Gimnazista koromban olvastam egy rendkívül humoros könyvet, ami angolul íródott ugyan, de egy Nagy-Britanniában élő magyar szerző, George Mikes (avagy Mikes György) vetette papírra valamikor a nyolcvanas években. A könyv címe ez volt: How to be a Brit?, és középpontjában az angolok mindennapi életének sajátosságai, furcsaságai álltak. Egyfajta kivándorolt Karinthy-könyv volt ez, jellegzetes, fanyar humorral, ami nekem nagyon bejött.
A könyvben ilyesmi fejezetek vannak, mint:
- "The National Passion" (A nemzeti szenvedély - ez a sorbanállásról szól);
- "How to Get Lost in London" (Hogyan tévedjünk el Londonban);
- "How to Lose an Empire" (Hogyan veszítsünk el egy birodalmat)
"Angliában igazából ugyanolyan autót vezetni, mint bármelyik másik országban. Egy defektes kerék kicserélése esőben és szélben nagyjából ugyanazt az élvezetet kínálja London külvárosában mint Rio de Janeiro mellett; egy bedöglött motor indítózása Moszkvában sem nagyobb öröm, mint Manchesterben; az időtartamok aránya, amit egy átlagos autó vezetésével illetve tolásával töltünk el ugyanúgy fele-fele Sydney-ben és Angliában."
Ma, ezen a kicsit felhős, áprilisi szerda délelőtt, mikor a Kiotóból induló Sinkanszen vonat székek közti folyosóján állok féllábon, bezsúfolódva a sok európai, amerikai, kínai, indiai, és még ki tudja, hányféle turista közé, Mikes könyve jut eszembe, és arra a következtetésre jutok: néha, ezekben a különös pillanatokban, amik közelebb hozzák Magyarországot és Japánt egymáshoz mint bármilyen diplomáciai kapcsolat vagy repülőjegy, pont olyan érzés egy vonaton állóhelyen szorongani, mintha Balatonfüredre mennék Budapestről, nem pedig Kiotóból Hirosimába.
Tényleg. Nem is olyan óriásiak a különbségek, mint hinnénk.
(Adalék: ahogy ezt a blogot írom, rábukkantam Mikes egy másik könyvére is: a The Land of the Rising Yen Japánról íródott. Alig várom, hogy a kezem közé kerüljön...)
***
Szóval: Hirosima.
Higgyétek el, akár morbid, akár nem, ti is beletettétek volna a programba, hiszen Japánhoz ugyanúgy hozzátartoznak a világháborús atomcsapások rémtörténetei mint a buddhista templomok és a szusi. Ráadásul, mivel Kiotótól "csak" 360 kilométerre fekszik (ez autóval majdnem öt, Sinkanszennel csupán másfél óra alatt abszolválható táv), ellentétben balszerencsés testvérével, Nagaszakival, ami 780 kilométerre van tőlünk jelenleg, egyértelmű, hogy a tervezett egynapos kirándulás célja az előbbi város lesz.
Meg különben is, mára esőt mondtak Kiotóba, úgyhogy jobbnak is láttuk elhúzni a csíkot egy kicsit.
Csak sajnos ezzel nem vagyunk egyedül, és bizony a mesés Sinkanszen vonat a mai napon tömve van turistákkal. Mi Rékával nagyjából negyed óráig bírjuk az ácsorgást (azt is csak azért, mert negyed órán keresztül csodálkozunk azon, hogy egy több mint 200 km/h-val közlekedő vonaton hogy lehet, hogy állni hagyják az embert), azután követjük a lustább emberek példáját, és kényelmesen elhelyezkedünk a földön. Előveszem a rizsgolyóból és zöld teából álló uzsonnámat. Már egészen helyinek érzem magam. Csak akkor esem ki majdnem a szerepemből, mikor
a) nem sikerül kinyitni a rizslabdámat (nagyon speciális nyitási folyamata van, sorszámozott a csomagolása, hogy tudd, mikor melyik végét kell eltávolítani a műanyagnak. Ha még nem említettem volna, a japánok imádnak mindent gondosan becsomagolni - több napba telt például, mire Rékával rájöttünk, hogy a műanyagpohárban árult, joghurtszerűen csomagolt kakaóknak/kávéknak nem kell levakarni a tetejét, egyszerűen bele kell szúrni a szívószálat.)
b) majdnem a torkomon akad a falat, miközben azt hallgatom, hogy a hangosbeszélő segítségével a vonat bocsánatot kér azért, mert ilyen sokan vannak rajta.
Csendesen bólogatok magamnak, miközben önfeledten tömöm magamba a rizst. Ezek szerint mégse otthon vagyok.
Egy órával később, mikor a vonat besiklik Hirosima vasútállomásra, különös borzongás vesz erőt rajtam. Hazaérkezésünk óta gondolkodom rajta, hogy mihez lehetne hasonlítani azt az érzést, amikor egy ilyen kaliberű történelmi fekete lyuk peremén ácsorgunk, de, bár sok helyen voltam már életemben, erre nem tudok jó példát hozni. Hirosima túlságosan egyedülálló helyszín a világon. Semmilyen katasztrófát, semmilyen embertelenséget nem tudok ahhoz hasonlítani, ami itt történt - talán Auschwitzot vagy a World Trade Center katasztrófáját kivéve, ezeken a helyeken viszont nem jártam (még?). Számomra egy picit elszürkül a világ, ahogy körülnézek ebben a - teljesen normális, mindennapi életet élő - bő 1-1.5 milliós városban, ahol aranyos kis villamosok szaladgálnak a síneken és teljesen átlagos emberek futkosnak a dolguk után.
Hirosima 1949 óta tudhatja magáénak a Béke és Emlékezés Városa címet. Május 3 és 5 között minden évben háromnapos virágfesztivállal ünnepli a természet szépségét, a zenét, és mindenek fölött a békét, míg augusztus 6-án - az atomtámadás évfordulóján - hivatalos megemlékezés folyik a Hiroshima Peace Memorial parkban. Ez az a park, ahol az atomcsapás emlékmúzeuma is található, és mi elsősorban ezt a helyet próbáljuk célba venni. Előtte azonban még van egy kis dolgunk.
Kicsit illúzióromboló talán, hogy egy ilyen városban rögtön egy boltot keresünk fel, de mivel Rékával még nem mondtunk le arról, hogy mobilnetet varázsolunk magunknak (mégiscsak 2000 jent költöttünk a SIM kártyára), első utunk egy hirosimai Bic Camera üzletbe vezet. Határozottan odasétálunk az információs pulthoz.
- Do you speak English? - teszem föl a mindent eldöntő kérdést.
Nincs szerencsénk: az eladó megrázza a fejét.
Miután szomorúan toporgunk egy kicsit, a férfi felemeli a pulton fekvő vezetékes telefon kagylóját, és lelkesen mutogat rá, mielőtt tárcsázni kezd. Lassan megértem, mi történik: ide akar hívni valakit, aki beszél angolul.
Na, hát pont nem ez történik. Rövid japán hadarás után a csávó odaadja nekem a telefonkagylót, és közben lelkesen mosolyog. Mikor a fülemhez teszem, és beleszólok, egy kellemes női hangot hallok a vonal másik végén. Aki - erős japán akcentussal ugyan, de - angolul beszél.
Elmondom neki a problémát, ő pedig megkér, hogy adjam vissza a telefonkagylót a kollégájának. A nő tolmácsolja, amit mondtam, a férfi válaszol, majd visszaadja nekem a kagylót, hogy meghallgassam a fordítást... és ez így megy még egy pár percig.
Nekem senki ne mondja, hogy a japánok nem találják fel magukat!
Beleegyezünk, hogy kifizetjük a 780 jent, amit a "javításért" kérnek, ám néhány perces próbálkozás után a férfi csalódottan sóhajtozik, és megint tárcsázni kezdi a vezetékest. A kedves nő közli velünk a szomorú hírt: a kártya nem fog működni ezzel a (mellesleg kártyafüggetlen, androidos, és teljesen jó állapotban lévő) készülékkel.
Tudomásul vesszük a dolgot, és az üzlet wifijét használva gyorsan megírjuk a dolgot Tokióba Julcsinak.
"És ugyan miért nem?", jön a bosszús válasz egy percen belül. "I detect bullshit", zárja gondolatait Julcsi. Ráhagyjuk. Csak a 2000 jenünket bánjuk egy kicsit. De nem baj: Hirosimában szinte mindenhol van ingyen internet (Hirosima Wifi néven fut). Mikor Réka először kapcsolódik rá, a telefonja hibaüzenetet küld: "A kapcsolat nem biztonságos."
Azonnal képernyőképet csináltatok Rékával az üzenetről, bármilyen fekete is ez a humor. Aztán zsebre vágjuk a telefont, és felpattanunk egy turistabuszra.
Húsz perccel később az Atombomba-dóm előtt állunk, kicsit megszeppenve. Ez a híres épület (aminek a képe, emlékszem, még a gimis történelemkönyvemben is benne volt a második világháborút záró fejezetek illusztrációjaként) az egyetlen szerkezet volt, ami állva maradt az 1945-ös támadáskor. Ezt csupán annak köszönhette, hogy a bomba majdnem pontosan felette (ha jól emlékszem, 600 méter magasságban) robbant fel, így, mivel az epicentrumban volt, kisebb megrázkódtatás érte, mint a bomba 2 kilométeres körzetében elhelyezkedő épületeket és embereket. Mai formáját direkt ebben a romos formában őrzik, ami egyben szimbolizálja a támadást és a békére való törekvés fontosságát.
Mi tisztelettudóan sétálgatunk körülötte a zöldellő parkban. Itt valahogy kétszeresen érződik a virágok csodája, hiszen a sugárzás anno minden élőlényre hatással volt, és szakértők azt hitték, hosszú évekig itt semmi nem fog nőni. Pedig Rékával még pálmafát is látunk - néha elfelejti az ember, de Japánnak az a része, ahol éppen vagyunk, nagyjából ugyanazon a hosszúsági fokon helyezkedik el, mint Görögország. Persze más szigetnek lenni a Földközi-tengeren és más a Csendes-óceán partján (lásd: szél és tájfunok)... Hirosima hivatalos virága egyébként a leander: furcsán csodás történet, hogy az atomtámadás utáni első évben, mikor senki nem számított rá, hogy az élővilág visszatér, a leander volt az első virág, ami csodával határos módon újra megjelent ezen a vidéken.
Ironikus egyébként, de én hozzátenném, hogy a leander, bár szépsége vitathatatlan, egyike a legmérgezőbb kerti növényeknek, amiket a világon találhatunk. Ma Hirosima hivatalos virágjelképe.
A dóm után tovább sétálunk a Békemúzeum felé, ahol csupán 200 jen fejében megtekinthetjük a támadást dokumentáló kiállítást. Az épület nagy részét épp renoválják, így mi csak a keleti szárnyat látogatjuk meg, de az is bőven elég. A múzeum egy földbe süllyesztett monitoron folyamatosan játszott videóval indul, ami repülőgép-nézetből mutatja az atomtámadást. Mikor elindul a vetítés, a teremre néma csönd ereszkedik; a járó-kelő emberek, majd a hirtelen megjelenő, visszafordíthatatlanul zuhanó bomba képe megteszi hatását. A becsapódás után látszik a tűz, a felhő, minden. Fojtott, dermedt csendben áll mindenki.
A többi terem mindent ránk dobál, amit egy ilyen helytől várni lehet: egy vitrinben összeégett háromkerekű bicikli áll, amiről szó szerint leégett a kisfiú, aki tekerte. Egy másikban a hőségtől összeforrt üvegpalackok. A harmadikban egy óra, ami a bombarobbanás pillanatában állt meg. A negyedikben a támadás katonai parancsa. Az eredeti.
Vannak itt személyes beszámolók, hozzátartozóktól ugyanúgy, mint fotósoktól. "20 percig győzködtem magam, mielőtt képes voltam ellőni ezt a képet" áll az egyik felnagyított fotó mellett, amin összeégett sérültek fekszenek a hirosimai kórházban. Naplórészletek is akadnak. "Ma megint kimentem a városba, hogy megkeressem a fiam. Nem találom sehol. Bűntudatom volt, mikor hazamentem: az volt az érzésem, hogy ha még egy sarkon befordulnék, biztos ott lenne. De nem volt erőm. Tudom, hogy ott van valahol, kinn. Tarts ki, kisfiam! Holnap folytatom a keresést..."
Az egyik kinagyított, borzalmasan szenvedő embereket ábrázoló fénykép előtt egy külföldi nő áll. Hasán kenguruban lóg a kisgyereke. Az anyuka nyugodtan nézegeti a képet, mintha egy művészeti kiállításon lenne. A gyerek kikerekedett szemmel pillantgat körbe-körbe. Majd sírni kezd.
- Nooooo! Nooooo! - üvölti.
A nőre nem csak én, hanem más nyugati, illetve ázsiai turisták is dühös, értetlen pillantásokat vetnek. Az anyuka nem zavartatja magát.
- Csss, ccsss, mindjárt megyünk - mondja angolul. De nem mozdul semerre. A kisgyerek tovább nyöszörög.
Úgy ítélem meg, hogy ennek az anyukának jár ki utazásunk második "Bár ne lettél volna szülő"-díja. Az első természetesen a repülőgépen síró gyerek anyjának megy.
(Ez a múzeum egy hatalmas, gyönyörű park kellős közepén áll. Személyes véleményem ez: ha kisbabával utazol Japánba - amit amúgy nem értek, hiszen ez egy óriási út, amit a végtelenségig komplikál egy kisbaba, így végül se a szülők, se a gyerek nem fog sok örömet találni benne - akkor bizony vállald be azt, hogy nem, nem fogsz gyerekestül elmenni a világ egyik legborzalmasabb emberi tragédiáját taglaló, felnőtteknek is érzelmileg megterhelő múzeumába. Ha elhozod ide a gyerekedet, maradjatok a parkban, vagy - ahogy mi tettük - nézzétek meg, mi van a Hirosima mellett található Miyajima szigeten. Ne legyél már ennyire önző.)
Rékával nem bánjuk nagyon, hogy a múzeum fő szárnya zárva van. Nagyjából egy-másfél órát töltünk el a keleti blokkban, majd megkönnyebbülve lépünk ki a friss levegőre, és megpróbálunk visszajutni a pályaudvarra, hogy folytassuk utunkat.
- Tudod, mi az igazán durva? - kérdezem Rékától, ahogy a múzeum zsugorodik a hátunk mögött. - Az, hogy mindezen szörnyűségek után három nappal később képesek voltak még egy ilyen bombát ledobni erre az országra.
Az emberi gonoszság, gátlástalanság és vérszomj ilyen mértékű megnyilvánulása számomra teljességgel felfoghatatlan. A múzeumban egyébként van egy híres óra - ez egyszerre mutatja a pontos időt, a Hirosimára mért támadás óta eltelt napok számát, illetve a legutóbbi nukleáris teszt óta eltelt időt. Az órák alatt pedig 15 fogaskerék található.
Ezek a fogaskerekek függőlegesen helyezkednek el, tornyot formázva. A torony tetején lévő kerék 100 fordulatot tesz meg percenként, de minél közelebb kerülünk ahhoz, hogy az emberiség valami végzetes hibát kövessen el, annál gyorsabban pörög. Ha ez bekövetkezik, az lassan láncreakciót indít be, és végül, lassan de biztosan, meg fogja forgatni az utolsó fogaskereket is.
Ha ez megtörténik, az óra megsemmisíti önmagát.
Mert ha elérünk ide, akkor már úgyis mindegy.
Jelenleg, ha emlékezetem nem csal, a harmadik fogaskerék is mozgásban van. Szép lassan, ugyan... de mozog.
Miyajima szigete Hirosima mellett található, a várostól egy félórás (sima) vonatútra illetve egy tízperces kompátkelésre. Éppen hogy, de belefér az időnkbe, hogy eljöjjünk ide is, és mivel még utazásunk előtt leadták nekünk a drótot, hogy ha a környéken járunk, ezt semmiképp ne hagyjuk ki, hallgatunk az okos szóra. Késő délután szépen felvonulunk a kompra, néhány perccel később pedig levonulunk róla. És alig teszünk meg pár lépést, Réka már izgatottan mutogat előre.
- Ott! Ott! Nézd!
Egy alacsony kőfalon egy őz álldogál egykedvűen. Óvatosan közelebb megyünk hozzá. Meg se moccan, csak néz minket óriási, barna szemeivel. Egész kis lénye gyönyörűen kedves.
Mikor felocsúdik, Réka azonnal fotózni kezdi új barátunkat, és persze elkerülhetetlenül elkezdődnek a szelfik is. Én jól szórakozom azon, hogy a fotózára magasról tevő őz a szelfi közben elég elszántan ügyködik Réka táskájának behatóbb átvizsgálásán. Én meg az egész procedúrát dokumentálom.
Miyajima szigetén tehát szabadon kószáló őzek vannak (tetszik hallani, kedves Hirosimába látogató anyuka?), akik teljes természetességgel és nyugalommal járkálnak a turisták között. Ha úgy tartja kedvük, bemennek a szuvenírboltba; máskor kitartóan jönnek melletted, miközben a fagyidat nyalod. A szigeten eltöltött első fél óra után már annyira megszokjuk folyamatos közelségüket, hogy nem is akarjuk őket egyenként és ötven szögből lefotózni.
Az őzeken kívül Miyajima arról is nevezetes, hogy van egy úgynevezett "lebegő" temploma. Az épületegyüttes cölöpökön áll, így dagály idején, mikor a víz elég magas, valóban olyan, mintha a szent hely a vízen úszna. Délután öt felé jár az idő, és épp apály van, de mi nem bánjuk. A turisták hordája, ami valószínűleg egész napra leterhelte a szigetet, már nagyrészt a kompok felé tart. Mi Rékával bevesszük magunkat a kis házak közé, majd besétálunk az erdőbe. Lépcsősorokon kapaszkodunk fel, torii-k alatt megyünk át, majd arra eszmélünk, hogy teljesen egyedül vagyunk. Körülöttünk gyönyörűen zöldellő, jellegzetesen japán hangulatú növényzet, fejünk fölött kőkapuk, lábunk alatt kicsi tó... a turisták zsibongása pedig egyre távolodik tőlünk.
Nem merünk messze merészkedni ebben az erdőben, de megpróbáljuk maximálisan kiélvezni a helyzetet. A megrázó múzeumélmény után pezsdítő ez a csend és nyugalom. A szigeten kötélpálya is van valahol, amivel fel lehetne jutni egy itteni hegy tetejére - borzasztóan fáj a szívem, amiért ezt, időhiány miatt, már ki kell hagynunk.
Miyajimán egyébként meg is lehet szállni - a kompról többen is húzós bőrönddel szálltak le - és mikor erre ráeszmélek, azonnal megfogadom, hogy ide egyszer visszajövök. Visszajövök, és egy, de lehet, hogy két éjszakát is eltöltök itt, mert ezen a szigeten olyan érzésem van, mintha folyamatosan meditálnék, mintha folyamatosan újjászületnék. Itt akarok maradni és csak bóklászni akarok az erdőben, a szelíd őzek közt, a dagályt várva...
De sajnos a mi időnk véges. Hazautunk mindennel együtt három óráig fog tartani, és mi szomorúan indulunk vissza a hajókhoz. Mielőtt azonban kiérünk az erdőből, megjelenik egy őz, és élénk érdeklődést tanúsít a Réka kezében gyűrődő térkép iránt.
- Nem szabad, te kis buta - cuppog neki Réka. Aztán tovább megyünk - mi lefelé, az őz felfelé, be az erdőbe.
Szinte rögtön megjelenik a következő.
- Nézd, ott jön a második! - örül Réka. Majd pár másodperc múlva: - Meg a harmadik...
Aztán, szép sorban, jön a negyedik, az ötödik és a hatodik is. Mindegyik az ellenkező irányba megy, mint mi, mindegyik csak egy pillanatra áll meg, hogy megszimatoljon minket, és végtelenül nyugodtan lépkednek tovább.
- De jó nekik, hogy itt laknak - morfondírozik Réka, ahogy utánuk néz.
- Szerintem ezek igazából turisták, akik itt ragadtak, mert elment nélkülük a komp, és ezért őzként élik tovább az életüket - vélekedek én.
Hiába - azért nem bánnám, ha pár napig én is itt élhetnék közöttük.
Barackos vizet iszogatva ülünk le a komp fedélzetén, és a szürkület hol kék, hol arany fényeit nézzük, ahogy megfestik a vörösen izzó, lemenő nap sugarai által érintetlenül hagyott területeket.
"Biztos, hogy ide visszajövök egyszer", döntöm el magamban. Rékával néma egyetértésben ülünk egymás mellett, ahogy a hajó elindul vissza a zsibongó valóságba.
8. NAP: Oszaka, Universal Studios Japan
Még nem meséltem nektek a japán vécékről, ugye? Talán itt az ideje, hogy megtegyem, lévén ma egy vidámparkba kirándulunk, és a japán mellékhelyiségek számomra tulajdonképpen előszobaként funkcionálnak a monumentális szórakoztatóipari élmény előtt. De tényleg!
Valahol a tudatom eldugott zugaiban azt hiszem fel voltam rá készülve, hogy ami Japánban vár majd rám toalett-szinten, az egész más lesz, mint otthon. Na, hát e tekintetben semmit nem tévedtem. Íme egy rövid lista arról, amit a japán vécékről tudni kell:
Mint fél órával később kiderül, Réka kérdésére a legmegfelelőbb válasz a következő: nagyjából minden második ember. Egy vidámpark szertelensége a japánoknak valóságos Paradicsom: itt tényleg akármilyen szerkóba felöltözhetnek, és senki nem fog rájuk furcsán nézni (na jó, talán a konzervatív magyar turistalányokat kivéve). A legnépszerűbb szerelésnek a Minion jelmez bizonyul, abból a két, egyszerű okból kifolyólag, hogy:
a) a vidámparkban nemrég nyílt meg a legújabb szekció, ami - meglepetés! - Minion-témájú,
b) ha valamelyik népcsoport ízlését tökéletesen kielégíti ez a rajzfilm, akkor azok a japánok lesznek.
Ahogy belépünk, rögtön felfele nézünk: a fejünk fölött egy igazi, kifejlett hullámvasút suhan épp át, mintegy köszöntve az érkezőket. Egy utcadíszletben állunk, egyébként, ami Los Angelest próbálja idézni - meg kell mondanom, elég hatásosan. A zene (itt főleg amerikai slágerek válogatása) folyamatosan szól. Jobbra tőlem Shrek és Fiona fotózkodik pár gyerekkel. Balra tőlem Trabant méretű Minionok vonulnak sorban. Mindenhol bódék, édességboltok - a díszletekbe be is lehet menni. Az embereken fejdíszek: nyúlfülek, gülüszemek, kutyafülek, varázslósapkák, minionszem. Rékával tátott szájjal állunk. Azt se tudjuk, merre induljunk.
Ez a vidámpark 2001-ben nyitott meg, évente nagyjából 8 millió látogatót fogad, és jelenleg 54 hektárt foglal el Oszaka szélén. Ez a hatalmas terület kerületekre tagolódik: van itt Jurassic Park, San Francisco és Amity Island is (ez a Cápa c. film színhelye). A sorbanállás időtartama hétvégenként akár 2 óra is lehet (vagy több); mi célzottan csütörtökön jöttünk, amikor kicsit kisebb tömegre kell számítani. Szerencsére jól kalkuláltunk: a nagyobb hírnevű játékokra csak 40-60 percet kell várni. Ez elsőre nagyon hosszúnak tűnhet, de valójában nem olyan megterhelő: a sorbanállást is igyekeznek élménnyé tenni. Erről majd később bővebben.
Nyálcsorgató, gyerekes lelkesedésünkben besétálunk az első rejtélyes épületbe, amihez épp nem áll sor. Fogalmunk sincs, mi fog itt történni velünk, és izgatottan vigyorunk...
... egészen addig, míg be nem terelnek minket egy moziterem-szerűségbe, ahol egy ötperces videót nézhetünk végig. A videó lényegében valami akciófilm színfalak mögötti kiadása, ahol amerikai színészek japán szinkronnal magyaráznak, miközben a hátuk mögött óriási tüzek lobbannak fel és kigyulladt gyárépületek omlanak össze.
Mi ketten faarccal állunk. Majd egymásra nézünk.
- Szomorú vagyok - mondom Rékának.
A következő teremben ugyanez játszódik le. A harmadiknál már kétségbeesetten keressük, hol a vészkijárat... De itt legalább nem vetítés van. Egy díszlet előtt állunk, a gyárépület van felépítve, mi egy kordon mögül nézzük, ahogy az effektek működésbe lépnek. Tűz gyullad és szalad végig a korlátokon, füst szivárog az ajtók alatt, lépcsők szakadnak le, végül pedig az a platform is zuhan egyet, amin állunk. Ez az egyetlen pillanat, amikor valami adrenalint érzek.
Az egész rémálom nagyjából 15 percig tart, de sokkal többnek érződik. Mondjuk legalább már tudjuk, miért nem volt sor előtte.
(Egyébként a blog írása közben megpróbáltam előkutatni ennek a "játéknak" a nevét, hogy a jövendő generációkat figyelmeztessem rá, de olyan szar, hogy még a vidámpark hivatalos oldala se tünteti fel sehol. Azt hiszem, ez többet mond minden szónál.)
A sorbanállás nagyjából 50 percre tehető. Rékával nekiveselkedünk, bízva abban, hogy ez viszont jó lesz.
Sokan vannak előttünk, sokan vannak mögöttünk - van olyan bácsi, aki előrelátóan kisszéket is hozott magában a várakozáshoz. A monitorokon tájékoztatók mennek a Jurassic Parkról, pont úgy, mintha igazi látogatói lennénk. Az idő meglepően gyorsan eltelik, és Rékával elégedetten helyezkedünk el az egyik, nagyjából tízszemélyes csónakban. Csak az nyugtalanít egy kicsit minket, hogy minden második látogatón esőkabát van...
A játék pont olyan, amilyennek egy 1996-os slágerjátéknak lennie kell - kicsit retró, de azért megteszi hatását. Szól a híres zene, és mi gumidínókat nézegetünk, ahogy kiemelkednek a vízből, növényt eszegetnek, és Csubakkát megszégyenítő hangon hörögnek. Aztán jön a feketeleves, és beevezünk egy drótkerítés alatt, amin piros fények villognak, és a feliratok kifejezetten kérik, hogy turisták ide ne jöjjenek.
A vízben már raptorok cincálnak egy Jurassic Parkos pólót, mi pedig lassan egy sötét raktárépület felé sodródunk. A bejárat gyanúsan magasan van, de sebaj, a csónak engedelmesen felcsörlőzik, majd elnyel minket a sötétség. A fejünkre majdnem ráesik egy láda, ami jelentőségteljesen mocorog, a hangosbemondóból pedig ideges emberi hangok hallatszanak (persze japánul). Aztán megjelenik a fő attrakció: a T-Rex egyszer csak ott áll előttünk, tátott szájjal, pontosan a csónak előtt, úgy tűnik, a sínpályán, a kikerülés minden lehetősége nélkül. Mi szépen engedelmesen ordítunk, majd...
... majd akkorát zuhanunk a közvetlenül a T-Rex lábai előtt található mélységbe, hogy elakad a hangunk. A vízbe csattanunk (ááá, szóval ezért kellettek az esőkabátok!), és a (nem mellesleg hullámvasút-mániás!) Réka levegő után kapkod mellettem.
- Öreg vagyok én már ehhez - nyögi ki.
Utánanéztem: a játék végén 26 méteres esés vár a bátor vendégekre. Ami bizony tényleg nem gyenge így indításnak.
Na jó, az igazi ok, hogy a vidámparkban vagyunk, nagyon egyszerű: ha a bejáratnál az ember kicsit jobbra fordítja a fejét, a horizonton egy varázslatosan ismerős sziluettet fog felfedezni, ami, felnőtt vagy sem, meg fogja dobogtatni a szívét, ezt garantálom.
A Universal Studios felépítette a Roxfortot, és nem szégyelli kihasználni a Harry Potter-világ minden lehetőségét.
A dínók után megfogom Rékát, és határozottan kijelentem, hogy most már a Roxfortnak kell következnie. Nem ellenzi különösebben, mivel őt is izgatja a dolog.
A kastélyt némi tekergéssel érjük el; hiába van az orrunk előtt a távolban, lassan haladunk a színes tömegben. Aztán egy igazi, sűrű fenyőerdő bejáratához érünk. A kastélyt már nem látjuk: a fák kitakarják. Az erdőben aszfaltozott út kanyarog, amin sok, többségében talárba öltözött, de minimum varázslósapkát viselő vagy varázspálcát markoló, lelkes ember vonul. Én meg úgy vetem be magam közéjük, mintha álmodnék.
Pár perces séta után (ami során elhaladunk a lezuhant Ford Anglia mellett is) az út kanyarodik egyet, és mi hirtelen ott állunk a varázslóvilág kapujában. A kőbejáraton átlépve jobb kéz felől a Roxfort Expressz piros mozdonya áll, kéményéből sűrű füst tör fel. Az orrunk előtt Roxmorts falu terül el, macskaköves utcácskákkal, kőházakkal, nagy kirakatokkal, amikben csokibékák és baglyok ülnek. Itt is szól a zene, de az amerikai slágereket rég magunk mögött hagytuk: Roxmortsban természetesen John Williams szerzeményeit halljuk. Elvonul mellettünk négy igazi, házak színeivel szegélyezett, taláros fiatal; Réka megáll egy kirakat előtt, ami egyszer csak felordít. Egy mandragóra ül a kirakatban, és kiállhatatlan frekvencián visít.
Az első bolt, amibe besétálunk, Zonko csodabazára. A második a Mézesfalás. Egy az egyben úgy néznek ki, mint a filmekben, és még a csokibéka csomagolása is pontosan olyan, mint amilyet Harryék a vonaton ettek anno. Mellettünk Ollivander pálcaboltja található, aztán pedig a Három Seprű (ami igazi étterem!). Bódékból vajsört lehet venni, és ha a falu szélére sétálunk, a roxforti Fekete tó vizében nézhetjük meg vigyorgó képünket. Az egész mögött pedig ott magasodik Roxfort, teljes pompájában, rendes kastélyméretben.
Azt se tudjuk, mit fotózzunk le először.
Rékával már jártunk egyszer hasonló helyen - 2014-ben elmentünk a London mellett található Leavesdenbe, ahol a filmeket forgatták, és amit később múzeummá alakítottak. Az is fantasztikus élmény volt, de ott (sokszor egyoldalú) díszleteket láttunk, kordonok mögül, itt viszont minden körbevesz minket. Gyorsan a kastély felé iramodunk - a vidámpark leghíresebb játéka a Harry Potter and the Forbidden Journey nevet viseli, sorozatban négyszer nyerte el a világ legjobb vidámparki játéka díjat (!), de pontosan mi se tudjuk, mit várjunk tőle, ugyanis a kíváncsi szemek elől rejtve van, végig a kastélyban mozog. Beállunk a sorba (ami először egy kisebb erdőben, aztán a kastélyon belül kanyarog), és olvasgatjuk az információs táblát. Figyelmeztetnek, hogy a játék fény- és hanghatásokat, meleget, szappanbuborékokat (!), illatokat és mozgást is használ... tehát elég sok embernek nem ajánlják. Szerencsére mi nem esünk egyik tiltókategóriába sem.
Elég hamar elérjük a kastélyt, ahol rögtön elvesznek tőlünk minden személyes cuccot, és bezáratják egy kis szekrénykébe. A gumipántra erősített kulcsot a csuklónkra húzzuk, és úgy várakozunk tovább. Bemegyünk a Griffendél klubhelyiségébe, elsétálunk a Kövér Dáma mellett, fel a lépcsőházban (ahol a portrék japánul karattyolnak), látjuk Dumbledore irodáját, és még a Teszlek Süveg is elkap minket egy szóra (ez is japánul. Épp hogy csak bizarr). Végül felterelnek minket magára a játékra, amiből először csak annyit látunk, hogy menet közben kell felszállni rá (négyes csoportokban elhelyezkedő ülésekbe kell ülni, amik - bár ezt akkor még nem tudjuk - egy robotkarhoz vannak erősítve, és nagyjából fél percig siklanak nyugodtan egy futószalag mellett.) Behuppanunk, beszíjazzuk magunkat. Réka ül a bal szélen, ő látja a legjobban, mi is vár ránk.
- Jaj ne! NE, NE, NE! - jajveszékel mellettem.
- MI AZ? - ordítok rémülten.
- NEM AKAROM! - visít nevetve, ügyet se vetve rám.
Előreerőltetem magam és balra nézek. A széksor, amiben ülünk, hanyatt fog hátrabillenni, és mi csak levegőben kalimpáló, majd eltűnő lábakat látunk, amik bizonyára az előző csoporthoz tartoznak.
- Jaj. - kommentálom.
Aztán elkezdődik.
Nagyon, nagyon, nagyon nehéz elmagyarázni, mi történik. A Forbidden Journey lényegében egy félig vetítésre, félig igazi díszletekre építő szimulációs hullámvasút - tényleg ez a legpontosabb megnevezés, amivel illetni tudom. A vetítések során Harry repül előttünk - 3D-ben látjuk az eseményeket, pedig nem viselünk szemüveget - mi pedig őt követjük. De hogy! Repülünk a kastély körül, míg szembe nem találjuk magunkat a magyar mennydörgő sárkánnyal - ami nem szégyell tüzet fújni ránk (félreértés ne essék: igazi tüzet okád). Aztán betérünk a Tiltott Rengetegbe, és hirtelen egy igazi díszletben vagyunk. Ahol igazi (díszlet) pókok ereszkednek a fejünkre.
Rékának pókiszonya van.
- NEEEEEE! - ordít tehetetlenül. Látom, hogy eltakarja a szemét. Engem közben szembeköp az egyik pók.
- VANNAK MÉG PÓKOK? - üvölt nekem folyamatosan, még mindig a szemére tapasztva a kezeit. Amúgy vannak. Sokan és sokáig. Aztán megint változik a kép.
- MÁR NINCSENEK! - kiabálom vissza. - MÁR CSAK DEMENTOROK!
- AKKOR JÓ! - sikít megkönnyebbülten, és kinyitja a szemét. Az ügyeletes dementor épp a képünkbe bámul. Üvöltünk. Boldogan.
Aztán a kviddicspálya következik. Mikor meglátom, összeugrik a gyomrom. Tudom - valahol tényleg tudom - hogy az extrém mozgást csak a folyamatosan mozgó robotkar és a vetített valóság hiteti el az agyammal, de ez mit sem változtat a tényen, hogy a nyaktörő zuhanást, amit a pályán végzünk, tényleg nyaktörőnek élem meg. Bezuhanunk a lelátók alatti faszerkezetek közé, majd ugyanilyen hirtelen (és meredeken) ki is emelkedünk onnan. És tovább száguldunk...
A menet 4 perces, de mind a tér-, mind az időérzékünket elveszítjük. Támolyogva (és esetemben kicsit émelyegve) botorkálunk ki a napfényre.
- Ide visszajövünk!!! - ugrál Réka mellettem. Mosolyogva bólogatok. Azt hiszem, el vagyok bűvölve.
Réka kérésére megnézzük a kisgyerekeknek szóló Universal Wonderland szekciót, ahol Snoopy és Hello Kitty kergetőznek, és kínos perceket töltünk el egy forgó, műanyag muffinban (ehhez se kellett sorba állni ám!). Minden ajándékbolt tematikus; az Amity Islandnél cápafogak közül leselkedő Hello Kitty-t, a Jurassic Parknál dínós ebédet lehet vásárolni. Suhanunk egyet a Roxfortban található másik attrakción, a Hipogriff repülése névre hallgató, szerényebb hullámvasúton is. Hagrid háza mellett állunk sorba. Előttünk három koreai srác áll, akik felajánlják, hogy készítenek rólunk egy fotót. A járat után mosdóba megyünk, de még ez is tematikus: egy az egyben úgy néz ki, mintha a Titkok Kamrája vécéjében lennénk. Még Hisztis Myrtil is önfeledten agonizál; hangja visszaverődik a csempékről.
Éhgyomorra merészkedünk az egyik nagyobb hullámvasút felé, ami a bejáratnál köröz, és Hollywood Dreamként hirdeti magát. Szerencsénk van: a játék épp kényszerpihenőt tart, de alig tíz percet kell várnunk, mikor újra megnyitják, és így mi az elsők között szaladhatunk be. Komoly motozáson esünk át (fémet keresnek, például aprópénzt a zsebedben, ami kieshet), és, mivel itt is félig beláthatatlan a pálya, egyre idegesebbek leszünk. Mire oda kerül a sor, hogy beszíjazva ülünk és az indulást várjuk, Réka már nyöszörög.
- Esküszöm, innentől kezdve csak mesecsónakokra fogok felülni!
Abban a pillanatban, ahogy elindulunk, az ülések fejtámlájába épített hangszórókból megszólal a zene. Elvileg lehetne rajta változtatni, gyakorlatban azonban nem. Így esik, hogy a teljes menet alatt japán pop üvölt a fülembe. Furcsa mód tökéletesen illusztrálja a hangulatunkat. A hullámvasút egyébként, bár át nem fordul, elég intenzív; szerencsére pont annyira (és ilyennel én ritkán találkozom), hogy tökéletesen élvezhető legyen, anélkül, hogy elunnám magam rajta. Szerintem pont olyan, amilyennek egy hullámvasutat képzelünk. (A parkban egyébként van egy hátrafelé száguldó verziója is - na, azt már nem biztos, hogy kipróbálnám.)
Mikor sorban állunk vagy sétálunk, a beöltözött embereket vagy a miniműsorokat nézzük. Hollywoodban Marilyn Monroe sétál, a gyerekrészen a Szezám utca figurái csacsacsáznak. Minden harmadik ember ezekkel az istenverte Minion-oldaltáskával mászkál, amit pattogatott kukoricával lehet újratölteni. De nem ám a gyerekek! Felnőtt emberek is. Simán.
- Azért vigyázni kell, mit vesz az ember magának itt - elmélkedik Réka. - Lehet, hogy egy Hello Kitty-s mobiltartó itt jópofának tűnik, de ha hazamész vele...
- ... azt nem úszod meg kommentek nélkül - bólogatok, ahogy egy vattacukrot hányó rózsaszín egyszarvúszobrocskát nézegetek.
Estefelé érezhetően ritkul a tömeg; mi úgy döntünk, búcsúmenetként visszamegyünk a Roxfortba, és még egyszer kitesszük magunkat a Harry Potteres játék örömeinek. Most már csak 20 perc a várakozási idő, így a menet után még arra is van időnk, hogy megvacsorázzunk.
A Három Seprűben.
Réka fish & chipset rendel (a Három Seprűben csupa tradicionális angol kaját lehet enni, mint a vesés dolgok meg a pásztorpite), az eladó mosolyogva pötyög a pénztárgépbe. Aztán ránk néz.
- Rász óderü! - mondja udvariasan.
Kölcsönös értetlenkedés veszi kezdetét. Eddig azt hittük, tud angolul.
- Rász óderü! - ismétli. Még mindig semmi.
Akkor valahogy leesik. Lassan záróra van; nyilván azt mondja szegénykém, hogy last order. Vagyis, hogy ezután nem tudunk új rendelést leadni.
- It's okay - hajlongok egyet. Megkönnyebbülten felsóhajt, és átirányít minket a kajapulthoz. Öt perccel később már faszékeken ülünk, és a Potteres, andalító zenére vacsorázunk. Odakinn kigyúlnak a kastély fényei. Rékával összenézünk, és nem igazán hisszük el.
Hiszen, ha valaki nekem tíz éve azt mondta volna, hogy eljön majd a nap, mikor este a Három Seprűben fogok vacsorázgatni és onnan kilépve Roxmortsban találom majd magam, egészen, egészen biztosan körberöhögöm az illetőt.
Na, ez az igazi varázslat.
***
Egy órával később, mikor a vonat besiklik Hirosima vasútállomásra, különös borzongás vesz erőt rajtam. Hazaérkezésünk óta gondolkodom rajta, hogy mihez lehetne hasonlítani azt az érzést, amikor egy ilyen kaliberű történelmi fekete lyuk peremén ácsorgunk, de, bár sok helyen voltam már életemben, erre nem tudok jó példát hozni. Hirosima túlságosan egyedülálló helyszín a világon. Semmilyen katasztrófát, semmilyen embertelenséget nem tudok ahhoz hasonlítani, ami itt történt - talán Auschwitzot vagy a World Trade Center katasztrófáját kivéve, ezeken a helyeken viszont nem jártam (még?). Számomra egy picit elszürkül a világ, ahogy körülnézek ebben a - teljesen normális, mindennapi életet élő - bő 1-1.5 milliós városban, ahol aranyos kis villamosok szaladgálnak a síneken és teljesen átlagos emberek futkosnak a dolguk után.
 |
| "Hiroshima WiFi: Connection not safe." |
Kicsit illúzióromboló talán, hogy egy ilyen városban rögtön egy boltot keresünk fel, de mivel Rékával még nem mondtunk le arról, hogy mobilnetet varázsolunk magunknak (mégiscsak 2000 jent költöttünk a SIM kártyára), első utunk egy hirosimai Bic Camera üzletbe vezet. Határozottan odasétálunk az információs pulthoz.
- Do you speak English? - teszem föl a mindent eldöntő kérdést.
Nincs szerencsénk: az eladó megrázza a fejét.
Miután szomorúan toporgunk egy kicsit, a férfi felemeli a pulton fekvő vezetékes telefon kagylóját, és lelkesen mutogat rá, mielőtt tárcsázni kezd. Lassan megértem, mi történik: ide akar hívni valakit, aki beszél angolul.
Na, hát pont nem ez történik. Rövid japán hadarás után a csávó odaadja nekem a telefonkagylót, és közben lelkesen mosolyog. Mikor a fülemhez teszem, és beleszólok, egy kellemes női hangot hallok a vonal másik végén. Aki - erős japán akcentussal ugyan, de - angolul beszél.
Elmondom neki a problémát, ő pedig megkér, hogy adjam vissza a telefonkagylót a kollégájának. A nő tolmácsolja, amit mondtam, a férfi válaszol, majd visszaadja nekem a kagylót, hogy meghallgassam a fordítást... és ez így megy még egy pár percig.
Nekem senki ne mondja, hogy a japánok nem találják fel magukat!
Beleegyezünk, hogy kifizetjük a 780 jent, amit a "javításért" kérnek, ám néhány perces próbálkozás után a férfi csalódottan sóhajtozik, és megint tárcsázni kezdi a vezetékest. A kedves nő közli velünk a szomorú hírt: a kártya nem fog működni ezzel a (mellesleg kártyafüggetlen, androidos, és teljesen jó állapotban lévő) készülékkel.
Tudomásul vesszük a dolgot, és az üzlet wifijét használva gyorsan megírjuk a dolgot Tokióba Julcsinak.
"És ugyan miért nem?", jön a bosszús válasz egy percen belül. "I detect bullshit", zárja gondolatait Julcsi. Ráhagyjuk. Csak a 2000 jenünket bánjuk egy kicsit. De nem baj: Hirosimában szinte mindenhol van ingyen internet (Hirosima Wifi néven fut). Mikor Réka először kapcsolódik rá, a telefonja hibaüzenetet küld: "A kapcsolat nem biztonságos."
Azonnal képernyőképet csináltatok Rékával az üzenetről, bármilyen fekete is ez a humor. Aztán zsebre vágjuk a telefont, és felpattanunk egy turistabuszra.
***
Húsz perccel később az Atombomba-dóm előtt állunk, kicsit megszeppenve. Ez a híres épület (aminek a képe, emlékszem, még a gimis történelemkönyvemben is benne volt a második világháborút záró fejezetek illusztrációjaként) az egyetlen szerkezet volt, ami állva maradt az 1945-ös támadáskor. Ezt csupán annak köszönhette, hogy a bomba majdnem pontosan felette (ha jól emlékszem, 600 méter magasságban) robbant fel, így, mivel az epicentrumban volt, kisebb megrázkódtatás érte, mint a bomba 2 kilométeres körzetében elhelyezkedő épületeket és embereket. Mai formáját direkt ebben a romos formában őrzik, ami egyben szimbolizálja a támadást és a békére való törekvés fontosságát.
 |
| Élet és halál... |
 |
| Hirosima élete 1. |
 |
| Hirosima élete 2. |
 |
| Hirosima élete 3, avagy van remény. |
A dóm után tovább sétálunk a Békemúzeum felé, ahol csupán 200 jen fejében megtekinthetjük a támadást dokumentáló kiállítást. Az épület nagy részét épp renoválják, így mi csak a keleti szárnyat látogatjuk meg, de az is bőven elég. A múzeum egy földbe süllyesztett monitoron folyamatosan játszott videóval indul, ami repülőgép-nézetből mutatja az atomtámadást. Mikor elindul a vetítés, a teremre néma csönd ereszkedik; a járó-kelő emberek, majd a hirtelen megjelenő, visszafordíthatatlanul zuhanó bomba képe megteszi hatását. A becsapódás után látszik a tűz, a felhő, minden. Fojtott, dermedt csendben áll mindenki.
A többi terem mindent ránk dobál, amit egy ilyen helytől várni lehet: egy vitrinben összeégett háromkerekű bicikli áll, amiről szó szerint leégett a kisfiú, aki tekerte. Egy másikban a hőségtől összeforrt üvegpalackok. A harmadikban egy óra, ami a bombarobbanás pillanatában állt meg. A negyedikben a támadás katonai parancsa. Az eredeti.
Vannak itt személyes beszámolók, hozzátartozóktól ugyanúgy, mint fotósoktól. "20 percig győzködtem magam, mielőtt képes voltam ellőni ezt a képet" áll az egyik felnagyított fotó mellett, amin összeégett sérültek fekszenek a hirosimai kórházban. Naplórészletek is akadnak. "Ma megint kimentem a városba, hogy megkeressem a fiam. Nem találom sehol. Bűntudatom volt, mikor hazamentem: az volt az érzésem, hogy ha még egy sarkon befordulnék, biztos ott lenne. De nem volt erőm. Tudom, hogy ott van valahol, kinn. Tarts ki, kisfiam! Holnap folytatom a keresést..."
Az egyik kinagyított, borzalmasan szenvedő embereket ábrázoló fénykép előtt egy külföldi nő áll. Hasán kenguruban lóg a kisgyereke. Az anyuka nyugodtan nézegeti a képet, mintha egy művészeti kiállításon lenne. A gyerek kikerekedett szemmel pillantgat körbe-körbe. Majd sírni kezd.
- Nooooo! Nooooo! - üvölti.
A nőre nem csak én, hanem más nyugati, illetve ázsiai turisták is dühös, értetlen pillantásokat vetnek. Az anyuka nem zavartatja magát.
- Csss, ccsss, mindjárt megyünk - mondja angolul. De nem mozdul semerre. A kisgyerek tovább nyöszörög.
Úgy ítélem meg, hogy ennek az anyukának jár ki utazásunk második "Bár ne lettél volna szülő"-díja. Az első természetesen a repülőgépen síró gyerek anyjának megy.
(Ez a múzeum egy hatalmas, gyönyörű park kellős közepén áll. Személyes véleményem ez: ha kisbabával utazol Japánba - amit amúgy nem értek, hiszen ez egy óriási út, amit a végtelenségig komplikál egy kisbaba, így végül se a szülők, se a gyerek nem fog sok örömet találni benne - akkor bizony vállald be azt, hogy nem, nem fogsz gyerekestül elmenni a világ egyik legborzalmasabb emberi tragédiáját taglaló, felnőtteknek is érzelmileg megterhelő múzeumába. Ha elhozod ide a gyerekedet, maradjatok a parkban, vagy - ahogy mi tettük - nézzétek meg, mi van a Hirosima mellett található Miyajima szigeten. Ne legyél már ennyire önző.)
 |
| A park, ahol a múzeum is található. Előtérben az Atombomba-dóm megőrzött romjai. |
 |
| A Hiroshima Peace Memorial Museum. |
- Tudod, mi az igazán durva? - kérdezem Rékától, ahogy a múzeum zsugorodik a hátunk mögött. - Az, hogy mindezen szörnyűségek után három nappal később képesek voltak még egy ilyen bombát ledobni erre az országra.
Az emberi gonoszság, gátlástalanság és vérszomj ilyen mértékű megnyilvánulása számomra teljességgel felfoghatatlan. A múzeumban egyébként van egy híres óra - ez egyszerre mutatja a pontos időt, a Hirosimára mért támadás óta eltelt napok számát, illetve a legutóbbi nukleáris teszt óta eltelt időt. Az órák alatt pedig 15 fogaskerék található.
Ezek a fogaskerekek függőlegesen helyezkednek el, tornyot formázva. A torony tetején lévő kerék 100 fordulatot tesz meg percenként, de minél közelebb kerülünk ahhoz, hogy az emberiség valami végzetes hibát kövessen el, annál gyorsabban pörög. Ha ez bekövetkezik, az lassan láncreakciót indít be, és végül, lassan de biztosan, meg fogja forgatni az utolsó fogaskereket is.
Ha ez megtörténik, az óra megsemmisíti önmagát.
Mert ha elérünk ide, akkor már úgyis mindegy.
Jelenleg, ha emlékezetem nem csal, a harmadik fogaskerék is mozgásban van. Szép lassan, ugyan... de mozog.
 |
| Emlékhely az Atombomba-dóm mellett. |
***
- Ott! Ott! Nézd!
Egy alacsony kőfalon egy őz álldogál egykedvűen. Óvatosan közelebb megyünk hozzá. Meg se moccan, csak néz minket óriási, barna szemeivel. Egész kis lénye gyönyörűen kedves.
Mikor felocsúdik, Réka azonnal fotózni kezdi új barátunkat, és persze elkerülhetetlenül elkezdődnek a szelfik is. Én jól szórakozom azon, hogy a fotózára magasról tevő őz a szelfi közben elég elszántan ügyködik Réka táskájának behatóbb átvizsgálásán. Én meg az egész procedúrát dokumentálom.
 |
| Prioritások. |
 |
| Helyi celeb. |
 |
| Ez még az első fél órán belül történt. |
Nem merünk messze merészkedni ebben az erdőben, de megpróbáljuk maximálisan kiélvezni a helyzetet. A megrázó múzeumélmény után pezsdítő ez a csend és nyugalom. A szigeten kötélpálya is van valahol, amivel fel lehetne jutni egy itteni hegy tetejére - borzasztóan fáj a szívem, amiért ezt, időhiány miatt, már ki kell hagynunk.
Miyajimán egyébként meg is lehet szállni - a kompról többen is húzós bőrönddel szálltak le - és mikor erre ráeszmélek, azonnal megfogadom, hogy ide egyszer visszajövök. Visszajövök, és egy, de lehet, hogy két éjszakát is eltöltök itt, mert ezen a szigeten olyan érzésem van, mintha folyamatosan meditálnék, mintha folyamatosan újjászületnék. Itt akarok maradni és csak bóklászni akarok az erdőben, a szelíd őzek közt, a dagályt várva...
De sajnos a mi időnk véges. Hazautunk mindennel együtt három óráig fog tartani, és mi szomorúan indulunk vissza a hajókhoz. Mielőtt azonban kiérünk az erdőből, megjelenik egy őz, és élénk érdeklődést tanúsít a Réka kezében gyűrődő térkép iránt.
- Nem szabad, te kis buta - cuppog neki Réka. Aztán tovább megyünk - mi lefelé, az őz felfelé, be az erdőbe.
Szinte rögtön megjelenik a következő.
- Nézd, ott jön a második! - örül Réka. Majd pár másodperc múlva: - Meg a harmadik...
Aztán, szép sorban, jön a negyedik, az ötödik és a hatodik is. Mindegyik az ellenkező irányba megy, mint mi, mindegyik csak egy pillanatra áll meg, hogy megszimatoljon minket, és végtelenül nyugodtan lépkednek tovább.
- De jó nekik, hogy itt laknak - morfondírozik Réka, ahogy utánuk néz.
- Szerintem ezek igazából turisták, akik itt ragadtak, mert elment nélkülük a komp, és ezért őzként élik tovább az életüket - vélekedek én.
Hiába - azért nem bánnám, ha pár napig én is itt élhetnék közöttük.
Barackos vizet iszogatva ülünk le a komp fedélzetén, és a szürkület hol kék, hol arany fényeit nézzük, ahogy megfestik a vörösen izzó, lemenő nap sugarai által érintetlenül hagyott területeket.
"Biztos, hogy ide visszajövök egyszer", döntöm el magamban. Rékával néma egyetértésben ülünk egymás mellett, ahogy a hajó elindul vissza a zsibongó valóságba.
 |
| Őzzé változott turista (én?). |
Még nem meséltem nektek a japán vécékről, ugye? Talán itt az ideje, hogy megtegyem, lévén ma egy vidámparkba kirándulunk, és a japán mellékhelyiségek számomra tulajdonképpen előszobaként funkcionálnak a monumentális szórakoztatóipari élmény előtt. De tényleg!
Valahol a tudatom eldugott zugaiban azt hiszem fel voltam rá készülve, hogy ami Japánban vár majd rám toalett-szinten, az egész más lesz, mint otthon. Na, hát e tekintetben semmit nem tévedtem. Íme egy rövid lista arról, amit a japán vécékről tudni kell:
- Mindenhol ott vannak. De most komolyan, Japánban egyszerűen elképzelhetetlen az, hogy elmész valahova, és ott nincs szabadon használható, kulturált, minden tekintetben kielégítő mellékhelyiség. Nincs vécépapír? Az ki van zárva. És szerintem hírből sem ismerik a fizetős klotyót, ezért itt csak kiröhögnének. Még a kajaboltba is bemehetsz, ha vécére akarsz menni (kb mintha itthon a Sparba mennél el ilyen célból), és senki nem fog szólni egy szót sem. Na most ez turista-szempontból igen kellemes felfedezés.
- Csobognak. Egy csomó vécé, mikor érzékeli a közeledést, egyszerűen rázendít egy ilyen mesterséges csobogásra (némelyik madárcsicsergésre) - egyrészt, hogy neked könnyebbé tegye az élményt, másrészt, hogy elfedjen téged a kíváncsi fülek elől. Mondjuk abba a hibába beleestünk, hogy bár mi lehúzni akartuk a vécét, csak a csobogó hangot sikerült elindítani a kapcsolótáblán, de hibákból tanul az ember...
- Mosnak és öblögetnek. Eeeegen. A kis piktogramok szépen illusztrálják a választható funkciókat (van, ahol külön feltüntetik, hogy mi vonatkozik férfiakra és mi nőkre), és még a vízsugár erősségét is szabályozhatod, ha van elég merszed hozzá, hogy belevágj egy ilyen folyamatba. Bevallom: nekem nem volt. Az utolsó pillanatban valahogy mindig visszahőköltem. Azt hiszem, egyszerűen túlságosan kiszolgáltatottnak érzi magát az ember ebben a helyzetben.
- A végleteket szolgálják. Már abban az értelemben, hogy ebben a high-tech, gyorsvasutas, pöccre működő országban azért még érhetik az embert meglepetések: bár nem sokszor, de azért találkoztunk olyan klotyóval is, ahol fele-fele arányban voltak tradicionális (vagyis "guggolós") illetve angol vécék. Megrázó élmény volt. Főleg, mikor a "rendes" vécében a sok hiperkütyü mellé ki van ragasztva egy tájékoztató arról, hogy légyszi erre ne guggolj rá...
Egy szóval: azt hiszem, Japán a vécék Mekkája.
Hű, de furán hangzott ez...
 |
| Kiotói szállásunk mellékhelyisége. Ennél még egy pilótafülke is egyszerűbb! |
***
Strategikusan a csütörtöki napot választjuk ki arra, hogy a szomszédos Oszakába vonatozzunk, és egy egész napot (meg jó sok pénzt) verjünk el a Universal Pictures filmstúdió vidámparkjában. Hiába, na, ilyen helynek se nagyon kerülünk a közelébe máshol (a stúdió összesen négy ilyen parkot tart fenn: egyet itt, Japánban, egyet Szingapúrban, egyet Orlandóban és egyet - természetesen - Hollywoodban). Ehhez mért izgatottsággal toporgunk a reggeli vonaton (nagy hibaként nem a Sinkanszent választjuk, hanem kíváncsiságból felpattanunk egy "személy" vonatra - ez ötven percig zötyögi azt, ami a gyorsvasútnak 15 percébe kerül, szóval jó nagy hülyeséget csináltunk). Már közel járunk a megfelelő megállóhoz, de nem hallom a vidámpark nevét.
- Itt vagyunk! - csipog fel Réka mellettem.
- Honnan veszed? - nézek szét magam körül. Kiírás nincs a vonaton.
- Bemondta a vidámparkot.
- Mikor??
- Az előbb. Csak nagyon rossz volt a kiejtése. Valami olyasmit mondott, hogy "Janiverzál" stúdió...
 |
| "Janiverzál" Studios Japan |
Egy pillanatra behunyom a szemem, majd béketűrően kitopogok a nyíló ajtókon, és Rékával hozzácsapódunk az áramló tömeghez, amely magas, színes házak között kanyarog egy óriási, filmek elején oly sokszor látott, forgó földgömb felé. Elsétálunk egy hotel mellett is, ami külön a vidámpark vendégeinek elszállásolására specializálódott, Réka pedig már a bejárat előtt fejdíszeket próbálgat. Az egyiken két óriási gülüszem mered előre. Réka eksztatikusan vigyorog alatta.
- Csinos vagyok? - érdeklődik. Aztán megnézi az árát. Nagyjából 2000 jenbe, vagyis 5000 forintba kerül.
- Ki vesz ilyen szart? - kérdezi, ahogy visszateszi a fejpántot a többi közé. Vállat vonok, és tovább sétálunk a kígyózó sorok, a bejárat felett átívelő hullámvasút, és a hívogató zene irányába.
 |
| Réka lelkendezik a bejárat előtt. |
 |
| Mások is lelkendeznek. |
a) a vidámparkban nemrég nyílt meg a legújabb szekció, ami - meglepetés! - Minion-témájú,
b) ha valamelyik népcsoport ízlését tökéletesen kielégíti ez a rajzfilm, akkor azok a japánok lesznek.
Ahogy belépünk, rögtön felfele nézünk: a fejünk fölött egy igazi, kifejlett hullámvasút suhan épp át, mintegy köszöntve az érkezőket. Egy utcadíszletben állunk, egyébként, ami Los Angelest próbálja idézni - meg kell mondanom, elég hatásosan. A zene (itt főleg amerikai slágerek válogatása) folyamatosan szól. Jobbra tőlem Shrek és Fiona fotózkodik pár gyerekkel. Balra tőlem Trabant méretű Minionok vonulnak sorban. Mindenhol bódék, édességboltok - a díszletekbe be is lehet menni. Az embereken fejdíszek: nyúlfülek, gülüszemek, kutyafülek, varázslósapkák, minionszem. Rékával tátott szájjal állunk. Azt se tudjuk, merre induljunk.
 |
| Első benyomások - Hollywood díszlete. |
Nyálcsorgató, gyerekes lelkesedésünkben besétálunk az első rejtélyes épületbe, amihez épp nem áll sor. Fogalmunk sincs, mi fog itt történni velünk, és izgatottan vigyorunk...
... egészen addig, míg be nem terelnek minket egy moziterem-szerűségbe, ahol egy ötperces videót nézhetünk végig. A videó lényegében valami akciófilm színfalak mögötti kiadása, ahol amerikai színészek japán szinkronnal magyaráznak, miközben a hátuk mögött óriási tüzek lobbannak fel és kigyulladt gyárépületek omlanak össze.
Mi ketten faarccal állunk. Majd egymásra nézünk.
- Szomorú vagyok - mondom Rékának.
A következő teremben ugyanez játszódik le. A harmadiknál már kétségbeesetten keressük, hol a vészkijárat... De itt legalább nem vetítés van. Egy díszlet előtt állunk, a gyárépület van felépítve, mi egy kordon mögül nézzük, ahogy az effektek működésbe lépnek. Tűz gyullad és szalad végig a korlátokon, füst szivárog az ajtók alatt, lépcsők szakadnak le, végül pedig az a platform is zuhan egyet, amin állunk. Ez az egyetlen pillanat, amikor valami adrenalint érzek.
Az egész rémálom nagyjából 15 percig tart, de sokkal többnek érződik. Mondjuk legalább már tudjuk, miért nem volt sor előtte.
(Egyébként a blog írása közben megpróbáltam előkutatni ennek a "játéknak" a nevét, hogy a jövendő generációkat figyelmeztessem rá, de olyan szar, hogy még a vidámpark hivatalos oldala se tünteti fel sehol. Azt hiszem, ez többet mond minden szónál.)
 |
| Ijesztő. |
***
Legalább tíz évvel ezelőtt láttam egy YouTube videót, ami teljes hosszában végig mutatta a híres Jurassic Park Ride menetét, és ami teljesen elvarázsolt. Ez a játék 1996-ban épült (Hollywoodban), egyidőben magával a filmmel; lényege, hogy egy csónakban végigringatózhatunk a dínóparkon, ahol minden szép és jó, egészen addig, míg be nem tévedünk a raptorok által szétcincált zárt zónába. Soha, úgy értem, soha nem hittem volna, hogy én ezt egyszer élőben is láthatom, most mégis itt állok a bejáratnál, és már terelnek is befele minket a mosolygós japán jegyszedők. |
| Nem félünk a dínóktól! |
Sokan vannak előttünk, sokan vannak mögöttünk - van olyan bácsi, aki előrelátóan kisszéket is hozott magában a várakozáshoz. A monitorokon tájékoztatók mennek a Jurassic Parkról, pont úgy, mintha igazi látogatói lennénk. Az idő meglepően gyorsan eltelik, és Rékával elégedetten helyezkedünk el az egyik, nagyjából tízszemélyes csónakban. Csak az nyugtalanít egy kicsit minket, hogy minden második látogatón esőkabát van...
A játék pont olyan, amilyennek egy 1996-os slágerjátéknak lennie kell - kicsit retró, de azért megteszi hatását. Szól a híres zene, és mi gumidínókat nézegetünk, ahogy kiemelkednek a vízből, növényt eszegetnek, és Csubakkát megszégyenítő hangon hörögnek. Aztán jön a feketeleves, és beevezünk egy drótkerítés alatt, amin piros fények villognak, és a feliratok kifejezetten kérik, hogy turisták ide ne jöjjenek.
A vízben már raptorok cincálnak egy Jurassic Parkos pólót, mi pedig lassan egy sötét raktárépület felé sodródunk. A bejárat gyanúsan magasan van, de sebaj, a csónak engedelmesen felcsörlőzik, majd elnyel minket a sötétség. A fejünkre majdnem ráesik egy láda, ami jelentőségteljesen mocorog, a hangosbemondóból pedig ideges emberi hangok hallatszanak (persze japánul). Aztán megjelenik a fő attrakció: a T-Rex egyszer csak ott áll előttünk, tátott szájjal, pontosan a csónak előtt, úgy tűnik, a sínpályán, a kikerülés minden lehetősége nélkül. Mi szépen engedelmesen ordítunk, majd...
... majd akkorát zuhanunk a közvetlenül a T-Rex lábai előtt található mélységbe, hogy elakad a hangunk. A vízbe csattanunk (ááá, szóval ezért kellettek az esőkabátok!), és a (nem mellesleg hullámvasút-mániás!) Réka levegő után kapkod mellettem.
- Öreg vagyok én már ehhez - nyögi ki.
Utánanéztem: a játék végén 26 méteres esés vár a bátor vendégekre. Ami bizony tényleg nem gyenge így indításnak.
 |
| Réka ehhez már öreg... |
***
A Universal Studios felépítette a Roxfortot, és nem szégyelli kihasználni a Harry Potter-világ minden lehetőségét.
A dínók után megfogom Rékát, és határozottan kijelentem, hogy most már a Roxfortnak kell következnie. Nem ellenzi különösebben, mivel őt is izgatja a dolog.
A kastélyt némi tekergéssel érjük el; hiába van az orrunk előtt a távolban, lassan haladunk a színes tömegben. Aztán egy igazi, sűrű fenyőerdő bejáratához érünk. A kastélyt már nem látjuk: a fák kitakarják. Az erdőben aszfaltozott út kanyarog, amin sok, többségében talárba öltözött, de minimum varázslósapkát viselő vagy varázspálcát markoló, lelkes ember vonul. Én meg úgy vetem be magam közéjük, mintha álmodnék.
Pár perces séta után (ami során elhaladunk a lezuhant Ford Anglia mellett is) az út kanyarodik egyet, és mi hirtelen ott állunk a varázslóvilág kapujában. A kőbejáraton átlépve jobb kéz felől a Roxfort Expressz piros mozdonya áll, kéményéből sűrű füst tör fel. Az orrunk előtt Roxmorts falu terül el, macskaköves utcácskákkal, kőházakkal, nagy kirakatokkal, amikben csokibékák és baglyok ülnek. Itt is szól a zene, de az amerikai slágereket rég magunk mögött hagytuk: Roxmortsban természetesen John Williams szerzeményeit halljuk. Elvonul mellettünk négy igazi, házak színeivel szegélyezett, taláros fiatal; Réka megáll egy kirakat előtt, ami egyszer csak felordít. Egy mandragóra ül a kirakatban, és kiállhatatlan frekvencián visít.
 |
| Roxmorts aznap nagy forgalmat bonyolít. |
 |
| Igazi Cho Chang! |
Azt se tudjuk, mit fotózzunk le először.
 |
| Mondjuk ezt... |
 |
| Réka és egy eladásra kínált golymók Zonko Csodabazárában. |
 |
| Csokibéka és egyéb nyalánkságok a Mézesfalás kirakatában. |
Elég hamar elérjük a kastélyt, ahol rögtön elvesznek tőlünk minden személyes cuccot, és bezáratják egy kis szekrénykébe. A gumipántra erősített kulcsot a csuklónkra húzzuk, és úgy várakozunk tovább. Bemegyünk a Griffendél klubhelyiségébe, elsétálunk a Kövér Dáma mellett, fel a lépcsőházban (ahol a portrék japánul karattyolnak), látjuk Dumbledore irodáját, és még a Teszlek Süveg is elkap minket egy szóra (ez is japánul. Épp hogy csak bizarr). Végül felterelnek minket magára a játékra, amiből először csak annyit látunk, hogy menet közben kell felszállni rá (négyes csoportokban elhelyezkedő ülésekbe kell ülni, amik - bár ezt akkor még nem tudjuk - egy robotkarhoz vannak erősítve, és nagyjából fél percig siklanak nyugodtan egy futószalag mellett.) Behuppanunk, beszíjazzuk magunkat. Réka ül a bal szélen, ő látja a legjobban, mi is vár ránk.- Jaj ne! NE, NE, NE! - jajveszékel mellettem.
- MI AZ? - ordítok rémülten.
- NEM AKAROM! - visít nevetve, ügyet se vetve rám.
Előreerőltetem magam és balra nézek. A széksor, amiben ülünk, hanyatt fog hátrabillenni, és mi csak levegőben kalimpáló, majd eltűnő lábakat látunk, amik bizonyára az előző csoporthoz tartoznak.
- Jaj. - kommentálom.
Aztán elkezdődik.
Nagyon, nagyon, nagyon nehéz elmagyarázni, mi történik. A Forbidden Journey lényegében egy félig vetítésre, félig igazi díszletekre építő szimulációs hullámvasút - tényleg ez a legpontosabb megnevezés, amivel illetni tudom. A vetítések során Harry repül előttünk - 3D-ben látjuk az eseményeket, pedig nem viselünk szemüveget - mi pedig őt követjük. De hogy! Repülünk a kastély körül, míg szembe nem találjuk magunkat a magyar mennydörgő sárkánnyal - ami nem szégyell tüzet fújni ránk (félreértés ne essék: igazi tüzet okád). Aztán betérünk a Tiltott Rengetegbe, és hirtelen egy igazi díszletben vagyunk. Ahol igazi (díszlet) pókok ereszkednek a fejünkre.
Rékának pókiszonya van.
- NEEEEEE! - ordít tehetetlenül. Látom, hogy eltakarja a szemét. Engem közben szembeköp az egyik pók.
- VANNAK MÉG PÓKOK? - üvölt nekem folyamatosan, még mindig a szemére tapasztva a kezeit. Amúgy vannak. Sokan és sokáig. Aztán megint változik a kép.
- MÁR NINCSENEK! - kiabálom vissza. - MÁR CSAK DEMENTOROK!
- AKKOR JÓ! - sikít megkönnyebbülten, és kinyitja a szemét. Az ügyeletes dementor épp a képünkbe bámul. Üvöltünk. Boldogan.
Aztán a kviddicspálya következik. Mikor meglátom, összeugrik a gyomrom. Tudom - valahol tényleg tudom - hogy az extrém mozgást csak a folyamatosan mozgó robotkar és a vetített valóság hiteti el az agyammal, de ez mit sem változtat a tényen, hogy a nyaktörő zuhanást, amit a pályán végzünk, tényleg nyaktörőnek élem meg. Bezuhanunk a lelátók alatti faszerkezetek közé, majd ugyanilyen hirtelen (és meredeken) ki is emelkedünk onnan. És tovább száguldunk...
A menet 4 perces, de mind a tér-, mind az időérzékünket elveszítjük. Támolyogva (és esetemben kicsit émelyegve) botorkálunk ki a napfényre.
- Ide visszajövünk!!! - ugrál Réka mellettem. Mosolyogva bólogatok. Azt hiszem, el vagyok bűvölve.
 |
| Beszállás! |
***
A nap hátralevő részében önfeledten cikázunk a vidámparkban, sokat nevetünk, néha leülünk pihenni, és veszünk egy adag (édes) pattogatott kukoricát magunknak. Meglátogatjuk a Jaws (vagyis a Cápa) birodalmát, ahol a Jurassic Parkhoz hasonló hajókázáson veszünk részt, egy véresfogú gumicápa és egy kedélyes, japán "kapitány" közreműködésével. Kipróbáljuk a (szintén díjnyertes) Pókember-játékot, ami hasonló a Harry Potteres élményhez, csak nem robotkaron mozgunk és itt még fel kell tenni a 3D-s szemüveget a teljes élményhez. Azért ordítunk rendesen, mikor az egyik gonosz tekintetű szereplő sokkolót nyom a kocsinkhoz, mire az egész kütyü jó erősen megrázkódik. |
| A Csudálatos Paukembör! |
 |
| Universal Wonderland - Réka elemében. |
 |
| Koreai barátaink által készített fotó, avagy látogatóban Hagridnál. |
 |
| Hajrá, Hugrabug! |
 |
| Unott varázslópalánták. |
- Esküszöm, innentől kezdve csak mesecsónakokra fogok felülni!
Abban a pillanatban, ahogy elindulunk, az ülések fejtámlájába épített hangszórókból megszólal a zene. Elvileg lehetne rajta változtatni, gyakorlatban azonban nem. Így esik, hogy a teljes menet alatt japán pop üvölt a fülembe. Furcsa mód tökéletesen illusztrálja a hangulatunkat. A hullámvasút egyébként, bár át nem fordul, elég intenzív; szerencsére pont annyira (és ilyennel én ritkán találkozom), hogy tökéletesen élvezhető legyen, anélkül, hogy elunnám magam rajta. Szerintem pont olyan, amilyennek egy hullámvasutat képzelünk. (A parkban egyébként van egy hátrafelé száguldó verziója is - na, azt már nem biztos, hogy kipróbálnám.)
 |
| A jelmezért köszönet illeti Rékát. |
- Azért vigyázni kell, mit vesz az ember magának itt - elmélkedik Réka. - Lehet, hogy egy Hello Kitty-s mobiltartó itt jópofának tűnik, de ha hazamész vele...
- ... azt nem úszod meg kommentek nélkül - bólogatok, ahogy egy vattacukrot hányó rózsaszín egyszarvúszobrocskát nézegetek.
 |
| Csak vigyázva azokkal a Minionokkal! |
A Három Seprűben.
 |
| Mai menü a Három Seprűben. |
- Rász óderü! - mondja udvariasan.
Kölcsönös értetlenkedés veszi kezdetét. Eddig azt hittük, tud angolul.
- Rász óderü! - ismétli. Még mindig semmi.
Akkor valahogy leesik. Lassan záróra van; nyilván azt mondja szegénykém, hogy last order. Vagyis, hogy ezután nem tudunk új rendelést leadni.
- It's okay - hajlongok egyet. Megkönnyebbülten felsóhajt, és átirányít minket a kajapulthoz. Öt perccel később már faszékeken ülünk, és a Potteres, andalító zenére vacsorázunk. Odakinn kigyúlnak a kastély fényei. Rékával összenézünk, és nem igazán hisszük el.
 |
| Esti hangulat a Három Seprűben. |
Na, ez az igazi varázslat.
 |
| A roxforti kastély tükröződik a Fekete tó vizében. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése