Tokyo Sunrise - ÖTÖDIK RÉSZ

9. NAP: Arashiyama, Kiotó

Kész, vége, ennyi.

Kilencedik napunkat Japánban, melyet ugye nyolc rohanós, iszonyat feszített tempójú, minden percben leesett állal fenyegető nap előzött meg, már-már elfeledett és szégyentelen lustálkodással kezdjük. A reggelinket a szobában költjük el (a szokásos melon pan, vagyis dinnyés kenyér mellé befigyel a minipalacsinta, a barackos joghurt/zselé, a dobozos kakaó [nekem]/kávé [Rékának]), jó éjszakát kívánunk az otthoniaknak (kedves barátnőm arra panaszkodik, hogy egy másik ismerőse Amerikába utazik holnap, így mostantól esélye se lesz fejben tartani, kinél épp hány óra van), aztán egy kis housekeeping következik: lemegyek a recepcióra mosóporért (az első tasakot ingyen adják), és kimosom jócskán elhasználódott ruhakészletemet.

Készülődés közben bekapcsoljuk a tévét, hátha megadja nekünk a kezdő lökést. Valami reggeli hírműsor karattyol éppen. Rettenetesen kevés szót értek meg a japánból, de Kína nevét így is kihallom, miközben valami katasztrófa sújtotta helyet mutogatnak (és elég büszke is vagyok magamra később, mikor kiderül, hogy tényleg Kínában volt valami óriás szélvihar). Aztán Kim Dzsongun tűnik fel a képernyőn. Japánra szinkronizálják, amit mond. Felemelő élmény hallgatni. Közben arra gondolok, micsoda életérzés lehet Észak-Korea tőszomszédságát élvezni egy életen át.

Rékát nem tudom kiimádkozni az ágyból, bár határozottan állítja, hogy kifejezett szándékában áll onnan előmászni a következő öt percen belül (az öt perces időtartam sose változik). Mikor kimos a gép, fellógatom a ruháimat a szappantartó méretű kád fölé, becsukom a fürdőfülke ajtaját, és a (szobánkhoz mellékelt), angol nyelvű használati utasítást böngészve valami szárító programot indítok el benne. Olyan a hangja, mintha a zuhanykabinban porszívózna valaki. Kétségtelen azonban, hogy működik: a ruháim fél óra múlva teljesen szárazan és épségben kerülnek elő.

A várakozási időt arra használom, hogy az útikönyvemet lapozgassam és elmerengjek rajta, merre induljunk ma. Mivel gyakorlatilag kedd óta vágtatunk ezen a környéken jobbra-balra (péntek van), Rékával úgy döntünk, ma Kiotóban maradunk. Egészen délutánig, mert délután talán átugrunk Oszakába, hogy a vidámparkon kívül is lássunk belőle valamit - mégiscsak Japán harmadik legnagyobb városa vagy mi. Egyébként ez az útikönyv (Lonely Planet) felbecsülhetetlen: érdekes, de sokkal összeszedettebben közli az információkat, mintha csak a Google-ba próbálnám beírni a kérdéseimet (ami ugye nethiány miatt nem is mindig elérhető opció). Benne vannak nem csak a látványosságok, hanem az is, pontosan hogyan és mennyiért lehet eljutni oda. Bár roppant vastag, mindenhová jön velünk, sokszor nélkülözhetetlen segítséget nyújtva. Ma is bedobom a hátizsákomba, hogy Kiotó Arashiyama nevű kerületébe kalauzoljon minket.

Jóval később indulunk, mint a korábbi napokon bármikor. Csendes péntek délelőtt van, az utcák itt a szállásunk környékén szinte teljesen üresek; a zebrán egy fiatal nő egy akita kutyát sétáltat, ami tipikus japán fajta, és nagyon sokat látunk belőlük errefelé (a tokiói Hacsiko szobor, ami a világ leghűségesebb kutyáját formázza a Sibuja kereszteződésnél, szintén egy akita kutyát ábrázol). Pár lépés után egy napsütötte kirakat előtt haladva egy másik ilyen kutyát is látunk: békésen alszik a kirakatüvegen beáramló napfényben. Tündéri látvány. Amúgy is hiányunk volt már állatkákból: az az igazság, hogy többek között ezért is döntöttünk Arashiyama mellett. Kiotónak ebben a nyugati, hegyekkel határolt kerületében ugyanis az egyik látványosság egy...

...majompark.

Azért van, aki még nálunk is lustábban indította a pénteket...

***

Mikor leszállunk a vonatról csatlakozunk is a tömeghez, ami a Togetsukjo híd felé áramlik, és lusta nézelődés veszi kezdetét. Kis bódék mellett vezet az utunk: imádom, hogy minden harmadik üzlet nyammognivalókat árul, amiket menet közben is fogyaszthatsz, és nem is drágák (200-300 jenbe kerülnek, ami japán pénztárcával mérve kb annyi, mint nekünk ugyanez az összeg forintban. Valójában átszámítva adagonként 500-750 forintokról beszélünk). Persze tolmács híján kicsit óvatosan válogatunk, és én végül egy kevésbé kockázatos nasit választok magamnak (ha már a gioni bambuszevés úgyis az utazás főkóstolójává tett): hűtött uborkát kérek, amit pálcára húzva kapok kézhez. A vége illetlenül lekonyul, de nagyon is jól esik a viszonylag meleg (bár, természetesen, kifejezetten szeles) időben.

Egy kicsit inappropriate...

Mielőtt átkelnénk a hídon rövid kitérőt teszünk a Tenrjudzsi templom felé, ami az itteni egyik leghíresebb építmény. Sajnos, ha minden templomba bemennénk, elég hamar elfogyna a költőpénzünk (olyan 500-700 jen, vagyis 1250-1800 forint között mozognak a belépők), de itt kicsit elgondolkodunk, mivel ezt a helyet Nobu is ajánlotta.

Váratlanul egy idősebb bácsi lép mellénk.

- Ó, maguk külföldiek! - örül meg nekünk. Egész jó az angolja. Úgy tűnik, a megfigyelőképességére is büszke.

- Igen, azok vagyunk - bólogatunk udvariasan.

- És honnan jöttek? - érdeklődik.

Nagy levegőt veszek.

- Magyarországról. Európából. - próbáljuk behatárolni (általában feltételezzük, hogy hazánk elhelyezkedése némileg széleskörűbb instrukciókat feltételez). De a bácsi csak legyint. Pontosan tudja, hol van Magyarország!

- Csak nem Budapestről? - érdeklődik. 

Elkerekedett szemmel nézünk rá. Ez egy okos bácsi!

- Életemben ötször jártam a maguk hazájában - folytatja ő.

- És tetszett? - teszem fel a (némileg hülye) kérdést. (Nyilván nem ok nélkül jött ötször, Kinga!)

- Igen, nagyon - bólogat ő.

- Nekünk is nagyon tetszik Japán - mekegem én, és úgy érzem, ennél idiótábban ha akarnám, se tudnám vezényelni ezt a párbeszédet.

A bácsi megkímél a kritikától, csak mosolyog.

- Nagyon szép itt a kert - kezdi el mutogatni a jegypénztáron túl elterülő világot. - Igazából a templomba nem is feltétlenül kell belépőt venni, elég csak a kertbe, higgyenek nekem, én már sokszor jártam itt, nagyon szép ez onnan is... - már el is tűnik a tömegben, és biztatóan int nekünk, hogy kövessük.

- Mi... igazából... - nincs pofám megmondani neki, hogy először a majmokat szeretnénk megnézni. Mielőtt jött, pont arról beszélgettünk, hogy ide visszajövünk, ha marad időnk, de most inkább tovább mennénk.

Végül elszivárgunk a másik irányba. Kicsit bűntudatom van; szegény bácsi annyira készpénznek vette, hogy vele tartunk a kertbe. Visszagondolva lehet, élnünk kellett volna a lehetőséggel, de egy idő után a templomok is el tudják veszteni a varázserejüket (főleg, ha minden négyzetkilométerre minimum öt esik). Úgyhogy inkább tovább megyünk, és tíz perc múlva már a hídon baktatunk, ahol fázósan fogjuk össze a dzsekinket, de azért megállunk kicsit, hogy megörökítsük a körülöttünk elterülő hegyeket, illetve a pusztuló cseresznyevirágok maradékai alatt fotózkodó esküvői párokat.

Arashiyama. Jobb oldalon az egyik esküvői fotózás a sok közül.

Megtaláltuk a majomparkot!

Az Arashiyama Monkey Park az egyik ilyen hegy magaslatán terül el - az útikönyv is figyelmeztetett rá, hogy nagyjából 20 perces hegymenetre kell készülni, ha részesei akarunk lenni az élménynek. Szuszogva nekivágunk, a kis pihenőknél pedig elolvasgatjuk az ismeretterjesztő táblákat, amíg levegőhöz jutunk. Megtanuljuk, milyen arcot vág egy majom, ha dühös, és milyet, ha fél, valamint megjegyezzük, hogy két méternél közelebb egyikhez se szabad menni.

Mire felérünk a kis hegycsúcsra eléggé kifulladunk, de elégedetten pillantunk körbe: rengeteg kis majom császkál itt, kerítésnek pedig nyoma sincs. Ez a "park" valójában egy teljesen szabad terület, ahol a majmok kényükre-kedvükre kószálhatnak: önszántukból jönnek oda az emberek által látogatott területre, mert itt van a buli (meg itt kaphatnak majomcsemegét). Az állatok helyett az emberek vonulnak rácsok mögé: aki majmot akar etetni, az csak egy kalitka-szerűségből teheti ezt meg. A ketrec külső felén számos majom csimpaszkodik, és mohón nyúlkálnak befelé. Vannak olyanok is, akik a földön fetrengenek, mások pedig összeverekednek és heves rikácsolás közepette gurulnak le a hegyoldalon.

Itt az emberek vannak rács mögött.

"Welcome back is the other side!"
(Nyugi, mi se értettük. Csak fogadd el.)

Miután kinézelődjük magunkat, búcsút intünk egy gyerekmajmocskának és megindulunk lefelé. Leérve elterülünk a folyópart mentén végighúzódó alacsony kőfalon. A szél fúj, a nap süt, mi meg kis híján elbóbiskolunk. Tényleg kezdjük megérezni a lassan másfél hete tartó rohanás hatását.

Réka azért rendületlenül kattogtatja a telefonját. Én vagyok a modellje.

- Te mostál hajat, úgyhogy ma téged fényképezünk - jelenti ki. Nincs erőm ellenkezni, csak végigterülök a kőfalon, és behunyom a szemem.

Ügyeletes múzsa.

***

Arashiyama másik látványossága egy bambuszerdő, amit némi tekergés után találunk meg. Út közben bekukkantunk egy étterembe (nagyon éhesek vagyunk), de aztán rájövünk, hogy a bejárat előtt tömörülő turistacsoport igazából a sor, ami az ültetést várja, így tovább megyünk. A bambuszerdő szépséges és gyönyörű zöld, de ez is tömve van turistákkal - pénteki nap révén Arashiyama ma túlságosan is népszerű célpontnak bizonyul. Felkapaszkodunk a vonatra, és húsz perc múlva ismét a kiotói vasútállomáson vagyunk.

Bambuszbuli. Szigorúra veszem a figurát.

Délután három felé jár az idő, és mi kopogó szemmel járkálunk körbe-körbe. A költséghatékonyság jegyében sokszor csak a 7Eleven kínálatát esszük napközben, de ennyi idő után már tökéletesen elegünk van belőle, és minden vágyunk egy meleg ebéd, amiből jól belakhatunk. Az útikönyvem szerint a Kyoto Station tizedik (igen) szintjén nagyon finom rament lehet kapni. Felcaplatunk, de angol feliratok nincsenek, a képek alapján pedig nem merünk dönteni. Korgó gyomorral kevésbé szórakoztató ez a kajatotó.

Végül vert seregként elballagunk egy közeli plázába, ahol első nap is ettünk, és hálaimát rebegve tántorgunk be egy olasz étterembe. Egy kicsit kellemetlen ezt leírni, hiszen Japánban az ételek megismerése különlegesen fontos részét képezik az országgal való ismerkedésnek, de megvallom őszintén, nekem bolognai spagetti még talán életemben nem esett ennyire jól. Kést és villát kapunk evőeszközként, és nekem majdnem könny szökik a szemembe ennyi figyelmesség láttán.

Rékával csendben eszünk, én az útikönyvet lapozgatom, Oszaka térképét tanulmányozva. A mellettünk lévő pályaudvarról nagyon gyakran mennek a Sinkanszen vonatok, és húsz perc alatt ott is lehetnénk... De sajnos az idő eljárt, mi pedig kicsit lábadozó betegeknek érezzük magunkat, és semmi kedvünk Oszakában toporogni, hogy kitaláljuk, hogyan lehet eljutni az ottani várhoz. Ráadásul a japánokról tudni kell, hogy iszonyat hamar bezárnak mindent, tehát, mondjuk, este hatkor már esélytelen lenne belépőt vennünk bárhová is.

Végül győz a lustaság: úgy döntünk, Kiotóban töltjük a délutánt és az estét, és meglátogatjuk a Kiotói Császári Parkot (Kyoto Imperial Park).

Útra kelünk, és míg a park felé metrózunk, én álmatagon játszom az ebéd után vásárolt két papírpoharas kávé maradványaival, amiket (kukák híján, ugyebár) sehova nem tudunk kidobni. Egy óvatlan pillanatban fejjel lefelé fordítom az egyiket, mire a fedő tetején lévő pici lyukon keresztül Niagara-szerűen ömlik ki az alján lötyögő utolsó pár csepp kávé. Egyenesen a világos nadrágomra, amit aznap reggel mostam ki.

A japánok homlokráncolva néznek, hiszen a metró padlóját is sikerült kicsit összekávéznom, de azt gyorsan feltöröljük. A nadrágom sokkal nagyobb probléma: elöl is, hátul is visszataszító, barna foltok mutatkoznak rajta, így nagyjából olyan méltósággal tudok bennük közlekedni, mint egy komolyabb gyomorontás áldozata.

Így esik, hogy negyed órával később a kiotói palota metrójának vécéjébe betévedő gyanútlan japánokat az a látvány fogadja, hogy Réka könnyesre röhögi magát, miközben mögöttem guggol, és a nadrágom belső felére jutott kávéfoltokat próbálja törölgetni nedves papírzsebkendőkkel, miközben én ugyanezt teszem a nadrágom elejével.

Azt hiszem, beütött a fáradság. De úgy alaposan.

***

A nadrágkaland után nem sokkal már magas, elnyúló kőfalak vesznek körül minket, valamint a békés és a nyugtalanító határán billegő csend. A nap lemenőben van, a Császári Palota természetesen rég zárva (már legalább fél 6 felé jár az idő, de Julcsi szerint nem hagyunk ki sokat, lévén odabenn csak "üres szobák" vannak), mi pedig bizonytalanul célba veszünk egy tavat. Ami térképen közelinek tűnik, élőben viszont jó nagy séta. De nem unatkozunk: a naplementében fürdő nyugodt kis park a maga zegzugaival, juharfáival, hidacskáival és (egy ízben) pokrócba csavart macskáival megnyugtatólag hat tömegek által megviselt lelkünkre.

Léleknyugtató tömegmentesség.

Léleknyugtató színkavalkád, avagy japán juhar és üzletfelei.

Sajnos mikor a tóhoz érünk, csak egy másik kőfalat találunk, aminek a bejáratát egyenruhás rendőrök őrzik. Kiderül, hogy a tó a fal mögött van, és a Sento Császári Palotához tartozik. Nincs olyan, hogy oda csak úgy besétálsz.

Rékával csalódottan hátra fordulunk, és tovább megyünk a széles, sóderrel felhintett úton, amin néha biciklis csoportok vágnak át. Végül leülünk egy erdősebb részen, hogy megbeszéljük a haditervet, de csak annyira futja az erőnkből, hogy a mellettünk zajló kutyasétáltatást nézzük, és a saját háziállatkáinkra gondoljunk, akik otthon várnak minket.

Az az igazság, hogy általában nem nagyon fog el minket a honvágy. Sok barátunk és persze a család is kérdezi, mikor üzeneteket váltunk, hogy vágyunk-e már vissza. Ha teljesen őszinték akarunk lenni, akkor el kell ismernünk, hogy - bár lassan feltámad bennünk az érzet, hogy jó lesz viszontlátni a szeretteinket és mesélni nekik mindarról, amit látunk - azért kifejezett vágyakozást nem érzünk. Japánban mindig az a gondolat motoszkál bennünk, hogy minden látványosságra, amit megnézünk, jut még tizenöt ugyanazon a helyen, amit vagy a pénz-, vagy az időhiány miatt kénytelenek vagyunk kihagyni, de olyan eset is van, hogy túl messze van tőlünk ahhoz, hogy logikusan beleilleszthessük a programba. Ha külföldön vagyok, én mindig menni, menni, és még menni akarok, hogy minél többet lássak a helyből, de be kell látnom, hogy minden egyszerűen nem férhet bele, illetve azt is, hogy ha ezzel a tempóval folytatjuk, lázasan és betegen fogjuk végigülni kedden a jó kis tízórás repülőutat hazafelé.

Úgyhogy nem árt, hogy kicsit lelassulunk, és csak a fákat, a kutyákat, meg a virágokat nézegetjük. Később még betévedünk néhány cseresznyefa közé (az egyik helyen táblára írták, hogy hanami idején - amikor a virágzást piknikezéssel kötik egybe a japánok - ne foglalj helyet senkinek, a parkban mindenki a saját pokrócáért felelős). Végül találunk egy másik tavat: picike, sötét, és kifejezetten csúnyácska, de azért mi örülünk neki.

Próbálunk lazítani.

Esti kutyasétáltatók a parkban. Elől a már emlegetett akita.

Kicsivel később már a metrón zötyögünk hazafelé, a Kujo (nem viccelek) állomás irányába, ami mellett lakunk. Este bekapcsoljuk a tévét: valami főzőműsor-szerűség megy, ahol egy nő egy szuperéles késsel a paradicsom legtetejét próbálja hártyaszerűen levágni. Sikerül neki, és ennek valamiért mindenki nagyon örül. Miután lezuhanyozom, sikálom még kicsit a nadrágomat, fogat mosok és úgy általában előkészítem magam a lefekvéshez, ismét rápillantok a képernyőre. Még mindig a paradicsomot vagdalják.

Rékával úgy döntünk, ebbe a napba ennyi fért bele, és felkészülünk utolsó, Kiotóban töltött éjszakánkra.

A nadrágom a körmét rágva lóg a szárítókabinban. A kávéspoharak pedig megérdemelt büntetésüket töltik szobánk szelektív kukájában (végre).

Esti biciklisták a Kiotó Császári Parkban.

10. NAP: Kiotó - Yokohama - Tokió

Kihívás: hogyan zsúfolod be a lehető legtöbb programot az utolsó napba, amit Kiotóban töltesz, úgy, hogy még haza is érj időben Tokióba (ami mindennel együtt egy három órás utat jelent)?

Válasz: konkrét haditervet készítesz a Japánban már-már őslakosnak számító Julcsi segítségével.

Ma, az utolsó napon, konkrétan három dolog izgatja a fantáziánkat:

1) A Kinkaku-dzsi, más néven az aranytemplom.
2) A Fusimi Inari-Taisa, ahol torii-k végtelen sora ölel körbe egy szentélyt.
3) Nara városa, ahol ismét szabadon kószáló őzek várnának minket.

Julcsi tanácsa tömör, ám lényegretörő:

"Szerintem az aranytemplomot akkor se hagyjátok ki, ha kitör a vulkán."

A többi programpontról, úgy tűnik, szabadon dönthetünk.

Gyorsan összepakolunk, én ellenőrzöm az előző nap összekávézott nadrágomat (határeset), és minden probléma nélkül kicsekkolunk. A szívünkhöz nőtt ez a vendégház, és Kiotó nagyon kényelmes főhadiszállás volt minden szempontból, így kicsit sajnáljuk itt hagyni. Meséltem már, hogy a szobában található tévé például számítógépként is funkcionált? Egyik este megpróbáltunk egy Skype-ot összehozni Magyarországgal, igaz, ez nem teljesen sikerült: részben azért, mert valahogy mindig sikerült japánra állítanom a billentyűzetet, részben meg azért, mert mikor végül a Vibernek hála létrejött a kapcsolat, én nem hallottam, amit a másik odaát mondott - így végül, áthidaló megoldásként, a magyar kérdések írásban érkeztek, amikre én szóban válaszoltam.

Apukánk, aki a vonal túlsó végén tartózkodott, jót derült a helyzeten.

- Hallom, ahogy Réka felolvassa neked, amit az előbb írtam - nevetett otthon, 9000 kilométerre tőlünk. Én közben arra gondoltam, amikor 15 évvel ezelőtt a balatoni nyaralásokon este családi program volt lesétálni a kártyás telefonfülkéhez, hogy onnan hívhassuk fel a nagymamánkat, és olyan nagy volt a kagyló, hogy két kézzel kellett tartanom az öt perces beszélgetés alatt.

Most Rékára nézek, aki minden este felhívja a barátját Szolnokon - neten keresztül, a fél világot áthidalva, az ágyában fekve, egy tenyérnyi készüléket használva, majd rögtön képeket is küld neki az utunkról. És arra gondolok, hogy ez a fejlődés, ami gyorsabb, mint ahogy a Sinkanszen itt egyik városból a másikba csusszan, talán ijesztő is lehetne. De aztán arra jutok, amire mindig: csak ésszel kell használni ezeket a technikai vívmányokat, és ennyi.

Aztán előhúzom az útikönyvemet. Igen, igen, én még kicsit régimódi vagyok...

***

A Kinkaku-dzsi, ami Kiotó északi részén található egy 20 perces (expressz) buszútra tőlünk, egy aranyfalakkal határolt templom, Kiotó egyik leghíresebb és legjellegzetesebb látványossága. Épp ezért talán furcsának is tűnhet egy kicsit, hogy mi csak az utolsó napunkon iktattuk be a programba, de, mint korábban írtam, túl sok a látnivaló, és túl kevés az idő...

Arról nem is beszélve, hogy a gyönyörű tó fölött méltóságteljesen trónoló aranytemplom, ahol a nap sugarai kétszeresen verődnek vissza (egyszer az aranyfalakról, egyszer pedig a víz színéről), bár valóban egyedülálló látvány, szinte elveszik a turisták tömegében. (Julcsi meséli, hogy ő a családját hozta el egyszer ide, és mivel pont valami nagy vihar után érkeztek közvetlenül, a hely szinte üres volt. Irigylem ezért az élményért - mi Rékával kordonok között botorkáló múzeumlátogatóknak érezzük magunkat, és sorban állunk azért, hogy fotót készíthessünk a templomról).

A Kinkaku-dzsi. Senkit ne tévesszen meg a látvány: a fotó közben emberek lökdösték a karom.

Persze nem panaszkodom, hiszen az ember igenis készüljön erre egy ilyen helyen, de ezekben a pillanatokban hajlamos vagyok azt gondolni, hogy talán többet látunk egy idegen országból úgy, ha le tudunk ülni egy nyugodt helyen és meg tudjuk figyelni, ami körülöttünk történik, mintha egész nap rohanunk és mániákusan csattogtatjuk a fényképezőt. 16 évesen egyszer eljutottam Cardiffba, Walesbe - egy egynapos kirándulásra mentünk Bath-ból, Anglia nyugati részéből, a gimis osztályommal, akikkel egy hetet töltöttünk kinn egy brit nyelviskolában. A csapat kétfelé oszlott: az egyik fele a tanárokkal tartott és bejárták a várost, mi pedig, néhány barátnőmmel (te Julcsi, te is ott voltál, ugye?), leültünk egy parkba, ahol rajtunk kívül még rengeteg volt a fiatal, és szinte egész nap figyeltünk és beszélgettünk. Emlékszem rá, hogy egy fiatal srác magnóval a vállán ugrotta át a parkot szegélyező alacsony kőláncot, meg arra is, hogy néhányan odajöttek hozzánk, és egy esti buliba akartak minket invitálni. Elmagyaráztuk nekik, hogy csak egy napra vagyunk itt, de ettől függetlenül nagyon kedvesek voltak. (És, ami az egész kinn-tartózkodás célja volt, gyakoroltuk az angolt - az igazi angolt, igazi közegben!)

Szinte semmit nem láttam Cardiffból, de az a fiatalos, felszabadult érzet, ami ott lebegett abban a parkban, azóta is velem van, és eggyé vált Cardiffal.

Valahogy így vagyok ezzel most is: nem tudom, pontosan miért, de nekem többet jelent, ha apróságokat figyelhetek meg egy idegen helyen. Mintha a fűszerre koncentrálnék a főétel helyett. Szófiában az utcasarkokon figyelő szexboltokra. Londonban az egymás hátát veregető, péntek délután utcán sörözőkre. Dubajban az elfoglalt, komoly arckifejezésű, fejkendős hölgyre a metrón, aki talán munkába megy vagy onnan jön. Prágában a tejszínhabra, amit a hús mellé adtak az étteremben.

Japánban a vihorászó, egyenruhás iskoláslányokra az aranytemplom mellett.

Az aranybanzáj után hátraarcot csinálunk, és célba vesszük a Fusimi Inari-nagyszentélyt, amiről - nagy bosszúságunkra - kiderül, hogy mindvégig két vasútállomásnyira volt csupán a szállásunktól, csak épp az ellenkező irányba, mint amerre mi közlekedtünk az öt nap alatt. Na, de most nem ússza meg a látogatásunkat! Felpattanunk a vonat/metró-ra (JR, tehát Japan Rail vonal, amire szintén érvényes a vonatbérletünk, pont, mint a Sinkanszenre), és hamarosan már a célnál is vagyunk.

Érkezés a Fusimi Inari nagyszentélyhez, többedmagunkkal.

És itt történik az, hogy le kell ülnöm.

Mert hirtelen forogni kezd velem a világ és görcsölni kezd a hasam, és mindenhol emberek vannak, fele ázsiai, fele nyugati, hömpölyögnek itt is, fényképeznek (ázsiaiak) és hangosan nevetnek (nyugatiak), én meg meg se bírok moccanni. Pad nincs itt, a szentélyhez vezető sugárút-szerűségen, csak egy óriás torii, és én ennek a talapzatára roskadok rá, összegörnyedve. Előttem jelenetek táncolnak: angolok, akik zöld teás fagyit nyalnak; ázsiaiak, akik rosszallóan néznek rám, a talapzaton ülőre, de aztán valamit láthatnak rajtam, mert szemet hunynak afelett, hogy hol ücsörgök. Kutyák, akiket itt sétáltatnak. Újabb és újabb tömegek, akiket ötpercenként okád ki magából a metróállomás. Csacsacsázó turisták, akik megpróbálnak egyszerre átslisszolni a kocsik között és odafigyelni rá, hogy ne váljanak a baloldali közlekedés áldozataivá. Britek előnyben.

- Hozok neked valamit - lép el mellőlem Réka. Ügyesen átszökdécsel az úton, és bemegy a legközelebbi kisboltba. Mikor visszajön, a kezében pici, nyársra húzott husit hoz, a másikban pedig eper ízesítésű csokit, amit már korábban kipróbáltunk.

- Egyél - adja őket oda nekem, majd még egy üveg barackos üdítőt is elővarázsol.

Eszem, iszom, és lassan magamhoz térek. Hálásan nézek föl Rékára. Tudom, hogy az önállóság jegyében néha hajlamos vagyok túlzásba vinni az "egyedül intézem a dolgaimat"-attitűdöt, és sokan csodálkoznak, mikor (például) késő éjszaka egyedül bandukolok haza otthon, Budapesten, és nem félek és nem izgulok az épségem miatt (ez mondjuk azért részben azért is van, mert soha nem ért semmilyen negatív tapasztalat ilyenkor). De itt és most kétszeresen hálás vagyok Rékának azért, hogy van, hogy itt van, hogy segít, hogy nem siettet, hogy nyugodtan nézelődik, amíg én összeszedem magam. Sokszor mondják, hogy az ember nem értékeli igazán azt, amije van, míg el nem veszíti. Szerintem ez hülyeség. Ha valamit, hát azt, hogy Réka a testvérem, minden körülmények között értékeltem - eddig is és ezután is.

Lassan magamhoz térek, és felállok.

- Jobban vagy?
- Igen, sokkal. Köszönöm.

Lassan átsétálunk a torii alatt. A telefonjainkkal fényképezünk. A tokjaik hátuljában ott figyelnek első nap, Tokióban vásárolt kis amulettjeink.

"Isteni védelem", hirdetik még mindig, rendületlenül.

Van, aki ezért, van, aki azért imádkozik...

***

Az Inari-hegy lábánál állunk, pontosabban valahol már a gerincén, útban felfelé. A fejünk fölött piros torii-k nyúlnak a hegycsúcs irányába, és sodor minket az emberek áramlata, mindig egy lépcsőnyivel előbbre. Jobb felől egy mosdó szegélyezi az utat. Meg egy információs tábla.

"Az Inari-hegy szent hely. Ezért kérjük, vegyék figyelembe, hogy ettől a ponttól feljebb nem található több mellékhelyiség."

Felhömpölygünk az Inari-hegyre.

Megszökünk. Más is.

Agyunkba véssük az intelmet, és tovább folytatjuk utunkat felfelé. Egy óvatlan pillanatban azonban, mikor rést látunk a kapuk zárt során, kiszakadunk a menetelésből, és a következő pillanatban már kívülről nézzük az egészet - az embereket, a piros, zöld fák között végighúzódó, kapuk alkotta falat. Tompán halljuk az emberek moraját is. Rékával oldalt állunk, és nézzük, ahogy felfelé lépegetnek, szorgalmasan, fényképezőkkel és mobilokkal a kezükben.

- Megnézzük, mi van erre? - intek egy nyugodtabbnak tűnő, kopottabb kapukból álló kőszentély felé. Réka bólint, és elindulunk.

Csak pár lépést teszünk meg, de így, hogy leléptünk az ösvényről, teljesen más a hely hangulata. Nyugodtabb, csendesebb, meghittebb - most sokkal jobban hasonlít arra, ami: egy szentélyre, ahová az emberek imádkozni járnak.

Megint az a természetközeliség, ez a magától értődő dolog, ami sokkal közelebb hozza az isten vagy istenek fogalmát, mint bármilyen ember által emelt épület vagy emlékhely. Kifejezetten hűvös van, de nem fázunk. Átbújunk pár kopottabb kapun, ahol nincsenek mások, és egy pici szentély előtt állunk. Kőrókákat látunk, meg leégett füstölőket. Leülök a szentély elé, és csak hallgatjuk a messziről jövő mormogást, ami a turisták vonulási útvonala felől hullámokban ér el minket, mint az a titokzatos hang, ami a tengeri kagylók belsejében is ott lakozik.

Kis szentély az emberiségnek de nagy szentély az embernek.

Pár perc telik el így, de valahogy többnek tűnik. Aztán egyszer csak egy kis család tűnik fel a szentély bejáratánál, mi pedig felállunk, hogy távozzunk. A varázs megtörik, de természetes módon törik meg: ezek nem turisták, legalábbis nem olyanok, mint a többiek. Füstölő van náluk, és kicsit később hátrapillantva még pont látom, ahogy meggyújtják a vékony kis rudakat.

- Mindjárt jövök, csak megnézem, mi van arrafelé - szólok oda Rékának, aki arccal már az imént magunk mögött hagyott turistacsapás felé fordult, és megindulok egy ösvényen, ami, úgy tűnik, egyenesen bevezet az erdőbe. Egy kanyar balra, Rékát már nem látom...

... de egyszer csak egy bambuszerdőben találom magam, aminek eddig színét se láttam. Teszek pár lépést, és olyan, mintha egy hangszigetelt szobába léptem volna be. A legerősebb kontraszt, amit itt találhatunk.

- Gyere csak, ezt látnod kell - dugom ki a fejem a kanyar mögül, Rékának pisszegve. Ő engedelmesen megindul felém. Aztán majdnem telemegy a szája muslincával.

- Meddig kell még itt menni? - kérdezi méltatlankodva, mikor alkalma nyílik rá.

- Mindjárt ott vagyunk - csitítgatom.

Aztán már ő is ott áll az erdőben velem, és megkérdi, nem megyünk-e egy kicsit beljebb.

Lehet, hogy az arashiyamai bambuszerdő híresebb, de az, amit itt találunk, sokkal inkább érződik a "miénknek", mint amaz. A bambuszerdő lombkoronájának sajátos zöld színe van, a növény "törzse" (nem is vagyok benne biztos, hogy ez szár van törzs) pedig tükörsima és tapintásra hideg. Egyet látunk hosszában félbevágva is: belül kicsi üregekre tagolódik, mintha sok-sok apró csónakból állna.

(Megnéztem: a bambusznak szára van. Nem törzse.)

Hamarosan egy lépcsőhöz érünk, ami meredeken kapaszkodik a hegycsúcs irányába. Rékával egymásra nézünk. Fáradtak vagyunk, és megint eljárt az idő.

- Forduljunk vissza - döntünk végül. Én sajnálom, de fogalmunk sincs, milyen magas a hegy, és abban se vagyunk biztosak, hogy az elhagyatott, düledező lépcső hova vezetne minket. Ha egyedül lennék, nekiindulnék, de Rékán látom, hogy fáradt. Tudom, hogy együtt eddig tudtunk eljönni.

Visszatérünk a turistaútvonalra; a kis család még mindig a szentélyben álldogál. Mi becsatlakozunk a menetbe, és még egy kicsit feljebb kapaszkodunk. Megint teszünk egy kitérőt, de ez nem olyan eldugott - sok kicsi szentélyt találunk itt, egy tó mellett, a hangulat pedig kicsit olyan, mintha egy temetőben lennénk. Van, ahol pici tüzek égnek, van ahol semmi. Itt is találunk egy túraösvényt, ami egy bambuszerdőbe vezet, de nem követjük. Lassan fogy körülöttünk a fény, fogalmunk sincs, hány méter magas ez a hegy, és hogy mi hol helyezkedünk el rajta. Ráadásul még vissza kell térnünk a kiotói pályaudvarra, és helyet kell foglalnunk a tokiói vonatra. Aztán le kell szállnunk Yokohamában, és még tömegközlekedni legalább háromnegyed órát, mire Julcsiékhoz érünk...

Újabb kitérő, újabb pihenő.

Búcsút intünk az Inari-hegynek. "Legközelebb megmászlak", gondolom magamban, és ezzel belekezdek egy gondolatmenetbe, ami a még ránk váró három napban vissza-visszatér majd:

Majd legközelebb.

Legközelebb tovább megyek egy lépéssel. Legközelebb ezt is megkóstolom. Legközelebb azt is kipróbálom. Legközelebb Narába is elmegyünk, ami ma már nem fog beleférni... Legközelebb abba az irányba is elindulok, legközelebb minden irányba elindulok...

Nagyon remélem, hogy lesz legközelebb.

(A blog írásakor nézek utána, hogy a hegy megmászása 2-3 órába telik. Szóval azt hiszem, hogy legközelebb - ha eljön az idő - edzéstervvel is készülök majd.)

Ami szent, az szent

***

A bőröndünk, amit reggel délelőtt a pályaudvar csomagmegőrzőjébe zártunk, szerencsére még mindig megvan. Elhúzzuk egy kis jegypénztárig, és a pultra csapjuk a JR bérleteinket.

- Hova szeretnének menni? - kérdezi mosolyogva a pult mögött ülő férfi.
- Shin-Yokohamába - válaszolunk mi magabiztosan.

A férfi pötyög egy darabig, majd udvariasan felénk fordítja a monitort, és megkérdezi, jó-e, ha a negyven perc múlva induló vonatra ad jegyet.

-Jó, tökéletes - bólogatunk.

Megkapjuk a helyjegyeinket, és egy fillért se fizetünk, mert bizony a bérleteink árában ez is benne van. A Sinkanszenre nem kötelező helyjegyet venni, de okulunk a tömegből, ami pár napja Hirosima felé fogadott minket, és ezúttal inkább biztosra megyünk.

A vonatot végül az utolsó percben kapjuk el, mert kicsit leragadunk az úti elemózsia vásárlásánál. Felszaladunk a peronra, ahol már benn áll a vonat. Tényleg egy percünk van. (Japánban a vonatok másodpercre pontosan indulnak - pár napja olvastam egy hírt, miszerint az egyik vonalon óriási botrány volt abból, hogy egy szerelvény 25 másodperccel korábban indult el valahonnan a reggeli csúcsforgalomban, több száz ember óvatosan kikalkulált útitervét borítva fel ezzel.) Vonatozásban, melyet az elején remegő térdekkel és temérdek fotóval nyugtáztunk, mára rutinunk van - csak fél szemmel pillantunk a kijelzőre, és már ugrunk is a kocsira.

- Te, biztos, hogy ez a mi vonatunk? - kérdezi mögöttem Réka.
- Mindjárt kiderül - zuttyanok le a helyemre. De többé-kevésbé biztos vagyok benne.
És, mint kiderül, jól is gondoltam. Kezdem egészen helyinek érezni magam, miközben vonatunk elegánsan kisiklik Kiotóból, bele az éjszakába, orrával Tokiót célozva.

A kétórás, eseménytelen úton az egyik magammal hozott könyvet bújom, amivel csak lassan haladok, lévén ha van időm olvasni, általában az útikönyvre esik a választásom. Ez a puhafedeles kötet a What I Was Doing While You Were Breeding (Mit műveltem, amíg ti szaporodtatok?) címet viseli. Azért vettem meg, mert témája (egy egyedülálló, húszas-harmincas éveiben járó nő mesél utazásos kalandjairól és arról, hogy akadt rá végül a szerelemre utazásai végén) a tavalyi slágerkönyvem, az Ízek, imák, szerelmek történetére emlékeztetett. A főszereplő itt is egy író, akinek ismerősei mind házasodnak és családot alapítanak. De ő - pont úgy, ahogy Elizabeth Gilbert és nem mellesleg én is - mélyen valahol érzi, hogy nem erre vágyik. Vagy legalábbis még nem. Nagyon nem.

Úgyhogy esküvő és lagzi helyett repülőjegyekre költ, és szépen megtölti az útlevele üres oldalait...

Közben kiderült, hogy elég nagyot tévedtem a választásommal. Kristin Newman, a könyv szerzője, néha vicces, a legtöbbször viszont idegesítő. És minden országban, ahol megfordul, lefekszik valakivel, ami egy idő után nekem felszínessé teszi ezt a főszereplőt. (Egy részben mellesleg megemlíti, hogy volt erre is és arra is, de ott nem akadt partnere, így azt el se meséli...) Felemelem a fejem, és szemügyre veszem a japán férfiakat.

Hmmm... nem, nem gondolnám.

Két órával később elegánsan leszállunk Yokohamában, írunk Julcsinak, hogy közeledünk a célhoz, ne aggódjon, ő pedig vállalja, hogy elküldi értünk Takut a metróállomáshoz, így egy órával később már Taku mögött ülünk a kocsiban, aki előző nap érkezett vissza Oszakából.

Hazaérve Julcsi is elénk jön és leül velünk egy kicsit beszélgetni. Az élményeinkről mesélünk, valamint a másnapot tervezzük. Kiderül, hogy vendéglátónk, az eredeti ötlettől eltérően, nem fog velünk jönni sehova napközben, hiába lesz vasárnap: lázas, és kifejezetten szarul érzi magát. Taku gondoskodik róla, amennyire tőle telik, Julcsi pedig hamarosan el is tűnik közös hálószobájukban.

A mi esténk is visszafogottan telik: kipakolunk, és újra berendezkedünk kis matracunkon Rékával. Írunk az otthoniaknak - náluk délután kettő-három fele jár az idő, és jópár barátunk épp a szombat délutáni-esti kormányellenes tüntetésre készülődik a Parlament elé, ami a választások után szerveződött. Már egy hét telt el a szavazás óta, mostanra minden, még a mi külföldön leadott voksaink is beleszámítódtak a végeredménybe. Otthon, úgy tűnik, elég nagy a felbolydulás.

Takura gondolok, aki az előbb elénk jött a metróállomásra, meg arra, ahogy a barátnőjét, a magyar Julcsit ápolja odaadással. Carmenre és Nobura gondolok, Nobura, akit Budapesten annyi atrocitás ért japán származása miatt. És a választások előtti gyűlöletkampányra gondolok, amit a most ismét hatalmon lévő kormány folytatott; a plakátokra gondolok, az elvakított emberekre gondolok.

"Menjetek", írom a barátnőmnek Budapestre. "De vigyázzatok magatokra."
"Megyünk", jön a válasza.

"És vigyázunk."

"Remélem minden ember, akit szeretek, megtalálja a békét, a szeretetet, és a boldogságot az életében."
Hamda Arshamsi, Egyesült Arab Emírségek, 2018.04.08.

Tokyo Sunrise - NEGYEDIK RÉSZ

7. NAP: Kiotó - Hirosima - Miyajima - Kiotó

Gimnazista koromban olvastam egy rendkívül humoros könyvet, ami angolul íródott ugyan, de egy Nagy-Britanniában élő magyar szerző, George Mikes (avagy Mikes György) vetette papírra valamikor a nyolcvanas években. A könyv címe ez volt: How to be a Brit?, és középpontjában az angolok mindennapi életének sajátosságai, furcsaságai álltak. Egyfajta kivándorolt Karinthy-könyv volt ez, jellegzetes, fanyar humorral, ami nekem nagyon bejött.

A könyvben ilyesmi fejezetek vannak, mint:

• "The National Passion" (A nemzeti szenvedély - ez a sorbanállásról szól);
• "How to Get Lost in London" (Hogyan tévedjünk el Londonban);

 vagy az egyik kedvencem:

• "How to Lose an Empire" (Hogyan veszítsünk el egy birodalmat)

Ám az egyik legfrappánsabb poént a "Driving" (vagyis "Vezetés") fejezetben találtam. Nagyjából így hangzott:

"Angliában igazából ugyanolyan autót vezetni, mint bármelyik másik országban. Egy defektes kerék kicserélése esőben és szélben nagyjából ugyanazt az élvezetet kínálja London külvárosában mint Rio de Janeiro mellett; egy bedöglött motor indítózása Moszkvában sem nagyobb öröm, mint Manchesterben; az időtartamok aránya, amit egy átlagos autó vezetésével illetve tolásával töltünk el ugyanúgy fele-fele Sydney-ben és Angliában." 

Ma, ezen a kicsit felhős, áprilisi szerda délelőtt, mikor a Kiotóból induló Sinkanszen vonat székek közti folyosóján állok féllábon, bezsúfolódva a sok európai, amerikai, kínai, indiai, és még ki tudja, hányféle turista közé, Mikes könyve jut eszembe, és arra a következtetésre jutok: néha, ezekben a különös pillanatokban, amik közelebb hozzák Magyarországot és Japánt egymáshoz mint bármilyen diplomáciai kapcsolat vagy repülőjegy, pont olyan érzés egy vonaton állóhelyen szorongani, mintha Balatonfüredre mennék Budapestről, nem pedig Kiotóból Hirosimába.

Tényleg. Nem is olyan óriásiak a különbségek, mint hinnénk.

(Adalék: ahogy ezt a blogot írom, rábukkantam Mikes egy másik könyvére is: a The Land of the Rising Yen Japánról íródott. Alig várom, hogy a kezem közé kerüljön...)

***

Szóval: Hirosima.

Higgyétek el, akár morbid, akár nem, ti is beletettétek volna a programba, hiszen Japánhoz ugyanúgy hozzátartoznak a világháborús atomcsapások rémtörténetei mint a buddhista templomok és a szusi. Ráadásul, mivel Kiotótól "csak" 360 kilométerre fekszik (ez autóval majdnem öt, Sinkanszennel csupán másfél óra alatt abszolválható táv), ellentétben balszerencsés testvérével, Nagaszakival, ami 780 kilométerre van tőlünk jelenleg, egyértelmű, hogy a tervezett egynapos kirándulás célja az előbbi város lesz.

Meg különben is, mára esőt mondtak Kiotóba, úgyhogy jobbnak is láttuk elhúzni a csíkot egy kicsit.

Csak sajnos ezzel nem vagyunk egyedül, és bizony a mesés Sinkanszen vonat a mai napon tömve van turistákkal. Mi Rékával nagyjából negyed óráig bírjuk az ácsorgást (azt is csak azért, mert negyed órán keresztül csodálkozunk azon, hogy egy több mint 200 km/h-val közlekedő vonaton hogy lehet, hogy állni hagyják az embert), azután követjük a lustább emberek példáját, és kényelmesen elhelyezkedünk a földön. Előveszem a rizsgolyóból és zöld teából álló uzsonnámat. Már egészen helyinek érzem magam. Csak akkor esem ki majdnem a szerepemből, mikor

a) nem sikerül kinyitni a rizslabdámat (nagyon speciális nyitási folyamata van, sorszámozott a csomagolása, hogy tudd, mikor melyik végét kell eltávolítani a műanyagnak. Ha még nem említettem volna, a japánok imádnak mindent gondosan becsomagolni - több napba telt például, mire Rékával rájöttünk, hogy a műanyagpohárban árult, joghurtszerűen csomagolt kakaóknak/kávéknak nem kell levakarni a tetejét, egyszerűen bele kell szúrni a szívószálat.)

b) majdnem a torkomon akad a falat, miközben azt hallgatom, hogy a hangosbeszélő segítségével a vonat bocsánatot kér azért, mert ilyen sokan vannak rajta.

Csendesen bólogatok magamnak, miközben önfeledten tömöm magamba a rizst. Ezek szerint mégse otthon vagyok.

***

Egy órával később, mikor a vonat besiklik Hirosima vasútállomásra, különös borzongás vesz erőt rajtam. Hazaérkezésünk óta gondolkodom rajta, hogy mihez lehetne hasonlítani azt az érzést, amikor egy ilyen kaliberű történelmi fekete lyuk peremén ácsorgunk, de, bár sok helyen voltam már életemben, erre nem tudok jó példát hozni. Hirosima túlságosan egyedülálló helyszín a világon. Semmilyen katasztrófát, semmilyen embertelenséget nem tudok ahhoz hasonlítani, ami itt történt - talán Auschwitzot vagy a World Trade Center katasztrófáját kivéve, ezeken a helyeken viszont nem jártam (még?). Számomra egy picit elszürkül a világ, ahogy körülnézek ebben a - teljesen normális, mindennapi életet élő - bő 1-1.5 milliós városban, ahol aranyos kis villamosok szaladgálnak a síneken és teljesen átlagos emberek futkosnak a dolguk után.

"Hiroshima WiFi: Connection not safe."

Hirosima 1949 óta tudhatja magáénak a Béke és Emlékezés Városa címet. Május 3 és 5 között minden évben  háromnapos virágfesztivállal ünnepli a természet szépségét, a zenét, és mindenek fölött a békét, míg augusztus 6-án - az atomtámadás évfordulóján - hivatalos megemlékezés folyik a Hiroshima Peace Memorial parkban. Ez az a park, ahol az atomcsapás emlékmúzeuma is található, és mi elsősorban ezt a helyet próbáljuk célba venni. Előtte azonban még van egy kis dolgunk.

Kicsit illúzióromboló talán, hogy egy ilyen városban rögtön egy boltot keresünk fel, de mivel Rékával még nem mondtunk le arról, hogy mobilnetet varázsolunk magunknak (mégiscsak 2000 jent költöttünk a SIM kártyára), első utunk egy hirosimai Bic Camera üzletbe vezet. Határozottan odasétálunk az információs pulthoz.

- Do you speak English? - teszem föl a mindent eldöntő kérdést.

Nincs szerencsénk: az eladó megrázza a fejét.

Miután szomorúan toporgunk egy kicsit, a férfi felemeli a pulton fekvő vezetékes telefon kagylóját, és lelkesen mutogat rá, mielőtt tárcsázni kezd. Lassan megértem, mi történik: ide akar hívni valakit, aki beszél angolul.

Na, hát pont nem ez történik. Rövid japán hadarás után a csávó odaadja nekem a telefonkagylót, és közben lelkesen mosolyog. Mikor a fülemhez teszem, és beleszólok, egy kellemes női hangot hallok a vonal másik végén. Aki - erős japán akcentussal ugyan, de - angolul beszél.

Elmondom neki a problémát, ő pedig megkér, hogy adjam vissza a telefonkagylót a kollégájának. A nő tolmácsolja, amit mondtam, a férfi válaszol, majd visszaadja nekem a kagylót, hogy meghallgassam a fordítást... és ez így megy még egy pár percig.

Nekem senki ne mondja, hogy a japánok nem találják fel magukat!

Beleegyezünk, hogy kifizetjük a 780 jent, amit a "javításért" kérnek, ám néhány perces próbálkozás után a férfi csalódottan sóhajtozik, és megint tárcsázni kezdi a vezetékest. A kedves nő közli velünk a szomorú hírt: a kártya nem fog működni ezzel a (mellesleg kártyafüggetlen, androidos, és teljesen jó állapotban lévő) készülékkel.

Tudomásul vesszük a dolgot, és az üzlet wifijét használva gyorsan megírjuk a dolgot Tokióba Julcsinak.

"És ugyan miért nem?", jön a bosszús válasz egy percen belül. "I detect bullshit", zárja gondolatait Julcsi. Ráhagyjuk. Csak a 2000 jenünket bánjuk egy kicsit. De nem baj: Hirosimában szinte mindenhol van ingyen internet (Hirosima Wifi néven fut). Mikor Réka először kapcsolódik rá, a telefonja hibaüzenetet küld: "A kapcsolat nem biztonságos."

Azonnal képernyőképet csináltatok Rékával az üzenetről, bármilyen fekete is ez a humor. Aztán zsebre vágjuk a telefont, és felpattanunk egy turistabuszra.

***

Húsz perccel később az Atombomba-dóm előtt állunk, kicsit megszeppenve. Ez a híres épület (aminek a képe, emlékszem, még a gimis történelemkönyvemben is benne volt a második világháborút záró fejezetek illusztrációjaként) az egyetlen szerkezet volt, ami állva maradt az 1945-ös támadáskor. Ezt csupán annak köszönhette, hogy a bomba majdnem pontosan felette (ha jól emlékszem, 600 méter magasságban) robbant fel, így, mivel az epicentrumban volt, kisebb megrázkódtatás érte, mint a bomba 2 kilométeres körzetében elhelyezkedő épületeket és embereket. Mai formáját direkt ebben a romos formában őrzik, ami egyben szimbolizálja a támadást és a békére való törekvés fontosságát.

Élet és halál...

Mi tisztelettudóan sétálgatunk körülötte a zöldellő parkban. Itt valahogy kétszeresen érződik a virágok csodája, hiszen a sugárzás anno minden élőlényre hatással volt, és szakértők azt hitték, hosszú évekig itt semmi nem fog nőni. Pedig Rékával még pálmafát is látunk - néha elfelejti az ember, de Japánnak az a része, ahol éppen vagyunk, nagyjából ugyanazon a hosszúsági fokon helyezkedik el, mint Görögország. Persze más szigetnek lenni a Földközi-tengeren és más a Csendes-óceán partján (lásd: szél és tájfunok)... Hirosima hivatalos virága egyébként a leander: furcsán csodás történet, hogy az atomtámadás utáni első évben, mikor senki nem számított rá, hogy az élővilág visszatér, a leander volt az első virág, ami csodával határos módon újra megjelent ezen a vidéken.

Hirosima élete 1.

Hirosima élete 2.

Hirosima élete 3, avagy van remény.

Ironikus egyébként, de én hozzátenném, hogy a leander, bár szépsége vitathatatlan, egyike a legmérgezőbb kerti növényeknek, amiket a világon találhatunk. Ma Hirosima hivatalos virágjelképe.

A dóm után tovább sétálunk a Békemúzeum felé, ahol csupán 200 jen fejében megtekinthetjük a támadást dokumentáló kiállítást. Az épület nagy részét épp renoválják, így mi csak a keleti szárnyat látogatjuk meg, de az is bőven elég. A múzeum egy földbe süllyesztett monitoron folyamatosan játszott videóval indul, ami repülőgép-nézetből mutatja az atomtámadást. Mikor elindul a vetítés, a teremre néma csönd ereszkedik; a járó-kelő emberek, majd a hirtelen megjelenő, visszafordíthatatlanul zuhanó bomba képe megteszi hatását. A becsapódás után látszik a tűz, a felhő, minden. Fojtott, dermedt csendben áll mindenki.

A többi terem mindent ránk dobál, amit egy ilyen helytől várni lehet: egy vitrinben összeégett háromkerekű bicikli áll, amiről szó szerint leégett a kisfiú, aki tekerte. Egy másikban a hőségtől összeforrt üvegpalackok. A harmadikban egy óra, ami a bombarobbanás pillanatában állt meg. A negyedikben a támadás katonai parancsa. Az eredeti.

Vannak itt személyes beszámolók, hozzátartozóktól ugyanúgy, mint fotósoktól. "20 percig győzködtem magam, mielőtt képes voltam ellőni ezt a képet" áll az egyik felnagyított fotó mellett, amin összeégett sérültek fekszenek a hirosimai kórházban. Naplórészletek is akadnak. "Ma megint kimentem a városba, hogy megkeressem a fiam. Nem találom sehol. Bűntudatom volt, mikor hazamentem: az volt az érzésem, hogy ha még egy sarkon befordulnék, biztos ott lenne. De nem volt erőm. Tudom, hogy ott van valahol, kinn. Tarts ki, kisfiam! Holnap folytatom a keresést..."

Az egyik kinagyított, borzalmasan szenvedő embereket ábrázoló fénykép előtt egy külföldi nő áll. Hasán kenguruban lóg a kisgyereke. Az anyuka nyugodtan nézegeti a képet, mintha egy művészeti kiállításon lenne. A gyerek kikerekedett szemmel pillantgat körbe-körbe. Majd sírni kezd.

- Nooooo! Nooooo! - üvölti.

A nőre nem csak én, hanem más nyugati, illetve ázsiai turisták is dühös, értetlen pillantásokat vetnek. Az anyuka nem zavartatja magát.

- Csss, ccsss, mindjárt megyünk - mondja angolul. De nem mozdul semerre. A kisgyerek tovább nyöszörög.

Úgy ítélem meg, hogy ennek az anyukának jár ki utazásunk második "Bár ne lettél volna szülő"-díja. Az első természetesen a repülőgépen síró gyerek anyjának megy.

(Ez a múzeum egy hatalmas, gyönyörű park kellős közepén áll. Személyes véleményem ez: ha kisbabával utazol Japánba - amit amúgy nem értek, hiszen ez egy óriási út, amit a végtelenségig komplikál egy kisbaba, így végül se a szülők, se a gyerek nem fog sok örömet találni benne - akkor bizony vállald be azt, hogy nem, nem fogsz gyerekestül elmenni a világ egyik legborzalmasabb emberi tragédiáját taglaló, felnőtteknek is érzelmileg megterhelő múzeumába. Ha elhozod ide a gyerekedet, maradjatok a parkban, vagy - ahogy mi tettük - nézzétek meg, mi van a Hirosima mellett található Miyajima szigeten. Ne legyél már ennyire önző.)

A park, ahol a múzeum is található. Előtérben az Atombomba-dóm megőrzött romjai.

A Hiroshima Peace Memorial Museum.

Rékával nem bánjuk nagyon, hogy a múzeum fő szárnya zárva van. Nagyjából egy-másfél órát töltünk el a keleti blokkban, majd megkönnyebbülve lépünk ki a friss levegőre, és megpróbálunk visszajutni a pályaudvarra, hogy folytassuk utunkat.

- Tudod, mi az igazán durva? - kérdezem Rékától, ahogy a múzeum zsugorodik a hátunk mögött. - Az, hogy mindezen szörnyűségek után három nappal később képesek voltak még egy ilyen bombát ledobni erre az országra.

Az emberi gonoszság, gátlástalanság és vérszomj ilyen mértékű megnyilvánulása számomra teljességgel felfoghatatlan. A múzeumban egyébként van egy híres óra - ez egyszerre mutatja a pontos időt, a Hirosimára mért támadás óta eltelt napok számát, illetve a legutóbbi nukleáris teszt óta eltelt időt. Az órák alatt pedig 15 fogaskerék található.

Ezek a fogaskerekek függőlegesen helyezkednek el, tornyot formázva. A torony tetején lévő kerék 100 fordulatot tesz meg percenként, de minél közelebb kerülünk ahhoz, hogy az emberiség valami végzetes hibát kövessen el, annál gyorsabban pörög. Ha ez bekövetkezik, az lassan láncreakciót indít be, és végül, lassan de biztosan, meg fogja forgatni az utolsó fogaskereket is.

Ha ez megtörténik, az óra megsemmisíti önmagát.

Mert ha elérünk ide, akkor már úgyis mindegy.

Jelenleg, ha emlékezetem nem csal, a harmadik fogaskerék is mozgásban van. Szép lassan, ugyan... de mozog.

Emlékhely az Atombomba-dóm mellett.

***

Miyajima szigete Hirosima mellett található, a várostól egy félórás (sima) vonatútra illetve egy tízperces kompátkelésre. Éppen hogy, de belefér az időnkbe, hogy eljöjjünk ide is, és mivel még utazásunk előtt leadták nekünk a drótot, hogy ha a környéken járunk, ezt semmiképp ne hagyjuk ki, hallgatunk az okos szóra. Késő délután szépen felvonulunk a kompra, néhány perccel később pedig levonulunk róla. És alig teszünk meg pár lépést, Réka már izgatottan mutogat előre.

- Ott! Ott! Nézd!

Egy alacsony kőfalon egy őz álldogál egykedvűen. Óvatosan közelebb megyünk hozzá. Meg se moccan, csak néz minket óriási, barna szemeivel. Egész kis lénye gyönyörűen kedves.

Mikor felocsúdik, Réka azonnal fotózni kezdi új barátunkat, és persze elkerülhetetlenül elkezdődnek a szelfik is. Én jól szórakozom azon, hogy a fotózára magasról tevő őz a szelfi közben elég elszántan ügyködik Réka táskájának behatóbb átvizsgálásán. Én meg az egész procedúrát dokumentálom.

Prioritások.

Helyi celeb.

Miyajima szigetén tehát szabadon kószáló őzek vannak (tetszik hallani, kedves Hirosimába látogató anyuka?), akik teljes természetességgel és nyugalommal járkálnak a turisták között. Ha úgy tartja kedvük, bemennek a szuvenírboltba; máskor kitartóan jönnek melletted, miközben a fagyidat nyalod. A szigeten eltöltött első fél óra után már annyira megszokjuk folyamatos közelségüket, hogy nem is akarjuk őket egyenként és ötven szögből lefotózni.

Ez még az első fél órán belül történt.

Az őzeken kívül Miyajima arról is nevezetes, hogy van egy úgynevezett "lebegő" temploma. Az épületegyüttes cölöpökön áll, így dagály idején, mikor a víz elég magas, valóban olyan, mintha a szent hely a vízen úszna. Délután öt felé jár az idő, és épp apály van, de mi nem bánjuk. A turisták hordája, ami valószínűleg egész napra leterhelte a szigetet, már nagyrészt a kompok felé tart. Mi Rékával bevesszük magunkat a kis házak közé, majd besétálunk az erdőbe. Lépcsősorokon kapaszkodunk fel, torii-k alatt megyünk át, majd arra eszmélünk, hogy teljesen egyedül vagyunk. Körülöttünk gyönyörűen zöldellő, jellegzetesen japán hangulatú növényzet, fejünk fölött kőkapuk, lábunk alatt kicsi tó... a turisták zsibongása pedig egyre távolodik tőlünk.

Nem merünk messze merészkedni ebben az erdőben, de megpróbáljuk maximálisan kiélvezni a helyzetet. A megrázó múzeumélmény után pezsdítő ez a csend és nyugalom. A szigeten kötélpálya is van valahol, amivel fel lehetne jutni egy itteni hegy tetejére - borzasztóan fáj a szívem, amiért ezt, időhiány miatt, már ki kell hagynunk.

Miyajimán egyébként meg is lehet szállni - a kompról többen is húzós bőrönddel szálltak le - és mikor erre ráeszmélek, azonnal megfogadom, hogy ide egyszer visszajövök. Visszajövök, és egy, de lehet, hogy két éjszakát is eltöltök itt, mert ezen a szigeten olyan érzésem van, mintha folyamatosan meditálnék, mintha folyamatosan újjászületnék. Itt akarok maradni és csak bóklászni akarok az erdőben, a szelíd őzek közt, a dagályt várva...

De sajnos a mi időnk véges. Hazautunk mindennel együtt három óráig fog tartani, és mi szomorúan indulunk vissza a hajókhoz. Mielőtt azonban kiérünk az erdőből, megjelenik egy őz, és élénk érdeklődést tanúsít a Réka kezében gyűrődő térkép iránt.

- Nem szabad, te kis buta - cuppog neki Réka. Aztán tovább megyünk - mi lefelé, az őz felfelé, be az erdőbe.

Szinte rögtön megjelenik a következő.

- Nézd, ott jön a második! - örül Réka. Majd pár másodperc múlva: - Meg a harmadik...

Aztán, szép sorban, jön a negyedik, az ötödik és a hatodik is. Mindegyik az ellenkező irányba megy, mint mi, mindegyik csak egy pillanatra áll meg, hogy megszimatoljon minket, és végtelenül nyugodtan lépkednek tovább.

- De jó nekik, hogy itt laknak - morfondírozik Réka, ahogy utánuk néz.
- Szerintem ezek igazából turisták, akik itt ragadtak, mert elment nélkülük a komp, és ezért őzként élik tovább az életüket - vélekedek én.

Hiába - azért nem bánnám, ha pár napig én is itt élhetnék közöttük.

Barackos vizet iszogatva ülünk le a komp fedélzetén, és a szürkület hol kék, hol arany fényeit nézzük, ahogy megfestik a vörösen izzó, lemenő nap sugarai által érintetlenül hagyott területeket.

"Biztos, hogy ide visszajövök egyszer", döntöm el magamban. Rékával néma egyetértésben ülünk egymás mellett, ahogy a hajó elindul vissza a zsibongó valóságba.

Őzzé változott turista (én?).

8. NAP: Oszaka, Universal Studios Japan

Még nem meséltem nektek a japán vécékről, ugye? Talán itt az ideje, hogy megtegyem, lévén ma egy vidámparkba kirándulunk, és a japán mellékhelyiségek számomra tulajdonképpen előszobaként funkcionálnak a monumentális szórakoztatóipari élmény előtt. De tényleg!

Valahol a tudatom eldugott zugaiban azt hiszem fel voltam rá készülve, hogy ami Japánban vár majd rám toalett-szinten, az egész más lesz, mint otthon. Na, hát e tekintetben semmit nem tévedtem. Íme egy rövid lista arról, amit a japán vécékről tudni kell:

• Mindenhol ott vannak. De most komolyan, Japánban egyszerűen elképzelhetetlen az, hogy elmész valahova, és ott nincs szabadon használható, kulturált, minden tekintetben kielégítő mellékhelyiség. Nincs vécépapír? Az ki van zárva. És szerintem hírből sem ismerik a fizetős klotyót, ezért itt csak kiröhögnének. Még a kajaboltba is bemehetsz, ha vécére akarsz menni (kb mintha itthon a Sparba mennél el ilyen célból), és senki nem fog szólni egy szót sem. Na most ez turista-szempontból igen kellemes felfedezés.
• Csobognak. Egy csomó vécé, mikor érzékeli a közeledést, egyszerűen rázendít egy ilyen mesterséges csobogásra (némelyik madárcsicsergésre) - egyrészt, hogy neked könnyebbé tegye az élményt, másrészt, hogy elfedjen téged a kíváncsi fülek elől. Mondjuk abba a hibába beleestünk, hogy bár mi lehúzni akartuk a vécét, csak a csobogó hangot sikerült elindítani a kapcsolótáblán, de hibákból tanul az ember...
• Mosnak és öblögetnek. Eeeegen. A kis piktogramok szépen illusztrálják a választható funkciókat (van, ahol külön feltüntetik, hogy mi vonatkozik férfiakra és mi nőkre), és még a vízsugár erősségét is szabályozhatod, ha van elég merszed hozzá, hogy belevágj egy ilyen folyamatba. Bevallom: nekem nem volt. Az utolsó pillanatban valahogy mindig visszahőköltem. Azt hiszem, egyszerűen túlságosan kiszolgáltatottnak érzi magát az ember ebben a helyzetben.
• A végleteket szolgálják. Már abban az értelemben, hogy ebben a high-tech, gyorsvasutas, pöccre működő országban azért még érhetik az embert meglepetések: bár nem sokszor, de azért találkoztunk olyan klotyóval is, ahol fele-fele arányban voltak tradicionális (vagyis "guggolós") illetve angol vécék. Megrázó élmény volt. Főleg, mikor a "rendes" vécében a sok hiperkütyü mellé ki van ragasztva egy tájékoztató arról, hogy légyszi erre ne guggolj rá...

Egy szóval: azt hiszem, Japán a vécék Mekkája.

Hű, de furán hangzott ez...

Kiotói szállásunk mellékhelyisége. Ennél még egy pilótafülke is egyszerűbb!

***

Strategikusan a csütörtöki napot választjuk ki arra, hogy a szomszédos Oszakába vonatozzunk, és egy egész napot (meg jó sok pénzt) verjünk el a Universal Pictures filmstúdió vidámparkjában. Hiába, na, ilyen helynek se nagyon kerülünk a közelébe máshol (a stúdió összesen négy ilyen parkot tart fenn: egyet itt, Japánban, egyet Szingapúrban, egyet Orlandóban és egyet - természetesen - Hollywoodban). Ehhez mért izgatottsággal toporgunk a reggeli vonaton (nagy hibaként nem a Sinkanszent választjuk, hanem kíváncsiságból felpattanunk egy "személy" vonatra - ez ötven percig zötyögi azt, ami a gyorsvasútnak 15 percébe kerül, szóval jó nagy hülyeséget csináltunk). Már közel járunk a megfelelő megállóhoz, de nem hallom a vidámpark nevét.

- Itt vagyunk! - csipog fel Réka mellettem.

- Honnan veszed? - nézek szét magam körül. Kiírás nincs a vonaton.

- Bemondta a vidámparkot.

- Mikor??

- Az előbb. Csak nagyon rossz volt a kiejtése. Valami olyasmit mondott, hogy "Janiverzál" stúdió...

"Janiverzál" Studios Japan

Egy pillanatra behunyom a szemem, majd béketűrően kitopogok a nyíló ajtókon, és Rékával hozzácsapódunk az áramló tömeghez, amely magas, színes házak között kanyarog egy óriási, filmek elején oly sokszor látott, forgó földgömb felé. Elsétálunk egy hotel mellett is, ami külön a vidámpark vendégeinek elszállásolására specializálódott, Réka pedig már a bejárat előtt fejdíszeket próbálgat. Az egyiken két óriási gülüszem mered előre. Réka eksztatikusan vigyorog alatta.

- Csinos vagyok? - érdeklődik. Aztán megnézi az árát. Nagyjából 2000 jenbe, vagyis 5000 forintba kerül.

- Ki vesz ilyen szart? - kérdezi, ahogy visszateszi a fejpántot a többi közé. Vállat vonok, és tovább sétálunk a kígyózó sorok, a bejárat felett átívelő hullámvasút, és a hívogató zene irányába.

Réka lelkendezik a bejárat előtt.

Mások is lelkendeznek.

Mint fél órával később kiderül, Réka kérdésére a legmegfelelőbb válasz a következő: nagyjából minden második ember. Egy vidámpark szertelensége a japánoknak valóságos Paradicsom: itt tényleg akármilyen szerkóba felöltözhetnek, és senki nem fog rájuk furcsán nézni (na jó, talán a konzervatív magyar turistalányokat kivéve). A legnépszerűbb szerelésnek a Minion jelmez bizonyul, abból a két, egyszerű okból kifolyólag, hogy:

a) a vidámparkban nemrég nyílt meg a legújabb szekció, ami - meglepetés! - Minion-témájú,
b) ha valamelyik népcsoport ízlését tökéletesen kielégíti ez a rajzfilm, akkor azok a japánok lesznek.

Ahogy belépünk, rögtön felfele nézünk: a fejünk fölött egy igazi, kifejlett hullámvasút suhan épp át, mintegy köszöntve az érkezőket. Egy utcadíszletben állunk, egyébként, ami Los Angelest próbálja idézni - meg kell mondanom, elég hatásosan. A zene (itt főleg amerikai slágerek válogatása) folyamatosan szól. Jobbra tőlem Shrek és Fiona fotózkodik pár gyerekkel. Balra tőlem Trabant méretű Minionok vonulnak sorban. Mindenhol bódék, édességboltok - a díszletekbe be is lehet menni. Az embereken fejdíszek: nyúlfülek, gülüszemek, kutyafülek, varázslósapkák, minionszem. Rékával tátott szájjal állunk. Azt se tudjuk, merre induljunk.

Első benyomások - Hollywood díszlete.

Ez a vidámpark 2001-ben nyitott meg, évente nagyjából 8 millió látogatót fogad, és jelenleg 54 hektárt foglal el Oszaka szélén. Ez a hatalmas terület kerületekre tagolódik: van itt Jurassic Park, San Francisco és Amity Island is (ez a Cápa c. film színhelye). A sorbanállás időtartama hétvégenként akár 2 óra is lehet (vagy több); mi célzottan csütörtökön jöttünk, amikor kicsit kisebb tömegre kell számítani. Szerencsére jól kalkuláltunk: a nagyobb hírnevű játékokra csak 40-60 percet kell várni. Ez elsőre nagyon hosszúnak tűnhet, de valójában nem olyan megterhelő: a sorbanállást is igyekeznek élménnyé tenni. Erről majd később bővebben.

Nyálcsorgató, gyerekes lelkesedésünkben besétálunk az első rejtélyes épületbe, amihez épp nem áll sor. Fogalmunk sincs, mi fog itt történni velünk, és izgatottan vigyorunk...

... egészen addig, míg be nem terelnek minket egy moziterem-szerűségbe, ahol egy ötperces videót nézhetünk végig. A videó lényegében valami akciófilm színfalak mögötti kiadása, ahol amerikai színészek japán szinkronnal magyaráznak, miközben a hátuk mögött óriási tüzek lobbannak fel és kigyulladt gyárépületek omlanak össze.

Mi ketten faarccal állunk. Majd egymásra nézünk.

- Szomorú vagyok - mondom Rékának.

A következő teremben ugyanez játszódik le. A harmadiknál már kétségbeesetten keressük, hol a vészkijárat... De itt legalább nem vetítés van. Egy díszlet előtt állunk, a gyárépület van felépítve, mi egy kordon mögül nézzük, ahogy az effektek működésbe lépnek. Tűz gyullad és szalad végig a korlátokon, füst szivárog az ajtók alatt, lépcsők szakadnak le, végül pedig az a platform is zuhan egyet, amin állunk. Ez az egyetlen pillanat, amikor valami adrenalint érzek.

Az egész rémálom nagyjából 15 percig tart, de sokkal többnek érződik. Mondjuk legalább már tudjuk, miért nem volt sor előtte.

(Egyébként a blog írása közben megpróbáltam előkutatni ennek a "játéknak" a nevét, hogy a jövendő generációkat figyelmeztessem rá, de olyan szar, hogy még a vidámpark hivatalos oldala se tünteti fel sehol. Azt hiszem, ez többet mond minden szónál.)

Ijesztő.

***

Legalább tíz évvel ezelőtt láttam egy YouTube videót, ami teljes hosszában végig mutatta a híres Jurassic Park Ride menetét, és ami teljesen elvarázsolt. Ez a játék 1996-ban épült (Hollywoodban), egyidőben magával a filmmel; lényege, hogy egy csónakban végigringatózhatunk a dínóparkon, ahol minden szép és jó, egészen addig, míg be nem tévedünk a raptorok által szétcincált zárt zónába. Soha, úgy értem, soha nem hittem volna, hogy én ezt egyszer élőben is láthatom, most mégis itt állok a bejáratnál, és már terelnek is befele minket a mosolygós japán jegyszedők.

Nem félünk a dínóktól!

A sorbanállás nagyjából 50 percre tehető. Rékával nekiveselkedünk, bízva abban, hogy ez viszont jó lesz.

Sokan vannak előttünk, sokan vannak mögöttünk - van olyan bácsi, aki előrelátóan kisszéket is hozott magában a várakozáshoz. A monitorokon tájékoztatók mennek a Jurassic Parkról, pont úgy, mintha igazi látogatói lennénk. Az idő meglepően gyorsan eltelik, és Rékával elégedetten helyezkedünk el az egyik, nagyjából tízszemélyes csónakban. Csak az nyugtalanít egy kicsit minket, hogy minden második látogatón esőkabát van...

A játék pont olyan, amilyennek egy 1996-os slágerjátéknak lennie kell - kicsit retró, de azért megteszi hatását. Szól a híres zene, és mi gumidínókat nézegetünk, ahogy kiemelkednek a vízből, növényt eszegetnek, és Csubakkát megszégyenítő hangon hörögnek. Aztán jön a feketeleves, és beevezünk egy drótkerítés alatt, amin piros fények villognak, és a feliratok kifejezetten kérik, hogy turisták ide ne jöjjenek.

A vízben már raptorok cincálnak egy Jurassic Parkos pólót, mi pedig lassan egy sötét raktárépület felé sodródunk. A bejárat gyanúsan magasan van, de sebaj, a csónak engedelmesen felcsörlőzik, majd elnyel minket a sötétség. A fejünkre majdnem ráesik egy láda, ami jelentőségteljesen mocorog, a hangosbemondóból pedig ideges emberi hangok hallatszanak (persze japánul). Aztán megjelenik a fő attrakció: a T-Rex egyszer csak ott áll előttünk, tátott szájjal, pontosan a csónak előtt, úgy tűnik, a sínpályán, a kikerülés minden lehetősége nélkül. Mi szépen engedelmesen ordítunk, majd...

... majd akkorát zuhanunk a közvetlenül a T-Rex lábai előtt található mélységbe, hogy elakad a hangunk. A vízbe csattanunk (ááá, szóval ezért kellettek az esőkabátok!), és a (nem mellesleg hullámvasút-mániás!) Réka levegő után kapkod mellettem.

- Öreg vagyok én már ehhez - nyögi ki.

Utánanéztem: a játék végén 26 méteres esés vár a bátor vendégekre. Ami bizony tényleg nem gyenge így indításnak.

Réka ehhez már öreg...

***

Na jó, az igazi ok, hogy a vidámparkban vagyunk, nagyon egyszerű: ha a bejáratnál az ember kicsit jobbra fordítja a fejét, a horizonton egy varázslatosan ismerős sziluettet fog felfedezni, ami, felnőtt vagy sem, meg fogja dobogtatni a szívét, ezt garantálom.

A Universal Studios felépítette a Roxfortot, és nem szégyelli kihasználni a Harry Potter-világ minden lehetőségét.

A dínók után megfogom Rékát, és határozottan kijelentem, hogy most már a Roxfortnak kell következnie. Nem ellenzi különösebben, mivel őt is izgatja a dolog.

A kastélyt némi tekergéssel érjük el; hiába van az orrunk előtt a távolban, lassan haladunk a színes tömegben. Aztán egy igazi, sűrű fenyőerdő bejáratához érünk. A kastélyt már nem látjuk: a fák kitakarják. Az erdőben aszfaltozott út kanyarog, amin sok, többségében talárba öltözött, de minimum varázslósapkát viselő vagy varázspálcát markoló, lelkes ember vonul. Én meg úgy vetem be magam közéjük, mintha álmodnék.

Pár perces séta után (ami során elhaladunk a lezuhant Ford Anglia mellett is) az út kanyarodik egyet, és mi hirtelen ott állunk a varázslóvilág kapujában. A kőbejáraton átlépve jobb kéz felől a Roxfort Expressz piros mozdonya áll, kéményéből sűrű füst tör fel. Az orrunk előtt Roxmorts falu terül el, macskaköves utcácskákkal, kőházakkal, nagy kirakatokkal, amikben csokibékák és baglyok ülnek. Itt is szól a zene, de az amerikai slágereket rég magunk mögött hagytuk: Roxmortsban természetesen John Williams szerzeményeit halljuk. Elvonul mellettünk négy igazi, házak színeivel szegélyezett, taláros fiatal; Réka megáll egy kirakat előtt, ami egyszer csak felordít. Egy mandragóra ül a kirakatban, és kiállhatatlan frekvencián visít.

Roxmorts aznap nagy forgalmat bonyolít.

Igazi Cho Chang!

Az első bolt, amibe besétálunk, Zonko csodabazára. A második a Mézesfalás. Egy az egyben úgy néznek ki, mint a filmekben, és még a csokibéka csomagolása is pontosan olyan, mint amilyet Harryék a vonaton ettek anno. Mellettünk Ollivander pálcaboltja található, aztán pedig a Három Seprű (ami igazi étterem!). Bódékból vajsört lehet venni, és ha a falu szélére sétálunk, a roxforti Fekete tó vizében nézhetjük meg vigyorgó képünket. Az egész mögött pedig ott magasodik Roxfort, teljes pompájában, rendes kastélyméretben.

Azt se tudjuk, mit fotózzunk le először.

Mondjuk ezt...

Rékával már jártunk egyszer hasonló helyen - 2014-ben elmentünk a London mellett található Leavesdenbe, ahol a filmeket forgatták, és amit később múzeummá alakítottak. Az is fantasztikus élmény volt, de ott (sokszor egyoldalú) díszleteket láttunk, kordonok mögül, itt viszont minden körbevesz minket. Gyorsan a kastély felé iramodunk - a vidámpark leghíresebb játéka a Harry Potter and the Forbidden Journey nevet viseli, sorozatban négyszer nyerte el a világ legjobb vidámparki játéka díjat (!), de pontosan mi se tudjuk, mit várjunk tőle, ugyanis a kíváncsi szemek elől rejtve van, végig a kastélyban mozog. Beállunk a sorba (ami először egy kisebb erdőben, aztán a kastélyon belül kanyarog), és olvasgatjuk az információs táblát. Figyelmeztetnek, hogy a játék fény- és hanghatásokat, meleget, szappanbuborékokat (!), illatokat és mozgást is használ... tehát elég sok embernek nem ajánlják. Szerencsére mi nem esünk egyik tiltókategóriába sem.

Réka és egy eladásra kínált golymók Zonko Csodabazárában.

Csokibéka és egyéb nyalánkságok a Mézesfalás kirakatában.

Elég hamar elérjük a kastélyt, ahol rögtön elvesznek tőlünk minden személyes cuccot, és bezáratják egy kis szekrénykébe. A gumipántra erősített kulcsot a csuklónkra húzzuk, és úgy várakozunk tovább. Bemegyünk a Griffendél klubhelyiségébe, elsétálunk a Kövér Dáma mellett, fel a lépcsőházban (ahol a portrék japánul karattyolnak), látjuk Dumbledore irodáját, és még a Teszlek Süveg is elkap minket egy szóra (ez is japánul. Épp hogy csak bizarr). Végül felterelnek minket magára a játékra, amiből először csak annyit látunk, hogy menet közben kell felszállni rá (négyes csoportokban elhelyezkedő ülésekbe kell ülni, amik - bár ezt akkor még nem tudjuk - egy robotkarhoz vannak erősítve, és nagyjából fél percig siklanak nyugodtan egy futószalag mellett.) Behuppanunk, beszíjazzuk magunkat. Réka ül a bal szélen, ő látja a legjobban, mi is vár ránk.

- Jaj ne! NE, NE, NE! - jajveszékel mellettem.
- MI AZ? - ordítok rémülten.
- NEM AKAROM! - visít nevetve, ügyet se vetve rám.

Előreerőltetem magam és balra nézek. A széksor, amiben ülünk, hanyatt fog hátrabillenni, és mi csak levegőben kalimpáló, majd eltűnő lábakat látunk, amik bizonyára az előző csoporthoz tartoznak.

- Jaj. - kommentálom.

Aztán elkezdődik.

Nagyon, nagyon, nagyon nehéz elmagyarázni, mi történik. A Forbidden Journey lényegében egy félig vetítésre, félig igazi díszletekre építő szimulációs hullámvasút - tényleg ez a legpontosabb megnevezés, amivel illetni tudom. A vetítések során Harry repül előttünk - 3D-ben látjuk az eseményeket, pedig nem viselünk szemüveget - mi pedig őt követjük. De hogy! Repülünk a kastély körül, míg szembe nem találjuk magunkat a magyar mennydörgő sárkánnyal - ami nem szégyell tüzet fújni ránk (félreértés ne essék: igazi tüzet okád). Aztán betérünk a Tiltott Rengetegbe, és hirtelen egy igazi díszletben vagyunk. Ahol igazi (díszlet) pókok ereszkednek a fejünkre.

Rékának pókiszonya van.

- NEEEEEE! - ordít tehetetlenül. Látom, hogy eltakarja a szemét. Engem közben szembeköp az egyik pók.
- VANNAK MÉG PÓKOK?  - üvölt nekem folyamatosan, még mindig a szemére tapasztva a kezeit. Amúgy vannak. Sokan és sokáig. Aztán megint változik a kép.
- MÁR NINCSENEK! - kiabálom vissza. - MÁR CSAK DEMENTOROK!
- AKKOR JÓ! - sikít megkönnyebbülten, és kinyitja a szemét. Az ügyeletes dementor épp a képünkbe bámul. Üvöltünk. Boldogan.

Aztán a kviddicspálya következik. Mikor meglátom, összeugrik a gyomrom. Tudom - valahol tényleg tudom - hogy az extrém mozgást csak a folyamatosan mozgó robotkar és a vetített valóság hiteti el az agyammal, de ez mit sem változtat a tényen, hogy a nyaktörő zuhanást, amit a pályán végzünk, tényleg nyaktörőnek élem meg. Bezuhanunk a lelátók alatti faszerkezetek közé, majd ugyanilyen hirtelen (és meredeken) ki is emelkedünk onnan. És tovább száguldunk...

A menet 4 perces, de mind a tér-, mind az időérzékünket elveszítjük. Támolyogva (és esetemben kicsit émelyegve) botorkálunk ki a napfényre.

- Ide visszajövünk!!! - ugrál Réka mellettem. Mosolyogva bólogatok. Azt hiszem, el vagyok bűvölve.

Beszállás!

***

A nap hátralevő részében önfeledten cikázunk a vidámparkban, sokat nevetünk, néha leülünk pihenni, és veszünk egy adag (édes) pattogatott kukoricát magunknak. Meglátogatjuk a Jaws (vagyis a Cápa) birodalmát, ahol a Jurassic Parkhoz hasonló hajókázáson veszünk részt, egy véresfogú gumicápa és egy kedélyes, japán "kapitány" közreműködésével. Kipróbáljuk a (szintén díjnyertes) Pókember-játékot, ami hasonló a Harry Potteres élményhez, csak nem robotkaron mozgunk és itt még fel kell tenni a 3D-s szemüveget a teljes élményhez. Azért ordítunk rendesen, mikor az egyik gonosz tekintetű szereplő sokkolót nyom a kocsinkhoz, mire az egész kütyü jó erősen megrázkódik.

A Csudálatos Paukembör!

Universal Wonderland - Réka elemében.

Réka kérésére megnézzük a kisgyerekeknek szóló Universal Wonderland szekciót, ahol Snoopy és Hello Kitty kergetőznek, és kínos perceket töltünk el egy forgó, műanyag muffinban (ehhez se kellett sorba állni ám!). Minden ajándékbolt tematikus; az Amity Islandnél cápafogak közül leselkedő Hello Kitty-t, a Jurassic Parknál dínós ebédet lehet vásárolni. Suhanunk egyet a Roxfortban található másik attrakción, a Hipogriff repülése névre hallgató, szerényebb hullámvasúton is. Hagrid háza mellett állunk sorba. Előttünk három koreai srác áll, akik felajánlják, hogy készítenek rólunk egy fotót. A járat után mosdóba megyünk, de még ez is tematikus: egy az egyben úgy néz ki, mintha a Titkok Kamrája vécéjében lennénk. Még Hisztis Myrtil is önfeledten agonizál; hangja visszaverődik a csempékről.

Koreai barátaink által készített fotó, avagy látogatóban Hagridnál.

Hajrá, Hugrabug!

Unott varázslópalánták.

Éhgyomorra merészkedünk az egyik nagyobb hullámvasút felé, ami a bejáratnál köröz, és Hollywood Dreamként hirdeti magát. Szerencsénk van: a játék épp kényszerpihenőt tart, de alig tíz percet kell várnunk, mikor újra megnyitják, és így mi az elsők között szaladhatunk be. Komoly motozáson esünk át (fémet keresnek, például aprópénzt a zsebedben, ami kieshet), és, mivel itt is félig beláthatatlan a pálya, egyre idegesebbek leszünk. Mire oda kerül a sor, hogy beszíjazva ülünk és az indulást várjuk, Réka már nyöszörög.

- Esküszöm, innentől kezdve csak mesecsónakokra fogok felülni!

Abban a pillanatban, ahogy elindulunk, az ülések fejtámlájába épített hangszórókból megszólal a zene. Elvileg lehetne rajta változtatni, gyakorlatban azonban nem. Így esik, hogy a teljes menet alatt japán pop üvölt a fülembe. Furcsa mód tökéletesen illusztrálja a hangulatunkat. A hullámvasút egyébként, bár át nem fordul, elég intenzív; szerencsére pont annyira (és ilyennel én ritkán találkozom), hogy tökéletesen élvezhető legyen, anélkül, hogy elunnám magam rajta. Szerintem pont olyan, amilyennek egy hullámvasutat képzelünk. (A parkban egyébként van egy hátrafelé száguldó verziója is - na, azt már nem biztos, hogy kipróbálnám.)

A jelmezért köszönet illeti Rékát.

Mikor sorban állunk vagy sétálunk, a beöltözött embereket vagy a miniműsorokat nézzük. Hollywoodban Marilyn Monroe sétál, a gyerekrészen a Szezám utca figurái csacsacsáznak. Minden harmadik ember ezekkel az istenverte Minion-oldaltáskával mászkál, amit pattogatott kukoricával lehet újratölteni. De nem ám a gyerekek! Felnőtt emberek is. Simán.

- Azért vigyázni kell, mit vesz az ember magának itt - elmélkedik Réka. - Lehet, hogy egy Hello Kitty-s mobiltartó itt jópofának tűnik, de ha hazamész vele...
- ... azt nem úszod meg kommentek nélkül - bólogatok, ahogy egy vattacukrot hányó rózsaszín egyszarvúszobrocskát nézegetek.

Csak vigyázva azokkal a Minionokkal!

Estefelé érezhetően ritkul a tömeg; mi úgy döntünk, búcsúmenetként visszamegyünk a Roxfortba, és még egyszer kitesszük magunkat a Harry Potteres játék örömeinek. Most már csak 20 perc a várakozási idő, így a menet után még arra is van időnk, hogy megvacsorázzunk.

A Három Seprűben.

Mai menü a Három Seprűben.

Réka fish & chipset rendel (a Három Seprűben csupa tradicionális angol kaját lehet enni, mint a vesés dolgok meg a pásztorpite), az eladó mosolyogva pötyög a pénztárgépbe. Aztán ránk néz.

- Rász óderü! - mondja udvariasan.

Kölcsönös értetlenkedés veszi kezdetét. Eddig azt hittük, tud angolul.

- Rász óderü! - ismétli. Még mindig semmi.

Akkor valahogy leesik. Lassan záróra van; nyilván azt mondja szegénykém, hogy last order. Vagyis, hogy ezután nem tudunk új rendelést leadni.

- It's okay - hajlongok egyet. Megkönnyebbülten felsóhajt, és átirányít minket a kajapulthoz. Öt perccel később már faszékeken ülünk, és a Potteres, andalító zenére vacsorázunk. Odakinn kigyúlnak a kastély fényei. Rékával összenézünk, és nem igazán hisszük el.

Esti hangulat a Három Seprűben.

Hiszen, ha valaki nekem tíz éve azt mondta volna, hogy eljön majd a nap, mikor este a Három Seprűben  fogok vacsorázgatni és onnan kilépve Roxmortsban találom majd magam, egészen, egészen biztosan körberöhögöm az illetőt.

Na, ez az igazi varázslat.

A roxforti kastély tükröződik a Fekete tó vizében.