Felfedezetlen terület - MÁSODIK RÉSZ

HARMADIK NAP

Slap Savica – Vintgar-szurdok – Bled

Az előző esti idill, ami nagyrészt a meleg szobából, a kényelemből és a finom paprikás krumpliból állt, mára átadja helyét a kijózanító valóságnak: odakint szakad az eső, és a felhők olyan alacsonyan vannak, hogy szinte teljesen eltakarják a minket (állítólag) körülvevő Alpokat. Persze a társaság nem lenne teljes vészmadarak nélkül, akik egész reggeli alatt azon sopánkodnak, hogy ez egész nap ilyen lesz, és hogy mind bőrig fogunk ázni.

Persze az esőnek én sem örülök, de afölött érzett örömömet, hogy épp egy új országot fedezek fel, illetve, hogy úgy tűnik, barátokra akadtam az úton, nem tudja kikezdeni a rossz idő. Bízom a vezetőinkben, akik már előző este a program átvariálásán gondolkodtak, aminek lényege, hogy a hegycsúcs, amire fel akarnak vinni minket, talán mégis inkább az utolsó napra halasztódik, mikor láthatunk is majd valamit a panorámából. És igen – itt van az ígérete annak is, hogy a holnap mindig lehet jobb, szebb, meg szárazabb!

Miután mindenki kellőképp bebugyolálja magát és elkészíti az aznapra szánt szendvicseit, visszaszállunk a buszokba, amik a kis, fatetőkkel fedett parkolóban állnak az apartmanok mellett. Most hirtelen mindenkiben tudatosul, amivel előző nap keveset foglalkoztunk: nevezetesen, hogy a hármas számú busz gyakorlatilag beszorult az egyik ilyen fatető alá, mikor T. előző este alámanőverezett (férfi vezetőtársai nagy biztatására, akik szemmértékre és saját tapasztalataik alapján úgy vélték, a busznak be kell férnie a kijelölt helyre. Elárulom: nem fért be, és a jármű csak egy csúnya csikordulás árán pattant be a parkolóba.)

Á., Sz. és én pár perccel a többiek után érünk ki a buszokhoz, és épp a kiállás műveletének kellős közepébe csöppenünk. A volánnál T., aki erősen összpontosítva tolat. A busz, csodával határos módon, gurul, és végül szorulás nélkül huppan ki az aszfaltra.

Miután megáll, kinyílik a rakodótér ajtaja, és utastársaink úgy sorjáznak ki a busz csomagteréből, mint egy rajzfilmben a karakterek, akik egy tenyérnyi helyre zsúfolódtak össze huszadmagukkal. A busz ülésein a sofőrrel együtt kilenc ember fér el, és, mint kiderül, a rakodótérbe még legalább tíz önként jelentkező mászott be, hogy súlyukkal lehúzzák a pórul járt buszt, ami így gond nélkül tudott végül kiállni.

Vigyorogva szállunk be, és elindulunk első úti célunk, a Slap Savica felé.

***

Kicsit felvágós dolog szlovénül írni a látványosság nevét, szóval elárulom: a Slap Savica lényegében annyit tesz, mint „Savica vízesés”, még pontosabban a Száva folyó forrása (ami, igen, történetesen vízesésként kezdődik). A hely a harmadik leggyakrabban látogatott nevezetesség Szlovéniában, 836 méteren található, maga a vízesés pedig 78 méteres magasságból zuhan alá. És az odavezető lépcsősoron fekete gyíkokkal lehet találkozni, ha szerencsés (vagy szerencsétlen) az ember.

Amint kiszállunk a buszból, elgondolkodunk rajta, hogy valóban jó ötlet-e ma túrázni. Mivel népszerű helyre megyünk, felkészítenek minket rá, hogy itt sokan lehetnek rajtunk kívül, ehhez képest mi vagyunk az egyetlen látogatók, legalábbis nagyon úgy tűnik. Egy erdős ösvény szélén állunk meg, ahol egy hívogatóan kivilágított, barátságos kis étterem is található, de mi persze bevesszük magunkat az erdőbe és hősiesen haladunk a jegypénztárig (mert bizony, a vízesés megtekintése nem megy csak úgy, felnőtteknek három euró a „belépti” díj). Innen pedig megkezdjük a mászást fölfelé, a lépcsőkön egyensúlyozva.

Enyhén ködös táj, ahogy a vízesés látja...

A felfele úton nem sokat beszélünk, mert mindenki el van foglalva. Ki azzal, hogy hogy húzza még jobban össze a fején a kapucnit, ki a beázott cipőjével, ki pedig a gyíkkal, amit félúton szúrunk ki. Ironikusnak tűnik, hogy a szakadó esőben még több vízre vágyunk és pont egy vízesést akarunk megnézni, de üsse kő, ha már itt vagyunk…

Fekete gyík.

A mászás fölfelé nagyjából húsz percig tart, félúton megállunk egy kicsit szusszanni, amúgy is van itt egy fapad, ami ugyan vizesen nem hívogató, viszont van rajta három bontatlan doboz sör. „A három leggyorsabban felérőnek készítettük ide”, mondja vezetőnk, D., olyan faarccal, hogy egy pillanatra el is hisszük. De aztán inkább tovább megyünk, és békén hagyjuk a söröket, amikről nem értjük, hogy kerültek oda és kihez tartoznak.

A választ tíz perc múlva kapjuk meg, mikor felérünk a kis fatákolmányhoz, ami kilátóként funkcionál a vízesésnél. A menedékben három fiatal lány álldogál színes esőkabátban. Nevetgélve beszélnek egymással és sebesen lövik a fotókat a zuhataggal. Mikor közelebb érünk, az is kiderül, hogy magyarok.

- Köszönjük a sört – vigyorog rájuk egyikünk. – Nagyon finom volt, jólesett így mászás közben.

A három lány egy pillanatra elszörnyedve néz ránk, aztán elnevetik magukat.

- Egyébként miért hagytátok ott őket? – kérdezzük.

- Mert nem volt kedvünk cipelni, és mert nem hittük, hogy bárki felmászik ide ilyen időben – hangzik a logikus válasz.

A Slap Savica.

Úgy látszik, kicsit önsanyargató nép vagyunk, de a vízesés tényleg szép, egészen különleges, kékes-zöld színekben játszik, ami még így, esőfüggönyön keresztül is megkapó. Rászánom magam a bőrig ázásra, és a fa menedékhez csatlakozó, fedetlen kőlépcsőkön olyan közel merészkedek a látványossághoz, amennyire csak lehet. A fényképezőmet Á.-nak adom, hogy csinálhasson rólam legalább egy fotót. Pár pillanatra lekapom a kapucnimat is, hogy felismerhető legyek az utókor számára, de aztán megkönnyebbülten rohanok vissza a fatető alá, hogy viszonozzam a szívességet és most én örökítsem meg Á.-t.

Nagyjából húsz percet töltünk odafönn, majd csúszkálva-botladozva elindulunk visszafelé. Mikor feltűnnek a lenti étterem fényei, gyorsabban kezd verni a szívem, mert rögtön elkezdek egy nagy bögre meleg teáról fantáziálni. Ezzel szerencsére mások is így vannak, és mivel ez a rövid túra is épp elég emberpróbáló volt ebben a szégyenletes időben, átázva özönlünk be a faasztalok közé.

Az egyik fal előtt valódi tűz ég, valódi kandallóban. A legszemfülesebbek villámgyorsan hámozzák le magukról a kabátjukat, és már akasztják is a tűz elé.

Sz.-el mi is ezen morfondírozunk, bár nevetve realizáljuk, hogy leginkább a nadrágunk ázott át (esetemben egy sima farmerről van szó, amit nem védett az esőkabát, úgyhogy most olyan érzés, mintha egy hideg medencéből másztam volna ki, és mikor kimegyek a mosdóba, alig bírom lehámozni magamról a tapadós anyagot). N., akivel előző nap kávéztunk, természetesen meghallja, miről beszélgetünk.

- Szívesen segítünk lehúzni a nadrágotokat, lányok, ha erről van szó – üti le a magas labdát. 

Én az ilyen megjegyzéseket nem tartom viccesnek ilyen rövid ismeretség után, de nem szólok semmit, nem reagálok. Ezt csak tizenöt perccel később engedem meg magamnak, mikor N. kifejti, hogy lehet a legjobban megítélni a nőket.

- Egy nőről már egy csomó dolgot elárul, ha megkérdezed tőle, hány pár cipője van – okoskodik. – Ha azt mondja, hogy húsz, akkor már lehet, hogy érdemes menekülni – folytatja.

Itt valahogy megunom a hülyeséget, és a magam visszafogott módján megmondom neki, hogy mit gondolok az ilyen végtelenül egyszerű sztereotípiákról, hogy nekem nagyjából hat pár cipőm van, és hogy nem mellesleg utálok cipőt vásárolni.

- Hát ilyen nővel még nem találkoztam – jön a (már megint!) némileg kaján válasz.

Isten a tanúm, hogy nem akarok ennek az embernek imponálni, úgyhogy erre nem mondok semmit, csak remélem, hogy lezárhatjuk a témát, és inkább a teámmal foglalkozom itt létünk hátralevő részében.

***

A buszokba némiképp viharverten szállunk vissza. Valamije mindenkinek átázott, és mindenki kicsit feszeng arra a gondolatra, hogy hamarosan újból ki kell majd tennünk magunkat a barátságtalan időjárásnak. Én is picit összeszorítom a fogam: tudom, hogy nem lennék képes visszamenni a szállásra a nap közepén azzal, hogy én mára befejeztem, mert folyamatosan hajt a vágy, hogy minél többet lássak a helyből, ahol vagyok, akár 40 fokos száraz hőség, akár nyirkos, esős, őszi idő vesz körül, de valahol vágyom egy száraz szobára és arra, hogy ne dideregjek folyamatosan.

Ironikus módon ismét egy vízi látványosság felé vesszük az irányt, ezúttal a Vintgar szurdok névre hallgató természeti gyönyörűséget ígérik be nekünk. Ez a hely Szlovénia első, túrázásra alakított szurdoka, ami másfél kilométer hosszan húzódik meredek sziklafalak között. A turistaútvonal, amit lényegében fahidak alkotnak, a Radovna folyót követi, és két mesterséges látványosságot rejteget: az egyik egy pici duzzasztógát, a másik pedig egy 33 méter magas viadukt, ami a Bohinj vasút útvonalához tartozik, és a mi szemszögünkből magasan a fejünk fölött található.

Mindezek ellenére némileg nyűgösen vágunk neki a gyalogtúrának a már említett okok miatt. Az én kedvem akkor kezd felengedni, mikor feltűnik, hogy lassan eláll az eső, és akkor hervad le megint, mikor ráeszmélek, hogy nem érzem az ujjaimat. Kesztyűt nem hoztam magammal (nem volt rajta a megküldött listán!), így jobb híján keresztbe fonom a karjaimat, és így próbálok valami melegséget vinni elgémberedett végtagjaimba.

A Radovna folyó a Vintgar szurdok elején.

Kár, hogy ezt eléggé megnehezíti, mikor az ember épp egy gyönyörű helyen van, és percenként akarja előkapni a fényképezőjét, hogy megörökítse azt. Én végül a fényképező javára döntök, és megpróbálom a hideggel dacolva élvezni az elém táruló látványt. A Radovna apró vízesések és nyugodtabb szakaszok formájában formálta ki ezt a szurdokot, és a mi fahidaink néha szépen átívelnek rajta, néha pedig vele párhuzamosan haladnak. A víz színe megint egy bizonyos különleges kék, ami nagy hatással van rám, ugyanúgy, mint a folyó partján fel-felbukkanó, laposabb kövekből emelt pici, ember formálta tornyocskák.

Cairn-mező

Ez lehet, másnak ismerős, én azonban most látok ilyet először: a folyóparton tucatjával tűnnek fel a kis, egymásra halmozott, lapos kövekből álló építmények. Mint utólag megtudom, ezek az eredetileg skót szóval jelölt, „cairn”-nak nevezett kis anomáliák eredetileg túraútvonalakat jelölnek, esetleg veszélyforrásra figyelmeztetnek, de vannak olyanok is, akik a zen buddhizmussal vagy a japán kertekkel hozzák összefüggésbe, és olyanok is, akik egyszerűen csak hivalkodni szeretnének kicsit, és azért pakolásszák a köveket. Egyébként nem minden túrázó rajong ezekért a kis tornyokért, sokan állítják, hogy ha tömegesen készülnek, megbolygathatják az élőlények (például az apró rovarok) menedékeit, illetve vannak, akiket kifejezetten zavar, hogy még a legelhagyatottabb helyen is belebotlik az emberek által hátrahagyott jelekbe.

Ennek az egésznek egész kiterjedt internetes háttéranyaga van, erről olvashattok itt, de szerintem mi menjünk tovább.

A szurdok kitartóan kanyarog, mi pedig kitartóan menetelünk, míg el nem érjük az út végét, amit a fejünk fölött ívelő viadukt és egy utolsó, nagyobb vízesés jelöl. Itt persze megint kötelező fényképeket lőni, de egy picit tovább időzünk itt annál, mint amit én szükségesnek tartok. Szívósnak gondolom magam, de az átázott ruhák miatt most már tényleg fázom, és megkönnyebbülök, mikor hátraarcot csinálunk, hogy a fahidak szövevényén keresztül induljunk vissza.

                                

***

Nem is írtam, hogy egyébként a térség, amiben épp járunk-kelünk, a híres-neves Bled környékén található, ami szépséges taváról nevezetes. Ez a fő attrakció az utolsó napra lett időzítve, de ma úgy döntünk, hogy utolsó csepp erőnket összeszedve megpróbálunk egy pillantást vetni a partjára, ahol is egy vár magasodik, név szerint a „Blejski grad”. Ez valószínűleg Szlovénia legrégebbi várkastélya, de legalábbis az első, amit írásos emlékben említettek, 1011 körül. 130 méterrel magasodik a tó fölé, és szép látvány – lenne, ha nem takarná el ezt is az esőfüggöny. Miután kiszállunk a buszokból és felkaptatunk a tiszteletet parancsoló bejárathoz, tudatják velünk, hogy a belépő itt is, mint a Duino vár esetében előző nap, 10 euró, és a sebtében felsorolt benti látványosságok nincsenek ránk olyan hatással, hogy kifizessük ezt a pénzt.

Inkább gyors felfedezőtúrára indulunk a vár körül, miután kikerüljük a bejárat felé tartó népes japán csoportot, mert őszintén szólva mindenkit jobban érdekel a kilátás, mint a benti vitrinekben őrzött régi tányérok. Egy meredek lépcsősor, amit a vár oldalában találunk, meg is hozza az eredményt, és még az eső dacára is élvezetes látvány, ahogy lebámulunk a tóra.

Bled híres-neves tava, ahogy a brosúrákba nem kerül be.

Persze egyeseknek ez sem elég, és T. vezetésével öten-hatan elindulunk egy saras dombon fölfelé, ami mintha még jobb leskelődőnek ígérkezne, mint az előzőleg felfedezett kőkilátó. Ez persze csak egy romantikus elképzelés, és a vonzerőhöz hozzájárul a meredek domb megmászásának kihívása is, ahol sáros gyökerekbe lehet kapaszkodni, de végül felérünk, némán körbenézünk, majd egybehangzóan megállapítjuk, hogy a hely semmivel nem nyújt többet, mint a kiépített kilátó.

A lefelé vezető út sokkal izgalmasabb, mint felfelé volt; előttem egy mosolygós férfi halad, S., aki relatív biztonsággal halad a göröngyökön, és segítőkészen nyújtja felém a kezét, mikor sikerül megvetnie a lábát. „Így kell ám csajozni”, hallom a hátam mögül a nevetést, de én is velük nevetek, és elfogadom a segítséget. A meredek szakasz végén S. egy hangyányival erősebben húz maga felé, mire én megtántorodom, és végül a karjában kötök ki. Mikor a többiek felnevetnek, rájövök, hogy szándékos volt a dolog, de nem bánom, és csak mosolygok.

Szerintem sokkal jobban szórakozunk, mintha bementünk volna ebbe a rideg várkastélyba.

***

Mikor estefelé megpillantjuk a szállásunkat, majdnem könnybe lábad a szemem. Hősiesen küzdöttünk az elemekkel, de a száraz szoba, a vastag zokni és a meleg zuhany gondolata most minden szurdokot és tavat beárnyékol. Á.-val és Sz.-el gyorsan átöltözünk, és dideregve üljük körbe az étkező asztalát négyfős kis apartmanunkban. Sört kortyolgatunk, és ismét érdekes beszélgetésbe bonyolódunk a legkülönfélébb témákról. Odakinn az időjárás, ami napunk második felében picit visszafogottabban szórta az áldást, most újult erővel készül a támadásra, és az Alpok vonulatai fölött fenyegetően cikáznak a villámok, hogy aztán a mennydörgés félreismerhetetlen hangja töltse be a levegőt.

Még soha nem láttam ilyen vihart hegyekben; én ezeket a helyeket csak a havazással vagy a napsütéssel, legrosszabb esetben a szürke esővel tudom összekapcsolni. Egészen borzongató dolog két ilyen szép dolgot, a hegycsúcsokat és a villámló vihart egy helyen tapasztalni. És természetesen ettől csak még kuckósabb lesz a mi kis szálláshelyünk.

Pont a hideg és a vihar szüli meg azt a gondolatot, amin magam is meglepődöm – miért nem próbáljuk ki a szálláson található szaunát? Na most én nem vagyok az a szaunázós típus, hacsak nem számítjuk a Bikram jógát, de egy ilyen nedves nap után hirtelen más fényben látom a dolgokat. Úgyhogy gyorsan átöltözünk és leoldalgunk az alagsorba, ahol egyik Békatutajos társunk már fel is fűtötte a szerkezetet. Beülünk hozzá, és én csak hallgatom a többiek csevegését, miközben azon jár az agyam, hogy képesek emberek ebben a pokoli hőségben úgy csevegni, mintha nem egy sütőben párolódnának. Legalább tíz éve nem voltam szaunában, és most túlságosan lefoglal a túlélőösztön ahhoz, hogy részt vegyek a társalgásban .

Tény azonban, hogy mikor eszembe jut a kinn töltött nap, a sok ázás-fázás és reszketés, máshogy állok picit a kérdéshez, és igyekszem ellazulni, amennyire lehetséges.

Mikor lejár az idő, a szauna melletti nyugágyakon helyezkedünk el. Időközben megérkezik vezetőnk, D., a nőket cipőikről azonosító N.-el kiegészülve. Nem örülök különösebben, hogy N. előtt kell fürdőruhában mutatkoznom, de igyekszem nem figyelni erre az apró kellemetlenségre. Az sokkal jobban zavar, mikor tíz perc szauna után N. egyenesen megindul a teremben álló jaccuzzi felé, és már fél lábbal benne áll, mikor a szaunából D. tompa kiáltása hangzik fel:

- ZUHANYOZZ LE! – jön a rémült instrukció.

N. bambán néz és állítja, hogy csak a víz hőmérsékletére volt kíváncsi, amúgy is zuhanyozott volna. Én nem szólok semmit, de a jaccuzzinak a közelébe sem megyek. Inkább visszaülök a melegbe még tíz percre, majd rendbe teszem magam a szobánkban, hogy az esti vacsira időben érkezzek.

***

Ez az esemény megint a tetőtérben zajlik, ugyanolyan jó hangulatban, mint előző nap. A mai menü scsevapcsicsa (elnézést, ha máshogy kell írni, én örülök, hogy meg tudtam jegyezni a nevét), és meg kell, hogy mondjam, isteni finom. Míg a tálalásra várunk, Á.-val dumálunk, evés közben pedig D. is megjelenik mellettem, mondván, még nem is tudtunk beszélgetni, pedig ez már a túra harmadik, utolsó előtti napja. Nagyon jólesik az érdeklődés, az, hogy tudja a nevem, pedig tényleg nem beszéltünk eddig, nem az ő buszában utazom és valahogy a gyalogtúrákon is legfeljebb némán mentünk egymás mögött. De most elkezdünk csevegni, ugyanolyan fesztelenül, mint az itt lévő emberek 80-90 százaléka. Szóbakerül a munka, de a síelés is, aminek Sz. is, én is, és D. is nagy rajongója (és igen, a Békatutaj sítúrákat is szervez).

Egyszercsak megváltozik az eddig szóló popzene; latin ritmusokra ismerek rá. Felnézek, és az elém táruló látványtól elmosolyodom: a folyamatosan fánkot osztogató J., aki nem szeret fényképeken szerepelni, önfeledten salsázik az egyik férfival a konyhában. Kifejezetten ügyesek, és olyan, mintha már évek óta lennének egymás táncpartnerei, miközben ők is külön-külön érkeztek erre a túrára. Egyre többen figyelik őket mosolyogva, és ők mintha nem fáradnának el, egyre lelkesebben forognak egymás körül. Mikor vége a zenének, néhányan megtapsolják őket, de J. már szalad is a laptophoz, és keresi a következő számot. Aztán folytatják, és ez így megy még egy fél órán keresztül, mikor végül fáradtan leülnek.

Odakint dühösen tombol a vihar, a mi nevetgélős esténk pedig a maga nyugodt medrében folyik a másnap felé.

NEGYEDIK NAP

Bohinj tó – Vogel – Šija csúcs – Bled – Budapest

Reggel gyors, fegyelmezett tempóban zajlik a közös reggeli, aminek során a tetőtéri helyiség zsúfolásig megtelik, és mindenki kávét, teát, meg lekváros kenyeret szerez magának. Én is becsatlakozom a kavalkádba, és elégedetten majszolom J. készleteinek utolsó adag fánkját, miközben reggeli ébresztőként a hangszórókból Eminem Lose Yourself-je szól. Miközben a zenét hallgatom, boldogan merengek a zsebkendőnyi tetőtéri ablak nyújtotta panorámán, ami végre teljes egészében láttatni engedi környezetünket: minden oldalról magas, hófödte hegyek vesznek minket körbe, amikről alig bírom levenni a szemem, és arról fantáziálok, hogy sílécet csatolok és már indulok is valamelyik lejtőre…

Ígéretes hegycsúcsok a szállásunk mellett.

Ehelyett egy félórával később rohamtempóban szállunk be a buszokba, az összes cuccunkkal együtt. Az idő a tegnapival ellentétben tökéletes, és mi részben eleget teszünk a fantáziálásaimnak, hiszen tényleg a hegyekbe tartunk, csak épp sílécek nélkül. A sietségünket egyetlen dolog indokolja: a felvonó, ami a hegyekben tett gyalogtúránk kiindulópontjához visz minket, félóránként jár, és mi nagyon nagyon nem szeretnénk lekésni azt, ami negyed órán belül indul, pontban kilenckor.

Ennek megfelelően három vezetőnk rallipályává alakítja a hétfő reggeli kábaságban úszó, csendes szlovén falvakat, miközben versenyt futnak az idővel. Vezetés közben a túrán használatos kis adóvevőiken keresztül tartják a kapcsolatot egymással. Megbeszélik, hogy D. előre megy, és megpróbálja feltartóztatni a felvonót arra a pár percre, amíg mindenki odaér. Időközben elhajtunk egy sebességmérő tábla mellett, ahol egy hetven feletti szám, és egy lefelé forduló hüvelykujj jelenik meg, piros körrel körbevéve. 

Tizenöt másodperccel később T. nevető hangját halljuk az adóvevőből:

- Titeket se lájkolt a tábla?

M., aki a mi buszunkat vezeti, felzárkózik D. mellé, és a két fiú szinte egyszerre parkol be a felvonóhoz, lendületből kivágódnak a járművekből, és versenyt futnak a jegypénztárhoz. Mi vigyorogva követjük az eseményeket a buszból, de pont, mikor a fiúk lefékeznek a pénztár előtt, megpillantjuk az épület háta mögött lassan, méltóságteljesen a magasba emelkedő, nyolcvan személyes felvonót.

Ezt lekéstük.

***

Tulajdonképpen tiszta szerencse, hogy így történt, ugyanis abban a fél órában, ami a következő indulásig hátravan, elég időnk van arra, hogy visszaguruljunk pár métert, és néhány fotó erejéig kiszálljunk a Bohinj tó partján. Ez Szlovénia legnagyobb tava, egyébként, mégis inkább kistestvérét, a bledi tavat szokták emlegetni és poszterekre ráragasztani. Pedig, őszintén szólva, rám sokkal nagyobb hatással van ez a hely, mint az (eddig csak sötétben illetve esőben) látott Bled.

A tó csendes, magas alpesi csúcsok ölelik körül, és a víztükör fölött úgy lebegnek a ködfoszlányok, mintha kis játékfelhők lennének. A part mentén futó erdőt szárazan szikrázó, tiszta napfény csíkozza, életre keltve a vastag avarréteget. Bár sokan vagyunk, viszonylagos csend uralkodik, mintha senki nem akarná megzavarni ezt a nyugalmat.

A Bohinj tó, hétfő reggel 9:10 perckor.

Fotók készülnek, én pedig kicsit messzebb bóklászok a többiektől. Egy szakaszon leereszkedve kiérek a kavicsos partra, és egy pillanatra megállok. Viaskodik bennem az érzés: kapjam elő a fényképezőmet én is, és kattogtassak őrülten, vagy csak álljak és próbáljam befogadni, amit látok? A hely csendje és nyugalma nagyon a hatása alá von, és szívesen maradnék még, elmerülve ebben a puha némaságban. A víz tükrén egy kikötött csónak lebeg; jó lenne beleülni, kievezni a tó közepére, és csak megállni.

Aztán megtörik a varázs, mikor útitársaim is megjelennek körülöttem, és elkezdik fényképezni a csónakot. Tíz perccel később pedig ismét a felvonó lábánál vagyunk, és ezúttal sikerül is beszállnunk a szerkezetbe. Ahogy elindulunk, a Bohinj tó lassan de biztosan zsugorodik alattunk.

***

A hely, ahova érkezünk, a Vogel nevet viseli, és 1535 méter magasan található. A szó szoros értelmében síközpont: egyenesen egy nagyobb hütte, vagyis inkább étterem mellett szállunk ki a felvonóból, aminek teraszán hóval fedett fapadok és faasztalok sorakoznak, a terasz korlátja mellett pedig részletes sítérkép segít eligazodni a sportolni vágyóknak.

Vogel, 1535 méter.

Én euforikus hangulatba kerülök: a tó melletti meditatív nyugalmat átveszi a féktelen öröm helye. Jó ideje nem voltam már síelni, és az, hogy most egy síterepre kerültem, mámorító érzés. A csillogó hó, amire nem is számítottunk, hiszen csak tegnap esett le (amíg mi odalenn az esővel küszködtünk, idefönn valójában egy gyönyörű látvány előkészületei folytak…), mindent befed, és legszebb síelős emlékeimet hívja elő. Hirtelen ötlettől vezérelve előkapom a mobilomat, és az EU-n belüli roamingdíjak megszűnését kihasználva felhívom a testvéremet, aki épp egy pihenős munkaszüneti napot tölt otthon, Budapesten. Elújságolom neki, amit látok és tapasztalok: a szélben lengedező sífelvonókat, a havat, a felhőtlen napsütést, a hegyeket, meg azt, hogy lefagy a kezem, miközben a telefont tartom. Nevetve velem örül. Mivel ő is síbolond, pontosan ismeri az érzést, mikor napsütötte, de hófedte lejtők között van az ember.

Mielőtt elindulunk a gyalogtúrára, még egy dolgot el szeretnék intézni: le kell fényképeznem utazótársamat, aki idén szülinapomra kaptam egy kedves barátnőmtől. A kis, kötött baglyot Tutunak keresztelem el, és most előhalászom a hátizsákomból, hogy élete első külföldi útján örökítsem meg. Az a tervem, hogy még sok helyre viszem majd magammal a világ körül, és meg kell, hogy mondjam, ez az első kép elég impresszívre sikeredik. Tutu gombszemei elégedetten csillognak a napfényben, mielőtt újra a táskámba süllyesztem őt.

Tutu első sztárfotója.

Ezután nincs más hátra, mint nekiállni a gyalogtúrának. A tervek szerint nagyjából három órás "sétát" tervezünk tenni, ami során felmászunk az egyik csúcsra, majd visszaereszkedünk ide, a hüttéhez, egy ebédre. A Šija csúcs 1880 méter magasan fekszik, ez tehát azt jelenti, hogy több, mint 300 méter szintkülönbséget kell áthidalnunk valahogy. D. kifejti, hogy kék pályákon (ami a legegyszerűbb sípályákat jelöli) fogunk fölfelé haladni, de aki úgy érzi, elfáradt, bármikor visszafordulhat, természetesen. T. lesz a sereghajtó, és miután mindenki elvégzi az utolsó simításokat magán, megkezdődik a mászás.

A menetelés első szakaszában engem továbbra is lefoglal a táj szépsége, meg a varázs, hogy egy maroknyi ember magáénak tudhat egy egész síközpontot. A felvonók magányosan lengenek a szélben, és mi valami ratrak nyomát követjük felfelé a dombokon. Néha belebotlunk a kis kőtornyocskákba, amikről a Vintgar szurdok kapcsán írtam, a „cairn”-okba, és találgatjuk, miért vannak ott, ahol. A hely picit kihalt – az őszi síterep kicsit olyan, mint a késő téli Balaton, ami türelmesen várja a szezont – de ezzel viszonylag kevés időnk van foglalkozni.

A túra ugyanis fárasztó, legalábbis nekem, aki aránylag keveset gyalogol hegymenetben. Á. és Sz. egyenletes, kitartó tempóval menetelnek fölfelé, én viszont rakoncátlan csikó módjára hol előbbre erőltetem magam, hogy aztán csendben és egy helyben szuszogjak kicsit, hol lemaradok mögöttük. Megváltás, mikor az elöl haladó D. behúzza a féket, és tíz perces pihenőt tartunk, hogy bevárjuk a csoport többi tagját.

Azt hinné az ember, kék pályán nem olyan fárasztó felgyalogolni. De az.

Egy idő után letérünk a pályáról, és elindulunk egy bozótos ösvényen – ezek azok a helyek, amiket régebben néha a felvonók magaslatából nézegettem, kócos zöld boglyák a nagy fehérségben, de ahova egyetlen sípálya sem kanyarog be, hiszen ezek tulajdonképpen kősziklák, amikből szívós növények bújnak elő. Ezt az egészet egyre vastagabb hó fedi, ami szórakoztató ugyan, de sokkal nagyobb figyelmet is igényel tőlünk, hiszen a hó csúszik, elrejti a veszélyesebb sziklákat, ráadásul alattomos módon bejut a bakancsokba is, és odabent jéghideg lévé olvad, ami egyáltalán nem kellemes. Az ösvény egyre nehezedik, és én elkövetem azt a hibát, hogy lehámozom magamról vastag pulóveremet, és csak könnyű kabátomat húzom vissza magamra. Ezt a lépésemet akkor bánom meg, mikor két nappal hazaérkezésem után olyan megfázás kerít hatalmába, amit másfél hétig nem bírok lerázni magamról.

Azonban, az apró kellemetlenségek ellenére, a túrát mindenki élvezi. Nevetgélünk, segítséget nyújtunk egymásnak, és lépten-nyomon megállunk fényképezni, ahogy egyre feljebb érünk. Minden lépés csodás látvánnyal kecsegtet, minden elkészített kép felbecsülhetetlen értékűnek tűnik. Közvetlenül előttem az egyik legidősebb résztvevő halad, az a férfi, aki feleségével együtt a gyereküktől és annak férjétől örökölték ezt az utat, és akikkel egy buszban utazom. A férfinél túrabot is van – mint mondta, a lánya tanácsolta, hogy mindenképpen hozza el, és lám, most szinte nélkülözhetetlen tárgy lett belőle. Én soha nem értettem, miért kell bot a sétáláshoz, de most, mikor fél lábbal apró, csúszós sziklákon egyensúlyozok, kezd derengeni az értelmük. S., a mosolygós férfi, aki előző nap lesegített a kilátóból, valamivel mögöttem halad, és, profi botja nem lévén, egy vastagabb faággal pótolja ezt a hiányosságot.

Egy-két ponton még úgy is megcsúszok, hogy minden erőmmel a mászásra koncentrálok, de attól eltekintve, hogy néha beletérdelek a hóba, nagyobb baj nem történik. A mászás most már önmagáért élvezetes, és azt a varázslatos érzést hordozza magában, hogy valami jelentőset viszünk véghez, mintha felfedezetlen, járatlan utakon kapaszkodnánk fölfelé. Á.-val azon mulatunk, hogy az adóvevőkkel kommunikáló vezetők, na meg a kihalt hegyormok között magányosan kígyózó Békatutajos csapat látványa olyan, mintha a valami Himalája-expedíción vennénk részt.

- Oxigénpalack nélkül! – nevetünk.

Több mint egy óra mászás után megállunk, és bevárjuk a mögöttünk kaptatókat. 1808 méteren járunk, tehát már majdnem 300 méterrel magasabban vagyunk, mint ahol a felvonó kitett minket. Itt útjelző táblára bukkanunk, ami boldogan közli velünk, hogy a vágyott Šija csúcs még negyed óra „sétára” fekszik tőlünk. Egy a baj: a táblákat olyanoknak írták, akik tavaszi enyheségben túráznak errefelé. Hóban ez egészen mást jelent.

Egyik útitársunk mérsékelten panaszkodni kezd, és kérdőre vonja vezetőinket, vajon tudják-e, mit csinálnak, hiszen messze vagyunk, egy viszonylag veszélyes terepen, hófödte ösvényeken, ahol csak D. útmutatásában bízhatunk. „Én oda megyek, ahová mondjátok”, kerepel, „de tartsátok észben, hogy itt még 15 ember jön mögöttetek”.

Nekem elég unszimpatikus a kifakadás, hiszen eddig minden rendben történt, és semmi nem utalt rá, hogy vezetőink eltévedtek volna vagy bizonytalankodnának. De profizmusuk részét képezi az is, hogy a kritikára egyikük sem ugrik, egyikük sem vág vissza. Ugyanolyan higgadtan kezelik, mint az első napos buszlerobbanást, és az akadékoskodó hölgy is megnyugszik valamelyest.

Az utolsó szakasznak így vágunk neki, egyre fogyatkozva.

Ez az ösvény mind közül a legmeredekebb, és az embernek olyan érzése van, mintha a szél el akarná vinni a hegycsúcsról. A látvány olyan észvesztően szép, a méretek pedig annyira megrészegítenek, hogy legszívesebben kiállnék és teljes erőmből kiabálnék, csak hogy halljam, ahogy a hangom elveszik a hegyek között, de gyanítom, hogy társaim kicsit furcsán néznének rám, ha ezt tenném. Így inkább óvatosan lépkedek tovább, és fél füllel hallgatom, ahogy az előttem haladó D. adóvevőjéből T. recsegő, akadozó hangja szűrődik ki.

- D. merre vagytok? Nem látlak titeket.

T. és a csapat hátsó része jócskán lemaradt már, és mi a hegycsúcsról integetünk, hátha észrevesznek minket. De minden egyre bizonytalanabb, és pár perccel azután, hogy megkezdjük a „csúcstámadást”, egybehangzó döntés születik arról, hogy visszafordulunk. A táblán jelzett 15 perc optimista becslés lehet; a hegy egyre meredekebb, és még ha fel is jutunk, a leereszkedés már komoly dilemmának tűnik így, hogy nincs mibe kapaszkodnunk, és hogy csak vaktában kitaposott ösvényen haladhatunk. Lassan, óvatosan megfordulunk, és egymást segítve botorkálunk vissza az útjelző tábla irányába. Úgy esik, hogy megint a mosolygós S. az, aki lesegít egy nehezebb szakaszon.

- Ilyet már csináltunk korábban, nem? – nevetünk össze.

A táblánál újra összegyűlünk, és megállapodunk abban, hogy a sztorit mindenkinek úgy adjuk majd elő, hogy megmásztuk a Šija csúcsot. Összeállunk egy csoportképhez, én erre a rövid időre lekapom a bélelt kapucnimat, hogy felismerhető legyek (ezt a döntésemet is megbánom majd otthon), boldogan elfogadjuk a D. által felcipelt „csúcskekszet”, ami a mászás jutalma, majd dideregve, kicsit átfázva, de elégedetten indulunk vissza a hütte irányába. Lelki szemeim előtt sült virsli és rumos forró csoki képe lebeg, és miközben ezen fantáziálok, kellemes megelégedettséggel tölt el a tudat, hogy megmásztuk, amit meg kellett.

A csúcson.

A lefelé úton az egyik kedves párnak feltűnik, hogy kesztyű nélkül vacogok, és gyorsan a segítségemre sietnek.

- Nálunk van egy plusz pár kesztyű, miért nem szóltál? – kérdezik, és már adják is a vastag kézmelegítőt. Nagyon hálás vagyok a segítségükért, de közben, akarva-akaratlanul a Dumb & Dumber ikonikus jelenete ugrik be („Volt nálad még egy pár kesztyű?!”). Mire leérünk a hüttéhez, a tűző nap már megolvasztja a hó nagy részét, és mi dideregve, boldogan esünk be az étterembe. Rumos forró csoki nincs, de tea igen, és innen már nincs is már hátra, mint hogy a bögrémet szorongatva élvezzem az asztalunknál ülő Á., Sz., valamint vezetőink, D., M. és T. társaságát, miközben lepillanthatok a gyönyörű Bohinj tóra – vagy épp fel a fenséges hegycsúcsokra.

Belekortyolok a teámba. Jó helyen vagyok.

Szerény kilátás a hüttéből.

***

Egész utazásunk fő attrakciójának lett beharangozva a bledi tó, mégis, mikor a partján állok, harmadrangúnak érzem a többi dologhoz képest, amit az úton tapasztaltam. M. elmeséli, hogyan úszott be egyszer pár haverjával a tó közepén található kis szigetre, ahol a templom áll, hogy aztán valahogy véletlenül megállítsák a torony ingáját, aminek következtében a bledi templom ezután négy és félpercenként harangozott, az épp bevonuló esküvői menet nagy bánatára, akik ráadásul balszerencséjükre egy vihorászó, fürdőgatyás, magyar fiúkból álló társasággal is összeakadtak a templom lépcsőjén… Nagyon jól szórakozom a történeten, és valahogy nem tudom komolyan venni Bledet. A tó vitathatatlanul szép, a sziget szép, a háttérben húzódó hegyek is szépek. Mégis, tudom, hogy nekem erről a helyről már örökké M. sztorija fog beugrani a szigetes ingaátállítással.

A bledi tó nappal.

Egy csapat japán turista állít meg a tó partján, és megkérnek, hogy fotózzam le őket. Elképzelem, milyen más lehet nekik ez az egész ahhoz képest, amihez otthon szokva vannak, és feltámad bennem a vágy, hogy lássam, milyen az, ahonnan ők jönnek. Visszaadom nekik a fényképezőgépüket, aztán bevárom a többieket, hogy elbúcsúzzunk; mivel Bled után hazafelé vesszük az irányt, vezetőink itt, a tó partján köszönnek el tőlünk, hiszen az autópályán már nem feltétlenül fogunk együtt haladni.

D.-ék megköszönik nekünk a részvételt, és emlékként mindenki kap egy kis fakulcstartót, ami evezőt formáz, mivel a Békatutaj eredetileg evezős túrákra szakosodott. Hol a kulcstartómra, hol a vezetőkre, hol a tóra, hol pedig a többiekre nézek. És kimondhatatlanul örülök neki, hogy eljöttem.

Búcsú egymástól.

Búcsú Szlovéniától.

***

A buszon hazafelé nem sok minden történik. A mellettem ülő É. pokrócot terít az ülésekre, és magát is jól bebugyolálja. A pokrócot nekem is felajánlja, de én udvariasan visszautasítom. Fél szemmel látom, hogy út közben naplót ír az utazásról, és ennek hatására azt hiszem, már én is fogalmazni kezdem saját beszámolómat.

Miközben Ljubljanát kerüljük meg és lassan Nagykanizsa irányába fordulunk, a dátumon tűnődöm csendesen. 23-a van; ez csak annyit jelent, hogy napra pontosan öt egész hónapja egy repülőn ültem Dubaiból hazafelé, sokkal erősebb érzelmek hatása alatt, mint amivel képesnek éreztem magamat megbirkózni. De már akkor is tudtam, hogy az egyik legfontosabb dolog, amit magammal viszek abból az útból, és az emberből, akivel ott voltam, az inspiráció: a vágy, hogy utazzak, hogy világot lássak, hogy új élményekkel gazdagodjak, hogy soha ne unjam meg, ami történik velem, hogy merjek ismeretlen helyekre látogatni, akkor is, ha ezt egyedül kell megtennem.

Sokfajta utazást szeretnék még megtapasztalni. Szeretnék ismerőst meglátogatni külföldön és ilyen szervezett útra is fogok még menni. Szeretnék a barátaimmal útra kelni egyszer, de lehet, eljön az a nap is, mikor majd teljesen egyedül vágok neki valaminek, vezető vagy társ nélkül. Egyszer talán még el is szököm, és végrehajtok valami Sleep on the Floor-féle jelenetet. Lesz olyan, amiről írok, és olyan is, amiről nem, de megállni – egyelőre – nem akarok.

Mikor hazaérünk, Sz. ujjongva meséli, hogy elhatározta: januárban Vietnámba utazik majd a Békatutajjal, két teljes hétre. Á. elmeséli, hogy decemberben Madeirára készül.

És én?

Azt hiszem, én is tudom már, hova megyek legközelebb.

Kiszúrtam a következő célt.