- Jó reggelt! Kétharmad van!
Ajtócsapódásra ébredünk. Meg Julcsi hangjára, ami után rögtön jön az instant fejfájás.
Míg mi aludtunk, otthon szépen csendben lezárult a szavazás meg az összeszámlálás, és ezért a hétfő reggelt már ezzel a fantasztikus hírrel kezdhetjük meg. Az érzés nagyjából olyan, mint mikor az amerikai választások után arra ébredtünk, hogy Trump lett az elnök. Az embernek ahhoz lenne kedve, hogy visszaaludjon, és a (normális), alternatív világban ébredjen.
De ez van, most ezzel kell együtt élni, sokat tenni nem tudunk. Próbáljuk figyelmen kívül hagyni a barátok üzeneteit, amik mind nagyjából a "talán jobb, ha kinn maradtok Japánban"-vonalat követik, vagy biztatnak: "már szerveződik is a tüntetés".
- Carmen is a haját tép - morog Juli fogmosás közben.
Visszadőlök a párnára. Réka fancsali képpel lapozza az Indexet mellettem.
***
Nem akarunk benne ragadni ebben a depressziós hangulatban, mégis kicsit nehéz nekifutnunk ennek a hétfőnek. A mai az első nap, hogy Juliék támogatása nélkül kell Rékával elindulnunk Tokió útvesztőjében, és bevallom férfiasan, kicsit tartok az élménytől.
- Komolyan attól félek, hogy nem találunk vissza - morgok, miközben a térképet forgatom és próbálom kitalálni, mit tűzzünk ki úti célul.
A választás végül egy állatkertre esik, ami az Ueno parkban található. A figyelmünket tegnap ragadta meg, mikor egy plakáton észrevettük, hogy itt óriáspandát is lehet látni. Nagyon tetszenek a szentélyek és a templomok, de kezd kicsit állathiányunk lenni, úgyhogy az állatkert tökéletes választásnak tűnik.
Először azonban meg kell próbálnunk mobilnetet szerezni, mert enélkül a navigáció tényleg erősen problémássá válhat. Itt nem működik az, ami például Londonban igen, hogy egy nyomtatott metrótérképpel mászkál az ember - Tokió metró- és vasúthálózata egész egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy egyetlen térképen ábrázolják. Tegnap már megvettük az internetezéshez szükséges SIM kártyát, ám az egyik rendelkezésre álló készülékkel sem működött. Julcsi szerint el tudjuk intézni a dolgot, nem kell aggódnunk. Én nem vagyok ennyire optimista, és ahogy Rékával leszállunk a Shibuya kereszteződésnél (Emlékeztek? Ez volt az a forgalmas csomópont, ahol egyszerre több ezer ember kel át a zebrán), és besétálunk a Bic Camera nevű (félig Media Markt, félig aluljárós GSM-bolt) létesítménybe, a megérzésem sajnos jónak bizonyul.
Itt szögezném le, hogy tapasztalataim szerint az angol nyelvet a japánok viszonylag kis százaléka beszéli jól, és még kevesebben érthetően. Azért rászánjuk magunkat. Beugratom az egyik eladót.
- Szümimaszen! - lépek oda hozzá. Ez a trükköm, ez az egy kis szó, ami azt jelenti: "elnézést". Ha japánul szólok egy emberhez, talán több esélyem van, hogy megpróbál majd velem kapcsolatot teremteni.
Az eladó felém is fordul.
-Hai? - néz rám nyugodtan. "Igen?"
Ugyan a kiutazás előtt megtanultam azt a kulcsfontosságú mondatot, amivel megtudakolhatom, hogy beszél-e az illető angolul, de a hosszú és bonyolultnak tűnő szerkezet egycsapásra kirepül a fejemből, mikor éles helyzetbe kerülök.
- Do you speak English? - sóhajtok. Ha nem érti, az úgyis kiderül, gondolom.
- A bit - mondja a férfi. "Kicsit." A hüvelyk- és mutatóujjával mutatja, hogy mennyire kicsit.
A "SIM card" és a "not good" kifejezésekkel egy pontig eljutunk, de aztán a beszélgetés teljes érthetetlenségbe fullad. A boltban 500 jent (kb 1300 forintot) kérnének tőlünk, ha sikerül megoldaniuk a problémát, ami ellen én a blokk lobogtatásával próbálok tiltakozni. Végül beleegyezünk, mert hát ugye internetre úgyis szükségünk lesz. 20 perccel később azonban Rékával bosszúsan lépünk ki a Bic Camerából. Mobilnetünk nincs. Viszont az 500 jent se fizettük ki.
Azt hiszem, nem kaphatunk meg mindent, amit akarunk.
Belevetjük magunkat a tömegbe a Shibuya közepén. Ideje várost nézni - internet ide vagy oda.
 |
| Városnézés indul. |
***
Japán mobilinternet nélküli turistaként jó gyakorlótereppé válik ahhoz, hogy az analóg tájékozódási képességeidet trenírozd, lásd utcai térképek olvasása és a nap állásából saccolt égtájak. Rékával először zavarba jövünk, de aztán lassan feltaláljuk magunkat. Kiderül, hogy Julcsinak igaza volt egy nagyon fontos kérdésben: Japánban rengeteg helyen van ingyen wifi.
(Tipp utazóknak: a 7Eleven illetve a Family Mart - ezek a kajaboltok - illetve a Starbucks és a Bic Camera is mind megbízható wifi források. Nem kérnek jelszót és viszonylag problémamentesen lehet rájuk csatlakozni.)
Rékával tehát wifi hotspotok érintésével és képernyőképek lementésével indulunk az Ueno park felé, amit így szerencsésen el is érünk. Ez a park a város közepén terpeszkedik, és tele van múzeummal. Itt található a Tokiói Nemzeti Múzeum, a Természettudományi Múzeum, de még a Nyugati Művészet Múzeum is. Ráadásul népszerű cseresznyevirágzás-figyelő (hanami) hely is, ahol lehet piknikezni a gyönyörű fák alatt, mikor azoknak szezonja van.
Bezzeg minket, felszínes turistákat, csak az óriáspandák érdekelnének!
Azzal, hogy az állatkertet vettük célba, csak egy baj van, és ez nem sokkal azelőtt derül ki számomra az útikönyvből, hogy megérkeznénk a célba vett metrómegállóhoz: az Ueno Zoo egyetlen szünnapot tart a héten, ez pedig mindig a hétfő.
Találjátok ki, milyen nap van ma!
 |
| Kicsit szomorkás a hangulatunk máma... |
Rékával szitkozódunk egy sort, de azért bemegyünk a parkba, és ücsörgünk is kicsit egy tó mellett, amit bágyadt, még éppen virágzó, megkésett cseresznyefák szegélyeznek; amin párok csónakáznak rózsaszín flamingó alakú vízibicikliken; ami mögött felhőkarcoló irodaházak magasodnak; és aminek a partján találunk egy elhagyott szemüveget (ki hagy el szemüveget?). Egy hídszerűségről lebámulunk a feltűnően nagy és meglehetősen visszataszító, tátogó halakra. Egyetlen olyan fát látunk, ami teljes pompájában virul, ez alatt egyszerre hárman próbálnak cseresznyevirágos fotót lőni.
(Julcsi később jól elszórakoztat majd minket egy anekdotával, mikor elmeséli a kínai turistákkal szembeni általános ellenszenvet Japánban - az ellenszenvet, aminek állítólag többek között az is alapjául szolgál, hogy a kínaiak előszeretettel űzik a Julcsi által "sakura-rázás"-nak keresztelt tevékenységet, melynek lényege, hogy beállnak a cseresznyefa alá, és azt egy társuk addig rázza, amíg szirmok nem kezdenek róla hullani, így tökéletessé téve az épp aktuális delikvensről készült fotót. Mi ilyet Rékával nem látunk, de könnyen el tudjuk képzelni egy-egy butább turistáról, hogy ilyesmire vetemedik, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségű az illető.)
 |
| Ilyenkor a még virágzó fák a sztárok! |
Kicsit előgyelgünk a parkban - sóvárogva bámuljuk az állatkert zárt kapuját - és óriási örömmel vesszük tudomásul, mikor belefutunk egy igazi japán kuriózumba: az utcai kukába. Ehhez el kell mondanom, hogy most már negyedik napja frusztrál minket az a japán szokás, hogy nem helyeznek el kukákat köztereken, mivel félnek egy esetleges robbantástól. Ezt én egy pontig értem is, de mikor az egész napos városnézés során minden szemetedet magaddal kell hurcolnod, az egy egész sajátos életérzéssel áldja meg az embert.
 |
| Egy napos hétfő az Ueno parkban. |
Na, mindegy. Rékával viszont ezen a gyönyörű, napos, kicsit szeles (Japánban mintha mindig fújna a szél, gondolom ezzel jár, ha valaki szigetnek születik) hétfőn sikerül egy olyan, többszörösen összetett kukát találnunk, ahol nyolcféle rekeszbe dobhatod a szemetet (mondtam már, hogy a japánok nagy rajongói a szelektív hulladékgyűjtésnek?), így tíz percig pakolunk a táskából, de végül így is csak 70%-ban vagyunk biztosak abban, hogy mindent a jó tartóba dobtunk.
Hiába, van még mit tanulnunk erről az országról.
***
Bár az állatkertes ötletem zátonyra futott, Rékával nem hagyjuk magunkat, és elhatározzuk, hogy cserébe délután ellátogatunk a Yokohamában található Cosmoworld vidámparkba, ahol tudjuk, hogy van egy városnéző óriáskerék, amire Juliék szerint nagyon megéri felülni, főleg, ha már elkezd sötétedni, és kigyúlnak Tokió fényei.
Yokohama amúgy kikötőváros, 3.7 milliós lakosságával Japánban a második legnagyobb települése Tokió után. Mondjuk nekem nem tűnik másnak, mint Tokió kiterjesztésének, lévén szinte teljesen egybe van nőve a fővárossal. Még abban se vagyok biztos, hogy másik városban, vagy csak egy másik kerületben vagyunk-e, de lassan kezdem megszokni, hogy itt minden nagyobb és összetettebb, mint az a térképeken látszik.
 |
| Érkezés Yokohamába. |
Az emlegetett óriáskereket már messziről kiszúrjuk, és magabiztosan menetelünk az irányába. A szél - mégis csak a kikötőben vagyunk - egyre vadabbul tépi a ruhánkat, és húsz perc gyaloglás után pihenőt tartunk. Betámolygunk egy másik, kisebb vidámparkba a part mentén, azon belül is egy klasszikus japán játékterembe.
Szeretném elmondani, hogy mivel hétfő délután van, a játékterem (és ez az egész kis vidámpark) tulajdonképpen üres. A hangzavar mégis fülsüketítő: minden gép visít, énekel, villog, zenél, de még beszél is hozzád. Van itt minden: plüssállatkiemelő átverőjáték, futószalagos plüsscicanyerő, meg minden, ami cuki és sípol. Olyan is van, ahol nem is értem, mi a játék lényege. Fotóautomatát is látunk - biztos itt készülnek azok a cuki kis igazolványképek (purikura névre hallgatók), amiket Julcsi hűtőjén is láttam kitéve róla és Takuról.
Mi Rékával hamar tovább állunk, nekem elég gyorsan megfekszi a gyomromat ez a hangzavar. Lélekben készen állok az óriáskerékre, meg a szintén csábítónak tűnő, valahol a vízben eltűnő hullámvasútra is, ami körülöleli, ám mikor végre megérkezünk, az egész hely gyanúsan kihalt, és valóban: mindkét játékot zárva találjuk. Kimászok a komplexum épületének tetejére, a helyre, ahonnan fel lehetne menni a kerékhez.
"Szél miatt zárva", áll a bejáraton.
- Miért, egy kikötőben, a tengerparton mire számítottak? - néz Réka leesett állal, miközben hosszú haját vízszintesre fújja egy enyhébb szélroham.
Én sarkon fordulok és bemegyek a legközelebbi játékterembe, ahol elkeseredésemben 200 jent dobálok el egy olyan gépezetbe, amivel cica alakú zsebkendőtartót nyerhetnék magamnak, ha a játékszenvedélyem kifejlett állapotban létezne. Mindeközben a játékterem másik látogatója, egy japán férfi, tisztes távolságból, de szakértő szemmel figyeli a próbálkozásaimat. Látszik, hogy nem amatőr.
Mivel nyerni nem sikerült, Rékával végül betérünk a szuvenírboltba, és - biztos, ami biztos - veszünk két kis plüsscicát magunknak.
Akkor is fogunk itt pénzt költeni, a fene egye meg.
 |
| Szerzemények, avagy alteregóink Japánban (én vagyok a fekete). |
***
Yokohamában szerencsére azért van más látnivaló is, mint ez a szellemvidámpark, és mivel nem vagyunk hajlandók feladni a harcot, Rékával határozottan elindulunk abba az irányba, amerre a kínai negyedet sejtjük. Ide Juli javaslata alapján megyünk, aki szerint ezt is érdemes itt megnézni, egy kellemes séta lehet belőle.
A távolságok megint becsapósak, és legalább 40 percet gyalogolunk, mire megérkezünk egy jellegzetes, kínai kapu elé. Útközben megtaláljuk a yokohamai keresztény templomot (pedig nem is akartuk), egy kedves nő útba akar igazítani minket (pedig most kivételesen tudjuk, merre megyünk), illetve tulipánokat nézünk egy kisebb parkban. Mire elérünk a kínai negyedhez, már besötétedik, így a fények tökéletesen érvényesülnek, és bevallom, kellemes a hangulat. A sétálóutcát mindkét oldalon kisebb-nagyobb boltok és éttermek szegélyezik. Réka külön örül a lehetőségnek, hogy szuveníreket nézegethet. A kedvencünk végül az a panda lesz, aminek bármit mondhatsz, visszajátssza a hangodat utána; így esik, hogy a nap végén magyarul beszélgetünk egy plüsspandával a kínai negyedben.
 |
| Kultúrsokk, avagy Kína legfontosabb exportterméke egy kis orosz hatással megfűszerezve. |
 |
| Kínai fények 1. |
 |
| Kínai fények 2. |
"Én remélem, nem raboltak el titeket a rézfaszú baglyok", fejezi ki aggodalmát cizelláltan kedves vendéglátónk - ebből én azt szűröm le, hogy kicsit talán mégis csak agyalt azon, hogy vajon épségben haza tudunk-e vergődni a nap végén.
Mi még elpillantunk egyszer - biztos, ami biztos - a Cosmoworld óriáskereke felé. Nem úgy tűnne, mintha mozogna, bár tény, hogy szépen ki van világítva. Elengedjük a problémát, és beleteszünk még pár kilométert a lábunkba, míg hazavonatozunk-metrózunk-tipegünk Juliékhoz.
Hatalmas ez a Tokió. Még jó, hogy holnap itt hagyjuk egy kis időre.
 |
| Pedig nincs is illata! |
6. NAP: Tokió-Kiotó
Feltűnt nektek valaha, hogy a "Tokió" és a "Kiotó" szavak tulajdonképpen ugyanabból a két szótagból állnak, csak kétféle módon vannak összerakva? Legalábbis magyarul. Japánul egy szótag (igazából kanji) egyezik a két szóban, ez pedig a 京 (kjó). Ami azt jelenti: főváros. Kiotó ugyanis történelme során volt ez. Mármint főváros.
Ma ez a hely egy másfél milliós turistaközpont, ami Tokiótól körülbelül 450 km-re fekszik nyugatra (Tokió nevének jelentése amúgy "keleti főváros"). Kiotóról még annyit tudunk, hogy eszméletlenül sok gyönyörű templom és szentély található benne, illetve, hogy elméletileg egy négy éjszakára lefoglalt szoba vár minket ott egy vendégházban, amiért fejenként összesen 70.000 forintot fizettünk ki pár héttel ezelőtt.
Japán utunkat úgy terveztük meg, hogy minél többet láthassunk az országból, miután Tokiót - vagy legalábbis annak nagyon turistás, kötelező látványosságait - "letudtuk". Így hát kedd reggel érzékeny búcsút veszünk Julitól (aki szegény most péntekig egyedül lesz a lakásban, mivel Takunak munka miatt a héten Oszakába kell utaznia, és egy pár órával előttünk indult el otthonról), és elmetrózunk Yokohamába, a Shin-Yokohama állomásra, hogy kipróbáljuk az egyik japán ínyencséget a sok közül: a Sinkanszen gyorsvasutat.
 |
| Kelenfő... izé, Shin-Yokohama. |
Úgy tűnik, hogy amennyire életveszélyes itt a leállósáv nélküli autópályán utazni, pont annyira fejlett és beidomított a vonatközlekedés. Persze a Sinkanszenről a legtöbben hallottunk már, és a MÁV csodáját élvezve (ahol pont ezen a hétvégén volt szerencsém biciklivel féllábon ácsorogni a Velence-Budapest útvonalon, mert a vasúttársaság szerint egy napfényes hosszúhétvégén elég egyetlen szerelvényt küldeni a tóhoz) azért csak elgondolkodunk rajta, hogy milyen lehet rendes vonattal utazni, főleg, ha ilyen nagy távolságokról van szó.
Na, hát elárulom, hogy baromi jó.
És baromi drága is, de szerencsére, ha turista vagy, akkor vásárolhatsz egy isteni áldással felérő dolgot, amit úgy hívnak, hogy Japan Rail Pass (más néven vonatbérlet). Ez a csoda egy hétre 70.000 forintba kerül, ami elsőre (és magyar pénztárcával mérve) bizony soknak tűnik. Ugyanakkor elárulnám, hogy 70.000 forint az egy Tokió-Kiotó retúrjegy ára, helyjeggyel együtt. Ennek fényében már érthető, miért örülünk annyira a fejünknek, hogy ezzel a bérlettel mi egész Japánban szabadon utazgathatunk egy hétig a városok között.
A legjobb pedig, hogy a bérlet érvényes majdnem az összes Sinkanszen vonalra is.
Szóval Sinkanszenen utazni úgy néz ki, hogy kivételezett helyzetű turistaként belibegsz a peronzárig, meglebegteted a bérletedet, mire az egyenruhás kedves japán hölgy vagy úr meghajol és int, hogy mehetsz. Ezek után már csak meg kell keresned a peront és meg kell nézned, melyik kocsiban utazhatsz (ez attól függ, van-e helyjegyed vagy nincs), aztán már állhatsz is be a peronra felfestett sorbanálló sávok egyikébe, és ámulhatsz, mikor a vágányra becsusszan a repülőgépek orrát idéző vonatnózi.
Rékával már előző nap kipróbáltuk ezt a csodát egy rövid útvonalon, mikor Yokohamába mentünk, így már akkor elkészítettük a kötelező "épp felszállok a Sinkanszenre" képeket (hogy idegesítheti ez a japánokat!), amiről mindkettőnknek a Mr Bean utazik c. film jutott eszébe, és a jelenet, mikor Mr Bean ugyanezt a pillanatot próbálja megörökíteni, csak nem a Sinkanszennel, hanem a Eurostarral, útban Franciaországba.
 |
| Indulás van. Viszlát, Tokió! |
 |
| Tipikus idegesítő turista: ül a vonaton, fotózkodik, zöld teát iszik és az útikönyvét bújja. |
Na, mindegy. Miután kiröhögjük magunkat, elfoglaljuk a kényelmes üléseket, és innentől a kutya se kérdezi, hova megyünk, vagy hogy milyen jegy jogosít minket az útra. Vannak kalauzok, de igazából csak fel-alá masíroznak a folyosón, és mikor annak a végére érnek, meghajolnak az utasok felé, mielőtt átlépnek a következő kocsiba.
Ahogy kihúzunk a városból a sebességünk is egyre nő, de ezt nem igazán érzékeljük, a vonat ugyanis úgy siklik, hogy nem ráz és nem recseg, egyszerűen csak... csak megy. Érdekes, hogy helyjegyet például nem is kötelező venni rá; később állva is fogunk utazni majd rajta. A Sinkanszen egyébként a világ legbiztonságosabb (és leggazdaságosabban kihasznált) vasútvonala - személyi sérülés állítólag még soha nem történt miatta. A sebességét nem tudjuk mérni, de a vonat akár 320 km/órával is tud menni, és tény, hogy a Tokió-Kiotó közti távot (a 450 kilométert) szűk két óra alatt tesszük meg, úgy, hogy 3-4 helyen meg is állunk.
Az eseménytelen utat én egyrészt azzal próbálom elütni, hogy a Lonely Planet útikönyvemet olvasom, különös tekintettel a Kiotót taglaló fejezetekre, illetve, hogy megpróbálok kilesni a (mellettem ülő üzletember által nagyban blokkolt) ablakon. Tegnap este kaptam egy üzenetet Nobutól, aki egyrészt nagyon méltatta Kiotót és közölt egy hosszú listát a mindenképp megtekintendő templomokról, másrészt felhívta a figyelmünket, hogy ha út közben szeretnénk látni a Fujit, próbáljunk a vonat jobb oldalára ülni.
Rékával ennek megfelelően igyekeztünk is így tenni a felszállásnál, és erőfeszítéseink részben kifizetődnek: mikor már negyed órája nyújtózkodom, egyszer csak megpillantom az ikonikus hegycsúcsot, aminek a fotóját hónapok óta használom háttérképnek a munkahelyi laptopomon. Való igaz, hogy a Fuji kevésbé magasztos így, egy vonatablakból, félig egy lófarkas japán fej, félig a japán villanypóznák által kitakarva, de mégis csak most látom először a való életben, és ennek örülök. Réka a mögöttem lévő sorban nem ilyen szerencsés: az ő utastársa lehúzta a sötétítőt az ablakon.
Két órával később elegánsan, minden különösebb hacacáré nélkül besuhanunk a kiotói pályaudvarra, ami egy tízszintes acélkomplexum, és közvetlenül a város kilátótornyának tövében található. Kiszállunk, és egy kis analóg tájékozódás után megindulunk az ismeretlen utcákon a szállásunk felé. Süt a nap, a szél (természetesen) fúj, bár talán itt mérsékeltebben, mint Tokióban. Negyed óra séta után belépünk a vendégházba, és majdnem összeesünk az örömtől, hogy a muszlim recepciós hölgy tökéletesen beszél angolul.
Belépünk a szobába, azonnal levesszük a cipőnket (már be vagyunk idomítva), és eldőlünk az ágyon.
Megérkeztünk Kiotóba.
Mivel a mai napból csak a délután maradt, nem tervezünk messzire menni. Szerencsére a Kyoto Stationtől északra (a szállásunk délre található) rögtön két templom is van, amibe be lehet kóricálni, így lazán sétálgatva ízlelgetjük a várost magunk körül. Gyorsan útba ejtünk egy plázát, ahol egy biztonságos hamburger ebédet fogyasztunk (terepasztalok között, mivel ez egy ilyen vonatos hamburgerező), meg rendelünk a dinnyelének csúfolt, élénkzöld műlöttyből, amit már Tokióban is láttunk, de még nem próbáltuk egyszer sem. Nem egy nagy szám az íze; engem személy szerint jobban lekötnek a terepasztal sínein ficánkoló mini-sinkanszen szerelvények.
A kései ebéd után a templomok felé vesszük az irányt, aminek falaink ilyen bölcsességek állnak, hogyaszondja:
Meg ilyenek, hogy:
Rékával csendben visszalopakodunk a napfénybe, kezünkben lóbálva a nejlonszatyorba tett cipőket. Még egy kicsit leülünk a falépcsőkre. Nem csinálunk semmit. Csak megpróbáljuk befogadni Kiotót.
Néha még mindig nem hisszük el, hogy Japánban vagyunk.
Akkor még ötletem se volt arról, hogy egy év múlva az igazi Kiotóban fogok állni egy igazi kiotói kertben. Az élet néha tényleg humoros.
A két templom után - bár már csak bő fél óráig van nyitva - Rékával még beslisszolunk a Sószei-en kertbe. A nap épp lemenőben van, és mivel már majdnem záróra, rajtunk kívül alig vannak turisták. Néhány még virágzó, gyönyörű cseresznyefa, egy fatákolmány, amire az van kiírva, hogy "Beware of the bee!" (én elképzelek egy darab méhet, ami a faházban lakik, és gonosz), beszélgető japán nénik egy tavacska partján, akik mellé leülünk egy kicsit, egy szépen beöltöztetett modell, akit épp fotóznak... A tokiói rohangálás után most jól esik megpihenni, kiélvezni a látványt, ami körülvesz minket.
Aztán - mivel még nem vagyunk álmosak - ránézünk Nobu listájára, és meglátjuk, hogy a "Gion" nevű helyet ajánlotta esti megtekintésre. Az útikönyvemből kiderül, hogy ez Kiotó gésanegyede (a városban még léteznek aktívan tevékenykedő gésák), így felülünk egy arra tartó buszra, és mikor leszállunk, mintha egy mesebeli kertbe érnénk. Már inkább van sötét, mint világos, így az előttünk magasodó torii és a fák is ki vannak világítva. Bódékban mindenféle ismeretlen ételt lehet venni - én a grillezett bambuszt vállalom be, mert arról Juliék mesélték, hogy finom. Nincs markáns íze, de pont ezért egész jólesik.
Egy helyen piknikező emberekbe botlunk, akik a megmaradt cseresznyevirágzást próbálják kihasználni. Olyan jó hangulattal vannak, hogy az embernek kedve lenne csatlakozni hozzájuk. Ebben a kertben hosszú, piros padok is vannak, amiken sokan törökülésben ülnek. Olyan az egész, mint egy kerti parti.
Mikor végleg elfáradunk, nekivágunk a (térképen rövidnek tűnő) gyalogsétának a metróig. Ez a táv gyakorlatban végül bő félórát, de lehet, hogy inkább 40 percet vesz igénybe. Furakodunk a tömegben - az utca sok helyen árkádok alatt halad, és ezekből a fura tetőszerkezetekből folyamatosan zene szól, ami tovább fokozza a nyüzsit. Kiotóban rengeteg a turista, és ez most kezd kiütközni: míg Tokióban alig láttunk európai arcot, itt most határozottan fele-fele az arány. Kicsit sajnálom. Már épp kezdtem megszokni, hogy a kinézetemmel kilógok a sorból.
Mondjuk a legrövidebbet az itt dolgozó gésák húzzák. Sok helyen kifejezett határozottsággal van feltüntetve a kérés, hogy hagyd a gésákat békén, ők épp a munkahelyükre igyekeznek, mikor te közös fotót akarsz velük. Mi Rékával egyet látunk, de én rögtön megsajnálom szegényt: épp a zebrán próbál áttipegni fura kis papucsában, fehérre púderezett arcával és feltornyozott, ébenfekete hajával, de gyönyörű kimonójába legalább öt-hat turista kapaszkodik, és úgy csinálnak vele szelfit, ahogy nem szégyellnek.
Elhúzom a számat. A többi tolakodó turista helyett is szégyellem magam.
Mire megérkezünk a szállásra, már zsong a fejünk. Tíz percet szánunk a szemetünk kiürítésére (a szobánkban is szelektív a kuka, természetesen, így ez időigényes folyamat - például nem igazán tudom eldönteni, hogy a grillezett bambuszomból megmaradt kis trutyit és a hozzá tartozó fapálcikát hova szórjam), futólag bekapcsoljuk a japán tévét, ahol nyugdíjas korú emberek tippelik meg árucikkek értékét botrányosan rosszul, de ennek valamiért mind nagyon örülnek, elküldjük a kötelező üzeneteket az otthoniaknak, lezuhanyozunk a doboz méretű fürdőszobában, majd bedőlünk a franciaágyba.
Egyszer csak, ahogy oldalra fordulok, Réka térdét érzem a hátamban.
- Menj már arrébb - motyogom álmosan.
- Menj te, én már a szélén vagyok - jön a tompa válasz.
Picit feljebb tornászom magam és körülnézek.
- Én is a szélén vagyok - vonom fel a szemöldököm.
A japánok kis helyen és praktikusan oldják meg a dolgaikat.
Így például a franciaágy is keskenyebb pár centivel, mint az európai sztenderd, de ez szabad szemmel nem látható, egymás térdéből viszont határozottan érezzük.
Kis helyen és praktikusan. Úgyhogy mi is szépen összehajtogatjuk magunkat, és álomba zuhanunk.
***
A kései ebéd után a templomok felé vesszük az irányt, aminek falaink ilyen bölcsességek állnak, hogyaszondja:
"Fedezzük fel a születés fontosságát és az élet örömét!"
("Let us discover the significance of birth and the joy living!")
Meg ilyenek, hogy:
"Most az élet él téged."
("Now, life is living you.")
A hatalmas területen terpeszkedő gyönyörű épületek között egyenruhás iskoláscsapatok álldogálnak. Mi a templom bejárata felé lépkedünk, amiket nagy falépcsőkön lehet megközelíteni. A cipőnket levesszük, és már benn is vagyunk a tatamik által uralt, csendes, faborítású teremben. Megint elfog az érzés, hogy ha már imádkozni kell, lehet, szívesebben tenném egy ilyen helyen, mint egy katolikus, hideg kőtemplomban. |
| Méretek... meg egy japán nő. |
 |
| Réka a cipőink gardedáma! |
Néha még mindig nem hisszük el, hogy Japánban vagyunk.
 |
| Iskolás csapat galambokat etet a templom területén. |
***
Tavaly márciusban munka miatt Londonba utaztam, és egyik este, mikor sétálni mentem, a Holland Parkban találtam egy "Kyoto Garden" névre hallgató kertet. Emlékszem, ahogy ott sétálgattam a szürkületben, a hűvös angol tavaszban, és a fel-alá járkáló pávát meg a szürke mókusokat nézegettem. Nem sokáig voltam egyedül, mert hamarosan megtalált egy kedves úriember, akivel röviden elbeszélgettünk Magyarországról, illetve a londoni parkokat elárasztó, agresszív, szürke mókusokról.Akkor még ötletem se volt arról, hogy egy év múlva az igazi Kiotóban fogok állni egy igazi kiotói kertben. Az élet néha tényleg humoros.
A két templom után - bár már csak bő fél óráig van nyitva - Rékával még beslisszolunk a Sószei-en kertbe. A nap épp lemenőben van, és mivel már majdnem záróra, rajtunk kívül alig vannak turisták. Néhány még virágzó, gyönyörű cseresznyefa, egy fatákolmány, amire az van kiírva, hogy "Beware of the bee!" (én elképzelek egy darab méhet, ami a faházban lakik, és gonosz), beszélgető japán nénik egy tavacska partján, akik mellé leülünk egy kicsit, egy szépen beöltöztetett modell, akit épp fotóznak... A tokiói rohangálás után most jól esik megpihenni, kiélvezni a látványt, ami körülvesz minket.
 | ||
Modell...
|
Egy helyen piknikező emberekbe botlunk, akik a megmaradt cseresznyevirágzást próbálják kihasználni. Olyan jó hangulattal vannak, hogy az embernek kedve lenne csatlakozni hozzájuk. Ebben a kertben hosszú, piros padok is vannak, amiken sokan törökülésben ülnek. Olyan az egész, mint egy kerti parti.
 | ||
Első benyomások a Gion negyedben.
|
Mondjuk a legrövidebbet az itt dolgozó gésák húzzák. Sok helyen kifejezett határozottsággal van feltüntetve a kérés, hogy hagyd a gésákat békén, ők épp a munkahelyükre igyekeznek, mikor te közös fotót akarsz velük. Mi Rékával egyet látunk, de én rögtön megsajnálom szegényt: épp a zebrán próbál áttipegni fura kis papucsában, fehérre púderezett arcával és feltornyozott, ébenfekete hajával, de gyönyörű kimonójába legalább öt-hat turista kapaszkodik, és úgy csinálnak vele szelfit, ahogy nem szégyellnek.
Elhúzom a számat. A többi tolakodó turista helyett is szégyellem magam.
***
Mire megérkezünk a szállásra, már zsong a fejünk. Tíz percet szánunk a szemetünk kiürítésére (a szobánkban is szelektív a kuka, természetesen, így ez időigényes folyamat - például nem igazán tudom eldönteni, hogy a grillezett bambuszomból megmaradt kis trutyit és a hozzá tartozó fapálcikát hova szórjam), futólag bekapcsoljuk a japán tévét, ahol nyugdíjas korú emberek tippelik meg árucikkek értékét botrányosan rosszul, de ennek valamiért mind nagyon örülnek, elküldjük a kötelező üzeneteket az otthoniaknak, lezuhanyozunk a doboz méretű fürdőszobában, majd bedőlünk a franciaágyba.
Egyszer csak, ahogy oldalra fordulok, Réka térdét érzem a hátamban.
- Menj már arrébb - motyogom álmosan.
- Menj te, én már a szélén vagyok - jön a tompa válasz.
Picit feljebb tornászom magam és körülnézek.
- Én is a szélén vagyok - vonom fel a szemöldököm.
A japánok kis helyen és praktikusan oldják meg a dolgaikat.
Így például a franciaágy is keskenyebb pár centivel, mint az európai sztenderd, de ez szabad szemmel nem látható, egymás térdéből viszont határozottan érezzük.
Kis helyen és praktikusan. Úgyhogy mi is szépen összehajtogatjuk magunkat, és álomba zuhanunk.
 |
| Én és a bambuszom. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése