Intenzív sete-suta

Gyerekkoromban a kedvenc meséim közé tartozott Fésűs Éva egyik története, "A sete-suta őzike". Ebben a mesében a főszereplő egy fiatal őz, akit kirúgnak az erdei tánciskolából, mert olyan ügyetlen. Az őzike bánatában a folyóból visszanéző tükörképnek panaszkodik a szégyenről, a folyó azonban ráveszi, hogy a vízből kiálló köveken egyensúlyozgatva gyakorolja a finom lépéseket.

A mese végén persze a kis őzike a hős, aki bebizonyítja, hogy szorgalmas gyakorlással mennyit tudunk fejlődni, mikor táncpárbajra hívja a többi őzet fenyegető farkast, aki végül beleesik a folyóba és megszégyenülve áll odébb.

A teljes mesét itt találjátok.

Egyébként a saját szalagavatómon én bizony nem táncoltam. Legalábbis a szép, klasszikus keringőben nem vettem részt. Akkoriban nagyban hangoztattam, hogy nem is akarok, engem nem izgat, hogy milyen a hajam, szinte egyáltalán nem sminkeltem magam, és eszem ágában sem volt manikűröshöz menni egy ilyen esemény miatt... Meg hát amúgy sem. Persze az igazság az volt, hogy nem bántam volna azért, ha részt vehetek a dologban. De túlságosan féltem attól, hogy amúgy se lenne kivel táncolnom, ráadásul már a gondolatra is furán éreztem magam, hogy kiöltözve illegessem magam valami bálon.

Így én az az ember voltam, aki a nagy estén az osztálytársak szoknyája alatt ügyeskedett négykézláb, próbálva bekapcsolni a többiek elegáns cipőinek csatjait, amihez a szép ruhába öltözött lányok a nagy, abroncsos viselet miatt nem fértek hozzá.

A tánctól, mint olyantól, nem féltem volna, bár mindig tudtam, hogy nagy tehetségem nincsen hozzá. Amikor életemben először megpróbálkoztam vele, még tizenegy éves korom körül, az akkoriban népszerű ír táncra esett a választásom, amit a testvérem akkor már egy ideje nagy lelkesedéssel űzött. A precizitásomnak tetszett a lépések szigorú rendje, katonás volta, az egyenes testtartás, meg az, hogy nem párban kellett tanulni.

De a maximalizmusomat borzasztóan sértette, hogy a csoporton belül egyáltalán nem tartoztam a legügyesebbek közé. Ezt én is éreztem, de az egészből akkor lett elegem, amikor egy Szent Patrik napi pici fellépésen be sem választottak egy egyszerű kis koreográfiába. Ezután nem sokkal eljöttem a tánciskolából, és a babérokat meghagytam a testvéremnek, aki jópár évvel később a Coincidance társulat tagjaként több színházi produkcióban is fellépett, mint ír táncos. Mindig boldogan mentem az előadásaira, és mindig irigyeltem őt egy kicsit a különleges hobbijáért, amibe nekem bizony beletört a bicskám.

***

Mégis, jópár évvel később, már felnőttként megint csak a testvéremnek köszönhettem, hogy volt lehetőségem ismét megharcolni a tánccal és azokkal az érzésekkel, amikre vágytam, mégis tartottam tőlük a tíz lépés távolságot. Szerettem volna ellazulni - de mindig azon görcsöltem, hogy jól csinálom-e, amit csinálok, megfelelő-e a tartásom, stb. Szerettem volna szépnek, nőiesnek érezni magam, mégis, rettegtem attól, hogy valaki felfigyeljen rám, vagy kinevessen a sete-suta próbálkozás miatt. És szerettem volna ebben is, mint mindenben, amibe belefogok, valamiféle sikert elkönyvelni, miközben tudtam, hogy megmásíthatatlan tény: a tánchoz soha nem lesz különösebb tehetségem.

Nagyjából három éve mégis elmentem életem első zumba órájára, amit a testvérem már egy ideje űzött. Meglepően jó élmény volt, még ha az elején kicsit furán is éreztem magam az aerobic-mozdulatokkal ötvözött latin táncos edzésen, főleg, hogy akkortájt próbáltam ki első ízben a csendes, meditatív, mégis intenzív bikram jógát is, ami alapjában éve sokkal inkább vagyok én, mint az "ugrálós" sportok bármelyike. A zumbaórán tudatosult bennem: nem vagyok hozzászokva a vezényszavakhoz, a számomra kicsit túl hangos zenéhez, és, bár természetesen jól akartam szerepelni az órán, nem akartam túlságosan Schobert Norbisra vagy Rubint Rékásra venni a figurát az aerobicos részekkel. Végül, ha nem is tökéletesen, és ha nem is minden önbecsmérlő gondolattól mentesen, de végigcsináltam az első órát, és kellemesen elfáradtam, elrepült a 60 perc.

Pár alkalom után rájöttem arra is, miért lesz számomra különösen hasznos a zumba. Ha esetleg még nem voltatok ilyen órán, elmondom, hogy ez nem táncóra: itt az oktató nem magyarázza el előre a lépéseket, a feladatod csupán annyi, hogy megpróbáld leutánozni a tanár és a csoporttársak mozdulatait, élő egyenesben.

Hadd tegyem hozzá: ez egy maximalista embernek rettentően frusztráló tud ám lenni! Nem kapunk instrukciókat, nem kapunk különösebb visszajelzést, nincs idő, hogy kicentizzük a mozdulatsort. Hasonló ahhoz az érzéshez, mint ami azon ritka alkalmakkor fog el, ha főzni támad kedvem. Ilyenkor, ha tanácsot kérek anyukámtól arra vonatkozóan, mennyi sót/cukrot tegyek az épp aktuális izébe, meddig maradjon a sütőben, meddig hagyjam kelni, az ő válasza egy univerzális "Kinguskám, érzéssel!" szokott lenni, amivel engem ki lehet kergetni a világból. Na most a zumba kicsit olyan, mintha úgy próbálnál főzni, hogy csak a hozzávalókat kapod meg, a receptet nem. Szól a zene, csináld.

Érzéssel!

Persze lassan elkezdtem elsajátítani komplett mozdulatsorokat, jellegzetes, visszatérő lépéseket, megismertem a zenéket, megkedveltem a tanárunkat. Emlékszem, volt egy tánc, amit nagyon szerettem - más volt, mint a többi, mind ritmusában, mind a lépéseiben, ráadásul a tangóból vett át mozdulatokat, ami még különlegesebbé és nehezebbé tette. Borzasztóan jó érzés volt, amikor - néhány hónap zumba után - sikerült hibátlanul végigtáncolnom a koreográfiáját.

Úgy éreztem: végre rábukkantam egy olyan táncra, amit a magaménak érezhettem, még ha nem is "tiszta" tánc volt, hanem egy edzésforma. Nekem bizony elég volt ahhoz, hogy átjárjon az a jó érzés: kiléptem a komfort-zónámból, és nem buktam bele.

A zumba jó önbizalomnövelő volt számomra - ez volt az én patakom a kiálló kövekkel. De ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy többet akarok, hogy még egy lépést meg szeretnék tenni. Így szemet vetettem az egyik táncra, ami a zumbás koreográfiák lépéseinek egy részét adja: a salsára. De még éveknek kellett eltelnie, mire az élet úgy hozta, hogy mind a lehetőségem, mind a partnerem megvolt ahhoz, hogy ki is próbáljam a dolgot.

***

Ahogy vánszorog a nyár, és az ember nem nagyon megy nyaralni, én önkéntelenül is elkezdek azon gondolkodni, mivel tudnám feldobni a napjaimat, mi az, amivel különlegessé tehetném ezt az időszakot, ami valami újat, szokatlant, kellemeset jelentene, és az én befolyásom alatt áll.

Ekkor jön szembe vele egy hirdetés a Facebookon, ami egy közeli Salsa Klub intenzív nyári tanfolyamát hirdeti. A kurzus négy napos, hétfőtől csütörtökig tart, és a kiírás szerint minden este két órán keresztül fogunk salsázni tanulni.

Itt szögezném le, hogy ha arról lett volna szó, hogy egyedül besétálok egy táncórára, valószínűleg otthon maradtam volna hétfőn. De szerencsére megtudtam, hogy egy volt egyetemi ismerősöm is jár ebbe a klubba, így az ő referenciáival felfegyverkezve már könnyebben vágtam neki a tanfolyamnak. Főleg úgy, hogy az illető volt olyan kedves, hogy az első alkalomra el is jött velem, és az óra folyamán a tanárok oldalán segédkezett a kezdőknek.

Szóval... min is stresszel az ember, ha salsa órára megy?

1. A ruha
A kiírás azt tanácsolja, hogy célszerű testhezálló ruházatot választani, lapos talpú cipővel. Magas sarkú cipőket csak azoknak javasolnak, akik kibírnak ilyesmiben két órát, szigorúan talpon. Én nem bírok ki, így maradt a sima, nem különösebben elegáns, viszont kényelmes vászoncipő.

2. A fiúk
A salsa kipróbálása nekem azért volt nagyobb kihívás, mint a többi dolog, amibe korábban belefogtam, mert nagyon jól tudtam, hogy itt bizony nincs mese: kénytelen leszek párban tanulni másokkal, ezt nem fogom tudni "egyedül" intézni. És persze itt jön be az első olyan faktor, amit nem tudsz befolyásolni: mi van, ha valami irdatlan lúzerrel kell szenvedned végig? Ha két értelmes szót nem fogtok tudni váltani a partnereddel? Mi lesz, morfondírozok, ha eluralkodik rajtam az a jól ismert érzés, hogy erőlködhetek, ahogy csak akarok, az ilyesmiben reménytelenül gátlásos maradok?

3. A lányok
Igen, akármilyen hülyén is hangozhat: az ember akaratlanul is aggódik azon, hogy ő nem elég csinos, nem elég "csajos" egy ilyen dologhoz. A zumbáról tudom, hogy én nem vagyok az a fenékrázós-vonaglós típus, nem is akarok az lenni. Én csak táncolni szeretnék egy kicsit, tanulni valami újat, és belül érzem, hogy ha valaki elkezd nekem arról papolni, hogy éljem meg a táncban a nőiségemet, akkor engem az életben nem látnak többet a táncsuliban, kifizetett bérlet ide vagy oda.

4. A tanárok
Szerencsére nem mondhatnám, hogy sok rossz tanárt ismertem volna életem során, legalábbis ami a fizikai dolgokat illeti (tánc, zumba, jóga, box, falmászás, paintball, vívás, stb.). Kivételt esetleg az iskolai tornatanárok képeznek, akik közül majdnem mindegyik meg tudta utáltatni velem a mozgás ilyen vagy olyan válfaját. De azért izgulok. Nem akarok se édi-bédi, tündi-bündi, anyáskodó, erőltetetten pozitív tánctanárt, se olyat, aki Csernus módra aláz, ha valami nem megy, ne adj' Isten, ha valamit feladok.

Végül eljön a hétfő és én egy öltözőben veszem át a vászoncipőmet. Mellettem két lebarnult, magas, vékony, tökéletes műkörmű és frizurájú, egymással nevetgélő lány épp magassarkúba bújik. Átvillan a fejemen, hogy miért is vállaltam én ezt be, sőt, hogy mit keresek én itt, de aztán kezdődik az óra, erőt veszek magamon, és belépek a terembe.

***

Ábrándok...

Az első tíz percben megnyugszom. Négy tanárunk van, mi, tanítványok, nagyjából húszan vagyunk. És az első negyedóra egy rendkívül egyszerű gyakorlattal kezdődik: a salsa alaplépését kell gyakorolnunk egy tükörrel szemben állva, egyénileg. Ezt az akadályt minden gond nélkül ugrom meg, és közben a többieket figyelem.

Nagyjából fele-fele a nemek aránya, az életkor elég változó. Vannak velem egykorúak, vagyis a húszas éveik közepén járók, vannak harmincasok, és még negyvenesek is. Vannak túlsúlyosak, vannak tökéletes alakúak. A nők közül jópáran szép ruhában, magassarkúban vannak (nagyjából csak én nézek ki úgy, mint aki aerobic edzésre jött, testhezálló sportnadrágban és ujjatlan sportfelsőben, lapos talpú cipőben). A férfiak között van olyan, aki inkább félénk kisfiú érzetét kelti, vannak az "osztálybohócok", akik hamar elkezdenek visszaszólogatni a tanároknak, vannak átlagosak, de olyan is akad, aki úgy néz ránk, lányokra, mintha még nem látott volna nőnemű lényt élete negyven éve során.

Nem mondanám, hogy jólesik, mikor az első tizenöt perc után egy ilyen férfi lép oda hozzám, hogy felkérjen táncpartnernek. Természetesen nem mondhatok mást, mint igent, de azért irigykedem a többiekre. Mintha mindenkinek jobb partner jutott volna, mint nekem. Tipikus, morgok magamban, miközben hagyom, hogy ez az idegen, fura figura megfogja a derekam meg a kezem.

Szerencsére az, hogy lépéseket kell tanulnunk, hamar eltereli az ember figyelmét arról, hogy egy idegennel áll összekapaszkodva, aki nem is szimpatikus neki. Mereven elnézünk egymás mellett, én csak számolok magamban, hogy el ne vétsem a lépést, majd öt perc után megkönnyebbülve sóhajtok fel, mikor a tanárunk szól, hogy párcsere van. A nők egy helyben maradnak, de minden férfi tovább lép eggyel, engem pedig megnyugtat a tudat, hogy bármilyen fura partnert is fogjak ki, öt-tíz percnél tovább biztos nem leszünk egymásra kényszerítve ezen a tanfolyamon.

Az első órát bizony elviszi az újdonság varázsa. A 120 perc alatt nincs szünet, így a végére jól elfáradunk, de ez kellemes fáradság. Elhatározom, hogy végig fogom járni a tanfolyamot, hogy megugrom ezt a lécet. A legnehezebb részén már túl vagyok, bizonygatom magamnak. Legalább tíz különböző férfival táncoltam ma, beleértve két tanárt is, és ha a továbbiakban is meg tudom állni, hogy a saját ügyetlenkedésemet nézzem a tükörben, és inkább az elöl álló tanárok lépéseit próbálom utánozni, akkor csak elboldogulok valahogy, gondolom.

***

Íme néhány típus, akivel táncolok az órákon:

• A jókedélyű, langaléta srác, aki annyi pluszmozdulatot és csípőrázást akar belevinni az egészbe, hogy külön meg kell kérnem, ne tegye.
• Az a fiatal, fura srác, aki meredten bámul rám, ahányszor csak összekerülünk, és aki az egyik volt barátomra emlékeztet. Határtalan megkönnyebbülés, mikor a tanfolyam vége felé rájövök, hogy van barátnője.
• A kicsit masszívabb fiúk, akikkel jókat lehet nevetni és még én is megpróbálkozom egy-két bizonytalan poénnal mellettük.
• Az a srác, aki az első órát kihagyta, ezért kedvesen ügyetlen marad végig, és kénytelen vagyok én vezetni őt.
• Az első partnerem, aki még a harmadik órán se jut az alaplépésnél tovább, és akit kezdek szívből megsajnálni.
• Az a magát latin szeretőnek képzelő, nálam fél fejjel alacsonyabb, ingét félig nyitvahagyó férfi, aki már rutinosabb salsás, és határozottan - számomra kellemetlen határozottsággal - próbál vezetni engem, sandán felpillantva rám, miközben én kínosan ügyelek rá, hogy kerüljem a tekintetét, és számolom a másodperceket a párcseréig.
• A tanárok, akik általában mondanak egy-két hasznos dolgot a technikámat illetőleg, és akik mellett mindig lámpalázasabb vagyok kicsit.
• Az az egy-két szimpatikus srác, aki ugyanolyan meredten néz el mellettem, mint ahogy én kerülöm mindenki tekintetét, akivel táncolnom kell.

A lépések tanulását élvezem. Tetszenek az egzotikus nevek, és tetszenek a zenék is - bár utólag hálát adok az égnek, hogy a legelső óra végén kötelező jelleggel elhangzó "Despacito" szövegének fordítását csak két héttel a tanfolyam után néztem meg, különben biztos nem gyakorlom rá olyan felszabadultan az épp aktuális tananyagot.

***

A mélypont a második órán jön el.

Az óra felénél járunk, mikor ketté választanak minket fiúk-lányok csoportokra, hogy új lépést tanulhassunk, majd utána újra párba állva gyakorolhassuk azt. A tanárunk egy kedves, rendkívül csinos, salsára született nő, aki olyan ringatózva táncol a hihetetlenül magas sarkú cipőjében, hogy rögtön az jut eszembe: na, ez az, ami nekem soha nem fog menni. Nem a lépések nehézsége miatt, hiszen kezdő tanfolyamon vagyok. Hanem a könnyedség, fesztelenség miatt. Ezt a nőt átjárja az a tudat, hogy mikor táncol, csinos. Hogy nem kell zavarban lennie emiatt. Egy pillanatra se kérdőjelezi meg, hogy főnyeremény vele táncolni. Számomra ez a tudat tűnik hozzáférhetetlennek, nem maguk a lépések.

Igaz, meg kell mondjam, azok is okoznak gondot néha. Mikor két csoportban állunk, egy olyan figurát tanulunk, ahol a lányoknak egy fordulatot kell tenniük a fiú előtt. Sokadjára is megpróbálkozom vele, de csak nagyon félve sandítok a tükör felé, és mikor mégis megteszem, kiállok pár másodpercre, hogy összeszedjem magam. Mert amit látok - a saját, ügyetlen próbálkozásom - elborzaszt. Olyan messzire van a magabiztos, kecses mozdulatoktól, hogy úgy érzem, ezt a távolságot soha nem leszek képes áthidalni, akármennyit is gyakorlok. Felszínre törnek a kudarcélményeim - partnernélküli szalagavató, a sikertelen ír tánc, illetve minden párkapcsolat, ahol végül abban maradtam magammal: én nem vagyok elég jó a másiknak.

Szerencsére le tudom törölni a könnyeimet és vissza tudok állni, megtanulom a lépést és mikor már párom is van hozzá, értelmet nyernek a mozdulatok, amiket egyedül néha kicsit szürreális gyakorolni. Igaz, aznap többet nem nézek a tükörbe, és természetesen a partnereim tekintetét is kerülöm, de a koncentráció lefoglal és meg tudok feledkezni a gátlásaimról.

Mégis, ezen a második napon, hazafelé tartva, mikor a trolibuszon zötykölődöm hazafelé, váratlanul elsírom magam. Hirtelen eluralkodik rajtam az érzés, hogy nevetséges, amivel próbálkozom. Hogy szánalmasan ügyetlen vagyok mindenben, amihez egy picit is igazi nőnek kéne lennem. Hogy erőlködés, izzadságszagú erőfeszítés az egész tánctanfolyam. És hogy még itt se vagyok képes a másik szemébe nézni, de még a saját tükörképemet se bírom elviselni, ha ügyetlenkedik...

Csak akkor tudok megnyugodni, mikor végre bezárhatom magam mögött a bejárati ajtómat.

***

Érdekes megfigyelni, hogy ami fiúknak-lányoknak egyaránt gondot okoz, az a vezetés fogalma. Amíg én azon görcsölök, hogyan legyek ebben a táncban minél nőiesebb, anélkül, hogy műnek és szánalmasnak érezném magam a próbálkozástól, a fiúkat az hozza zavarba, hogy kezdik megérteni: a pártáncban eredetileg rajtuk múlik az irányítás, a koreográfia. Nem egyszerű dolog egy kézmozdulattal jelezni a partnernek, mit várunk tőle, de elárulom: lefordítani se egyszerű a kapott jeleket.

Mert mi, nők, meg ezzel szenvedünk. Persze, itt mind kezdők vagyunk, és csiszolódnunk kell még, de csak a harmadik-negyedik órán tudjuk elkezdeni annak a gyakorlását, hogy hagyjuk magunkat vezetni, hogy próbáljuk meg nem "magunktól" csinálni a lépéseket, hanem a partnerünk jelzéseihez igazodni. Ez mind szép és jó, amíg a megszokott rutinokat gyakoroljuk újra és újra, de mikor az egyik tanárral kerülök párba, és ő egy ismeretlen módon akarja csavarni a mozdulatsort, azonnal elengedem és zavartan hátrálok.

-Bocsi, de ez nem tudom mi - habogok.

Megkérem, hogy maradjunk a rutinnál. Fogalmam sincs ugyanis, hogyan értelmezzem a mozdulatait.

Miután letáncoljuk a kötelezően kijelölt mozdulatsort, a partnerem mosolyogva fordul felém.

- Jól csinálod, tényleg. Csak egy dolog: nem hagyod, hogy vezesselek. Mindent megcsinálsz magadtól, de nem hagyod, hogy irányítsam. Elvagy magadban - mondja a srác.

Erre azért elnevetem magam. "Üdv a világomban", válaszolom.

Ezután egy gyakorlófeladatot javasol. Egymásra fektetjük a tenyerünket, majd arra kér, most ne törődjek a lépésekkel, csak próbáljak meg arra menni és azt csinálni, amit ő a karja mozgatásával sugallni próbál. Jobbra-balra "sétáltat", majd picit fordít a tenyerén, én pedig megpördülök, hogy a kezünk továbbra is érintkezzen. Körbevezet maga körül, megfordít még párszor, majd elenged.

Újratáncoljuk a koreográfiát, a tenyerének az érintése most sokkal értelmezhetőbbnek tűnik.

 - Sokkal jobb volt - enged el, mikor párcserére kerül a sor.

Nagyot sóhajtok. Én is így éreztem.

***

A tanfolyam a végéhez közeledik. A negyedik órán már kényelmesebben érzem magam, mind a lépések, mind az emberek tekintetében, bár továbbra is van olyan, akivel nem szívesen táncolok, és tudom azt is, kivel lesz kifejezetten mókás a dolog.

De számomra ez ennyi marad: móka. Mikor az utolsó óra végén az összes megtanult lépést eltáncolhatjuk, sorban, elégedettséget érzek. Arra büszke szoktam tudni lenni, ha sikerül megtanulnom valamit. Néha félve a tükör felé sandítok, és próbálom ugyanakkor azt is megemészteni, hogy nem, azért (még mindig) nem vagyok az a magabiztos nő, aki valami ideálként él a fejemben. És azt is tudom, hogy egy ponton talán el kell majd fogadnom: én mindig egy visszafogottabb, sete-sutább lény leszek, és lehetséges, hogy azok az érzetek, amiket a salsa képvisel, soha nem fognak természetesen jönni. De most nem sírom el magam. Csak táncolok tovább.

Mikor vége az órának, a tanáraink a másnap estéről kezdenek mesélni, ami lehetőséget kínál egy salsa-bulin való részvételre. Lényegében "szabadfogású" tánc, ahol már nincsenek meg a táncóra szabályai. Nagyot nyelek a gondolatra.

Nem megyek el a másnapi buliba. Ezúttal a félelem győz. Félek a saját ügyetlenségemtől, eszembe jut a pillanat, mikor a táncpartnerem egy ismeretlen mozdulatsort próbált volna letáncolni velem. Kiráz a hideg a gondolatra, hogy egy ügyes táncosokkal zsúfolt helyiségben ügyetlenkedjek.

Erre, úgy érzem, még nem készültem fel.

De az ismerősöm, akinek hála bele mertem vágni a tanfolyamba, szerencsére nem tűnik el. Ha erre a bulira nem is megyek el, azért nem mondok le teljesen róla, hogy egyszer vele tartsak egy ilyen mulatságba. Ám a nagy helyzet a következő: úgy érzem, néha nem lehet tovább tolni a határokat. Néha talán nem bűn megállni, ha úgy érezzük, elfáradtunk. Egy egész heti kísérletezés után lehet, sokan azt mondják, hogy tovább kell ütni a vasat, de én próbálom nem gyávaságként megélni ezt a döntésemet. Végül is, ha jól tudom, a "Despacito" jelentése is az, hogy lassan... vagy nem?

Ugyanakkor, mikor eszembe jut az elmúlt négy nap tanulsága, a legélesebben az rajzolódik ki a fejemben: a fiúk ugyanúgy félnek attól, hogy irányítsanak, mit amennyire mi tartunk attól, hogy jeleket kell értelmeznünk.Sőt: általában mindketten pont ugyanannyira vagyunk zavarban. Közben azt is tudom, hogy rengeteg múlik azon, kit kapunk partnernek. Az alaplépés gyakorlásánál maradunk, vagy esetleg vakon követjük a másikat, teljesen új figurákat tanulva?

Tudom, ez a szerencsén múlik. De azt hiszem, el fogok menni ebbe a buliba. Ha nem is most azonnal, ha nem is ezen a héten, mikor elkezdtem ismerkedni a salsa világával... de feladni, és főleg, befejezetlenül hagyni, azt hiszem, ezt sem vagyok hajlandó.

A sete-suta őzike Fésűs Éva meséjében.

Az Angyal

Mikor a zebránál várakozom egyáltalán nem vagyok boldog. Szerda este negyed hét felé jár az idő, és a fülemről is csomag lóg: egy (valahogy mindig baromi nehéz) táska az egyik vállamon, egy kisebb, tankönyvekkel megpakolt vászonszatyor átvetve a másikon. A kezemben laptop. A felsőmet már rég átizzadtam valamikor a nap folyamán, ami számomra reggel nyolc óta tart; a hajam már harminc helyen szabadult ki a csatok és a hajgumi alól. Ki vagyok pirosodva, és morcosan fújtatok a világba, mikor meg kell állnom a pirosnál.

Igazítok egyet a vállamat húzó súlyokon, és várok, hogy váltson a lámpa.

Fogalmam sincs róla, hogy valaki néz engem, és nem csak, hogy néz, de pár másodpercen belül ki is fogja használni a helyzetet, ami engem megállásra kényszerített, és meg fog szólítani.

Én csak meredek előre. Még mindig piros az a nyomorult lámpa.

***

Nagyjából három hete jöttem vissza egy meglehetősen eseménydús, fantasztikus, egyben megrázó utazásból, és az élmények még mindig sok gondolatomat foglalják le. Valami átfogó kiábrándultságban létezem mostanság, és dühösen gondolok az előző napi beszélgetésre, amit anyukámmal folytattam. Aki azt tanácsolta, ne hagyjam, hogy ennyire kiüljenek az érzelmeim az arcomra. 

Mert akkor sok embert fogok taszítani.

Picit tereljem el a gondolataimat. Néha hozzám se mer szólni. Így más se fog.

Az ő kedvéért teszem ma azt a kitérőt is, ami ehhez a zebrához hozott. Haza kell ugranom hozzánk, mielőtt a saját kis lakhelyem felé venném az irányt, a város másik felébe.

Nem erre számítottam ma. Már rég a buszon kéne ülnöm.

És belül dühöngök. Húznak a csomagok. Izzadok.

És persze az egész kiül az arcomra...

Úgyhogy, mikor megszólít, természetesnek veszem, hogy útbaigazítást kér csak. Hiszen lerí róla, hogy külföldi. Talán közel-keleti. Az első kérdése csak annyi, hogy beszélek-e angolul. Persze, válaszolom, angoltanár (is) vagyok. És várom a második kérdést. Vajon hová indult, hogy itt kötött ki, ahol semmi különösebb látványosság nincs? tűnődöm magamban.

Remek, jön a válasz. Aztán elmosolyodik. Csak arra gondolt, idejön köszönni, mondja. Csak arra, hogy megkérdezi, hogy vagyok. Csak arra, hogy bemutatkozhatnánk egymásnak.

A választ váró szempár sötétbarna, és, mint megtudom, a gazdája indiai származású. Velem egyidős, illetve pár héttel idősebb. Pont mostanság lesz a szülinapja. Csak utazgat, mondja. Rég meg szerette volna már nézni Közép-Európát. Szoftvertervezőként dolgozik otthon. Nincs kedvem meginni valamit?

- Hol van az az "otthon"? - kérdezem halkan.

Manhattanben, jön a válasz.

Miközben halványan átsuhan az agyamon, hogy vajon a közém és az irántam érdeklődő férfiak közé ékelhető kilométerek száma exponenciálisan növekszik-e majd az évek során, beszélgetek vele. Nem sokat - aznap nem érek rá este - de ez is elég arra, hogy eldöntsem: szimpatikus. Értelmes. Intelligens. Bár azt nem merem az orrára kötni, hogy a nagy esti elfoglaltságom a kutyánk megsétáltatásából, a pszichológusomnál tett látogatásból és a macskám megetetéséből és dögönyözéséből fog állni (valószínűleg rögtön kiábrándulna belőlem, már ha egyáltalán belém van ábrándulva), de felvetem, hogy jöjjön el velem egy koncertre másnap, amire a barátnőimmel készültem menni. Úgyhogy mire kettőt pislogok, már van egy indiai ismerősöm és egy randim másnapra.

Zöldre vált a lámpa, és kicsit kótyagosan botorkálok át a túlsó oldalra.

***

Másnap este megint kimelegedve kavargok a városban, de ezúttal rohanok. Épp csak, hogy volt időm hazaugrani a munka és a koncert között, és most a Deák tér felé vágtatok - késésben vagyok... A tájékozódást megkönnyítendő, az óriáskerék elé javasoltam a találkozót - azt talán probléma nélkül megtalálja az is, aki csak pár napja érkezett Budapestre, és csak szombat reggelig marad.

Még így is én érek oda előbb. Az óriáskerék előtti szökőkútnál lelassítok, nekidőlök a kőperemnek, élvezem, ahogy lespriccel a vízpermet. Felnézek a Budapest Eye nevű látványosságra, ami olyan, mint egy nagy fogaskerék, ami a város szívét dobogtatja.

Budapest Eye

Aztán befut a srác, sétálunk, beszélgetünk. Utazgat, meséli, mert érdekli a térség. Már volt Bécsben, Prágában. Budapest az utolsó állomás, két nap múlva újfent Bécsbe repül, hogy onnan térjen haza New Yorkba. Angolul és hindiül beszél. Új-Delhiben született. Itt most hostelben lakik. Sok emberrel összebarátkozott már. Én mit szeretek csinálni? Mivel foglalkozom? Szeretek utazni? Hol jártam legutóbb?

Büszkén kivágom, hogy az Emírségekben voltam, ami meglepi. Vannak ismerősei Dubajban, mondja ő. Elég műnek találtam Dubajt, mondom én. "Fogalmad sincs, mennyire örülök, hogy ez a véleményed", néz rám. A hallottak alapján ő se rajong a helyért.

De Budapest szép. Annyira szép.

A koncerten már ott vannak a barátnőim. Bemutatom nekik a vendégünket, aztán sört iszunk, tovább beszélgetünk. Történeteket szeretne hallani rólam: mikor megtudja, hogy a két barátnőmet az egyetemen ismertem meg, tudni akarja, milyen voltam egyetemistaként. Szomorkásan mosolygok - ha szaftos sztorikat vár az egyetemi énemről, félek, rossz ember iránt érdeklődik.

De táncolunk. Átölel. Még meg is csókol, és felemel, mikor nevetve pörgünk egymás körül. Beatles dalok szólnak a színpadról, mindenki tudja a szöveget. "Hey Jude, don't make it bad/Take a sad song and make it better". Átkarol, belé kapaszkodok... összeszorítom a szemem... Bár ne kérdeztél volna Dubajról, gondolom. Bár ne említettem volna meg, egy fél mondat erejéig, hogy kerültem én oda.

"And anytime you feel the pain, hey Jude, refrain
Don't carry the world upon your shoulders"

- Írok - bököm ki egyszer csak. Furcsa. Eddig eszembe se jutott megemlíteni, mikor rólam kérdezett.

- Tényleg? És miket? - szorít magához.

Bármit, válaszolom. Verseket. Novellákat. Blogot... Már volt, hogy jelent meg írásom.

Elismerően bólint. Szívesen elolvasna valamit, amit írtam, mondja.

Sajnos még csak magyarul léteznek. De szólok, amint lefordítottam, ígérem neki.

Újra megcsókol. "For well you know that it's a fool who plays it cool".

De nem megy. Nem tudom visszacsókolni. Hirtelen olyan szomorú vagyok, és sajnálom, hogy nem tudom jobban élvezni. Zavaromban túl gyorsan iszom a sört.

"So let it out and let it in, hey Jude, begin
You're waiting for someone to perform with..."

Csinál rólunk pár fényképet. Bután mosolygok rajtuk, úgy érzem. Félek, mi lesz, ha vége a koncertnek. Félek, mi lesz, ha elfogy a söröm. Félek, mi lesz, ha kettesben maradunk.

- Menjünk még fel hozzád zenét hallgatni - kéri már a koncert közben.

- Majd meglátjuk - motyogom zavartan. Pedig már tudom a választ.

"The movement you need is on your shoulder"

Hey Jude, énekeljük. Nananana, hey Jude...

***

Mikor megmondom neki, hogy nem szeretném, hogy feljöjjön hozzám, nem sértődik meg. Bár próbál győzködni, tudom, miben érzem kényelmesen magam. Így végül csak sétálunk. Egyik barátnőm is velünk tart. Megmutatjuk neki az éjszakai Budapestet, a kivilágított Bazilikát, a Duna partját. Egy órával a koncert vége után a víz mellett ülünk, és régi gyerekműsorokról beszélgetünk.

Megszokott látvány.

Megkérdezem, milyen az idő ilyenkor New Yorkban. És hogy milyen a munkája. Hány államban járt már? Melyik volt a legjobb élmény? És mondja csak, odaát is olyan nehéz ismerkedni, mint itt?

Az hát, válaszolja. Bár volt egy lány, aki mély nyomot hagyott benne. Csak sajnos a lánynak el kellett költöznie, messzire, így végül szakítottak.

- Biztos nagyon nehéz volt - nézek rá.

- Az volt - válaszolja. - De így volt jobb. És örökre fontos és gyönyörű emlék marad a szívemben - teszi még hozzá.

A Duna partján ülünk. Fogja a kezem. Húz azzal, hogy kívülről tudok minden Beatles számot, és hogy személyes sértésnek veszem, ha olyat hallok, amit mégse tudok végigénekelni.

Nevetünk.

Balra fordítom a fejem; odaát magasodik a Gellért-hegy. Rajta pedig - igaz, épp hogy csak - de ki tudom venni a Szabadság szobrot.

***

Aztán eljön a másnap. Péntek. És én úgy döntök, az aznap estét már nem szeretném vele tölteni. Úgy érzem, még egy este túl sok reményt adna neki, amit én nem akarok adagolni. Mert, ha igazán őszinte vagyok magamhoz, nem érzek legyőzhetetlen vonzódást. Valami mást érzek, csak nem igazán tudom felcímkézni. Pusztán azt tudom, hogy jó döntés volt egyedül hazamennem. És hogy azért még szívesen látnám őt, mielőtt hazautazik.

Így meghívom ebédre. Kicsit csalódott, hogy az estét már külön töltjük, de meglepetésemre eljön a munkahelyemhez és együtt indulunk gulyásfelfedező-útra. Ragaszkodom hozzá, hogy én fizessek. Ebéd közben a családról beszélünk, az elköltözésről, a különélésről, a testvérekről.
És hogy milyen a gulyás? Semmi extra.

- Legyen az a házi feladatod, hogy keresel egy kiemelkedően jó gulyásos helyet - javasolja mosolyogva.

Elfogadom a kihívást.

Kézenfogva sétálunk vissza a munkahelyemhez. A bejárat előtt még megcsókol és átölel és pár másodpercig nem enged el. Csak beszél.

És abból, amit mond nekem, hirtelen el tudom őt helyezni az életemben.

- Örülök, hogy találkoztunk. Mikor megláttalak, valamiért úgy éreztem, beszélnem kell ezzel a lánnyal. Ne, ne szólj közbe, csak hallgass meg. Jó volt látni, ahogy felcsillant a szemed, mikor az írásról beszéltél. És kérlek, higgy néha abban, hogy jól is végződhetnek a történetek...

Nem tudom, mit mondhatnék egy tanárnak, egy írónak, ami meggyőzhetné arról, hogy este is találkozzunk. Ha találkoznánk - én örülni fogok neki. Ha pedig nem, akkor most elbúcsúzunk.

Talán nem tudtam őt visszacsókolni úgy, ahogy nő férfit visszacsókolhat, és nem, aznap este már nem találkoztam vele. De az ölelését tudtam tiszta szívből viszonozni, és a szavait őszintén meg tudtam köszönni. És ott volt a szomorúság, mikor búcsút intettem neki, és pislogva visszasétáltam a munkahelyemre. És ott volt az a négy kép, amit délután kaptam tőle, amiket a koncerten csinált rólunk - és amiken egyáltalán nem volt buta a mosolyom.

***

Szóval elhelyeztem őt az életemben mint helyszínelő angyal. Mert nem tudok rá jobb szót. Nem potenciális egyéjszakás kalandként gondolok rá, vagy zaklatóként, aki leszólított és nem hagyott békén utána. Nem idegen, bár nem is ismerős igazán. De pont jókor volt jó helyen, átölelt, mikor nagy szükségem volt rá, megajándékozott valamivel, miközben azt is megmutatta, nagy volt a veszteség.

Szombat este még ír egy sort - megérkezett New Yorkba. Gondolta, talán szeretném tudni. 

Jól gondolta. Mert csupa jót kívántam neki.

Saját szárnyak híján ugyanis nagy szükségünk van ilyesmikre.

Ízek, imák, szerelmek - NEGYEDIK RÉSZ

7. nap: Sivatag

Az utolsó teljes napom az Emírségekben már szinte megszokott rutin szerint zajlik. Mr. B. reggeli készülődését hallgatom az ágyból, félálomban. Kitakarózom-betakarózom, nehéz eltalálni a megfelelő hőmérsékletet, amikor a légkondi optimálisan hűt, de még nem fázom meg a kis pizsamámban. Elbúcsúzunk, az ablakból látom, ahogy a kocsi kiáll a parkolóból, aztán egyedül maradok.

Lassan készülődök össze, utolsó kényelmes nyaralós napom ez. Már tudom, mit hol találok a hűtőben, konstatálom, hogy elfogyott a palackozott ivóvizünk – mondjuk a teámat csapvízből is meg merem csinálni, mert a felforralt víz egyben sterilizálódik is, de tudom, hogy el kéne menni a boltba, legalább ezért.

Aztán kicsit tovább viszem a gondolatmenetet. Bolt? Étel? Ahogy a konyhában állok, felsejlik bennem egy gondolat: bár igazán bárki megmondja az ismerőseim köréből, hogy nem vagyok nagy szakács, hirtelen feltámad bennem a vágy, hogy este vacsorát főzzek. Magunknak, illetve Mr. B-nek. Meg akarom köszönni neki ezt a hetet, ezt a sok élményt, a lehetőséget, azt, hogy beszenvedte magát Dubajba miattam, hogy elvitt Ománba, hogy megmutatta, hogyan kell határőrökkel barátkozni, hogy rávett, hogy ismeretlen húst egyek meg egy ismeretlen ország ismeretlen tengerpartján ismeretlen emberek mellett, hogy felvitt ahhoz az erődhöz Bukhában, hogy meghívott ide… (vagy egyszerűen csak azt, hogy elviselt egy hétig). 

A tervemmel csak két gond van: az egyik, hogy a bolt a lakópark túloldalán van, legalább negyed óra sétára becsülöm (tehát oda-vissza fél óra), ami a szikrázó napsütésben – szégyen vagy nem – majdhogynem teljesíthetetlen. 

A másik gond, hogy egyetlen ételt tudok tűrhetően megfőzni: a bolognai spagettit. És nem vagyok benne 100%-ig biztos, hogy minden hozzávalót megtalálok a kisboltban, még ha oda is érek egyben.

A problémát egy időre magam mögött hagyom, és úgy döntök, ha már a bolt irányába indulok, úgyis útba esne a medence, tehát miért nem állok meg ott egy kicsit strandolni? A kérdésen nem rágódok sokat, és fél órával később már a víz mellett fekszem az árnyékban, és a szemközt fürdő európai családot figyelem, ahogy birtokba veszik az egész medencét. Szokás szerint gyilkos a meleg: hiába tempózom a hideg vízben és fekszem be utána az árnyékba, a szívem a szokásosnál sokkal erősebben ver, mint mikor termálvízben kéne gyorsúszást bemutatni.

Mikor elérkezettnek látom az időt, elindulok a bolt irányába, de sajnos tíz perc után kénytelen vagyok visszafordulni. Rájövök, hogy nem tudnék egy karton vizet visszacipelni a lakásba, hiszen hiába hűltem le a vízben, még így is alig vánszorgok. Csalódottan visszafordulok, de a tervemről nem mondok le. Max nem lesz meglepetés, gondolom, de ez legyen a legnagyobb baj.

***

Mikor Mr. B. megérkezik délután, én épp elmerülök az egyik könyvben, amit a repülőn nem volt kedvem elkezdeni – ez Dave Eggers Hologram for the King című regénye. Többen is ajánlották erre a sivatagi útra, mivel Szaúd-Arábiában játszódik és szinte átsüt a lapjain a perzselő sivatagi napfény. Kicsit olyan „Godot-ra várva” hangulata van, de nekem többet mond, mint a Beckett darab. Valahogy megfog a hangulata: a sivatagban várakozó emberek, akik a titokzatos szaúdi király felbukkanását várják, miközben csak telnek és telnek és telnek a napok…

Ironikus vagy sem, az utolsó igazi közös programunk Mr. B-vel a következő: kimegyünk a sivatagba, és végre mutat nekem rendes homokdűnét („Megfoghatsz egyet”, harangozza be előző nap a túrát nevetve).

Camel road a javából.

Ahogy ő elmondja, az autóutakat általában három féle kategóriába sorolják errefelé: van az autópálya, van a teherautók által használt truck road és a lepukkant, néha homokkal befújt, kisebb települések között futó camel road. (És igen, tevék sétálnak rajtuk/mellettük, legalábbis előfordul a dolog.) Mi egy ilyen camel road felé vesszük az irányt, bár az igazi „autentikus” sivatag csak nem akar megérkezni: lépten nyomon oázisokba, házakba botlunk. Mr. B. kiakad. 

- Csak egy dűnét akarok mutatni neked, erre mindenhol pálmafák nőnek – dohog. Majd kis szünet után hozzáteszi: - A következő kanyar után meg már mesterséges medencék lesznek, figyeld csak meg.

 

Én jót nevetek az egészen, mert őszintén szólva semmi kifogásom az ellen, hogy egész délután a sivatagban autókázzunk. Közben elhajtunk egy komoly kerítéssel körbevett karám mellett, ahol nem tevék vannak, hanem érdekes, fehér, hosszúszarvú gazella-szerűségek.

-      - Oryxok – mondja Mr. B. (és nem, ez nem egy Pokémon-fajta!). - Nagyon nagyon védett állatok. Állítólag Ománban van valami rezervátum, ahol sokat lehet látni, és egyszer majdnem le is vezettünk odáig, aztán rájöttünk, hogy itt RAK mellett az egyik emír tart párat.

Messziről, de látom az állatokat. Bőven van helyük mászkálni, de maga a környezet nem egy turistabarát közeg.

- Sose mertem itt autóval megállni – csóválja a fejét Mr. B. A szigorú őröket és a magánterületre figyelmeztető táblákat látva megértem őt.

Végül ő fogalmazza meg a konklúziót is:

- Azért ha gazella lennék, egy Emírségekbeli rezervátumban szeretnék élni – jelenti ki nagy meggyőződéssel. 

 

Utána egy kicsit átmegyünk angoltanárba, mikor felvetem, hogy a „Ha gazella lennék…” kezdetű mondat tökéletes lenne a feltételes mód gyakoroltatására.

A táblák nem hazudnak.

A játékból az ránt ki minket, mikor hirtelen kikanyarodik elénk egy kisebb terepjáró, amit egy nagyjából tizenkét éves fiú vezet. Baj nem történik, de Mr. B. még azért szidja kicsit a gyerekeket volán mögé ültető helyieket. „Persze, itt mi az alternatíva?”, gondolom. „Vagy teve, vagy séta…”

***

Kitartásunkat végül siker koronázza, és már igazi dűnék közt haladunk. Csakúgy, mint az ománi kicsi erődnél, Mr. B. itt is megy a kaland felé, és az elágazásnál a lepukkantabb utat választja – én ezt egyáltalán nem bánom, sőt, megintcsak az jut eszembe: éljen!

Az igazi dűne.

Sajnos az út elég hamar végetér, és a kanyargós, homokkal bevont, távolbavesző lehetőségre pillantva még Mr. B. is jobbnak látja átgondolni a továbbmenetelt – annál is inkább, mivel szép lassan lemegy a nap a hátunk mögött, és kinn éjszakázni azért nem akarunk.

Végül rövid tanakodás után a hazaút mellett döntünk.

Az egyetlen probléma, hogy Mr. B. egy ívben akar megfordulni a szűk úton.

A Toyota első két kereke lassan lehuppan az aszfaltról, és engedelmesen belesüpped az egyik vendégszereplő dűne aljába – majd olyan szinten makacsolja meg magát, hogy még kipörögni se hajlandó.

A nap közben továbbra is lassan süllyed lefelé.

Mi pedig – igen – elakadunk a sivatagban.

***

Bár még sose kellett autót kihúznom sehonnan, se sárból, se hóból, az első tippem az, hogy tegyünk valamit a kerekek alá, amin talán ki tudunk evickélni a szépen mélyülő gödörből. Mr. B-vel közös erővel félbevágott farönkökkel próbáljuk kiékelni a kerekeket (a csomagtartóban voltak, közvetlenül a gyékény mellett, amit Ománban már használtunk). De csak azt érjük el, hogy mikor Mr. B. gázt ad, én meg az eredményt felügyelem, az autó teleköp homokkal.

Helyet cserélünk, és most én adok gázt, Mr. B. pedig megpróbálja erővel elmozdítani az autót, de csak még tovább süllyedünk a homokba. Végül egy közelben dolgozó helyit hívunk segíteni (aki rögtön célszerszámokkal érkezik – látszik, hogy nem először kell Toyotát mentenie az úton), de még az ő ásóként használt fémrúdja se ér sokat.

A helyzet egyre szórakoztatóbb és bizarrabb, ám akkor – nagyjából fél óra vesztegelés után – befut egy kis társaság egy pick-up szerűséggel, ami pont megfelel a célnak. Nagynehezen kötél is kerül valahonnan, és végül a másik autó kihúz minket a slamasztikából.

Mr. B. vált pár szót a megmentőinkkel, és megüti a fülemet a „chai” szó. Mikor Mr. B. visszasétál hozzám, közli, hogy meghívtak minket magukhoz teázni. Ezt nevezem én vendégszeretetnek…

Sajnos a meghívást nem áll módunkban elfogadni, így csak köszönetet mondunk és továbbállunk – ezúttal egy kicsit óvatosabban.

***

A hazaút azonban korántsem eseménytelen. Először is: pár kanyarral a dűnés eset után nem kevesebb, mint három tevébe botlunk, akik az út mellett ácsorognak, és nagy lelki nyugalommal legelésznek (vagy hát rágcsálják azt a pár kórót, amit találnak). A két mellső lábuk lazán össze van kötve, hogy ne mehessenek messzire, de a gazdájuknak nyoma sincsen. Mr. B. megáll, hogy kiszállhassak és közelebbről is megnézhessem őket, én pedig elvarázsolva lépkedek a legközelebbi felé.

Ezt senki nem fogja elhinni...

A tevét nem nagyon zavarja, hogy bámulom, bár azért megsimogatni nem merném. Szép állat, és sokkal valóbbnak hat így, a homokdűnék között, a lemenő nap fényében, mint az állatkerti karámban, ahol általában látjuk őket (vagy, ahogy pár nappal hazaérkezésem után megesik velem, egy budapesti bicikliút mellett, mint cirkuszi kellékek…). Ahogy ott állok a tökéletes csendben, a lemenő nap fényében és elbűvölve nézegetem a tevét, megint hatalmába kerít az az érzés, hogy olyan leírhatatlanul fantasztikus, amiben épp részt veszek, hogy:

• alig hiszem el
•  félek, nem fogom tudni elég jól megosztani azokkal, akik nem voltak ott
•  már megint túl hamar el fog múlni. 

Hárman voltak, csak a hátsók szégyenlősebbek.

Picit tovább sétálok a másik két tevéhez, aztán visszafordulok az autó felé, hogy ránevessek Mr. B-re. Ő azonban nem engem néz: az egyes számú teve időközben barátkozós hangulatba került, és épp a lehúzott ablak fölött néznek farkasszemet Mr. B-vel. Jót mosolygok a látványon, és élvezem, hogy így, naplemente felé közelítve pont jó lett végre a hőmérséklet.

Alakul a hangulat.

***

Még mindig a sivatagban tekergünk és kivételesen az ománi rádiót hallgatjuk – ahol egyébként, meg kell mondanom, egész jó zenék szólnak. Elhajtunk Ras-al-Khaimah picike repülőtere mellett (mert van neki!) – Mr. B. fejből elsorolja, a világ mely tájaira indulnak innen gépek. Az ablakon kipillantva egyszercsak megpillantom a korábban látott fehér gazellákat.

- Nézd csak! Ezek azok az oryxok, nem? – kérdezem Mr. B-t. Aki oldalra pillantva maga is meglepődik, és azonnal megáll.

Ugyanis, bár kerítés mögött vannak, az oryxokat itt nem őrzik és táblát se látunk kitéve. Az utolsó sivatagi megállónk így végül egy szafari félreértelmezhetetlen hangulatát árasztja, ahogy mindketten a kerítésre hasalva igyekszünk a lehető legjobb minőségű képeket készíteni erről a vadonban már egyszer kihaltnak nyilvánított, most már „csak” erősen védett állatként számontartott, ritka teremtményről.

Oryxok a sivatagban.

*** 

Hazafelé tartva egyszercsak megszakad a rádióadás – pontosabban elhallgat a zene, és furcsa, természeti környezetet imitáló hangeffektusok veszik át a helyét. Vízcsobogást hallok, szelet, ilyesmit. Olyan érzést próbálnak kelteni, mintha valami erdőben vagy réten lennénk.

-  Mi ez? – kérdezem Mr. B.-t.

- Most van az esti ima – mondja ő. – Pont most ment le a nap Maszkatban, tehát most kell imádkozni.

Furcsállom, hogy magát az imádságot nem halljuk a rádióban, csak ezeket a meditatív hangaláfestéseket. Nagyjából egy perc után egy kellemes női hang megerősíti, amit Mr. B. mondott Maszkatról meg a naplementéről, majd egy idézet hangzik el - gondolom, a Koránból

"Whoever gives food to a fasting person to break his fast, shall have his sins forgiven, and he will be saved from the Fire of Hell, and he shall have the same reward as the fasting person, without his reward being diminished at all."

A tervezett vacsorára gondolok, és már előre örülök, hogy adhatok valamit Mr. B-nek cserébe ezért a sok élményért.

Sivatagi utak.

Sajnos, mint kiderül, a lelkesedés nem kölcsönös. Mr. B. azt mondja, ne vesződjek főzéssel, inkább rendeljünk majd valamit, ha hazajön. Ugyanis az ok, amiért nem tudtuk elfogadni sivatagi barátaink meghívását korábban, az az, hogy időhöz vagyunk kötve: Mr. B-nek fociedzése van este, ami nagyjából egy órát tart ott mellettünk, a lakás mellett. Bár sajnálom, hogy így egy órával megrövidül az együtt tölthető időnk, eszembe nem jutna arra kérni őt, hogy hagyja ki az edzést. Úgy érzem, ennyi kikapcsolódás bőven jár neki. Meg úgy, hogy egy órát bőven kibírok.

Mikor azonban visszaérünk és ő összekészülődik, én meg a sivatagi fatuskós kalandból szuvenírként megmaradt szálkát operálom ki a kezemből, lassan változni kezd a terv. Mr. B. azt tanácsolja, hogy nyugodtan feküdjek le aludni, ők ugyanis az edzés után még esélyes, hogy megisznak pár sört. Majd valamikor érkezik – kilenckor, tízkor, esetleg tizenegykor? Igyekszem jó arcot vágni a dologhoz (nem vagy a barátnője, nem kérheted, hogy maradjon veled), de azt hiszem, abban a pillanatban, ahogy becsukja az ajtót maga után, minden visszaváltozik sütőtökké körülöttem.

***

Az elkövetkező pár órát egyedül töltöm. Nincs kedvem olvasni, nincs kedvem enni, nincs kedvem írni, nincs kedvem aludni. Most, mikor benne vagyok ebben a helyzetben, amikor úgy érzem, bebörtönöznek a saját kétségeim, gondolataim, félelmeim, és – igen – dühöm, legszívesebben felhívnék valakit, akinek elpanaszolhatom a magányomat. Ehelyett marad a chat, ami életmentőnek bizonyul. „Nem a barátnője vagy – a vendége”, mutat rá a barátnőm, aki Budapestről követi az eseményeket. Arra buzdít, hogy tegyem meg azt, amit muszáj lesz.

Beszéljek már Mr. B-vel.

Nem vagyok egy konfrontálódó típus, soha nem voltam. A düh általában szomorúsággá fordul át bennem, és elgyengít, ahelyett, hogy erőt adna egy vitához. Erre rájön, hogy sokszor nem is érzem jogosnak a haragomat, három szóval el lehet velem hitetni, hogy valójában a dolog nem érdemel akkora figyelmet, mint amekkorát én szentelek neki.

De ezen az estén mindent megjárok, minden negatív érzelmet. Mivel enni végképp nincs kedvem, kinyitok egy sört magamnak – van egy pár a hűtőben – és előveszem azt a könyvet, amiben a versem és a novellám megjelent Mr. B-ről, még tavaly. Ott van a kézzel írt ajánlásom az elejében, ott vannak a szavaim, kinyomtatva, a 13. oldalon. Eszembe jut az elmúlt három év, minden beszélgetésünk, minden találkozónk, minden elválásunk, amikor sose mertem elsírni magam, hogy ne mutassam, mennyire fáj. Eszembe jut az is, amikor jól voltam, amikor egyszerűen örültem, hogy beszélünk, és érdekelt a véleménye, a tapasztalata, és végtelenül jólesett a biztatása - mikor elkezdtem pszichológushoz járni, mikor a mesterszakot végeztem, mikor elköltöztem otthonról. Még a megkönnyebbülésre is emlékszem, amikor otthon lett valakim, akivel naponta beszélhettem, és így kaptam valamit, amit Mr. B. sose tudott nekem megadni, de ettől függetlenül tudtam örülni annak, hogy ismerem őt.

Fizikailag rosszul vagyok, részben persze az éhgyomorra megivott sörtől. Szinte folyamatosan sírok, és úgy érzem, muszáj tudnom az igazságot, muszáj tudnom, mi ez, mit keresek én itt, miről szólt ez a hét. Este tizenegy felé nem bírom tovább, és írok neki, hogy nem vagyok jól. Lassan elindul hazafelé, én pedig nem dühöt, hanem félelmet érzek. Mert talán még sose voltam ennyire kiszolgáltatott helyzetben úgy, hogy épp még kiszolgáltatottabbá készülök tenni magamat.

Mikor végre belép az ajtón, két percre abba tudom hagyni a sírást. Megkérem, hogy beszéljünk, törökülésben ül le velem szembe az ágyra.

Három éve először vagyunk olyan helyzetben, amiből most egyikünk se tud elmenekülni. Nincs köztünk se a számítógép képernyője, se az az 5000 km, se az, hogy csak egy napunk van találkozni. Engem felőrölt a helyzet, és nincs hová mennem, nem hagyhatom őt ott, nem szaladhatok haza. És ő se tehet mást, mint hogy rám néz és meghallgat. És válaszol.

Úgyhogy beszélünk.

És mire eljön az éjfél, két dolgot tudok meg:

Az egyik, hogy a megérzéseim mindvégig helyesek voltak.

A másik, hogy valószínűleg most kezdődik az utolsó nap, amikor még beszélünk egymással.

8. nap: Ras-al-Khaimah – Dubai – Budapest

Másnap reggel nem vagyok túl szép látvány. Gyakorlatilag a lakásban található összes papírzsebkendőt elhasználtam, ami közül jópár most ott hever körülöttem az ágyban. Még egy tekercs WC papírt is találok az éjjeliszekrényen, mert egy ponton muszáj volt alternatívát találnom a zsebkendőre. Az egyik párnát görcsösen ölelem magamhoz, a jobb kezem pedig még mindig ökölbe szorulva markolja az egyetlen megmaradt zsebkendőt.

Mr. B. készülődik, én kitámolygok a konyhába, hogy a szokásos reggeli teám elkészítésének rutinja valami életerőt verjen belém. Sűrű napom lesz: össze kell pakolnom, ajándékokat kell vásárolnom, szeretnék egy utolsót fürdeni a medencében, el kell jutnunk a reptérre, ahonnan este kilenckor indul a gépem, örökre el kell búcsúznom Mr. B-től…

Köztünk egyetlen beszédtéma van reggel, egy friss hír: az előző esti manchesteri terrortámadással van tele minden hírportál. Egy koncert utáni robbantásban 22 ártatlan ember halt meg.

Később a nap folyamán az Iszlám Állam vállalja magára a merényletet.

***

Kényszerítem magam, hogy lemenjek a medencéhez, bár erősen vonz a gondolat, hogy egész nap ágyban heverjek és olvassak, de tudom, hogy erre az éjszakai járaton bőven lesz lehetőségem. Egyébként az úszás jót is tesz – a monoton mozdulatok segítenek kicsit rendszerezni a gondolataimat, a mozgás pedig erővel tölt fel.

Búcsú RAK-tól.

Magam is meglepődöm rajta, mikor elkezdek az előző esti beszélgetésünk pozitív részeire koncentrálni. Sajnos volt már részem abban, hogy egy szakításnál csak negatívumokat hallottam magamról, de tegnap nem ez történt. Bár azt megállapítottuk, hogy a legbölcsebb elengedni ezt a történetet, Mr. B. megpróbált megnyugtatni az engem gyötrő kétségekkel kapcsolatban – akár a kinézetemmel, akár a tetteimmel, döntéseimmel, vagy a jelenlegi élethelyzetemmel voltak kapcsolatosak. Ez persze nem fog megvigasztalni, de jobb helyzetből indulok, mint közel egy éve, mikor ennek az ellentétét éltem át valaki mással.

Délutánra összeszedem magam annyira, hogy kibírjam a kétórás autóutat a reptérre. Elbúcsúzom a lakástól, Mr. B. segít kihúzni a bőröndömet, és elindulunk. Még elmegyünk vásárolni – ajándékot szeretnék vinni az otthoniaknak, Mr. B. segít kiválasztani a megfelelő fajtájú datolyát, teát, kesudiót, pisztáciát, sőt, még a bőröndbe való begyömöszölést is együtt oldjuk meg. Elfogyasztunk egy késői ebédet egy pizzériában, és az Abigél c. regényről mesélek neki – ne kérdezzétek, hogy lyukadtunk ki ennél a témánál. Aztán visszaülünk az autóba, és Dubai felé fordulunk.

Épp a „Speed of Sound” szól, és én révülten bámulok ki az ablakon, hogy elbúcsúzzak a lemenő nap gyönyörű látványától, mikor Mr. B. meglep: azt mondja, irigyli, amit most érzek.

Megkérdezem, pontosan mit irigyel ezen.

Kiderül, hogy arra gondol, amit akkor érzünk, amikor egy egyszer látott tájtól keserédes nosztalgiával búcsúzunk, mert sejtjük, hogy többet nem fogunk visszatérni oda. Mikor igazából alig ismerjük a helyet, de már előre hiányzik; mikor már akkor vágyakozunk azután, amit elvesztettünk, mikor még ott vagyunk mellette.

Tudom, hogy hamarosan ő is elutazik, jópár hetet fog Ázsia túlsó végén tölteni. Nem féltem őt, nem gondolom, hogy unatkozna… De közben azt is elmondja, hogy az utazás egyre kevesebb izgalmat kínál neki. Ahhoz képest, hogy három éve büszkén mesélte, hogy egy bőröndöt bármikor képes összepakolni és indulni, most inkább szomorúan mondja ugyanazt.

-        Három perc alatt be tudok pakolni egy bőröndöt két hétre – néz előre mereven, miközben vezet.

Ott és akkor nem tudok mit mondani. Az ő utazásai túl sok fájdalmat okoztak már nekem.

Napokkal később jut csak eszembe: Mr. B, nem biztos, hogy örökké az utazás lesz a legjobb válasz mindenre.

***

Az autóút sokkal jobb hangulatban telik, mint amire számítok. Ragaszkodom hozzá, hogy meghívjam magunkat még egy kávéra az egyik benzinkúton. Talán csak az együtt töltött időt akarom meghosszabbítani, talán csak a megmaradt dirhamokat akarom elkölteni – mire mennék velük itthon, vagy bármikor máskor? – de nem számít. Olyan gyorsan múlik el minden körülöttem, hogy fájdalmat is alig van időm érezni. Jobb kéz felől felsejlenek Dubai felhőkarcolói, még egyszer, utoljára, a Burj Khalifa tornya magasan kiemelkedik az összes többi közül.

A táblák könyörtelen visszaszámlálást indítanak: fájdalmasan pislogok minden kilométerre, amit magunk mögött hagyunk, miközben a reptér egyre közelebb kerül. Már csak 50, már csak 35, már csak 20 kilométer…

Mr. B. még ekkor is meg tud nevettetni, mikor félreolvas egy táblát az út mentén, majd elkezd ezzel szórakoztatni engem. Az előző este jut eszembe, mikor az ágyon ülve keseregtem. „Veled csókolóztam először, rólad írtam azt a verset meg a novellát…” sírtam neki. Komolyan vett, de azért hozzátette: „Együtt ásódtunk el a sivatagban is”, mire elkezdtem egyszerre sírni és nevetni.

Most is valami hasonló történik, bár ez a fájdalmas visszaszámlálás rosszabb, mint a sírás.

Ahogy megy le a nap és peregnek a kilométerek, folyamatosan emlékeztetem magam, hogy el kell búcsúznom. El kell búcsúznom a melegtől. El kell búcsúznom a datolyapálmáktól. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom az autótól. El kell búcsúznom a palackozott ivóvíztől. El kell búcsúznom az ománi hegyektől. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom az ima szavától. El kell búcsúznom az abajáktól. El kell búcsúznom a közös zenehallgatástól. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom a sivatagi dűnéktől. El kell búcsúznom a felhőkarcolóktól. El kell búcsúznom a chai karaktól. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom a naplementétől. El kell búcsúznom a párás levegőtől. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom a tengertől. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom az arab feliratoktól. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom Tőle…

***

A reptéri parkolóban megpróbálom még egyszer megölelni őt – ott épp nincs senki rajtunk kívül. Visszaölel, de lélekben mintha már máshol járna. Talán Ázsiában. Talán csak otthon. Igazából nem számít.

A reptérre még bekísér, de ott már csak nézzük egymást – az erős érzelemnyilvánítást, ha emlékeztek, itt nem nézik jó szemmel. Alig bírom visszafogni magam. És közben olyan ismerős ez az érzés: mintha csak engem viselne meg ennyire. Elegem van abból, hogy mindig én vagyok a gyengébb. Közben tudom, hogy nem tudok megváltozni.

És elbúcsúzunk. Megmondom neki, hogy nem akarom őt elveszteni, nem végleg, nem, mint embert, akit ismerek. De tudom, hogy ő mást akar. Tudom, hogy le akarja zárni.

Tudom, hogy elfáradt.

Én is. Borzasztóan.

Végül hátat fordítunk egymásnak. És lélekben valahogy úgy zuhanok össze, mint Amélie, mikor a férfi, akit üldöz, közömbösen kisétál a kávézó ajtaján.

***

Mikor találkoztam Mr. B-vel, még először, három éve, elutaztam Londonba öt napra a testvéremmel. Az volt az első alkalom az életemben, hogy szülői/tanári kíséret nélkül mentem külföldre. Nagy kaland volt, nagyon kellemes emlék. London az egyik kedvenc városom, és nagyon szeretek elveszni benne. 2014-ben, mikor ez történt, már hét év telt el, hogy utoljára jártam ott. Akkor mentem először felnőttként, teljes értékű, önálló lényként.

A repüléstől soha nem féltem, gyerekként se, felnőttként se. Mégis, mikor Londonba készültem, volt bennem valami megfoghatatlan idegesség. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem: attól félek, hogy pont most fog történni valami. Attól félek, hogy most, amikor van valaki, aki vár otthon, akivel épphogy csak elkezdtem megismerkedni, aki kedvel engem, aki azt mondja, van hozzám ideje… hogy pont most fog történni valami, hogy soha nem fogok visszaérni Magyarországra, hogy meglássam, hogy folytatódik a történet.

Attól féltem, hogy lezuhan a gép, és mindennek vége szakad, mikor épp a legjobban élvezem az életemet.

Most, ahogy a dubaji reptéren ülök és megírom az otthoniaknak, hogy ne csodálkozzanak nagyon, ha kisírt szemekkel érkezem, most, mikor majdnem végigbőgöm a várakozást a beszállásig, mikor hazafelé tartok, a legkevésbé sem érdekel, mi történik velem. Nem érdekel, ha plusz pénzt kell fizetnem valamelyik túlsúlyos hülye csomagom miatt, nem, ha akadékoskodnak az útlevelem nézegetésénél, nem, ha bugyira kell vetkőznöm a biztonsági kapunál, nem, ha nem engednek ki az országból, de az sem, kitoloncolnak. Egy dolgot akarok: kikapcsolni az agyamat, hogy ne kelljen gondolkodnom, ne kelljen emlékeznem, ne kelljen éreznem.

A gépünk késve indul, és mikor utoljára kilépek a forró, bár már éjszakai levegőbe, még utoljára meghallom az esti imádság hangjait, ahogy valami hangosbemondóból szólnak. Majdnem újra elkezdek sírni, de aztán megállom, beülök a 16 fokosra hűtött kisbuszba, ami a géphez visz, újra elkezdek ismerkedni azzal az érzéssel, hogy fázom, és hazáig már nem sírom el magam. Azt hiszem, valahol az elmúlt 24 órában elfogytak a könnyeim.

A repülőn két agyonbarnított, nem túl agyas lány mellé szól a jegyem (arról gondoskodtam, hogy folyosó mellé üljek a hosszú úton, de az útitársaimat nem tudom megválogatni). Nem bánom, hogy nem ablak mellett ülök, túlságosan fájna látnom, ahogy Dubai összezsugorodik alattam. Inkább behunyom a szemem, míg gyorsítunk, míg össze-vissza rázkódunk a kifutópályán. Még soha nem tűnt ilyen hosszúnak ez az idő, amit a földön gyorsulva töltöttünk. Alig várom, hogy elemelkedjünk, a gép annyira ráz, hogy már szinte fáj.

Végre felszállunk.

Még hat óra, és otthon vagyok.

***

Az út rázós, sokszor kell visszaülni, övet becsatolni. Még rosszul is leszek egy ponton, mikor megpróbálok a széllökések ellenére aludni, pedig nincs ilyesmire hajlamom. Az egyik mellettem ülő Nagyon Buta Lány méltatlankodva sandít felém, mikor pár perccel felszállás után bekapcsolom az olvasólámpát, és kezembe veszem az Eggers könyvet. Nem érdekel. Ha nem olvashatok, csak gondolkodom, és azt akarok a legkevésbé. Órákkal később kapcsolom csak le a villanyt, mikor filmet kezdek nézni a telefonomon.

Az utasok fele alszik. A széksorok közt egy négyéves kislány tornázik: belekapaszkodik a támlákba és a székek aljáról lógó fémkallantyúkra helyezi a lábát, így mászkál fel-alá. Senki nem szól rá, legkevésbé a saját szülei. Minden szék támláját megrángatja, de az utasok se reagálnak. Én se. Pár napja még kihívásként éltem volna meg – szólj rá, érvényesítsd az akaratod, figyelj az igényeidre – de most nem érdekel. Ha felbosszant, bosszús leszek. Nincs erőm ahhoz, hogy újabb lépést tegyek bárminek az irányába.

Ez az első utam, hogy udvariatlan utaskísérővel találkozom. Nagydarab, kosarasnak beillő férfi, aki nagyhangon fűzi az összes stewardesst a hülye dumájával, miközben fel-alá csörtet a gépen. Mikor negyedjére is elhangzik a bejelentés, hogy turbulencia miatt csatoljuk be az öveinket, durván gesztikulál felém és a mellettem ülők felé, hogy vegyük ki a fülünkből a fülhallgatókat. Ennek sincs értelme, gondolom. Az előző három alkalommal ugyanaz volt a bemondás.

Itthoni idő szerint hajnali egykor érkezünk meg Budapestre, ez a belső órám szerint hajnali három. Az egyik Nagyon Buta Lány méltatlankodva húzza fel az orrát, és nem hajlandó megtapsolni a sima leszállást. Mikor végre kikászálódom az Airbusból, dühösen szlalomozok az utastársak között, hogy mielőbb kiérjek a reptérről, és mivel nincs feladott poggyászom, ennek sikerülnie is kéne. Az útlevélvizsgálatnál azonban egy szűkkörű (hét fős) cigánycsalád tartja fel épp a forgalmat, így kénytelen vagyok várni. Pedig legszívesebben üvöltve rohannék ki, el.

Tudom, elég lenne annyi, hogy megírhassam Mr. B-nek: minden rendben, leszálltunk.

De nem tehetem.

És mellesleg – a kutya se kérdezte.

***

Kilépek a tükörajtón, kint nagy a zsivaj. Megcsap a hűvös éjszakai levegő, világosan érzem, hogy nemrég még esett az eső. Tompán tudatosul bennem, milyen szokatlan, hogy más is lehet, mint napsütés. Ismerős arcot keresek a tömegben, megtalálom, kisétálunk a parkolóba.

Hazaértem.

Csak azt nem tudom elképzelni, hogy hogyan fogok válaszolni arra a kérdésre, amit számtalanszor hallok majd az elkövetkező napokban:

Na, Kinga, milyen volt az út?

Utószó

Ez egy blog, és nem lányregény. Azért döntöttem úgy, hogy leírom, amiket átéltem – jót és rosszat egyaránt – mert, mint mindig, ezt éreztem az egyetlen járható útnak. Én az írásban tudom kifejezni a legjobban az érzelmeimet, és most nagyon sok érzelmet kellett konkretizálnom, újra átélnem. Jó volt megint végigjárni ezt a lenyűgöző hetet, amikor olyan dolgokat láthattam, amiket soha nem akarok elfelejteni. És fontos volt újraélni azt is, ahogy végetért. Tisztában vagyok vele, hogy történnek nagyobb tragédiák az életben, mint az a szívfájdalom, amin én keresztülmegyek, de ha ezt a „mellékszálat” kihagytam volna, úgy érzem, nem tudtam volna ugyanolyan intenzitással átadni a gondolataimat.

Az Ízek, imák, szerelmek című regényt Elizabeth Gilbert írta. Egy másik könyvében, amit a napokban kezdtem olvasni, ez az író így ír a kreativitás megéléséről:

„Ha kreatív elmével rendelkezünk, az kicsit olyan, mintha egy border collie-t tartanánk háziállatként: munkára kell fogni, különben rengeteg gondot fog okozni. Adj valami munkát az elmédnek, különben talál magának, és lehet, az nem fogja elnyerni a tetszésed (például ha megrágja a kanapét, gödröt ás a nappaliban vagy megharapja a postást). Nekem évekbe telt, mire rájöttem, de az a helyzet, hogyha nem alkotok valamit, akkor valószínűleg pusztítok (magamat, egy kapcsolatot, vagy a saját nyugalmamat).

Határozottan hiszem, hogy mindannyiunknak kell találnia valamit, ami megakadályozza, hogy a kanapét rágjuk. […] Mindünknek szüksége van valamire, ami egy kicsit elfeledteti velünk, kik vagyunk – ami picit elfeledteti velünk a korunkat, a nemünket, a szociális hátterünket, a kötelességeinket, a bukásainkat, és mindent, amit elvesztettünk és elcsesztünk. […] Erre képes az imádság, képes a közjó szolgálata, képes rá a szex, a testmozgás és a különböző mesterséges szerek túladagolása (természetesen a maguk szörnyű következményeivel) – de a kreatív lét is meg tudja tenni. A kreativitás talán legnagyobb haszna ez: azzal, hogy egy rövid és varázslatos időszakra teljesen elmerülünk benne, időlegesen meg tud szabadítani minket annak a tudatnak a szörnyű terhétől, hogy kik is vagyunk valójában. A legjobb pedig, hogy a kreativitással kikövezett út végén kapsz egy szuvenírt – valamit, amit te készítettél, valamit, ami örökre emlékeztetni fog az ihlettel való rövid, de átütő erejű találkozásra.” (Elizabeth Gilbert: Big Magic - Creative Living Without Fear)

Nekem pontosan ez volt most ez a blog. Megakadályozta, hogy a kanapét rágjam (vagy legalábbis sokszor jobb belátásra térített). És minden visszajelzés, amit kaptam azoktól, akik végig velem tartottak, egy picit továbblökött a saját magam összeszedésének irányába mutató úton, azon a sokkon, hogy bár egy felfoghatatlan kaliberű kalandban volt részem, elvesztettem valakit, akinek az ölelése többet ér Dubai minden felhőkarcolójánál és fényénél – legalábbis számomra.

Talán van olyan, aki nem érti, miért a nagy felhajtás. Mire számítottam? Arra, hogy ezentúl egy pár leszünk?

Nem.

Arra, hogy örök hűséget fogadunk egymásnak?

Nem.

Arra, hogy a közeljövőben hazaköltözik?

Nem.

Csupán annyira, hogy egy szép, szeretetben eltöltött hetet tudhatok majd magam mögött. Mindig tudtam, hogy hazajönni pokoli nehéz lesz, mikor előtte több időt töltünk majd együtt, mint korábban bármikor. De nem bántam. Az egyik kedvenc mondásom így szól: "Vannak olyan dolgok, amikért érdemes összetörni a szívedet."

Azonban az, hogy megszakadjon köztünk a kapcsolat, soha nem szerepelt a terveim közt. Mint ahogy az sem, hogy arra kelljen rádöbbennem, egy hét elég ahhoz, hogy a másik arra a következtetésre jusson: más vagyok, mint amit elképzelt. És mutassatok nekem egyetlen olyan embert, akinek ez nem fájna.

Ha bárki azt hiszi egyébként, hogy nem vagyok hálás azért a rengeteg dologért, amit láthattam, nagyon téved. Liz Gilbert könyvében van egy másik rész, ami egy egyszerű idézet – egy Jack Gilbert nevű költőtől származik.

„Muszáj megkockáztatnunk a boldogságot. Muszáj makacsul elfogadnunk örömünket a világ könyörtelen kohójában.”

Én mindkettőt megtettem, de most, meg kell mondanom, egy kicsit tanácstalan vagyok.

A címadó regényt – az Ízek, imák, szerelmeket – egy éven belül háromszor olvastam el. Elolvastam tavaly nyáron, Máltán, egy nyaraláson, elolvastam egyszer itthon, és elolvastam az EAE-ben is. Ez az évem egyben önmagam felfedezéséről is szólt. Tavaly július óta rengeteg energiát forgattam abba, hogy megtaláljam azokat a területeket, ahol fejlődhetek, azokat, amik felerősítik a gyengeségeimet, ahol bizonytalan vagyok, ami miatt elégedetlen vagyok magammal. Ebben az évben eljutottam boxolni, tiltottak le Facebookon, közzétettem a gondolataimat ezen a blogon, elköltöztem otthonról, volt merszem azt mondani annak, aki megbántott, hogy nem teheti többé, elkezdtem terápiára járni, elkezdtem futni, másztam falat, teljes állásom lett, és még sorolhatnám.

Ez az utazás a cukormáz volt a torta tetején. Higgyétek el, kellett hozzá bátorság, és ezt most nem azért mondom, hogy önmagamat fényezzem.

Épp ezért, mikor pár nappal a hazatérésem után elmesélem a történteket a hozzám legközelebb állóknak, mikor a legjobb barátnőm nem tud mit mondani, mikor a pszichológusom is lefagy egy pillanatra, dühös vagyok. Számtalan embertől hallom, hogy ne keressek logikát, értelmet az élet történéseiben – „minden véletlenszerű”, vallják ők – de én ezzel a tudattal nem tudok élni.

Emlékeztek arra a könyvre, amit említettem? God Is Not Great. Nézegetem, elolvasom a hátulját, a borítóját.

Visszateszem a polcra. Talán könnyebb úgy élni, hogy minden káosz körülöttünk és az elszenvedett fájdalmak csak pechsorozatok valami kozmikus lottójátékban. Talán tényleg az. De vannak dolgok, amikre nincs befolyásom. Ilyen ez is.

Egyszerűen nem akarok abban hinni, hogy nem kell hinni semmiben.

***

Ettől függetlenül dühös vagyok.

Rettentően dühös. Valami névtelen dolgot akarok nyakon ragadni és összekarmolni, ütni-vágni. Reszketek a dühtől, ordítani tudnék. Sorozatban a negyedik nyaram kezdődik úgy, hogy valaki összetörte a szívemet, és nem látom, hol a hiba. Olyan érzés, mintha a Sors (most nevezzük így) szépen egyenletesen húzna magával, mint makacs gyereket a határozott szülő. Én pedig életemben először kitépem magam a kezei közül és üvöltve fordulok szembe vele. Olyan érzés, mintha egy oroszlán lennék, akit ketrecbe zártak, aki most vicsorogva, morogva bámulja a látogatókat. Olyan érzés, mint mikor lekaparjuk a bőrt a körmünk mellől, csak ezt most mintha a lelkemmel, a szívemmel tenném.

Két hét telt el azóta, hogy hazajöttem. A Sors néha felém nyúl, hogy megfogja a kezem és tovább rángasson de én minden alkalommal dühösen elrántom és csak meredten bámulok rá. Tudom, hogy idővel a dac megkopik, és csak a sok élményre fogok emlékezni, amiket itt rögzítettem. De mikor elkirándulsz a saját határaidhoz, mikor úgy érzed, az elmúlt egy évben mindent megtettél, hogy elmozdítsd őket, bevallom, arra számítasz, hogy kicsit jobb színben térsz haza.

A legolvasottabb blogbejegyzésem érdekes módon egy olyan írás, amiről, bár büszke voltam rá, nem gondoltam volna, hogy ennyi embert érdekel vagy megérint. „A körénk vetített valóság” címet viselte, és részben a saját határaink feszegetéséről szólt. Nagyon örültem neki, hogy ilyen sok ember talált benne érdekeset, de megvallom: azok után, hogy nekikormányoztam a saját hajómat a saját stúdióm falának és kisétáltam a világba, nem arra számítottam, hogy vissza kell térnem szűkös kis határaim közé. Ugyanakkor eszembe jut egy másik kedvenc mondásom: "Jobb a saját életünket tökéletlenül élni, mint valaki másét tökéletesen."

És csak, hogy tovább bonyolítsam a dolgot, ez a gondolat a Bhagavad Gitából, a Jóga szent írásból származik.

Talán elég az időre bíznom a sebeket, talán valami új kihívás van előttem, talán csak keresztül kell vergődnöm a keserűségen. De jelenleg nincs kedvem szépen becsomagolni a dolgokat és masnit tenni rá. Az az egyedül töltött este durva válasz volt az imáimra. Bár el kell ismerni, működött. Semmilyen más helyzet nem vett volna rá, hogy minden kártyámat kiterítsem Mr. B. elé – egy évvel ezelőtt erre talán még nem lettem volna képes.

És most, hogy itthon vagyok, egyetlen dolog jár a fejemben.

Annak a buta kis versnek a vége.

"Well, I’ve never seen the beaches of Mexico.

I’ve never walked the streets of San Juan.

I’ve never been to Haiti

I’ve never been to Spain

I’ve never walked barefoot in a heavy rain

But I’ve sure been in trouble

I’ve sure been in pain

I’ve sure been in love –

I would do it all again."

***

Ha olvasod

A reptéren nem tudtam neked elmondani, mennyire sokat jelentett nekem ez a hét. Ha mindent kivonok az egyenletből, és csak az élményeket hagyom benne, még akkor is. Mondjuk szerintem te ezeket tudod, de azért úgy érzem, ezzel kell kezdenem.

Néha azt kívánom, bár többet tudtam volna kínálni. Bár érdekesebb, vagányabb, élettelibb lennék, vagy valami, ami hatással van a másikra. Néha fáradtan elismétlem magamban, hogy „valaki pont úgy fog szeretni, ahogy vagy”, és egyáltalán nem hiszek benne.

Iszonyatos volt utolsó este magamra maradni. Ezért még mindig nagyon szomorú vagyok. Ugyanakkor legalább beszéltünk. És annak örülök, a fájdalom ellenére is.

Köszönöm, hogy részt vettél ebben a fájdalomban. Köszönöm, hogy mikor szemtől szembe kerültünk egymással, csupa pozitív dolgot mondtál rólam, például, hogy biztattál az írásra. Az elmúlt napokban azt hiszem, ez segített megőrizni a józan eszemet. Köszönöm, hogy megöleltél. Nem is tudod, hányszor féltem elsírni magam életemben, féltem, hogy nem fognak megvigasztalni. Te megpróbáltad. És már ez is valami.

Ha azt hinnéd, nem tudlak elengedni, mint olyasvalakit, akit szeretek, tévednél. Egyszer már megtettem – tényleg megtettem, különben nem tudtam volna mással együtt lenni – így ettől kevésbé félek. Én azonban más dolgokat is asszociálok veled, és ezeknek az elbocsátása lehetetlen (és értelmetlen) feladatnak tűnik.

Óriási inspiráció voltál számomra az évek során. A szó minden értelmében. Ha te nem vagy, nekem nincs publikált írásom. Egy olyan ember voltam, aki még nyári táborokba se ment el, aki gyerekkorában nem bírt kiszakadni a megszokottból. Miattad Ázsiába repültem, teljesen egyedül. Ha ez nem inspiráció, akkor nem tudom, mi az.

Te megfogtad a kezem és egyetlen mozdulattal kirántottál az árnyékból a napfényre. Ezáltal sokkal több lettem. És ezt magamért, magamtól, soha nem tudtam volna megtenni. Az inspiráció az, amit nem fogok tudni letenni. Mindannyiunknak kellenek emberek, akik motiválnak. Akik miatt megtesszük azt, amit másokért nem. Nekem te voltál ez az ember.

Csak remélni tudom, hogy én is tudtam nyújtani valamit neked.

Nagyon szerettelek. De érdekes: azt hiszem, hogyha a dolgok máshogy alakulnak, még jobban tudtalak volna.

„Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.”

Ezt olvastad, ugye?

مع السلامة