes erőmből kiabálnék, csak hogy halljam, ahogy a hangom elveszik a hegyek között, de gyanítom, hogy társaim kicsit furcsán néznének rám, ha ezt tenném. Így inkább óvatosan lépkedek tovább, és fél füllel hallgatom, ahogy az előttem haladó D. adóvevőjéből T. recsegő, akadozó hangja szűrődik ki.

- D. merre vagytok? Nem látlak titeket.

T. és a csapat hátsó része jócskán lemaradt már, és mi a hegycsúcsról integetünk, hátha észrevesznek minket. De minden egyre bizonytalanabb, és pár perccel azután, hogy megkezdjük a „csúcstámadást”, egybehangzó döntés születik arról, hogy visszafordulunk. A táblán jelzett 15 perc optimista becslés lehet; a hegy egyre meredekebb, és még ha fel is jutunk, a leereszkedés már komoly dilemmának tűnik így, hogy nincs mibe kapaszkodnunk, és hogy csak vaktában kitaposott ösvényen haladhatunk. Lassan, óvatosan megfordulunk, és egymást segítve botorkálunk vissza az útjelző tábla irányába. Úgy esik, hogy megint a mosolygós S. az, aki lesegít egy nehezebb szakaszon.

- Ilyet már csináltunk korábban, nem? – nevetünk össze.

A táblánál újra összegyűlünk, és megállapodunk abban, hogy a sztorit mindenkinek úgy adjuk majd elő, hogy megmásztuk a Šija csúcsot. Összeállunk egy csoportképhez, én erre a rövid időre lekapom a bélelt kapucnimat, hogy felismerhető legyek (ezt a döntésemet is megbánom majd otthon), boldogan elfogadjuk a D. által felcipelt „csúcskekszet”, ami a mászás jutalma, majd dideregve, kicsit átfázva, de elégedetten indulunk vissza a hütte irányába. Lelki szemeim előtt sült virsli és rumos forró csoki képe lebeg, és miközben ezen fantáziálok, kellemes megelégedettséggel tölt el a tudat, hogy megmásztuk, amit meg kellett.

A csúcson.

A lefelé úton az egyik kedves párnak feltűnik, hogy kesztyű nélkül vacogok, és gyorsan a segítségemre sietnek.

- Nálunk van egy plusz pár kesztyű, miért nem szóltál? – kérdezik, és már adják is a vastag kézmelegítőt. Nagyon hálás vagyok a segítségükért, de közben, akarva-akaratlanul a Dumb & Dumber ikonikus jelenete ugrik be („Volt nálad még egy pár kesztyű?!”). Mire leérünk a hüttéhez, a tűző nap már megolvasztja a hó nagy részét, és mi dideregve, boldogan esünk be az étterembe. Rumos forró csoki nincs, de tea igen, és innen már nincs is már hátra, mint hogy a bögrémet szorongatva élvezzem az asztalunknál ülő Á., Sz., valamint vezetőink, D., M. és T. társaságát, miközben lepillanthatok a gyönyörű Bohinj tóra – vagy épp fel a fenséges hegycsúcsokra.

Belekortyolok a teámba. Jó helyen vagyok.

Szerény kilátás a hüttéből.

***

Egész utazásunk fő attrakciójának lett beharangozva a bledi tó, mégis, mikor a partján állok, harmadrangúnak érzem a többi dologhoz képest, amit az úton tapasztaltam. M. elmeséli, hogyan úszott be egyszer pár haverjával a tó közepén található kis szigetre, ahol a templom áll, hogy aztán valahogy véletlenül megállítsák a torony ingáját, aminek következtében a bledi templom ezután négy és félpercenként harangozott, az épp bevonuló esküvői menet nagy bánatára, akik ráadásul balszerencséjükre egy vihorászó, fürdőgatyás, magyar fiúkból álló társasággal is összeakadtak a templom lépcsőjén… Nagyon jól szórakozom a történeten, és valahogy nem tudom komolyan venni Bledet. A tó vitathatatlanul szép, a sziget szép, a háttérben húzódó hegyek is szépek. Mégis, tudom, hogy nekem erről a helyről már örökké M. sztorija fog beugrani a szigetes ingaátállítással.

A bledi tó nappal.

Egy csapat japán turista állít meg a tó partján, és megkérnek, hogy fotózzam le őket. Elképzelem, milyen más lehet nekik ez az egész ahhoz képest, amihez otthon szokva vannak, és feltámad bennem a vágy, hogy lássam, milyen az, ahonnan ők jönnek. Visszaadom nekik a fényképezőgépüket, aztán bevárom a többieket, hogy elbúcsúzzunk; mivel Bled után hazafelé vesszük az irányt, vezetőink itt, a tó partján köszönnek el tőlünk, hiszen az autópályán már nem feltétlenül fogunk együtt haladni.

D.-ék megköszönik nekünk a részvételt, és emlékként mindenki kap egy kis fakulcstartót, ami evezőt formáz, mivel a Békatutaj eredetileg evezős túrákra szakosodott. Hol a kulcstartómra, hol a vezetőkre, hol a tóra, hol pedig a többiekre nézek. És kimondhatatlanul örülök neki, hogy eljöttem.

Búcsú egymástól.

Búcsú Szlovéniától.

***

A buszon hazafelé nem sok minden történik. A mellettem ülő É. pokrócot terít az ülésekre, és magát is jól bebugyolálja. A pokrócot nekem is felajánlja, de én udvariasan visszautasítom. Fél szemmel látom, hogy út közben naplót ír az utazásról, és ennek hatására azt hiszem, már én is fogalmazni kezdem saját beszámolómat.

Miközben Ljubljanát kerüljük meg és lassan Nagykanizsa irányába fordulunk, a dátumon tűnődöm csendesen. 23-a van; ez csak annyit jelent, hogy napra pontosan öt egész hónapja egy repülőn ültem Dubaiból hazafelé, sokkal erősebb érzelmek hatása alatt, mint amivel képesnek éreztem magamat megbirkózni. De már akkor is tudtam, hogy az egyik legfontosabb dolog, amit magammal viszek abból az útból, és az emberből, akivel ott voltam, az inspiráció: a vágy, hogy utazzak, hogy világot lássak, hogy új élményekkel gazdagodjak, hogy soha ne unjam meg, ami történik velem, hogy merjek ismeretlen helyekre látogatni, akkor is, ha ezt egyedül kell megtennem.

Sokfajta utazást szeretnék még megtapasztalni. Szeretnék ismerőst meglátogatni külföldön és ilyen szervezett útra is fogok még menni. Szeretnék a barátaimmal útra kelni egyszer, de lehet, eljön az a nap is, mikor majd teljesen egyedül vágok neki valaminek, vezető vagy társ nélkül. Egyszer talán még el is szököm, és végrehajtok valami Sleep on the Floor-féle jelenetet. Lesz olyan, amiről írok, és olyan is, amiről nem, de megállni – egyelőre – nem akarok.

Mikor hazaérünk, Sz. ujjongva meséli, hogy elhatározta: januárban Vietnámba utazik majd a Békatutajjal, két teljes hétre. Á. elmeséli, hogy decemberben Madeirára készül.

És én?

Azt hiszem, én is tudom már, hova megyek legközelebb.

Kiszúrtam a következő célt.

Felfedezetlen terület - ELSŐ RÉSZ

Minden alkalommal, mikor hazajövök egy utazásból, két dolgot szoktam érezni:

1) Döbbenetet, hogy milyen másról szól valójában az élet, mint amit időnk 80-90 százalékában elfogadunk - ide értve a napi munkába járást, leszegett fejjel, bedugott füllel; a félórás ebédszüneteket, amikor esetleg egy sütivel némi boldogsághoz juthatunk; a gyors, beütemezett hétvégéket, mikor sokszor csak ahhoz van energiánk, hogy a tévé előtt feküdjünk, vagy pár órás kimenőt engedélyezve magunknak kiszakadjunk kicsit a városból és például kiránduljunk egyet.

2) Sürgető vágyat, hogy a fentieket cáfolandó, minél hamarabb újra egy ismeretlen úti cél felé vegyem az irányt.

Legutóbb májusban jártam külföldön, akkor elég messzire itthontól, az Egyesült Arab Emirátusokban. Mindig is szerettem utazni, de az, hogy ilyen messzire jutottam, még jobban fellelkesített, és hazaérkezésem óta benne volt a zabszem a sejhajomban, hogy ismét új tájakat láthassak.

Még úti célom nem volt, addig is készültem valamire. Vettem egy világtérképet, ami lekaparható anyaggal van fedve, így mindig lesatírozható róla az az ország, ahol már megfordultam. Szerencsés vagyok: eddigi életem során nagyjából húsz országban jártam már, mégis, mikor mindent lekapartam, akkor vált igazán világossá előttem, milyen eszméletlenül sok helyre kéne még eljutnom.

Tudtam, hogy a májusi nagyutazás után nem lesz pénzem nagyszabású, például tengerentúli utakra, de ez nem tántorított el. És pár héttel azután, hogy hazajöttem, véletlenül ráakadtam egy utazásszervező cégre, akik mintha az égből pottyantak volna elém, pedig már tíz éve léteznek: ők a Békatutaj, akik belföldre és külföldre egyaránt szerveznek túrákat, kirándulásokat. Úgy képzeljétek el, hogy velük elutazhatsz a Tisza tóhoz (ott se voltam még, a fene egye meg), de akár Vietnámig is repülhetsz.

Engem elbűvöltek az úti célok sokféleségével, és nyáron rászoktam, hogy vissza-visszanézzek a honlapjukra, miközben a nyálamat csorgatva bámultam a fotóikat és az útleírásaikat. Aztán valamikor nyár közepén megláttam egy tetszetős kiírást: "SzLOVEnia - Európa zöld szíve", állt a címben. A négynapos körutazás októberi dátummal lett meghirdetve.

Ránéztem a világtérképemre. Szlovéniát, bár párszor már átutaztam rajta, még nem volt pofám lekaparni. Az átutazást ugyanis nem számolom látogatásnak, főleg, ha csak az autópályát látom az országból. Tehát kicsiny szomszédunk szégyenszemre csupa lesatírozott ország között árválkodott.

Mégis, mit tehettem volna?

Jelentkeztem a túrára.

Egy dolgon azonban még el kellett gondolkoznom: vajon kit beszélhetnék rá a barátaim közül arra, hogy tegyen jót magával és tartson velem egy gyönyörű országba? Pár embert megkérdeztem, remélve, hogy valakit sikerül kellőképp belelkesítenem, de nem jártam sikerrel - volt, akinek épp nem állt rendelkezésére a szükséges összeg, meg olyan is, akinek már nem maradt szabadsága. Bevallom, picit elcsüggedtem, de miután számot vettetem magammal, arra az elhatározásra jutottam, hogy teszek rá, jön-e velem valaki vagy nem. Végül is ez az egész utazósdi személyes motiváció, és nem akartam megfutamodni egy jó lehetőség elől csak azért, mert senki nem fogta a kezemet.

Úgyhogy a jelentkezésemet egyedül nyújtottam be, és elkezdtem agyalni azon, hogy vajon miféle emberekkel fog összehozni a sors. Volt bennem egy kis drukk, persze, hiszen ismeretlenekkel együtt utazni mindig rizikós, ugyanakkor büszke is voltam magamra, hogy nem engedtem azoknak a félelmeimnek, amik itthon tartottak volna. És mikor nagyjából egy héttel az utazás előtt megkaptam a busz- és a szobabeosztást, megkönnyebbültem láttam, hogy a társaság háromnegyede bizony egyedül jön a túrára - határozottan kisebbségben voltak azok, akik párban vagy barátokkal jelentkeztek. Ez mondjuk valahol szomorú, gondolom, de engem inkább az érdekelt, hogy így nem leszek kívülálló.

Úgyhogy, míg intenzíven végigdolgoztam az őszt és a nyár nagyrészét is, ott volt a naptáramban egy bekarikázott dátum, ami tartotta bennem a lelket, és amiről szabadon fantáziálhattam. Október 20-án hajnalban pedig kicsit lámpalázasan, de pozitív izgatottsággal húztam hűséges kis bőröndömet a BAH csomópont felé, ahol már messziről láttam a beígért mikrobuszokat, és a körülöttük csoportosuló embereket.

Elmosolyodtam. Megint utazom.

ELSŐ NAP

Budapest - Škocjan barlangrendszer - Hruševje

Nagyjából tíz perccel a nyugodt sóhajom után derül ki, hogy a mikrobuszos népség nem túrázni indul mindenféle barlangokba meg szurdokokba meg erdőkbe meg hegyekbe, hanem sziklákról fognak leugrálni.

Igen. Elsőnek egy siklóernyős társaságot sikerült becéloznom a benzinkúton. De, mentségemre legyen mondva, semmi nem utalt rá, hogy rossz helyen járok!

Mielőtt a kétségbeesés nemcsak rajtam, de a mellettem álldogáló, szintén Békatutajos túrára érkező kedves, anyukám korabeli nőn, aki A.-ként mutatkozik be, is eluralkodna, kiszúrok egy fiatalabb srácot zöld, cipzáras pulóverben, aki mintha egy utaslistával a kezében rohangálna három, kicsit távolabb parkoló, fehér mikrobusz körül. Intek a mögöttem toporgó, frissen megismert utastársnak, majd végre kipipáltathatjuk magunkat a listán, és elindulunk megkeresni a számunkra kijelölt buszokat. Sajnos máshova osztottak be minket, így rögtön el is szakadunk egymástól, és én helyet foglalok egy ablak melletti ülésen.

Az egyedül utazásnak megvan az a szépsége, hogy akárki mellé kerülhetsz közben. Engem kora hajnali (reggel hatkor indulunk) merengésemből a hirtelen mellettem termő, harmincas, szemüveges nő ránt ki, aki rögtön be is mutatkozik. É.-nek hívják, és két barátnőjével érkezett, mondja, de nem tudnak egymás mellé ülni. Én udvariasan bólintok, majd végignézem, ahogy az É. másik oldalán lévő ülést egy nagyjából velem egyidős fiú foglalja el. Később kiderül róla, hogy Sz.-nek hívják, és saját bevallása szerint "nem beszél sokat".

Ez tulajdonképpen tiszta mázli, mert a köztem és Sz. között ülő É. három ember helyett is beszél. Addigi feltétlen nyitottságomat is ő töri meg: még a Budaörsi úton gyűjtjük a sebességet az autópályához, mikor É. egyszercsak váratlanul megkérdezi fiatal vezetőnket és egyben sofőrünket, M.-et:

- Nem baj, ha mondunk egy imát az út előtt? - hajol kicsit előre a sofőrülés felé.
- Nnem... - pislog a kicsit meglepett M. - Bár szerintem nem lesz rá szükség - mosolyodik el jószándékúan.
- Úgy gondolod? - kérdezi egy bíró komolyságával É.

Én erre egy alig észrevehető kettő centivel arrébb húzódom tőle, és megnyugszom, mikor elmagyarázza, hogy az imát némán szeretné kivitelezni.
"Akkor minek kérdezted?", morfondírozok magamban.

***

É. csak az egyik utas a buszban ülő nyolc, illetve a túrán résztvevő 26 közül. Magam is meglepődöm, milyen vegyesen vagyunk - a mi buszunkban egy, már hatvanas éveit taposó pár a legidősebb, akik a lányuktól és annak párjától örökölték meg az utat, mivel ők maguk végül nem tudtak eljönni. A buszban É. két barátnője is velünk ül, valamint itt van velünk a nem sokat beszélő Sz. és a hátam mögött ülő, harmincas hölgy, J. Ő az egyetlen, aki nem árulja el a bemutatkozás alatt, hogy mi a foglalkozása, és akiről kiderül, hogy soha nem szerepel fényképeken. Viszont nagyjából húsz perccel indulás után előhúz egy házi, saját készítésű fánkkal töltött zacskót, és körbekínálja azt, ezzel pedig azonnal belopja magát a szívembe.

Vezetőink hárman vannak, mindhárman fiatal, szimpatikus arcok. Az egyes számú buszt D. vezeti, aki egyben az egész túra főkoordinátora is egyben, és szívével-lelkével a Békatutajért dolgozik (a legtöbb túravezető csak részállásban, illetve szabadidejében dolgozik a társaságnak - kevés az olyan, aki teljes állásban tudja űzni ezt a kellemes hobbimunkát). A mi buszunkat egy M. nevű, elsőre kicsit hebehurgya, de alapjában véve szimpatikus srác vezeti, a harmadik járművet pedig egy talpraesett csaj, az egyik legszokatlanabb keresztnévvel, amit az utóbbi időben hallottam. Ő T. Erre a három emberre bízzuk hát magunkat, miközben felhajtunk az autópályára.

Három vezetőnk, balról jobbra: M., T., és D.

Sose féltem autóban, de amint elnézem az időjárást, elgondolkodom rajta, hogy vajon én bevállalnám-e a vezetést ma reggel. A pályát sűrű köd fedi, ráadásul még sötét van, és mikor felkel a nap, a helyzet akkor se sokkal jobb. Nincs mit nézni, nincs mivel szórakoztatni magunkat, így olyat teszek, amit amúgy autóban ritkán: lehunyom a szemem, és Nagykanizsáig ki se nyitom.

Ebben nagy segítségemre van a mellettem ülő É., aki, miután elmondja az imáját, a jobbján ülő, szegény, befolyásolható Sz. felé fordul, és megkezdődik hosszú monológja a vallásról úgy általában. Csak szavakat és félmondatokat kapok el papokról, egyházkerületekről és iszlámellenes előadásokról, de az egész olyan monoton, hogy könnyen elbóbiskolok rá. Ez azért is jó, mert félek, túlságosan bosszankodnék azon, amit É. hadar, főleg, mikor a zsidó és az iszlám vallás alacsonyrendűségére kezd célzásokat tenni. Én ugyan nem vagyok hívő, de a vallást végtelenül izgalmas témának tartom, és nem szeretem az olyan szűklátókörűséget, ami más vallásoknak nekimegy, miközben a sajátját (bocsánat a szóviccért, de) isteníti.

Még jó, hogy az M7-es se túl izgi, így könnyen kikapcsolok, miközben hálát adok (valakinek), hogy É. nem engem választott beszélgetőpartnernek az ötórás útra.

***

A nagykanizsai pihenő után épp a pályára hajtunk vissza, mikor gyorsítás közben a buszunk hirtelen kattan egyet, és egyszerűen megáll a felhajtó közepén.

É. szinte azonnal elővesz egy kis könyvecskét, mely a Mindennapi kenyerünk (Our Daily Bread) címet viseli.

Minket inkább az foglalkoztat, hogy mi történik. Valaki felveti, hogy vissza kéne tolatni a pihenőhöz (addigra már azért van köztünk némi távolság, meg egy körforgalom is, nem mellesleg), de hál' Istennek nem én vagyok az egyetlen, aki rossz ötletnek tartja, hogy egy autópálya felhajtóján tolassunk. Az is elhangzik, hogy valakit láthatósági mellényben kéne előre küldeni, hogy ő "vezesse" visszafelé a buszt, és jelezze a többi autónak a szokatlan útirányt. Nekem erről a Buszon című, régi brit sorozat jut eszembe, mikor a sűrű köd miatt a busz utasai kénytelenek egy éjszakát az út mentén tölteni, pedig még a gyűlölt ellenőrt is kiküldik a ködbe telefonfülkét keresni, és végül  - szerencsére - erre sem kerül sor.

Néhány fejvakargatós próbálkozás után lassan továbbindulunk (előre), de pár méter után megint leáll a motor. Majd megint. És megint...

Miután mindhárom buszból kiszáll szinte az összes férfi, és nagykomolyan benéznek a felhajtott motorháztetőnk alá (vészhelyzetben ugyanis hirtelen minden férfiból autószerelő lesz), arra jutnak, hogy a gondot valami szennyeződés okozhatja, ami időről időre megzavarja a váltórendszert, és lefulladunk. Ez nem biztató, de az ötödik leállás után M. már tudja kezelni a helyzetet, és menet közben indítja újra a motort. "Legközelebb kereket is cserélek majd, miközben vezetek", viccelődik.

- Vészhelyzetben bezzeg hirtelen már senki nem ateista - kotyog közbe É., aki egyre jobban emlékeztet engem a Mézga család Paulájára, csak némileg fiatalabb kiadásban. Ja, és egy olyan verzióra, aki Hufnágel Pisti helyett a Jóistennel van felfegyverkezve.

Mondjuk tény az is: én nem vagyok annyira nyugodt, mint M., mivel érzem azért a sofőrünk feszültségét, de tény, hogy a motorújraindítós módszerrel valóban eljutunk úti célunkhoz, ami ma a Škocjanban található cseppkőbarlang és az azt körülvevő ösvény, melyen felülről kerülhetünk meg egy beszakadt barlangrészt. Ahogy átérünk Szlovéniába, fellelkesülök, de a szürke, ködös idő még erre a szépnek mondott kis országra is rányomja bélyegét, és eleinte alig látszanak a hegyek meg a zöld legelők. Így, mikor kiszállunk a buszból, engem őszintén szólva a küszöbön álló barlangászásnál picit jobban lefoglal a szendvicsem, meg az, hogy végre kartávolságtól messzebbre kerülhetek É.-től (aki hűséges hallgatóságát, a mellette ülő Sz.-et is gurulós bőröndként viszi magával, amerre megy).

Főkoordinátorunk, D., rábíz minket M. és T. óvó jelenlétére, valamint egy szlovén idegenvezető hölgyre, ő maga pedig beül elátkozott buszunkba, és Trieszt felé indul vele, hogy megjavíttassa, míg mi túrázunk.

Jelzőtábla a cseppkőbarlang környékén: csibemadár, kuss a neved!

***

A helyről, ahol vagyunk, a következőket érdemes tudni:

• A barlang, amit épp látogatni készülünk, 1986 óta az UNESCO világörökség része.
• A képek alapján a hely gyönyörű látványosságnak ígérkezik, de fényképezni tilos benne.
• A helyet magát Škocjannak hívják, amiből van vagy öt Szlovéniában, így érdemes NAGYON odafigyelni, hogy melyiket látogatjuk meg. (Tipp: a Trieszthez legközelebb esőt javaslom.)

A leereszkedő csoport nagy részét a mi magyar csapatunk alkotja, valamint pár egyéb náció képviselője, illetve egy darab szlovén férfi. Ő az egyetlen, aki nem tud angolul, úgyhogy idegenvezetőnk két nyelven instruál minket. A barlangon, aminek bejáratához egy mesterséges, nagyjából 100 méter hosszú akna vezet, egy folyó folyik keresztül, amit az idegenvezetőnk szlovénul folyton úgy emleget, hogy "Reka Reka", amiből nem nehéz kitalálni, hogy a "reka" szó szlovénül "folyó"-t jelent. A szlovének folyóelnevezési kreativitását nem kommentálom, de így legalább könnyen megjegyeztem a látványosságot.

A barlang egyébként számomra olyan, mint bármelyik cseppkőbarlang. Igyekszem a menet elején haladni, stréber diákként, hogy minél jobban halljam, amit az idegenvezetőnk mesél. Az a helyzet, hogy a túrának ezen a pontján még nem nagyon volt alkalmam összeismerkedni senkivel, a nyirkos, hideg, sötét barlang pedig nem a legalkalmasabb hely erre. Sztalagmitok és sztalaktitok között bóklászunk, nagy csarnokokba érkezünk, melyet szűkebb folyosók kötnek össze. Nekem az a legmegragadóbb, mikor a mögöttünk hagyott járatokban vezetőnk lekapcsolja a világítást, és a már megtett út kísérteties sötétségbe borul - de még jobb az, mikor egy fél percre minden villany lekapcsolódik, és nem hallatszik más, csak ideges pusmogás, illetve a Réka folyó halk csobogása a barlang alján.

A megtett út nagyjából hat kilométer, és bevallom, én nem bánom, mikor kiérünk a felszínre. A barlangnak talán a kijárata a legmegkapóbb: óriási rés a kőfalon, ami olyan, mintha egy másik világba vezetne. Én nem vagyok klausztrofóbiás, de jobban szeretek a szabadban sétálni, mint barlangokban, és boldogan lépek ki a minket körülvevő erdőbe.

Miután a buszunkról még semmi hír, a Békatutajos csapattal nekiállunk a feltételesen betervezett, rövid erdei túrának. Ez egy olyan ösvény, ami a barlang egy beszakadt részét kerüli meg fenn a magasban, állandó rálátást biztosítva a körülöttünk elterülő zöld tájra, meg az alattunk lévő gyönyörűségekre. A séta nem megerőltető, és mikor felérünk egy kilátóhoz, megállunk, hogy bemutatkozhassunk egymásnak, hiszen egészen idáig csak az egy buszban utazók ismerkedhettek meg igazán, és csak most vagyunk először együtt egy csapatban.

Én picit mindig lámpalázas vagyok ilyenkor, igyekeznék valami vicceset, megjegyezhetőt mondani magamról - azt hiszem, eléggé túldolgozik bennem a megfelelési kényszer. Amíg várom, hogy rám kerüljön a sor, figyelmesen hallgatom a többieket. Van köztünk informatikus, HR-es, megszállott túrázó, de jópár olyan ember is, aki, hozzám hasonlóan, először utazik a Békatutajjal. Vannak idősebbek és fiatalabbak, bár azt hiszem, a magam 27 évével én képviselem a legfiatalabb korosztályt. Jöttek barátnők, párok, és házastársak is a sok magányos utazó mellett, ki először, ki sokadjára.

Az egyik fiatal srác megemlíti, hogy informatikával kapcsolatos munkakörben dolgozik, és többek között köze volt az egyetemisták által túlságosan jól ismert Neptun rendszer fejlesztéséhez. Erre páran hangosan felszisszennek, aztán persze kitör a nevetés.

- Ezzel lehet, hogy a helyedben nem dicsekednék - mosolyog egyetlen nőnemű vezetőnk, a talpraesett és higgadt T.

Még nem tudom, de ez a srác, Á., egyike lesz azoknak az embereknek, akikkel összebarátkozom majd a négy nap alatt.

***

Utunk kis falvakon át vezet, elsőnek Betanján, majd Škocjanon keresztül. Ezek a helyek annyira kihaltak, hogy embert szinte nem is látunk. Betanjában kiszúrok egy kíváncsiskodó, bár némileg bizalmatlannak tűnő idősebb nénit, aki egy kapualjból szemlél minket. Húsz perccel később, Škocjanban, ismét egy ősz hajú néni leskelődik ránk egy utcából. Erős a gyanúm, hogy ugyanazt a nénit látjuk, mint korábban; talán mint a helységek lakosságát képviselő statiszta munkálkodik épp...

 

Előkerülnek a megmaradt csokik, kekszek, és egyre oldottabb a társalgás, egyre több a viccelődés. A szabad ég, úgy tűnik, felszabadító hatással van ránk. Ez még akkor is így van, mikor visszaérünk a természetvédelmi terület bejáratához, és kiderül, hogy a buszunkat nem tudták megjavítani Triesztben. Míg vezetőink kitalálnak valamit, nekünk el kéne jutnunk a néhány kilométerrel arréb található Hruševjébe, ahol a szállásunk található. Mentőötletként önkénteseket keresünk, akik szívesen hátramaradnak még kicsit sörözni és beszélgetni, míg kétbusznyi embert átmenekítünk az apartmanokhoz. A terv az, hogy utána egy busz visszajön az itt maradókért.

Én inkább a szállásra kívánkozom, és beszállok az egyik buszba.

A keresett hely nincs messze, kicsit farm-hangulata van: tehenek legelnek körülötte, meg birkák bóklásznak, terelőkutyával kiegészítve. Az apartman, amibe beosztottak, kilenc személyes, a fekvőhelyek három helyiségben helyezkednek el, van konyhánk és egy nagy asztalunk is. Ez jól jön, mert miután mindenki rendbe szedi magát kicsit, le is telepszünk és kicsit ismerkedünk. Előkerül egy adag szilvás Unicum, meg egy kis Jägermeister is, és ennek köszönhetően egyre könnyebben megy a társalgás. Már bennem is oldódik a görcs. A jobb oldalamon egy nagyjából velem egyidős lány ül, Sz., akivel egy szobába is kerültünk. Mérnökként dolgozik (!), és az a fajta ember, akivel már pár mondat után könnyen szimpatizálok.

Az asztal körül beszélgetünk kicsit arról, kinek mi a foglalkozása, majd bedobok egy érdekesnek szánt kérdést: kinek mi volt eddig a legegzotikusabb hely, ahol járt?

Meglepő válaszokat kapok. Volt, aki már megjárta Szíriát és Iránt; van olyan, aki Líbiát is ismeri. Sz. kalandozott már az Egyesült Államok nyugati partján, az egyik férfi pedig Hong Kongban töltött hosszabb időt. Olyan is akad, aki Grúziába szeretett volna utazni a Békatutajjal, de egy sajnálatos tévedés miatt (július helyett júniusban volt az indulás) elbukta a befizetett pénzt, mikor nem jelent meg időben a repülőtéren.

- És neked mi volt a legegzotikusabb? - dobják vissza a kérdést.

Nagy megelégedettségemre szolgál, hogy a válaszom (Omán) meghozza a várt elkerekedett szemeket. Valószínűleg nem nézték volna ki belőlem ezt az úti célt. Nem meglepő, hiszen, ha most, közel fél év távolságból visszagondolok arra az útra, nekem is kicsit szürreálisnak tűnik, olyan dolognak, ami mintha nem is velem történt volna. De szívesen mesélek nekik kicsit erről a távoli országról, és mosolygok az emlékek hatására.

Aztán rájövünk, hogy lassan eljön a vacsoraidő, és jókedvűen átbotorkálunk a szemközti apartmanba, ahol az étkező található. Valahol itt tudatosul bennünk, hogy a hátrahagyott társaság, akik elvileg a második turnusban érkeztek volna a szállásra, még mindig nincs itt... pedig mi már jó két órája itt vagyunk, a barlang pedig negyed órára van csak tőlünk.

Valami nincs rendben.

A vacsora nehezen kezdődik, először több tálcányi rövidital (Jägermeister és házipálinka) jár körbe. Én a pálinkát választom, de hamar megbánom. A szó legszorosabb értelmében házi főzésű, és ennek megfelelően méregerős. Nem esik jól, és átpasszolom az egyik asztaltársamnak.

Végül, mikor már komolyan aggódni kezdünk a többiekért, egyik mikrobuszunk csak beparkol az étkező ablaka elé, és abból kitámolyog a hiányzó kilenc ember. Belépésüket tapsvihar kíséri, miközben helyet keresnek a hosszú asztalnál. Velem szemben a reggel megismert, anyukámmal egyidős A. rogy le egy üres székre, teljesen átfázva.

- Mi történt? - faggatjuk, miközben egyszerre három felespohár indul el az irányába.

- Ez a busz is lerobbant - sóhajt nevetve. Hitetlenkedve összenézünk.

Mint kiderül, a kettes számú busz is meghibásodott, és, bár a barlangig elment, a motor leállt és nem lehetett többé beindítani. Ezért volt a késlekedés.

Hosszan élcelődünk a balszerencsén, hogy a három buszból kettőt már az első nap elvesztettünk, de akkor végül D., aki a nap nagy részét egy trieszti autószerelő műhelyben töltötte (eredménytelenül), elénk áll és elmeséli a történteket, hogy mindenki képben legyen. Az egyik busz javítható, a másik helyett cserejárművet küldenek holnapra, miután kapcsolatba léptek a buszokat kölcsönző céggel.

Tetszik a higgadtság a balszerencse áradása ellenére. És időközben a vacsora is megérkezik, amiben van krémleves, húsos főétel isteni salátával, és még egy kis fagyi + süti kombináció is jár a finomságokhoz. Sz. a baloldalamon ül és sört iszik, amit én is megkóstolok. Határozottan finom.

Odakint közben besötétedik, a tehenek eltűnnek a legelőről, az apartmanok ablakaiban kigyúlnak a fények. Mikor visszaérünk, én kényelmesen elvackolódom a négyszobás hálószoba emeletes ágyának felső szintjén. Az alsó szinten a "Neptunos"-ként bemutatkozó Á. fekszik (az apartmanban lakó többi férfi kaján örömére, hiszen Á. az egyetlen, aki "koedukált" hálószobában hajthatja álomra a fejét, három hölgy társaságában), a szobában lévő franciaágyon pedig A. és Sz. helyezkednek el. És, szégyen vagy nem, este tíz órakor már csak a horkolásunk zavarja meg a csendet.

Freskó Škocjanból: "Mikor a haverod az exével folytatott Facebook-beszélgetéssel fáraszt téged..."

MÁSODIK NAP

Hruševje - Rilke-ösvény - Duino vár - Rakov Škocjan

Reggel azon kapom magam, hogy egy tehénnel nézek farkasszemet. Evés után ugyanis nem tudok ellenállni a farmhangulatnak, és elsétálok a "legelőhöz", ahol a tehenek kérődznek. Sajnos a köztünk húzódó szabályos vizesárok miatt nem tudok egész közel menni hozzájuk, de attól még élvezettel szemlélgetem őket. Hát igen, eljött a városi lány világot látni... időközben egy szlovén Tüncicát is felfedezek (Tüncica az otthon használatos macskám), aki ugyan kicsit inverz színekben pompázik az otthoni kisasszonyhoz képest, de mégis sokban hasonlít rá. Eltekintve attól, hogy ez a szlovén változat kisportoltabbnak tűnik, és úgy látom, hogy van egy kis haverja is, aki mindenhová követi.

A városi lány világot lát.

Miután összepakolunk, a társaság toporogva várja a harmadik busz érkezését, amivel kiegészülve nyugodtan folytathatnánk utunkat. A várakozást megkönnyítendő, a vezetőnk, T., "vécés" fogócskát javasol egy mellettünk lévő kosárpályán, aminek nagyjából az a lényege, hogy akit megfogtak, annak félig guggolva kell várnia, míg valaki fel nem szabadítja azzal, hogy mögé guggol, és "lehúzza" a másik felemelt karját... Én úgy döntök, hogy nekem ehhez még kicsit korán van, és ezért inkább a lépcső tetejéről figyelem a játékosabb kedvű utastársakat.

A fogócska óriási erőbedobással zajlik, és nevethetnékem támad a sok, egymást kergető, önfeledt felnőtt láttán. Még csak egy napja ismerjük egymást, de a játék megint csak kovácsol rajtunk valamit - ahogy ezt biztosan T. is tudta, mikor javasolta a dolgot. Itt kezdem érezni, hogy a Békatutajnak tényleg van egy varázsa: összebarátkoztatják az embereket, anélkül, hogy ez erőlködésnek tűnne részükről.

Mire lemegy a második kör, megjön a buszunk, mi felszállunk, és az "Italja" táblákat követve elindulunk Olaszország irányába, hogy legközelebb a tengerparton álljunk meg - ahol, a túrakiírás ígérete szerint, elkaphatjuk "a nyár utolsó sugarait" is.

Ez sok élcelődés célpontja lesz, mivel a tengerpart titokzatos, párás-ködös függönybe burkolózik, és viszonylag keveset enged láttatni magából. Nincs meg sajnos a vadítóan kék, klasszikus tengerárnyalat, de látjuk a kihajózó vitorlásokat, bal felől valami tornyot egy szikla tetején, jobb kéz felől pedig a Duino vár magasodik, ez lesz a túra célja. Az odáig vezető, végig a szikla tetején futó sétaútvonal pedig a Rilke-ösvény nevet viseli, és 2 km hosszú. Nevét onnan kapta, hogy mikor Rilke Duino várában vendégeskedett, gyakran sétálgatott ezen a helyen.

Sz.-szel már arról fantáziálunk, hogy az útvonal egy pontján található, beígért menedékházban, ami a Rifugio Rilke nevet viseli, iszunk egy igazi olasz cappuccinot, de bánatunkra a helyet zárva találjuk, úgyhogy marad a palackozott víz. Rendezetlen sorokban haladunk, ki gyorsabban, ki lassabban, van, aki kimászik a szikla szélére egy-egy előnyös szelfi kedvéért, meg olyan is, aki inkább a látványt próbálja megörökíteni. Engem egy ponton lefoglal, hogy egy tündéri golden retrievert fényképezzek, akit épp az ösvényen sétáltatnak, illetve, hogy minél több réteget hámozzak le magamról, időközben ugyanis kezd felmelegedni az idő, és a vastag pulcsi és a dzsekim együtt már kicsit soknak érződik.

A Rilke-ösvény és Duino vára... a sugarak nélkül.

Ahogy derül az idő, a kedvünk is egyre jobb lesz, és mire megérkezünk a várhoz, kellemesen meg is éhezünk. A két fiú, M. és D. már korábban megelőztek minket, és most a vár tövében álló piknikasztalra pakolják ki a szendvicshezvalót: a hagyományos felvágottakon, sajton és salátán kívül rákocskák is kerülnek a kínálatba, amit az olasz bevásárlóközpontban szereztünk be.

A buli központja: a piknikasztal.

Míg a kipakolás és az evés zajlik, páran elsétálunk a várhoz, mert néhányunkban felmerült, hogy esetleg bemehetnénk megnézni az építményt. A belépés azonban tíz euró fejenként, és engem őszintén szólva soha nem érdekeltek különösebben a középkori várak, pláne, ha még külön fizetnem is kell rideg, nyirkos falaikért. Vannak, akik ennek ellenére bemennek, de mi Sz.-szel úgy döntünk, inkább bepótoljuk azt a kávét, és egy sarki vendéglő felé vesszük az irányt, részben a cappuccino, részben meg a mosdóhasználati lehetőség miatt.

De nem vagyunk egyedül: velünk tart előző esti szobatársunk, Á., illetve egy N. nevű férfi, aki már valamivel a mi korosztályunk fölött áll, egy váláson is túl van. Ő az, aki előző este a Grúziás történetet mesélte nekünk az asztalnál. Most feltett szándéka, hogy meghívjon minket, lányokat, a kávéra; mikor Á. is csatlakozik, őt is beveszi a buliba. Nekem N. elég nyomulósnak tűnik, úgy veszem észre, bármit mondunk Sz.-el, arra van egy kaján visszaszólása. Nem igazán értem, miért; mi Sz.-el az udvariasság keretein belül elfogadható tartózkodással viseltetünk iránta, meg különben is lerí, hogy más korosztályhoz tartozunk.

Á. viszont határozottan jófej, sokkal kellemesebb beszélgetőpartner, mint N. - előbbi sokkal több teret hagy a párbeszédekben a másik félnek, míg N. elköveti a tipikus hibát, hogy inkább magáról beszélne többet. Megjönnek a kávék, és meglepően érdekes dolgokat kezdünk kitárgyalni: szóbakerülnek a túrák, a külföldi úti célok, aztán a migránstéma, a vallás, a politika, és a párkeresés is. Egyszóval: nem a legsemlegesebb témákat boncolgatjuk, de szerencsére mindenki van annyira kulturált, hogy esetleges véleménykülönbség esetén is megadja a tisztelet a másiknak, ahelyett, hogy hangos szóváltásba keverednénk.

Mire észbekapunk, már indulnunk is kell vissza a piknikasztalhoz, ahol mindenki kedvére feltankolhat szendvicsekből, illetve a buszban mögöttem ülő J. egy újabb zacskó fánkot kezd körbekínálni.

- Hány zacskóval hoztál? - kérdezem tőle csodálkozva, miközben kiveszek párat.

- Minden napra egyet - mosolyog J.

Ez a nő egyre szimpatikusabb.

***

Rakov Škocjan

A nap második felét ismét Szlovéniában töltjük, Rakov Škocjanban (ez nem az a Škocjan, ahol tegnap jártunk!). Itt egy rövid erdei sétát teszünk, majd megállunk bámészkodni egy - ismételten - beszakadt barlangrendszer pereménél, aminek az alján egy kis patak csörgedezik.

- Szlovéniában van olyan folyó, ami nem barlangban folyik? - teszi fel a költői kérdést valaki.

A bátrabbak (ami a társaság 90%-át jelenti) elindulnak egy előre nem tervezett kis kalandra, aminek során megpróbálunk lemászni a kis folyóhoz a barlangba. Ezt egy meredek ösvényen lehet megtenni, ahol igencsak észnél kell lenni, utána pedig köveken bukdácsolva és a vizet kerülgetve juthatunk el a kívánt helyhez. Íves barlangokon vágunk keresztül, van itt kőhíd is meg érdekes növények; aztán egy ponton nincs tovább, mert az átkelés már azzal fenyegetne, hogy beleesünk a vízbe, és a nap hátralevő részét vizes cipőben csinálhatnánk végig.

Egy páran azért mégis átvágnak, majd negyed óra múlva azzal bújnak elő egy barlang szájából, hogy nem érdemes tovább menni.

Szlovéniában minden folyó legalább egyszer barlangban folyik.

A hely nagyon szép, és ha felfele nézünk, láthatjuk a hátramaradók kíváncsian felbukkanó körvonalait a kürtő szájánál. Miután kinézelődtük magunkat, visszaindulunk, és a buszok felé vesszük az irányt, amik aztán északnak fordulnak, az Alpok irányába.

Fontos tudni, honnan jöttünk.

Már a kőhídért érdemes volt...

Második szálláshelyünk, ahol két estét töltünk, egy síterep közelében található, és nekem megdobban a szívem az olyan táblák láttán, mint hogy "Sícipővel a lakásba lépni tilos!". Imádok síelni, és viszonylag rég volt szerencsém ehhez a sporthoz, a hely hangulata pedig erős nosztalgiával tölt el. Igaz, a bejutás nem olyan egyszerű: elég sokáig ácsorgunk a hidegben, mire megjelennek a létesítményt üzemeltetők, hogy bevigyenek minket a házba, ahol több apartman kapott helyet. A hidegben előkerül a "csatos víz", vagyis egy újabb adag pálinka, ami bevallom, tényleg jót tesz a hideg ellen.

Egyszercsak megjelenik egy úr, aki magához szólít négy embert a csapatból, de ragaszkodik az okmányok bemutatásához, mielőtt beengedné őket a házba.

- Biztos voltak már rossz tapasztalatai olyan vendégekkel, akik nem fizettek - jegyzi meg valaki. - És biztos magyarok voltak - teszi hozzá, mire én visszaköhögöm az épp lefelé csúszó korty pálinkát. A mellettem álló Á. jót mulat rajtam, majd végre minket szólítanak.

Az egész ház, ahol az apartmanok vannak, a Békatutajnak van lefoglalva; a mi szobánk a földszinten található. És hogy ki az a "mi"? Véletlen vagy nem, de Sz.-szel, Á.-val, és a (szintén fiú), "nem sokat beszélek" Sz.-szel kerülök egy szobába, ami nekem tökéletesen megfelel. Igaz, hogy "nem sokat beszélek" Sz. elég hamar eltűnik (ő addigra már hozzácsapódott a vallásos É.-hez és annak két barátnőjéhez), de mi hárman örülünk egymás társaságának, és letelepszünk az asztal köré, míg az esti vacsora időpontját várjuk (ami ezúttal közös főzés lesz, a vezetők tetőtéri szobájában).

Második szállásunk színtere.

Mindig jó érzés, ha hasonszőrű emberekkel hoz minket össze a sors, és ennek a két embernek a társasága engem tökéletesen kielégít. Tanultak, kulturáltak, jól informáltak, és erőlködés nélkül tudunk egymással beszélgetni, lényegében akármiről. Az egyik hosszan tárgyalt téma a párkeresés, mivel mindhárman egyedül vagyunk, és mindünknek megvannak a maga tapasztalatai.

A szomorú helyzet az, hogy nincs tuti módszer. A Békatutaj szervez társkereső túrákat is (a hangsúly itt is inkább az élményen van, nem erőltetik a társkeresést, de oda csak egyedülállókat várnak), amit mindkét szobatársam kipróbált, és élvezték, de a várt eredményt nem hozta meg a dolog. Szóbakerül a netes társkeresés is, és az is kiderül, hogy mindhárman jártunk már táncórán is, pontosabban salsán. Sz. ráadásul rendszeresen táncol, mint hobbi. Meg is mutatja, mi a salsán kívül a nagy szerelme, ami nem más, mint a west coast swing. Mosolyogva nézünk egy videót, de nekem picit összefacsarodik a szívem.

Mert nem értem, hogy három, teljesen normális, nyitott ember miért kell, hogy egyedül jöjjön-menjen a világban, örökkön-örökké. Mind Á., mind Sz. idősebbek nálam valamivel, és nem tudom, ez őket mennyire frusztrálja, de én érzem, ahogy az addigi jókedvembe egy kis szürkeség vegyül. Nem mintha egyedül nem lehetne szuper kalandokat átélni - hiszen éppen ebben veszek részt magam is - de valahol mégiscsak bosszantóan igazságtalan az, amin keresztülmegyünk.

Aztán megrázom magam, és megpróbálok visszatérni a jelenbe. Vacsoraidő jön, és mi felmászunk a lépcsőn a tetőtérbe, ahol szól a zene és az emberek csoportokba verődve beszélgetnek. Az asztalon paprikás krumpli gőzölög, mindenféle kiegészítővel. Néhányan azon morfondíroznak, hogy másnapra egész napos esőt jósolnak, és hogy ezzel az információval vajon mit fogunk tudni kezdeni, mint túrázók, a Békatutaj azonban nem hagyja magát megfélemlíteni, és három vezetőnk már azon agyal, miként csereberéljék meg úgy a programot, hogy a lehető legszárazabban és mégis a legtöbb élménnyel vészelhessük át az elkövetkező napot.

Szedek magamnak a paprikás krumpliból, elkezdem kitunkolni egy kis kenyérrel, és lustán hátradőlök a bőrkanapén, miközben a többiek beszélgetését hallgatom. Olyan érzésem van, mintha egy különösen jó házibuliban lennék, ahol a jókedv nem kötelező, hanem magától jön, és ahol folyamatosan lubickolhatunk az érzésben, hogy tegnap még ismeretlen emberekkel töltjük az időnket egy gyönyörű helyen, finom étellel, meleg, kuckós szobában.

Egyre laposabbakat pislogok, de ennek a házibulinak megvan az az előnye is, hogy a hazajutáshoz nem kell éjszakai járatot néznem vagy taxit hívnom - mikor lezárjuk a napot, egyszerűen papucsot húzok, és két emelettel lejjebb pakolom magam, ahol ismételten egy emeletes ágy felső szintjén nagyon ásítva fordulok a falnak három szobatársam társaságában.

Kisimultan Rakov Škocjanban, miután visszaértem a bokrok mögül...

Hol a boldogság mostanában?

Minden ősszel felmerül bennem a kérdés: mi a csudát csináljon az ember, mikor vége a nyárnak és hirtelen amiatt kell aggódnia, hogy megették-e a molylepkék a télikabátját, hogy működik-e még a cipzár a csizmáján, és hogy idén mennyit kell majd fizetnie a fűtésért?

Én erre a kérdésre azzal szoktam magamnak válaszolni, hogy ilyenkor lehet finom meleg italokra beülni finom meleg helyekre barátokkal, ilyenkor lehet végre használni a sütőt, mert nem csak fűt, de finom dolgok is jönnek elő belőle (ha szerencsém van), illetve ilyenkor (is) hálát lehet adni az égnek, ha városban élünk, mert programok mindig vannak, csak a szabadtéri fröccsözések átlényegülnek mássá. Például színházi előadásokká, mozivetítésekké, teaház-túrákká és forralt borozássá.

Ettől függetlenül a szürke kedvtelenségért én sem rajongok, de mivel a kimozdulásból nem vagyok hajlandó engedni, pár héttel ezelőtt érdeklődéssel nézegettem egy esemény hirdetését, amit a drágalátos Facebook ajánlott figyelmembe. "Mitől olyan boldogok a dánok?", jött a kérdés már a címben, egy kérdés, amit nem először láttam felbukkanni. A leírás egy előadást/beszélgetést ígért valami boldogság-szakértővel, illetve opcionális filmvetítést és talán még egy koncertet is (utóbbi kettőt fizetős, a beszélgetést viszont ingyenes alapokra helyezve).

Mint mondtam: a szürkeség hajlamos megfeküdni a gyomromat, így határozottan megnyomtam az "Ott leszek" gombot, meghívtam vagy hat ismerősömet, akik közül legalább négyen visszanyomták az "Érdekel" gombot, és ezzel hallgatólagosan megegyeztünk, hogy nem volt teljesen érdektelen az ajánlás, amit küldtem nekik. "Na, ebből még talán lesz is valami", gondoltam, majd továbbálltam.

Hygge és Lykke

Nem tudom, hogy vajon tudatos-e az időzítés, de ha az ember könyvesboltban dolgozik, eléggé szemet szúr neki, ha valami különleges újdonság jelenik meg a piacon. Pár hete három (!) boldogsággal foglalkozó könyv is érkezett a munkahelyemre: ebből kettő az Ikigai címet viselte (ez egy japán kifejezés, általában úgy írják körül, mint azt az értelmet az életünkben, ami miatt érdemes reggel kikelni az ágyból), a harmadik pedig a The Little Book of Lykke megnevezéssel és egy rendkívül dekoratív borítóval illegette magát a polcon negyedmagával. Utóbbit egy (meglepetés!) dán férfi, egy bizonyos Meik Wiking (ez nem vicc) írta. És majdnem biztosra veszem, hogy nem véletlenül most, az ősz derekán jelent meg ez a könyv.

Mit szépítsem: mivel közelgett a dán esemény, és amúgy is érdekelt, mit lehet mondani a témáról, belefogtam az olvasásba.  A lykke (kiejtése nagyjából: "luuh-kah") egyszerűen a "boldogság" szó dánul, és, mint később megtudtam, a könyv maga tulajdonképpen folytatása Wiking úr tavalyi irományának, a The Little Book of Hyggének (aminek a fordítása kevésbé egyértelmű, de mondjuk úgy, hogy "kuckósság", már ha elfogadjátok ezt a szót tőlem). Mindkét könyv kisméretű, de elég vastagok, és szépen dekoráltak kívül-belül. A bennük közölt adatok érdekes statisztikákra épülnek, a dániai Boldogságkutató Intézet (Happiness Research Centre) vezérigazgatója, a Wiking maga, pedig bátor következtetéseket von le a számokból - tudtátok például, hogy egy pénztárca-leejtős "vajon hányan adják vissza" kísérletből az derült ki, hogy Norvégia, Dánia és Finnország a legőszintébb országok? Vagy hogy a Dél-afrikai köztársaságban a leghosszabb az ingázásra fordított idő (átlagosan 60 perc), de hogyha valaki már napi három órát ingázik az otthona és a munkahelye közt, akkor hirtelen már nem frusztrálja annyira, milyen sok ideje megy pocsékba? Illetve, hogy azok, akik gyereket vállalnak, nagy többségben és világszerte alacsonyabb boldogságszintről számolnak be, mint azok, akik ezt nem teszik meg? (Ez utóbbi tényleg így szerepel a könyvben, bár nyilván ez a leegyszerűsített verzió, függ a gyerekek életkorától, társadalmi helyzettől és támogatottságtól, stb.)

 

Wiking a boldogságot hat dolog függvényének látja, ezek:

1. Együttlét (Togetherness), lényegében a más emberekhez fűződő viszonyunk

2. Pénz

3. Egészség

4. Szabadság (úgymint az önmegvalósításra, véleményünk kifejezésére, stb.)

5. Bizalom

6. Kedvesség

Van, ami tényleg megfogott a könyvben. Bírom a skandináv országokat, hobbiból például svédül tanulok, és szeretem az IKEA-s húsgolyót. Tetszett, mikor Wiking leírta a dán "bofellesskap" intézményét (angolul co-housing, vagyishát együttlakás, egymás mellett élés, ami még nem összeköltözés, de közel áll hozzá). Ennek lényege, hogy a szomszédság közösségként kezd működni (és nem úgy, mint a gazdagréti Szomszédok Lenke nénivel és barátaival). Olyanokat olvasok, hogy az ilyen lakókörzetekben a szomszédok egymást segítik mindenben: például vetésforgóban látják el a főzés terheit, szerszámokat is közösen vesznek/használnak, a gyerekek szabadon mozoghatnak a házak között, ha a saját szüleik épp nem tudnak vigyázni rájuk. Kicsit olyan kommün, de a jó értelemben. Célja elsősorban az, hogy mentesítse a családosokat a terhektől, és megosszák azokat (a főzés jó példa erre - ha csak hathetente kell a vacsoráról gondoskodni, mindjárt több idő jut egymásra). Ez szerintem baromi jó dolog, feltéve persze, hogy normális emberekkel vagyunk körülvéve.

De ahogy olvastam, kezdett kicsit elegem lenni az idealizmusból, és arra jutottam, hogy az író a dolog végére valószínűleg kifogyott az ötletekből. Kedvesség? Na, te Wiking, feltaláltad a spanyolviaszt.

Mondjuk lehet, hogy a véleményemet befolyásolta az is, hogy utánanéztem az író előző könyvének, ami a "dán életérzést", a hyggét taglalta nem tudom, hány oldalon keresztül, és ami a goodreads.com-on kapott ám hideget, meleget. Inge szerint a The Little Book of Hygge "gyűjteménye mindazon dolgoknak, amik jók a világban. A hygge kifejezésnek sok nyelvben nincs pontos megfelelője, de mégis olyan fogalom, amit mindenki ismer: a melegség, kényelem, kuckósság, valahova tartozás és biztonság érzése ez", Vanessa pedig "hihetetlenül boldog" volt, miközben olvasta. Barry ellenben kijelenti, hogy a könyvet inkább illeti a "The Little Book of Bollocks" cím, mert amellett, hogy egyértelmű dolgokra hívja fel a figyelmet (hát persze, hogy jó, ha normális egyensúly van a munkánk és a magánéletünk közt, illetve, ha megbízható társaságban, jó barátok között mozgunk), nem átall olyan javaslatokat tenni, ami bizony nem mindenkinek egyértelműen elérhető. "Menj el a hétvégi házikódba és élvezd kicsit a hygge életérzést", áll a könyvben. Persze, ezt mindannyian megtehetjük, akármikor... Lily szerint pedig a könyv nem más, mint szimpla marketingfogás a dán gyapjúzoknik népszerűsítésére.

Hogy magyar vonatkozást is írjak, még az Indexnek is megvan a véleménye a témáról: tegnapi cikkük, mely "Az ember 44 éves korában a legboldogtalanabb" címet viseli, záró sorai a következők:

"[A hygge érzéshez] nem kell [...] más, csak egy hatalmas lakás (a dánokra jut a legnagyobb lakóterület Európában, fejenként közel ötven négyzetméter) néhány szuper recept, és jó minőségű alapanyag, egy kandalló, egy kert, egy bicikli, sok könyv, és néhány természetes fából készült bútor. A könyvben több száz oldalon át sorolják a dán boldogság kellékeit, bár azt, hogy az ember nem hulladékot eszik, hogy ne mérgezze magát és a gyerekeit, próbál barátokat szerezni, próbál olvasni és a gyerekével friss levegőn lenni, szerintem nem hyggének hívják, hanem egyszerűen józan észnek."

Hát valahogy nálam is ez volt a konklúzió a lygge-könyvet illetően.

A hygge egyik válfaja: csend, meleg, könyv, macska.

Ikigai

Na, akkor egy pillanatra nézzünk át a földgömb másik oldalára, Japánba. Van nekem ott egy ismerősöm, meg vannak sztereotípiáim, hiszen még nem jártam ott, ezért nem nagyon tudok miből építkezni, de ha naggggyyyon boldog embereket kéne mondanom (akik nem dánok), valószínűleg nem a japánok jutnának eszembe. Bocsánat mindenkitől, aki nem ért ezzel egyet. Azt elismerem, hogy Japánban eszméletlenül magas a várható életkor (83,7 év a WHO szerint, ez valami átlagolt érték lehet, mert nem különböztet meg nőt és férfit, és a lykke-könyvből van), tehát valamit biztos nagyon jól csinálnak. Emlékszem, angolóráimon néha elővettem egy CNN riportot Okinawáról, ahol száz éves emberek futóversenyeznek meg ilyenek. Ők azt mondták, hogy sok gyümölcsöt és halat esznek, sokat vannak társaságban és hasznosnak érzik magukat, ezért a magas életkor.

De a boldogság? Azért az is elég jólismert tény, hogy Japánban nagyon magas az öngyilkosságok száma, hogy hajlamosak túldolgozni magukat, hogy kevés a szabadnap és a nagyvárosokban jellemző a magányos életmód.

Szóval akkor most mi van?

A The Little Book of Ikigai című könyvet Ken Mogi írta, és sokkal spirituálisabb alapokkal indul, mint a Lykke. Érdekes, de alappillérek itt is vannak, csak merőben mások, összetettebbek. Ezek:

1. Kicsiben kezdés (Starting small)

2. Az ego elengedése (Releasing yourself)

3. Összhang és fenntarthatóság (Harmony and sustainability)

4. Az apró dolgok öröme (The joy of little things)

5. A jelenben élés (Being in the here and now) 

A könyv teljesen más irányból közelíti meg a témát, mint nyugati "kollégája". Részletekbe menően írja le például, mi az oka annak, hogy az országban több ezer fazekas próbálja létrehozni modernkori mását egy történelmi emléknek, egy különleges, csillag-szerű mintával ellátott edénykének, a yohen tenmokunak, amiből mindösszesen három darab létezik a világon. Mogi itt beszél a kodawari fogalmáról, ami az ő definíciója szerint "személyes elvárás magunkkal szemben, amihez az egyén makacsul ragaszkodik". Például, ha szakács, nem éri be akármilyen szusival, és addig nyomkodja a tonhalat, amíg meg nem találja a legtökéletesebbet. Ha fazekas, akkor akár az egész életét arra áldozza, hogy újra és újra kiégesse az edényeket, míg meg nem találja azt a vegyi kombinációt, ami a csillagmintázatot eredményezi. Nyugati aggyal nálam ez egyenlő a perfekcionizmussal; mindkét esetben igaz, hogy se a kodawari, se a perfekcionizmus/maximalizmus nem kell, hogy világmegváltó dologra irányuljon.

Azt nem tudom, boldogok-e a japánok (ezt majd megnézem magamnak), de van itt egy érdekes dolog, ami Moginál valahol az ego elengedésével kapcsolatban jelenik meg először. És ha azt hiszitek, hogy eddig pesszimistán álltam a boldogság kérdéshez, akkor nagyot fogtok nézni.

Flow

Pont, mikor elkezdtem azon gondolkodni olvasás közben, hogy vajon lesz-e köze az irománynak a flow/mindfulness ("sodródás"/tudatosság) témakörhöz (épp Zen buddhistákról szóló bekezdéseknél tartottam), és lapoztam egyet, már ott is volt a név, amire gondoltam: Csíkszentmihályi Mihály, a magyar származású amerikai pszichológus neve, aki megalkotta a "flow" fogalmát, ami lényegében annyit tesz: a jelent minél tudatosabban megélni, a jelenben maradni, annak részévé válni, se a múlttal, se a jövővel nem számolni. Csíkszentmihályi szerint a flow "olyan állapot, aminek során az embert annyira lefoglalja, amit csinál, hogy semmi más nem érdekli". Így, egyszerűen. Flow az, mikor gyerekként a földön fekve legózunk elmélyülten. Az is, mikor lakásfelújítás van, és festeni kell a falat, aminek a monotonitása szinte meditatív állapotba juttathat minket. És természetesen ide tartozik minden, művészetet őszintén űző ember élménye: a fotósé, mikor a modellel van, a karmesteré egy koncert közben, az illusztrátoré rajzolás közben.

És igen, én is ezt szoktam érezni, ha írok.

Ken Mogi egy japán példát hoz, Hayao Miyazakit, akit a legtöbben a Chirio szellemországban c. rajzfilm alkotójaként ismerhetünk, és aki világhírű animációs művész. Ő az, aki képtelen nyugdíjba vonulni, mert a munkája annyi örömet ad számára. 2013-ban állítólag bejelentette visszavonulását, csak, hogy 2016-ban, 75 évesen újból dolgozni kezdjen egy animációs filmen... De ide tartozik Walt Disney is, aki szintén aprólékos munkával, odaadással, valószínűleg flow állapotban alkotta meg rajzfilmjeit. "Válassz olyan munkát, amit szeretsz, és soha többet nem kell dolgoznod", mondta ugye Confucius...

Érdekes egyébként, hogy mikor kíváncsiságból rákerestem a boldogság témakörére, rájöttem, hogy a jelen megragadása valahogy mindig megjelent a forrásokban. Valahol erről szól a carpe diem, a meditáció, a buddhizmus, a flow, az ikigai (a lykke/hygge dolog nem annyira, de lehet, tévedek, és ez is benne foglaltaik valahol a dán életérzésben)... szóval elég sokminden ahhoz, hogy ne tudjunk csak úgy elsétálni mellette. Az első TED videó, ami felugrott a keresésemre, ugyanezt az üzenetet hordozza (Matt Killingsworth: Want to be happier? Stay in the moment). És nem mintha magamat akarnám fényezni, de rájöttem, hogy még én is írtam erről, itt, ebben a blogban, mikor Jorge Bucay írásán filozofáltam, ami állítja, hogy az álló órák is lehetnek pontosak - napjában pontosan kétszer.

Magyarkodás

Valamiért mi, magyarok, olyan könnyen keltjük rossz hírét saját magunknak. Szeretünk panaszkodni, mondjuk (ami már önmagában panasz), pesszimisták vagyunk, morcosak, nem elég mosolygósak, stb. Mikor a Wiking könyvet olvastam, direkt figyeltem a statisztikákra, hiszen többször is megjelentünk itt-ott a skálákon. Ezt találtam:

1. Bár a gyermekvállalás általában csökkenti a szülők általános boldogságérzetét (sarkítva), a legboldogabb szülőket Portugáliában találhatjuk. Magyarország a második a rangsorban; mind Norvégiát, mind Svédországot, mind pedig Dániát megelőzzük.

2. Mikor a tudósok pénztárcákat "hagytak el" nagyvárosokban, Magyarország bizalom terén is az élmezőnyben végzett: 12 pénztárcából nyolc került vissza jogos tulajdonosához, ezzel a negyedikek lettünk a bizalom-létrán.

3. Olyan nyugatiak számára, akik otthonról is végezhetik a munkájukat, és ezt akár más országból is megtehetik, Budapest az elsőszámú célállomás (világjárt barátom véleménye szerint mi, "belsősök", gyakran észre se vesszük, milyen élhető fővárosban lakunk a többi "nagyhoz" képest) - ezzel Berlint és Bangkokot előzzük meg a top háromban.

4. Van egy elmélet, ami mintha mindig felbukkanna a boldogságot célzó életmódtanácsok között, a flow. És ezt egy magyar születésű tudós fogalmazta meg először. És én erre szeretnék büszke lenni. Ritkán tekinthetünk rá így, de lehet, hogy a boldogság igazi receptje sokkal szorosabban kötődik hozzánk, mint hinnénk.

Szóval lehet, hogy legközelebb egy The Little Book of Boldogság is kerülhet a boltokba.

Boldogság

Mikor felvirrad a dán boldogságelőadás napja, természetesen szakad az eső. Elvergődök a munkába, ahol a fűtés még nem üzemel, ezért egész nap forró teával és pulcsiban reszketek, miközben a kezeim lefagynak a billentyűzeten. Azzal vigasztalom magam, hogy este jobb lesz, de miközben a délutáni angolórámra ügetek, érzem, ahogy átázik a csizmám. Szerencsére van nálam váltózokni, de mikor ismét kilépek az esőbe, ugyanott tartok.

Ráadásul időközben kiderül, hogy egyetlen barátom se fog velem tartani az esti programra.

Mivel elég erős kötelességtudat munkál bennem (lehet, jól ellennék a japán mentalitással), még ezek után is bűntudatom van, ha arra gondolok, hogy kihagyjam a ma esti programot. De talán a boldogságnak van egy titkos összetevője is, ami minden egyén esetében egyedi, mert mindenkinek mással kell megküzdenie magában. Nekem a magammal szemben támasztott elvárásokkal. Hogy el tudjam engedni azt, hogy "kell", csak azért, mert azt mondtam magamnak.

Végül átkozódva feladom, és beállok egy tömött sorba a Sparban, hogy sütőtököt vegyek az előadás helyett. Mikor hazaérek, a cicám boldogan elémdöcög, dörgölőzik. Felcsavarom a fűtést, bekapcsolom a sütőt, belököm a tököt. Míg készül, a cicát simogatom, veszek egy forró zuhanyt, kiengedek. És mikor kijövök a fürdőszobából, olyan illat lengi be a lakást, mintha egy tökházba költöztem volna.

A tökre vajat olvasztok és letelepszem a kanapéra a kedvenc sorozatommal meg a cicával. Majd adok én nektek hyggét!

Szóval, mi is a helyzet az októberi örömködéssel?

Ugyan, kérem, nem olyan nagy rejtély ez. Már Petőfi megmondta nekünk:

"Hol a boldogság mostanában?

Barátságos meleg szobában."