Kész, vége, ennyi.
Kilencedik napunkat Japánban, melyet ugye nyolc rohanós, iszonyat feszített tempójú, minden percben leesett állal fenyegető nap előzött meg, már-már elfeledett és szégyentelen lustálkodással kezdjük. A reggelinket a szobában költjük el (a szokásos melon pan, vagyis dinnyés kenyér mellé befigyel a minipalacsinta, a barackos joghurt/zselé, a dobozos kakaó [nekem]/kávé [Rékának]), jó éjszakát kívánunk az otthoniaknak (kedves barátnőm arra panaszkodik, hogy egy másik ismerőse Amerikába utazik holnap, így mostantól esélye se lesz fejben tartani, kinél épp hány óra van), aztán egy kis housekeeping következik: lemegyek a recepcióra mosóporért (az első tasakot ingyen adják), és kimosom jócskán elhasználódott ruhakészletemet.
Készülődés közben bekapcsoljuk a tévét, hátha megadja nekünk a kezdő lökést. Valami reggeli hírműsor karattyol éppen. Rettenetesen kevés szót értek meg a japánból, de Kína nevét így is kihallom, miközben valami katasztrófa sújtotta helyet mutogatnak (és elég büszke is vagyok magamra később, mikor kiderül, hogy tényleg Kínában volt valami óriás szélvihar). Aztán Kim Dzsongun tűnik fel a képernyőn. Japánra szinkronizálják, amit mond. Felemelő élmény hallgatni. Közben arra gondolok, micsoda életérzés lehet Észak-Korea tőszomszédságát élvezni egy életen át.
Rékát nem tudom kiimádkozni az ágyból, bár határozottan állítja, hogy kifejezett szándékában áll onnan előmászni a következő öt percen belül (az öt perces időtartam sose változik). Mikor kimos a gép, fellógatom a ruháimat a szappantartó méretű kád fölé, becsukom a fürdőfülke ajtaját, és a (szobánkhoz mellékelt), angol nyelvű használati utasítást böngészve valami szárító programot indítok el benne. Olyan a hangja, mintha a zuhanykabinban porszívózna valaki. Kétségtelen azonban, hogy működik: a ruháim fél óra múlva teljesen szárazan és épségben kerülnek elő.
A várakozási időt arra használom, hogy az útikönyvemet lapozgassam és elmerengjek rajta, merre induljunk ma. Mivel gyakorlatilag kedd óta vágtatunk ezen a környéken jobbra-balra (péntek van), Rékával úgy döntünk, ma Kiotóban maradunk. Egészen délutánig, mert délután talán átugrunk Oszakába, hogy a vidámparkon kívül is lássunk belőle valamit - mégiscsak Japán harmadik legnagyobb városa vagy mi. Egyébként ez az útikönyv (Lonely Planet) felbecsülhetetlen: érdekes, de sokkal összeszedettebben közli az információkat, mintha csak a Google-ba próbálnám beírni a kérdéseimet (ami ugye nethiány miatt nem is mindig elérhető opció). Benne vannak nem csak a látványosságok, hanem az is, pontosan hogyan és mennyiért lehet eljutni oda. Bár roppant vastag, mindenhová jön velünk, sokszor nélkülözhetetlen segítséget nyújtva. Ma is bedobom a hátizsákomba, hogy Kiotó Arashiyama nevű kerületébe kalauzoljon minket.
Jóval később indulunk, mint a korábbi napokon bármikor. Csendes péntek délelőtt van, az utcák itt a szállásunk környékén szinte teljesen üresek; a zebrán egy fiatal nő egy akita kutyát sétáltat, ami tipikus japán fajta, és nagyon sokat látunk belőlük errefelé (a tokiói Hacsiko szobor, ami a világ leghűségesebb kutyáját formázza a Sibuja kereszteződésnél, szintén egy akita kutyát ábrázol). Pár lépés után egy napsütötte kirakat előtt haladva egy másik ilyen kutyát is látunk: békésen alszik a kirakatüvegen beáramló napfényben. Tündéri látvány. Amúgy is hiányunk volt már állatkákból: az az igazság, hogy többek között ezért is döntöttünk Arashiyama mellett. Kiotónak ebben a nyugati, hegyekkel határolt kerületében ugyanis az egyik látványosság egy...
...majompark.
 |
| Azért van, aki még nálunk is lustábban indította a pénteket... |
***
Mikor leszállunk a vonatról csatlakozunk is a tömeghez, ami a Togetsukjo híd felé áramlik, és lusta nézelődés veszi kezdetét. Kis bódék mellett vezet az utunk: imádom, hogy minden harmadik üzlet nyammognivalókat árul, amiket menet közben is fogyaszthatsz, és nem is drágák (200-300 jenbe kerülnek, ami japán pénztárcával mérve kb annyi, mint nekünk ugyanez az összeg forintban. Valójában átszámítva adagonként 500-750 forintokról beszélünk). Persze tolmács híján kicsit óvatosan válogatunk, és én végül egy kevésbé kockázatos nasit választok magamnak (ha már a gioni bambuszevés úgyis az utazás főkóstolójává tett): hűtött uborkát kérek, amit pálcára húzva kapok kézhez. A vége illetlenül lekonyul, de nagyon is jól esik a viszonylag meleg (bár, természetesen, kifejezetten szeles) időben.
 |
| Egy kicsit inappropriate... |
Mielőtt átkelnénk a hídon rövid kitérőt teszünk a Tenrjudzsi templom felé, ami az itteni egyik leghíresebb építmény. Sajnos, ha minden templomba bemennénk, elég hamar elfogyna a költőpénzünk (olyan 500-700 jen, vagyis 1250-1800 forint között mozognak a belépők), de itt kicsit elgondolkodunk, mivel ezt a helyet Nobu is ajánlotta.
Váratlanul egy idősebb bácsi lép mellénk.
- Ó, maguk külföldiek! - örül meg nekünk. Egész jó az angolja. Úgy tűnik, a megfigyelőképességére is büszke.
- Igen, azok vagyunk - bólogatunk udvariasan.
- És honnan jöttek? - érdeklődik.
Nagy levegőt veszek.
- Magyarországról. Európából. - próbáljuk behatárolni (általában feltételezzük, hogy hazánk elhelyezkedése némileg széleskörűbb instrukciókat feltételez). De a bácsi csak legyint. Pontosan tudja, hol van Magyarország!
- Csak nem Budapestről? - érdeklődik.
Elkerekedett szemmel nézünk rá. Ez egy okos bácsi!
- Életemben ötször jártam a maguk hazájában - folytatja ő.
- És tetszett? - teszem fel a (némileg hülye) kérdést. (Nyilván nem ok nélkül jött ötször, Kinga!)
- Igen, nagyon - bólogat ő.
- Nekünk is nagyon tetszik Japán - mekegem én, és úgy érzem, ennél idiótábban ha akarnám, se tudnám vezényelni ezt a párbeszédet.
A bácsi megkímél a kritikától, csak mosolyog.
- Nagyon szép itt a kert - kezdi el mutogatni a jegypénztáron túl elterülő világot. - Igazából a templomba nem is feltétlenül kell belépőt venni, elég csak a kertbe, higgyenek nekem, én már sokszor jártam itt, nagyon szép ez onnan is... - már el is tűnik a tömegben, és biztatóan int nekünk, hogy kövessük.
- Mi... igazából... - nincs pofám megmondani neki, hogy először a majmokat szeretnénk megnézni. Mielőtt jött, pont arról beszélgettünk, hogy ide visszajövünk, ha marad időnk, de most inkább tovább mennénk.
Végül elszivárgunk a másik irányba. Kicsit bűntudatom van; szegény bácsi annyira készpénznek vette, hogy vele tartunk a kertbe. Visszagondolva lehet, élnünk kellett volna a lehetőséggel, de egy idő után a templomok is el tudják veszteni a varázserejüket (főleg, ha minden négyzetkilométerre minimum öt esik). Úgyhogy inkább tovább megyünk, és tíz perc múlva már a hídon baktatunk, ahol fázósan fogjuk össze a dzsekinket, de azért megállunk kicsit, hogy megörökítsük a körülöttünk elterülő hegyeket, illetve a pusztuló cseresznyevirágok maradékai alatt fotózkodó esküvői párokat.
 |
| Arashiyama. Jobb oldalon az egyik esküvői fotózás a sok közül. |
 |
| Megtaláltuk a majomparkot! |
Mire felérünk a kis hegycsúcsra eléggé kifulladunk, de elégedetten pillantunk körbe: rengeteg kis majom császkál itt, kerítésnek pedig nyoma sincs. Ez a "park" valójában egy teljesen szabad terület, ahol a majmok kényükre-kedvükre kószálhatnak: önszántukból jönnek oda az emberek által látogatott területre, mert itt van a buli (meg itt kaphatnak majomcsemegét). Az állatok helyett az emberek vonulnak rácsok mögé: aki majmot akar etetni, az csak egy kalitka-szerűségből teheti ezt meg. A ketrec külső felén számos majom csimpaszkodik, és mohón nyúlkálnak befelé. Vannak olyanok is, akik a földön fetrengenek, mások pedig összeverekednek és heves rikácsolás közepette gurulnak le a hegyoldalon.
 |
| Itt az emberek vannak rács mögött. |
 |
| "Welcome back is the other side!" (Nyugi, mi se értettük. Csak fogadd el.) |
Réka azért rendületlenül kattogtatja a telefonját. Én vagyok a modellje.
- Te mostál hajat, úgyhogy ma téged fényképezünk - jelenti ki. Nincs erőm ellenkezni, csak végigterülök a kőfalon, és behunyom a szemem.
 |
| Ügyeletes múzsa. |
***
Arashiyama másik látványossága egy bambuszerdő, amit némi tekergés után találunk meg. Út közben bekukkantunk egy étterembe (nagyon éhesek vagyunk), de aztán rájövünk, hogy a bejárat előtt tömörülő turistacsoport igazából a sor, ami az ültetést várja, így tovább megyünk. A bambuszerdő szépséges és gyönyörű zöld, de ez is tömve van turistákkal - pénteki nap révén Arashiyama ma túlságosan is népszerű célpontnak bizonyul. Felkapaszkodunk a vonatra, és húsz perc múlva ismét a kiotói vasútállomáson vagyunk. |
| Bambuszbuli. Szigorúra veszem a figurát. |
Végül vert seregként elballagunk egy közeli plázába, ahol első nap is ettünk, és hálaimát rebegve tántorgunk be egy olasz étterembe. Egy kicsit kellemetlen ezt leírni, hiszen Japánban az ételek megismerése különlegesen fontos részét képezik az országgal való ismerkedésnek, de megvallom őszintén, nekem bolognai spagetti még talán életemben nem esett ennyire jól. Kést és villát kapunk evőeszközként, és nekem majdnem könny szökik a szemembe ennyi figyelmesség láttán.
Rékával csendben eszünk, én az útikönyvet lapozgatom, Oszaka térképét tanulmányozva. A mellettünk lévő pályaudvarról nagyon gyakran mennek a Sinkanszen vonatok, és húsz perc alatt ott is lehetnénk... De sajnos az idő eljárt, mi pedig kicsit lábadozó betegeknek érezzük magunkat, és semmi kedvünk Oszakában toporogni, hogy kitaláljuk, hogyan lehet eljutni az ottani várhoz. Ráadásul a japánokról tudni kell, hogy iszonyat hamar bezárnak mindent, tehát, mondjuk, este hatkor már esélytelen lenne belépőt vennünk bárhová is.
Végül győz a lustaság: úgy döntünk, Kiotóban töltjük a délutánt és az estét, és meglátogatjuk a Kiotói Császári Parkot (Kyoto Imperial Park).
Útra kelünk, és míg a park felé metrózunk, én álmatagon játszom az ebéd után vásárolt két papírpoharas kávé maradványaival, amiket (kukák híján, ugyebár) sehova nem tudunk kidobni. Egy óvatlan pillanatban fejjel lefelé fordítom az egyiket, mire a fedő tetején lévő pici lyukon keresztül Niagara-szerűen ömlik ki az alján lötyögő utolsó pár csepp kávé. Egyenesen a világos nadrágomra, amit aznap reggel mostam ki.
A japánok homlokráncolva néznek, hiszen a metró padlóját is sikerült kicsit összekávéznom, de azt gyorsan feltöröljük. A nadrágom sokkal nagyobb probléma: elöl is, hátul is visszataszító, barna foltok mutatkoznak rajta, így nagyjából olyan méltósággal tudok bennük közlekedni, mint egy komolyabb gyomorontás áldozata.
Így esik, hogy negyed órával később a kiotói palota metrójának vécéjébe betévedő gyanútlan japánokat az a látvány fogadja, hogy Réka könnyesre röhögi magát, miközben mögöttem guggol, és a nadrágom belső felére jutott kávéfoltokat próbálja törölgetni nedves papírzsebkendőkkel, miközben én ugyanezt teszem a nadrágom elejével.
Azt hiszem, beütött a fáradság. De úgy alaposan.
***
A nadrágkaland után nem sokkal már magas, elnyúló kőfalak vesznek körül minket, valamint a békés és a nyugtalanító határán billegő csend. A nap lemenőben van, a Császári Palota természetesen rég zárva (már legalább fél 6 felé jár az idő, de Julcsi szerint nem hagyunk ki sokat, lévén odabenn csak "üres szobák" vannak), mi pedig bizonytalanul célba veszünk egy tavat. Ami térképen közelinek tűnik, élőben viszont jó nagy séta. De nem unatkozunk: a naplementében fürdő nyugodt kis park a maga zegzugaival, juharfáival, hidacskáival és (egy ízben) pokrócba csavart macskáival megnyugtatólag hat tömegek által megviselt lelkünkre.
 |
| Léleknyugtató tömegmentesség. |
 |
| Léleknyugtató színkavalkád, avagy japán juhar és üzletfelei. |
Rékával csalódottan hátra fordulunk, és tovább megyünk a széles, sóderrel felhintett úton, amin néha biciklis csoportok vágnak át. Végül leülünk egy erdősebb részen, hogy megbeszéljük a haditervet, de csak annyira futja az erőnkből, hogy a mellettünk zajló kutyasétáltatást nézzük, és a saját háziállatkáinkra gondoljunk, akik otthon várnak minket.
Az az igazság, hogy általában nem nagyon fog el minket a honvágy. Sok barátunk és persze a család is kérdezi, mikor üzeneteket váltunk, hogy vágyunk-e már vissza. Ha teljesen őszinték akarunk lenni, akkor el kell ismernünk, hogy - bár lassan feltámad bennünk az érzet, hogy jó lesz viszontlátni a szeretteinket és mesélni nekik mindarról, amit látunk - azért kifejezett vágyakozást nem érzünk. Japánban mindig az a gondolat motoszkál bennünk, hogy minden látványosságra, amit megnézünk, jut még tizenöt ugyanazon a helyen, amit vagy a pénz-, vagy az időhiány miatt kénytelenek vagyunk kihagyni, de olyan eset is van, hogy túl messze van tőlünk ahhoz, hogy logikusan beleilleszthessük a programba. Ha külföldön vagyok, én mindig menni, menni, és még menni akarok, hogy minél többet lássak a helyből, de be kell látnom, hogy minden egyszerűen nem férhet bele, illetve azt is, hogy ha ezzel a tempóval folytatjuk, lázasan és betegen fogjuk végigülni kedden a jó kis tízórás repülőutat hazafelé.
Úgyhogy nem árt, hogy kicsit lelassulunk, és csak a fákat, a kutyákat, meg a virágokat nézegetjük. Később még betévedünk néhány cseresznyefa közé (az egyik helyen táblára írták, hogy hanami idején - amikor a virágzást piknikezéssel kötik egybe a japánok - ne foglalj helyet senkinek, a parkban mindenki a saját pokrócáért felelős). Végül találunk egy másik tavat: picike, sötét, és kifejezetten csúnyácska, de azért mi örülünk neki.
 |
| Próbálunk lazítani. |
 |
| Esti kutyasétáltatók a parkban. Elől a már emlegetett akita. |
Rékával úgy döntünk, ebbe a napba ennyi fért bele, és felkészülünk utolsó, Kiotóban töltött éjszakánkra.
A nadrágom a körmét rágva lóg a szárítókabinban. A kávéspoharak pedig megérdemelt büntetésüket töltik szobánk szelektív kukájában (végre).
 |
| Esti biciklisták a Kiotó Császári Parkban. |
Kihívás: hogyan zsúfolod be a lehető legtöbb programot az utolsó napba, amit Kiotóban töltesz, úgy, hogy még haza is érj időben Tokióba (ami mindennel együtt egy három órás utat jelent)?
Válasz: konkrét haditervet készítesz a Japánban már-már őslakosnak számító Julcsi segítségével.
Ma, az utolsó napon, konkrétan három dolog izgatja a fantáziánkat:
1) A Kinkaku-dzsi, más néven az aranytemplom.
2) A Fusimi Inari-Taisa, ahol torii-k végtelen sora ölel körbe egy szentélyt.
3) Nara városa, ahol ismét szabadon kószáló őzek várnának minket.
Julcsi tanácsa tömör, ám lényegretörő:
"Szerintem az aranytemplomot akkor se hagyjátok ki, ha kitör a vulkán."
A többi programpontról, úgy tűnik, szabadon dönthetünk.
Gyorsan összepakolunk, én ellenőrzöm az előző nap összekávézott nadrágomat (határeset), és minden probléma nélkül kicsekkolunk. A szívünkhöz nőtt ez a vendégház, és Kiotó nagyon kényelmes főhadiszállás volt minden szempontból, így kicsit sajnáljuk itt hagyni. Meséltem már, hogy a szobában található tévé például számítógépként is funkcionált? Egyik este megpróbáltunk egy Skype-ot összehozni Magyarországgal, igaz, ez nem teljesen sikerült: részben azért, mert valahogy mindig sikerült japánra állítanom a billentyűzetet, részben meg azért, mert mikor végül a Vibernek hála létrejött a kapcsolat, én nem hallottam, amit a másik odaát mondott - így végül, áthidaló megoldásként, a magyar kérdések írásban érkeztek, amikre én szóban válaszoltam.
Apukánk, aki a vonal túlsó végén tartózkodott, jót derült a helyzeten.
- Hallom, ahogy Réka felolvassa neked, amit az előbb írtam - nevetett otthon, 9000 kilométerre tőlünk. Én közben arra gondoltam, amikor 15 évvel ezelőtt a balatoni nyaralásokon este családi program volt lesétálni a kártyás telefonfülkéhez, hogy onnan hívhassuk fel a nagymamánkat, és olyan nagy volt a kagyló, hogy két kézzel kellett tartanom az öt perces beszélgetés alatt.
Most Rékára nézek, aki minden este felhívja a barátját Szolnokon - neten keresztül, a fél világot áthidalva, az ágyában fekve, egy tenyérnyi készüléket használva, majd rögtön képeket is küld neki az utunkról. És arra gondolok, hogy ez a fejlődés, ami gyorsabb, mint ahogy a Sinkanszen itt egyik városból a másikba csusszan, talán ijesztő is lehetne. De aztán arra jutok, amire mindig: csak ésszel kell használni ezeket a technikai vívmányokat, és ennyi.
Aztán előhúzom az útikönyvemet. Igen, igen, én még kicsit régimódi vagyok...
***
A Kinkaku-dzsi, ami Kiotó északi részén található egy 20 perces (expressz) buszútra tőlünk, egy aranyfalakkal határolt templom, Kiotó egyik leghíresebb és legjellegzetesebb látványossága. Épp ezért talán furcsának is tűnhet egy kicsit, hogy mi csak az utolsó napunkon iktattuk be a programba, de, mint korábban írtam, túl sok a látnivaló, és túl kevés az idő...
Arról nem is beszélve, hogy a gyönyörű tó fölött méltóságteljesen trónoló aranytemplom, ahol a nap sugarai kétszeresen verődnek vissza (egyszer az aranyfalakról, egyszer pedig a víz színéről), bár valóban egyedülálló látvány, szinte elveszik a turisták tömegében. (Julcsi meséli, hogy ő a családját hozta el egyszer ide, és mivel pont valami nagy vihar után érkeztek közvetlenül, a hely szinte üres volt. Irigylem ezért az élményért - mi Rékával kordonok között botorkáló múzeumlátogatóknak érezzük magunkat, és sorban állunk azért, hogy fotót készíthessünk a templomról).
 |
| A Kinkaku-dzsi. Senkit ne tévesszen meg a látvány: a fotó közben emberek lökdösték a karom. |
Szinte semmit nem láttam Cardiffból, de az a fiatalos, felszabadult érzet, ami ott lebegett abban a parkban, azóta is velem van, és eggyé vált Cardiffal.
Valahogy így vagyok ezzel most is: nem tudom, pontosan miért, de nekem többet jelent, ha apróságokat figyelhetek meg egy idegen helyen. Mintha a fűszerre koncentrálnék a főétel helyett. Szófiában az utcasarkokon figyelő szexboltokra. Londonban az egymás hátát veregető, péntek délután utcán sörözőkre. Dubajban az elfoglalt, komoly arckifejezésű, fejkendős hölgyre a metrón, aki talán munkába megy vagy onnan jön. Prágában a tejszínhabra, amit a hús mellé adtak az étteremben.
Japánban a vihorászó, egyenruhás iskoláslányokra az aranytemplom mellett.
Az aranybanzáj után hátraarcot csinálunk, és célba vesszük a Fusimi Inari-nagyszentélyt, amiről - nagy bosszúságunkra - kiderül, hogy mindvégig két vasútállomásnyira volt csupán a szállásunktól, csak épp az ellenkező irányba, mint amerre mi közlekedtünk az öt nap alatt. Na, de most nem ússza meg a látogatásunkat! Felpattanunk a vonat/metró-ra (JR, tehát Japan Rail vonal, amire szintén érvényes a vonatbérletünk, pont, mint a Sinkanszenre), és hamarosan már a célnál is vagyunk.
 |
| Érkezés a Fusimi Inari nagyszentélyhez, többedmagunkkal. |
Mert hirtelen forogni kezd velem a világ és görcsölni kezd a hasam, és mindenhol emberek vannak, fele ázsiai, fele nyugati, hömpölyögnek itt is, fényképeznek (ázsiaiak) és hangosan nevetnek (nyugatiak), én meg meg se bírok moccanni. Pad nincs itt, a szentélyhez vezető sugárút-szerűségen, csak egy óriás torii, és én ennek a talapzatára roskadok rá, összegörnyedve. Előttem jelenetek táncolnak: angolok, akik zöld teás fagyit nyalnak; ázsiaiak, akik rosszallóan néznek rám, a talapzaton ülőre, de aztán valamit láthatnak rajtam, mert szemet hunynak afelett, hogy hol ücsörgök. Kutyák, akiket itt sétáltatnak. Újabb és újabb tömegek, akiket ötpercenként okád ki magából a metróállomás. Csacsacsázó turisták, akik megpróbálnak egyszerre átslisszolni a kocsik között és odafigyelni rá, hogy ne váljanak a baloldali közlekedés áldozataivá. Britek előnyben.
- Hozok neked valamit - lép el mellőlem Réka. Ügyesen átszökdécsel az úton, és bemegy a legközelebbi kisboltba. Mikor visszajön, a kezében pici, nyársra húzott husit hoz, a másikban pedig eper ízesítésű csokit, amit már korábban kipróbáltunk.
- Egyél - adja őket oda nekem, majd még egy üveg barackos üdítőt is elővarázsol.
Eszem, iszom, és lassan magamhoz térek. Hálásan nézek föl Rékára. Tudom, hogy az önállóság jegyében néha hajlamos vagyok túlzásba vinni az "egyedül intézem a dolgaimat"-attitűdöt, és sokan csodálkoznak, mikor (például) késő éjszaka egyedül bandukolok haza otthon, Budapesten, és nem félek és nem izgulok az épségem miatt (ez mondjuk azért részben azért is van, mert soha nem ért semmilyen negatív tapasztalat ilyenkor). De itt és most kétszeresen hálás vagyok Rékának azért, hogy van, hogy itt van, hogy segít, hogy nem siettet, hogy nyugodtan nézelődik, amíg én összeszedem magam. Sokszor mondják, hogy az ember nem értékeli igazán azt, amije van, míg el nem veszíti. Szerintem ez hülyeség. Ha valamit, hát azt, hogy Réka a testvérem, minden körülmények között értékeltem - eddig is és ezután is.
Lassan magamhoz térek, és felállok.
- Jobban vagy?
- Igen, sokkal. Köszönöm.
Lassan átsétálunk a torii alatt. A telefonjainkkal fényképezünk. A tokjaik hátuljában ott figyelnek első nap, Tokióban vásárolt kis amulettjeink.
"Isteni védelem", hirdetik még mindig, rendületlenül.
 |
| Van, aki ezért, van, aki azért imádkozik... |
***
Az Inari-hegy lábánál állunk, pontosabban valahol már a gerincén, útban felfelé. A fejünk fölött piros torii-k nyúlnak a hegycsúcs irányába, és sodor minket az emberek áramlata, mindig egy lépcsőnyivel előbbre. Jobb felől egy mosdó szegélyezi az utat. Meg egy információs tábla.
"Az Inari-hegy szent hely. Ezért kérjük, vegyék figyelembe, hogy ettől a ponttól feljebb nem található több mellékhelyiség."
 | ||
Felhömpölygünk az Inari-hegyre.
|
Agyunkba véssük az intelmet, és tovább folytatjuk utunkat felfelé. Egy óvatlan pillanatban azonban, mikor rést látunk a kapuk zárt során, kiszakadunk a menetelésből, és a következő pillanatban már kívülről nézzük az egészet - az embereket, a piros, zöld fák között végighúzódó, kapuk alkotta falat. Tompán halljuk az emberek moraját is. Rékával oldalt állunk, és nézzük, ahogy felfelé lépegetnek, szorgalmasan, fényképezőkkel és mobilokkal a kezükben.
- Megnézzük, mi van erre? - intek egy nyugodtabbnak tűnő, kopottabb kapukból álló kőszentély felé. Réka bólint, és elindulunk.
Csak pár lépést teszünk meg, de így, hogy leléptünk az ösvényről, teljesen más a hely hangulata. Nyugodtabb, csendesebb, meghittebb - most sokkal jobban hasonlít arra, ami: egy szentélyre, ahová az emberek imádkozni járnak.
Megint az a természetközeliség, ez a magától értődő dolog, ami sokkal közelebb hozza az isten vagy istenek fogalmát, mint bármilyen ember által emelt épület vagy emlékhely. Kifejezetten hűvös van, de nem fázunk. Átbújunk pár kopottabb kapun, ahol nincsenek mások, és egy pici szentély előtt állunk. Kőrókákat látunk, meg leégett füstölőket. Leülök a szentély elé, és csak hallgatjuk a messziről jövő mormogást, ami a turisták vonulási útvonala felől hullámokban ér el minket, mint az a titokzatos hang, ami a tengeri kagylók belsejében is ott lakozik.
 |
| Kis szentély az emberiségnek de nagy szentély az embernek. |
Pár perc telik el így, de valahogy többnek tűnik. Aztán egyszer csak egy kis család tűnik fel a szentély bejáratánál, mi pedig felállunk, hogy távozzunk. A varázs megtörik, de természetes módon törik meg: ezek nem turisták, legalábbis nem olyanok, mint a többiek. Füstölő van náluk, és kicsit később hátrapillantva még pont látom, ahogy meggyújtják a vékony kis rudakat.
- Mindjárt jövök, csak megnézem, mi van arrafelé - szólok oda Rékának, aki arccal már az imént magunk mögött hagyott turistacsapás felé fordult, és megindulok egy ösvényen, ami, úgy tűnik, egyenesen bevezet az erdőbe. Egy kanyar balra, Rékát már nem látom...
... de egyszer csak egy bambuszerdőben találom magam, aminek eddig színét se láttam. Teszek pár lépést, és olyan, mintha egy hangszigetelt szobába léptem volna be. A legerősebb kontraszt, amit itt találhatunk.
- Gyere csak, ezt látnod kell - dugom ki a fejem a kanyar mögül, Rékának pisszegve. Ő engedelmesen megindul felém. Aztán majdnem telemegy a szája muslincával.
- Meddig kell még itt menni? - kérdezi méltatlankodva, mikor alkalma nyílik rá.
- Mindjárt ott vagyunk - csitítgatom.
Aztán már ő is ott áll az erdőben velem, és megkérdi, nem megyünk-e egy kicsit beljebb.
Lehet, hogy az arashiyamai bambuszerdő híresebb, de az, amit itt találunk, sokkal inkább érződik a "miénknek", mint amaz. A bambuszerdő lombkoronájának sajátos zöld színe van, a növény "törzse" (nem is vagyok benne biztos, hogy ez szár van törzs) pedig tükörsima és tapintásra hideg. Egyet látunk hosszában félbevágva is: belül kicsi üregekre tagolódik, mintha sok-sok apró csónakból állna.
(Megnéztem: a bambusznak szára van. Nem törzse.)
Hamarosan egy lépcsőhöz érünk, ami meredeken kapaszkodik a hegycsúcs irányába. Rékával egymásra nézünk. Fáradtak vagyunk, és megint eljárt az idő.
- Forduljunk vissza - döntünk végül. Én sajnálom, de fogalmunk sincs, milyen magas a hegy, és abban se vagyunk biztosak, hogy az elhagyatott, düledező lépcső hova vezetne minket. Ha egyedül lennék, nekiindulnék, de Rékán látom, hogy fáradt. Tudom, hogy együtt eddig tudtunk eljönni.
Visszatérünk a turistaútvonalra; a kis család még mindig a szentélyben álldogál. Mi becsatlakozunk a menetbe, és még egy kicsit feljebb kapaszkodunk. Megint teszünk egy kitérőt, de ez nem olyan eldugott - sok kicsi szentélyt találunk itt, egy tó mellett, a hangulat pedig kicsit olyan, mintha egy temetőben lennénk. Van, ahol pici tüzek égnek, van ahol semmi. Itt is találunk egy túraösvényt, ami egy bambuszerdőbe vezet, de nem követjük. Lassan fogy körülöttünk a fény, fogalmunk sincs, hány méter magas ez a hegy, és hogy mi hol helyezkedünk el rajta. Ráadásul még vissza kell térnünk a kiotói pályaudvarra, és helyet kell foglalnunk a tokiói vonatra. Aztán le kell szállnunk Yokohamában, és még tömegközlekedni legalább háromnegyed órát, mire Julcsiékhoz érünk...
 |
| Újabb kitérő, újabb pihenő. |
Majd legközelebb.
Legközelebb tovább megyek egy lépéssel. Legközelebb ezt is megkóstolom. Legközelebb azt is kipróbálom. Legközelebb Narába is elmegyünk, ami ma már nem fog beleférni... Legközelebb abba az irányba is elindulok, legközelebb minden irányba elindulok...
Nagyon remélem, hogy lesz legközelebb.
(A blog írásakor nézek utána, hogy a hegy megmászása 2-3 órába telik. Szóval azt hiszem, hogy legközelebb - ha eljön az idő - edzéstervvel is készülök majd.)
 |
| Ami szent, az szent |
***
A bőröndünk, amit reggel délelőtt a pályaudvar csomagmegőrzőjébe zártunk, szerencsére még mindig megvan. Elhúzzuk egy kis jegypénztárig, és a pultra csapjuk a JR bérleteinket.
- Hova szeretnének menni? - kérdezi mosolyogva a pult mögött ülő férfi.
- Shin-Yokohamába - válaszolunk mi magabiztosan.
A férfi pötyög egy darabig, majd udvariasan felénk fordítja a monitort, és megkérdezi, jó-e, ha a negyven perc múlva induló vonatra ad jegyet.
-Jó, tökéletes - bólogatunk.
Megkapjuk a helyjegyeinket, és egy fillért se fizetünk, mert bizony a bérleteink árában ez is benne van. A Sinkanszenre nem kötelező helyjegyet venni, de okulunk a tömegből, ami pár napja Hirosima felé fogadott minket, és ezúttal inkább biztosra megyünk.
A vonatot végül az utolsó percben kapjuk el, mert kicsit leragadunk az úti elemózsia vásárlásánál. Felszaladunk a peronra, ahol már benn áll a vonat. Tényleg egy percünk van. (Japánban a vonatok másodpercre pontosan indulnak - pár napja olvastam egy hírt, miszerint az egyik vonalon óriási botrány volt abból, hogy egy szerelvény 25 másodperccel korábban indult el valahonnan a reggeli csúcsforgalomban, több száz ember óvatosan kikalkulált útitervét borítva fel ezzel.) Vonatozásban, melyet az elején remegő térdekkel és temérdek fotóval nyugtáztunk, mára rutinunk van - csak fél szemmel pillantunk a kijelzőre, és már ugrunk is a kocsira.
- Te, biztos, hogy ez a mi vonatunk? - kérdezi mögöttem Réka.
- Mindjárt kiderül - zuttyanok le a helyemre. De többé-kevésbé biztos vagyok benne.
És, mint kiderül, jól is gondoltam. Kezdem egészen helyinek érezni magam, miközben vonatunk elegánsan kisiklik Kiotóból, bele az éjszakába, orrával Tokiót célozva.
A kétórás, eseménytelen úton az egyik magammal hozott könyvet bújom, amivel csak lassan haladok, lévén ha van időm olvasni, általában az útikönyvre esik a választásom. Ez a puhafedeles kötet a What I Was Doing While You Were Breeding (Mit műveltem, amíg ti szaporodtatok?) címet viseli. Azért vettem meg, mert témája (egy egyedülálló, húszas-harmincas éveiben járó nő mesél utazásos kalandjairól és arról, hogy akadt rá végül a szerelemre utazásai végén) a tavalyi slágerkönyvem, az Ízek, imák, szerelmek történetére emlékeztetett. A főszereplő itt is egy író, akinek ismerősei mind házasodnak és családot alapítanak. De ő - pont úgy, ahogy Elizabeth Gilbert és nem mellesleg én is - mélyen valahol érzi, hogy nem erre vágyik. Vagy legalábbis még nem. Nagyon nem.
Úgyhogy esküvő és lagzi helyett repülőjegyekre költ, és szépen megtölti az útlevele üres oldalait...
Közben kiderült, hogy elég nagyot tévedtem a választásommal. Kristin Newman, a könyv szerzője, néha vicces, a legtöbbször viszont idegesítő. És minden országban, ahol megfordul, lefekszik valakivel, ami egy idő után nekem felszínessé teszi ezt a főszereplőt. (Egy részben mellesleg megemlíti, hogy volt erre is és arra is, de ott nem akadt partnere, így azt el se meséli...) Felemelem a fejem, és szemügyre veszem a japán férfiakat.
Hmmm... nem, nem gondolnám.
Két órával később elegánsan leszállunk Yokohamában, írunk Julcsinak, hogy közeledünk a célhoz, ne aggódjon, ő pedig vállalja, hogy elküldi értünk Takut a metróállomáshoz, így egy órával később már Taku mögött ülünk a kocsiban, aki előző nap érkezett vissza Oszakából.
Hazaérve Julcsi is elénk jön és leül velünk egy kicsit beszélgetni. Az élményeinkről mesélünk, valamint a másnapot tervezzük. Kiderül, hogy vendéglátónk, az eredeti ötlettől eltérően, nem fog velünk jönni sehova napközben, hiába lesz vasárnap: lázas, és kifejezetten szarul érzi magát. Taku gondoskodik róla, amennyire tőle telik, Julcsi pedig hamarosan el is tűnik közös hálószobájukban.
A mi esténk is visszafogottan telik: kipakolunk, és újra berendezkedünk kis matracunkon Rékával. Írunk az otthoniaknak - náluk délután kettő-három fele jár az idő, és jópár barátunk épp a szombat délutáni-esti kormányellenes tüntetésre készülődik a Parlament elé, ami a választások után szerveződött. Már egy hét telt el a szavazás óta, mostanra minden, még a mi külföldön leadott voksaink is beleszámítódtak a végeredménybe. Otthon, úgy tűnik, elég nagy a felbolydulás.
Takura gondolok, aki az előbb elénk jött a metróállomásra, meg arra, ahogy a barátnőjét, a magyar Julcsit ápolja odaadással. Carmenre és Nobura gondolok, Nobura, akit Budapesten annyi atrocitás ért japán származása miatt. És a választások előtti gyűlöletkampányra gondolok, amit a most ismét hatalmon lévő kormány folytatott; a plakátokra gondolok, az elvakított emberekre gondolok.
"Menjetek", írom a barátnőmnek Budapestre. "De vigyázzatok magatokra."
"Megyünk", jön a válasza.
"És vigyázunk."
 |
| "Remélem minden ember, akit szeretek, megtalálja a békét, a szeretetet, és a boldogságot az életében." Hamda Arshamsi, Egyesült Arab Emírségek, 2018.04.08. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése