2017. február 19., vasárnap

Csss! Spoiler!

Nemrég olvastam egy cikket, ami az itthon is népszerű Így jártam anyátokkal című sorozat egyik többévadon keresztül használt, visszatérő gegjét helyezte új megvilágításba. A sorozatban mind az öt főszereplő számára eljött egy pillanat a kilenc évad alatt, mikor megpillanthatták saját "alteregójukat" - vagyis olyan embereket, akik kísértetiesen hasonlítottak rájuk, pár apró eltéréssel.

Így ismertük meg Leszbikus Robint, Bajusz Marshallt, Rúdtáncos Lilit, Pankrátor Tedet és Nőgyógyász Barney-t.


Ami elsőre jópofa viccnek tűnt, most kapott egy kicsit komolyabb színezetet. Egy szemfüles rajongó felvetette, hogy az öt alteregó az öt karakter személyes, néha tudatalatti vágyait szimbolizálhatja. Robinét, akit fiús szokásai miatt végre elfogadná saját apja; Marshallét, aki a bajusz miatt komoly, elismert embernek tűnne; Liliét, aki szabadon megélhetné saját, kicsit túltengő szexualitását; Tedét, akit végre menőnek tartanának a barátai, mert robotokkal harcol és nem verseket szaval, és persze Barney-ét, aki, hát... jó, szerintem ezt mindenki ki tudja találni magától is.

A sorozat írója egyébként reagált is a felvetésre: Twitteren gratulált az elmélet megalkotójának.

***

"Tudod, ez olyan, mint mikor látsz egy fényképet valakiről, akit ismersz, de évekkel azelőttről, hogy megismerted volna... És olyan, mintha még nem lenne... teljes, nem lenne befejezett. 
Igen, a Doktor itt van. Eljött a hívásra, mint mindig. De ő nem az ÉN Doktorom."

Egy kitalált karaktert idéztem egy olyan sorozatból, amit valószínűleg sokkal kevesebben ismertek, mint az Így jártam anyátokkalt. Ez a sorozat a brit Doctor Who, ami 1963 (!) óta fut a brit, és 2005 óta több másik tévécsatornán is. Akik esetleg nem ismerik, azoknak elég annyit tudni róla, hogy egy időutazóról szól, aki általában egy mindennapi embert választ útitársául, és nem csak időben, de térben is szabadon mozoghatnak.

Az idézet azonban nem útitárstól, hanem egy másik időutazótól van, egy titokzatos, River Song nevű nőtől. Aki látott már időutazós filmet vagy olvasott ilyen témájú könyvet (és ha valaki nem sci-fi beállítottságú, elég az Azkabani fogoly időnyerőjére gondolni), az sejtheti, mennyire meg tudja kavarni a történetet, ha nem egy, hanem két ember tud szabadon mászkálni az időben. Márpedig itt ez történik.

R ö v i d    s z ü n e t     k ö v e t k e z i k !

Galaxis útikalauz időutazó stopposoknak
Képzeljük el, hogy kétféle idő létezik. Van a történelmi, kronológiai idő. Ebben a Római Birodalom bukása megelőzi a World Trade Center megtámadását, az első világháború a másodikat, a tűzhasználat az elektromosság felfedezését. De ha feltesszük, hogy valaki szabadon mozog az időben, akkor létrejön egy személyes idő, ami minden időutazónál más lesz attól függően, melyik történelmi korszakot látogatja meg először - ezeknek a sorrendje ilyenkor véletlenszerűvé válik, hiszen lehet, hogy valaki előbb találkozik X. Erzsébettel mint a másodikkal...

És elméletben lehet, hogy az időutazó előbb találkozik valakivel, mint hogy az a valaki találkozna az időutazóval.

Most adok időt, hogy ezt egy kicsit átgondoljátok.


Elméletben ilyenkor lehetséges, hogy személyes, tehát normál esetben lineáris idővonalunkon akkor találkozunk valakivel, amikor az már tucatnyi találkozáson van túl velünk - feltéve persze, hogy a másik személy időutazó. Sokkal többet tud rólunk: tulajdonképpen a jövőnkből jött, ráadásul a közös jövőnkből. A közös jövőnkből - ahol viszont már lehetünk mi előnyben, hiszen gondoljunk bele! Ez után a találkozás után egy lineáris idővonalon minden további találkozásunk a másikkal már követi azt, amin kronológiailag túl vagyunk... neki viszont, ha időutazó, ez a jelenlegi találkozás még lehet, hogy hátravan, hiszen ő nem lineárisan halad!

Egyszerű, mint egy pofon, nem?

S z ü n e t     v é g e    !

***

Tehát a Doctor Who sorozatban a negyedik évadtól megjelenik egy másik időutazó, a titokzatos River Song. Ha az előző magyarázatot megértettétek, csak annyit kell tennetek, hogy hozzáadjátok: a másik személy se lineárisan halad. Minden össze-vissza történik, két teljesen összekuszálódott idővonalon. River Song azért titokzatos, mert a néző a Doktorral "utazik", az ő személyes idővonalát követve, ergo River Song az az új karakter, aki tudja, mi fog történni a sorozat ki tudja hány évadában. A torokszorító az, hogy az ő szemszögéből az a találkozás, ami a Doktor (és a nézők) számára élményileg az első, neki kronológiailag...  az utolsó.

"Mikor először találkoztam a Doktorral, réges-rég, mindent tudott rólam. Gondolj bele. Fiatal, heves lány voltam, és hirtelen elém pottyant ez a férfi, aki okos, őrült és csodálatos, és mindent tud rólam. [...] A baj az, hogy minden fordítva van. Az én múltam az ő jövője. Ellenkező irányokba utazunk. Minden alkalommal, mikor találkozunk, én egyre jobban megismerem - ő pedig egyre kevesebbet tud rólam. Azoknak a napoknak élek, mikor láthatom. De tudom, hogy minden ilyen alkalom egy lépéssel távolabb is visz tőle. És eljön a nap, mikor belenézek majd a szemébe... az én Doktorom... és fogalma se lesz róla, ki vagyok. És ez fog végezni velem."

És persze River Songnak van egy egészen különleges viszonya a Doktorral, amire az első találkozásokkor csak célzásokat kapunk. "Ki maga?", kérdezi egy ponton a Doktor tőle. "River Song professzor. Doktor, archeológus..." "Nekem. Ki maga nekem?"

És mit mond erre River Song?

"Ne haragudj, kedves.
De ez spoiler."

***

Rengeteg vázlatfüzetem hever otthon, amiket az évek során kaptam vagy vettem magamnak. A legtöbbet nem fenyegeti az a veszély, hogy múzeumban állítják ki, az egyikben viszont lapul egy érdekes rajz - pontosabban kettő. Nevessetek, ha akartok, de mindkettő önarckép. Nem is olyan régiek. Az egyik 2011-ben, a másik pedig 2012-ben készült, pont egy év eltéréssel. 

Azt hiszem, legjobb, ha itt veszek egy nagy levegőt, és megmutatom nektek ezt a két képet.


Sokféle tükör mellett haladunk el életünk során, és lehet átkozni a rossz megvilágítást, de általában a saját magunk által tartott tükör torzítja a legtöbbet rajtunk. Az az év, ami e között a két kép között eltelt, a második egyetemi évem volt, ami alatt remek barátokra leltem, megszereztem a jogosítványt, több időt szántam magamra, lazítottam a tanuláshoz kapcsolódó túlzottan magas elvárásaimon... és voltam olyan szerencsés, hogy először életemben úgy éreztem, olyan közegben töltöm a mindennapjaimat, ami teljes mértékben kielégít, és ahonnan pozitív visszajelzést kapok.

A második kép az elsőm alteregója: sokkal jobban emlékeztet emberi lényre, mint gnómra, csinosabb, a naplója is ott van nála. Ő lett a jövőm: egy időutazó elmondhatta volna nekem, hogy ne izguljak, minden változóban van. Hogy a 2011-es énem még nem befejezett kép, csak egy vázlat, egy skicc, nyersanyag. Elmondhatta volna, hogy ne féljek.

Bár én nem vagyok időutazó, néha az az érzésem, hogy mindannyiunknak sok alteregója repked az időben. A jelen kicsit olyan, mint a fotók, amiken még nem vagyunk önmagunk, vagy mint a képek, amiken nem is hasonlítunk magunkra. Ha ez a két kép találkozna, talán épp úgy össze lennének zavarodva, mint a Doktor és River Song - a második talán már alig emlékezne, milyen volt az első bőrében lenni, az első pedig nehéznek érezné, hogy őbelőle lesz a második. Az első előre utazik, a második reflektál, így tulajdonképpen valamilyen szinten ők is ellenkező irányba utaznak.

Közben azonban az is igaz, hogy a 2012-es kép se tűnik olyan nagyon vidámnak... De most inkább nem keverném bele a 2017-es énemet a történetbe. Inkább csendben hozzátenném még a gondolatmenethez a Doktor Who egyik alappillérét, a főszereplő folyamatos megújulását, a szerepét, amit a mai napig tizenhárom színész játszott el - a történet szerint ők bizony ugyanazt a személyt alakítják.


***
Az irónia az, hogy bár divatos azt hangoztatni, éljünk a jelenben és tapasztaljuk meg a flow-érzést, nem szabad elfelejteni, hogy minden változik, folyamatosan, és hogy van egy jövőnk, ahol van egy alteregónk, aki lehet, hogy csak egy évnyire van tőlünk, és már alig hasonlít ránk. Van valaki, akit talán az utcán szembejőve fel se ismernénk már. Pedig csak mi vagyunk.

Az Így jártam anyátokkalban van egy pillanat, mikor Robin választás elé kerül: a karrierje érdekében más városba költözhet, felrúgva ezzel a párkapcsolatát, vagy otthon maradhat a régi munkájában, a párkapcsolat javára. Ted kifejti, hogy Robin számára mindig a karrier nyer a szerelemmel szemben, és Robin, ezt belátva, végül úgy dönt: most a szerelem lesz a fontosabb. Marad.

Csak aztán kiderül, hogy a férfi, aki miatt meghozta ezt a döntést, szemrebbenés nélkül költözik el, mikor ő kapja meg ugyanezt az ajánlatot. Robin kiborul: biztos elment az esze, hogy ezért az emberért áldozta fel a szakmai előbbrejutást.
Ted pedig annyit mond: Robin inkább legyen büszke, hiszen öt évvel azelőtt biztos, hogy nem ezt a döntést hozta volna meg. "Az öt évvel ezelőtti Robin klassz csaj volt", mondja. "De Alterego Robin lenyűgöző." Kifejti: bár játékból mindannyian keresték alterego énjüket, valójában öt év elteltével minden szereplő a "saját" alteregója lett, hiszen senki nem maradt ugyanolyan. "Marshall és Lily gyereket terveznek. Barney soha nem járt volna senkivel, tavaly meg szerelmes lett!", folytatja.

Szóval a tanulság az, hogy Robin inkább legyen rá büszke, hogy már nem az az ember, aki öt évvel ezelőtt volt. Senki nem "késztermék", a jelen pedig trükkös: egyszerre korlátoz és tesz szabaddá mindenkit. Korlátoz, hiszen annyira bele tudunk süllyedni a mindennapi megszokottba, és annyira meg tud ijeszteni minket egy rossz élethelyzet, hogy ki se látunk belőle. Mikor nemrég egy jelenlegi, számomra nyomasztó helyzeten problémáztam, a testvérem hívta fel rá a figyelmet, hogy nincs értelme túl komolyan venni a dolgot: egy, két vagy öt év múlva már teljesen máshol leszek, és nem ez az élmény fogja meghatározni, ki vagyok akkor. Ez engem megnyugtatott.

A jelen pedig fel is szabadít. Hiszen ez van nekünk. És minden, ami következik, minden jó és rossz, ami alakít majd a saját magunkról rajzolt képen, minden ember, aki farag majd rajtunk és minden dolog, amiről azt hisszük sose jön el, amiről azt hisszük, nem is létezik, valójában csak a stúdió falán kívül esik...

És, (természetesen), minden ilyen dolog...

SPOILER.

Most itt tartunk.


2017. január 27., péntek

Legendás növények és megfigyelésük

Gyerekkoromban sok időt töltöttem a nagymamám kertjében. Egy nagy telket képzeljetek el, amiben az égvilágon minden megterem - de legalábbis majdnem. Tavasszal, nyáron és kora ősszel sokszor akkor voltam a legboldogabb, ha órákig bóklászhattam a cseresznye- és meggyfák, málnabokrok, eprek között; ha ücsöröghettem a diófa vastag ágán, ha várhattam az első fagyot, ami megpuhította a naspolyát, vagy ha addig legelhettem a zöldborsót, míg le nem ment a nap.

Nem messze a háztól volt egy kertészet, ahová néha elmentünk vetőmagért vagy egyéb apróságokért. Egyik alkalommal a nagymamám egy ajándékkal lepett meg: kaptam egy pici, ültetett fenyőfát. Elfért egy muskátli cserepében és tökéletes fenyőalakja volt. Cukorsüvegnek hívtam és boldogan vittem haza.

Pár hét elteltével Cukorsüveg kikerült az erkélyünkre, hiszen nyár volt, miért tartottam volna a lakásban? Öntözgettem, de nem igényelt folyamatos gondozást, így egyre ritkábban néztem felé. Egy késő őszi napon, mikor már kezdett aktuális lenni a fenyőfaszezon, észbekaptam, és kissé félve léptem ki az erkélyünkre.

Rettenetes bűntudatom támadt. Cukorsüveg teljesen elszáradt, nyoma se volt a szép zöld tűleveleknek vagy tökéletes alakjának. Behoztam a melegbe, próbáltam újra életet lehelni belé, de be kellett látnom, hogy feleslegesek az erőfeszítéseim. A gondatlanságommal megöltem az első növényemet.

Elájuló tojások
Cukorsüveg miatt erős bűntudatom volt, hiszen átéreztem, hogy tulajdonképpen egy élőlénynek ártottam. Az iskolában is szépen megtanultuk, hogy a növények élőlények. Hát íme egy érdekes kérdés: ha gyorsan kell válaszolnotok, szerintetek melyik "élőbb": egy cserepes korallvirág, vagy egy főzés előtt álló tojás?

Én, mint sokan mások, kapásból a virágra szavaznék. Nem is hinném, hogy ebben hiba lenne - a tojás viszont önmagában egy nagy, élő sejt, ami jó táptalaj a kísérletek számára. Bagdy Emőke A belénk égett múlt c. könyvben egy nagyon érdekes tojáskísérletet mesél el, amit Egedi György végzett. Érdemes elolvasni:

"A tojás a legnagyobb önálló sejt, ami vizsgálható, tehát nézzük meg, mi történik, ha két tojást egymás közelébe viszünk. Kisvártatva egymásra rezdülnek. Ezt EEG vizsgálattal, a tojásokra helyezett elektródákkal ellenőrizhetjük. Az egyik ad egy kis jelzést, majd ugyanilyen szinkronjelzést ad a másik is. Megbarátkoztak. [...] Ezután az egyik tojást átviszik a másik szobába, és várnak. Rövidesen azt tapasztalják, hogy jelzéseket ad le a másiknak, amelyik a szomszéd szobában veszi a jeleket. Vagyis a két sejt tovább kommunikál egymással. Ezután az egyik tojást belepottyantják a forró vízbe, vagyis hát megölik, megfőzik. Abban a pillanatban a másik szobában lévő tojás "elájul", 24 óráig ingerületi állapotba nem hozható. Egyszerűen beleájul az ijedelembe."

És most gondoljatok bele, hogy ha két egyszerű tojás ilyen szintű kapcsolatra képes, akkor vajon mi játszódhat le olyan teremtmények között, mint a növények?

Szombatka, az első korallvirág
Vagy - éppenséggel - a növények és az emberek?

Legendás növények
Cukorsüveg után sokáig nem vállaltam a kertész szerepét. De egyszer mégis elcsábultam, mert ritka rokonlelkűséget éreztem egy kis virággal, akit, ha jól emlékszem, egy általános iskolai növényvásáron vettem a zsebpénzemből. A növény egy mimóza volt. Amíg nem láttam, fogalmam sem volt róla, hogy a visszahúzódó emberek nem véletlenül kapják meg ezt a jelzőt: a mimóza, ha megérintik a hajtásait, összecsukja pici leveleit, így egy záródó legyezőhöz lesz hasonlatos. Engem ez az általam olyan jólismert, már-már emberi reakció lenyűgözött; olyan volt, mintha a kis növénynek érzései lettek volna, és pont annyira vágyna a magányra, mint néha mi, emberek.

A horrortól ezúttal megkímélhetlek titeket, hiszen a mimózám szépen növögetett, új hajtásai is lettek, és az összecsukódó levelek mutatványával sok hozzánk látogatónak eldicsekedtem. Nem emlékszem, mi lett vele végül, de azt hiszem, bármilyen jól gondozzák, egy növény se élhet örökké.

Szombat és Vámpír
Jópár év telt el, mire elkezdtem virágokat kapni ilyen-olyan alkalmakra. Általában vágott virágok voltak, nőnapi meglepetések, ballagási csokrok, egyszer még egy rózsa is az Operaház Fantomjának díszvetítéséről. Aztán egy-két évvel ezelőtt kaptam két cserepes virágot, akik megint emlékeztettek arra, hogy az élőlények között igenis mélyebb párhuzamok léteznek, mint gondolnánk.

Életem első korallvirágának nagyon örültem. Ezek a növények nagyon szépek tudnak lenni, dús levélzetük és sokszínű virágaik vannak. Az elsőt egy szombati napon kaptam, és eltökéltem, hogy megőrzöm a szépségét. Azt az utasítást kaptam, hogy egy héten egyszer locsoljam, így a virágot - némi Daniel Defoe-s beütéssel - Szombatkának neveztem el, hogy ne feledkezzek meg az öntözéséről.

A másik virágomat egy fiútól kaptam, akivel pár hétig jártam. Egy gyönyörű cikláment ajándékozott nekem a névnapomra, ami minden irányban hajtotta a rikító szirmokat, és káprázatos színben pompázott, szinte már hiún. Büszkén nézegettem, már csak azért is, mert mégiscsak más "udvarlótól" virágot kapni, mint bárki mástól.

Igenám, de a kapcsolatunk nem tartott olyan sokáig, és két héttel az ajándék után úgy tűnt, véget is ér. Három nap telt el anélkül, hogy beszéltem volna az illetővel, aki az én kérésemre nem is keresett engem. Vasárnap feltűnt, hogy az időközben a szuggesztív Vámpírka nevet felvevő ciklámen úgy lekókadt, hogy virágai már a tartót súrolták, amin állt. Gyorsan ráöntöttem egy pohár vizet, és reméltem a legjobbakat.

Halványan talán megfordult a fejemben, hogy Vámpírka hűen tükrözi saját kókadt kedvemet, de ez csak akkor vált teljesen egyértelművé, mikor a fiú, akitől kaptam, mégis felhívott és felvidított. Úgy döntöttünk, adunk magunknak még egy esélyt - és mikor a virágra néztem, meglepve láttam, hogy Vámpírka újra él és virul... pedig csak pár óra telt el a kevéske víz óta.

(Ezt a jelenséget amúgy a fiúnak is megemlítettem, aki szenvtelenül jegyezte meg, hogy egyáltalán nem lepi meg a virág korábbi kókadsága.)

Szeretlek - Rossz vagy
Mielőtt elmesélem, mi lett Szombatkával, megemlítenék mégegy kísérletet, ami a japán tudós, Masari Emuto kutatásaiból táplálkozik. Az alternatív gyógyászat iránt érdeklődő Masari a vizet és a vízkristályok alakját kezdte tanulmányozni, és ennek során felfedezte, hogy a vízkristályok attól függően is képesek változtatni alakjukat, hogy milyen szavakat (!) ragasztunk az üvegre, amiben tároljuk őket. (Erről egy cikket és egy videót is találhattok.)

Ez a felfedezés sokakat arra inspirált, hogy egy lépéssel tovább menjenek. Mit gondoltok, hogyan hat egy növényre, ha pozitív, illetve ha negatív gondolatokkal bombázzuk?

Én is azt hittem, hogy sehogy, amíg meg nem láttam ezeket a képeket:

Az első magáért beszél, a második pedig jóformán ordít (hiszen itt sokkal több szót használt a kertész). Jól látszik, mennyire magas a növények reakciója az őket körülvevő dolgokra - és gondoljunk bele, ezek "csak" növények! Ha a tojást megrázza, hogy a társából rántotta lesz, ha a babcsíra elrohad egy "rossz vagy" feliratú edényben, és ha a pozitív gondolatokon nevelt növény szó szerint elhajol a negatív elől, akkor mit szóljunk mi, emberek, szervezetünkben 70% vízzel és sok ápolva szerető vagy sikítva sebző szóval közöttünk?

Azt szokták mondani, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Talán a dolog fordítva is igaz: aki jó ember, azt szeretik a virágok is.

Epilógus
Mivel anyukám tanár, évzárók és pedagógusünnepségek napján a bejárati ajtónkon először harminc csokor virág szokott beszuszakolódni mielőtt ő maga is hazaérkezik. Nem olyan régen egy cserepes rózsával tisztelték meg, akit megörököltem, eredeti tulajdonosa ugyanis - "úgyis megölöm" felkiáltással - jobbnak látta az én nevemre iratni őt. Rózsi többször volt válságos állapotban - a rózsák, mit ahogy Saint-Exupéry óta tudjuk, elég kényesek, - de büszkén jelenthetem, hogy már többször visszahoztam őt a panellakás száraz, túlfűtött, vagy épp túlhűtött levegőjének krízisei által okozott haláltusákból. És - láss csodát! - a rózsa meghálálta a gondoskodást. Egyik nap apró virágot hozott, és jó szokását azóta is tartja. Mindig csak egyet hajt, de az illata valódi, egészséges rózsáé.

Szombatkához azóta több korallvirág csatlakozott. Lassan tanultam meg a gondozásukat, és volt, amelyiket elvesztettem. Metszettem őket, öntözgettem, és a négy-öt cserép folyamatos körtáncot jár a lakásban, miközben próbálom kitalálni, melyik hol érzi magát a legjobban.

Szombatka az első virágzása óta, ami két éve lehetett, "csak" zöldellni volt hajlandó, de pár hete észrevettem, hogy az új hajtásokból nem zöld levelek, hanem narancssárga virágok bújnak ki. Szombatka most az ablakpárkányomon ülve vigyorog a kinti mínuszokra, és ha picit hiszek a rezgésekben és a mindenhol jelen lévő energiában, akkor már azt is értem, miért tölt el olyan jó érzéssel, ha ránézek.



"Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat."
Antoine de Saint-Exupéry

2017. január 10., kedd

Útravaló 2017

Nem értek a zenéhez. Mármint nem úgy, mint ahogy az írást művelem. Nem tudok alkotni benne. Viszont szeretem hinni, hogy a művészetnek  minden ága összefügg, és a zenének is meg kell adnunk, ami jár.

Nem értek a zenéhez. De írni szeretek, mint ahogy azt valószínűleg észrevettétek. Szeretek rajzolni, hímezni, színezni, fordítani is - a lényeg mindig az, hogy alkossak valamit, mert ennek a tudata az alkotás másnapján is boldoggá tesz. Szóval szeretem a művészetet, mert időtállónak tűnik.

A zenéhez viszont nem értek, nem úgy, hogy zenét szerezhessek. Ettől függetlenül szeretném "meginvitálni" a blogba a magam módján. Ehhez a vershez, amit az új év legelején írtam, ajánlanék egy aláfestést, mert ez (és persze sok más dolog) ihlette az írást.

Az előjelet pedig mindenki döntse el maga.

Újévre hinném
Hiszek a remegő, tétova ujjakban és mosolygó szemekben
Hiszek a csúszós pocsolyákban és befagyott szívekben
Hiszek a kósza hajszálakban
A bennem légzéssé hevülő sóhajokban
Hiszek a magányos, végigbeszélt sétákban.

Hiszek a gyengeségben.
Hiszek minden rettegett útvesztőben,
Hiszek a jótékony meghátrálásban,
Hiszek a visszafordulásban,
Hiszek a nyers gyávaságban,
Mégis
Hiszek a kezedben és hiszek a járásodban.

Hiszek sok baráti ölelésben
Hiszek a tapogatózásban, hiszek a könnyeimben.
Hiszek a karácsonyi fényekben
Hiszek a zörrenő papírfecnikben,
A csomagolás zörrenésében, a papír letépésében
Hiszek zavart nevetésekben
Az ólálkodásban, a visszaszámlálásban,
Hiszek az eltévedésben, hiszek az elbotlásban.

Hiszek a földre kerülő, gyűrött ruhákban
A kendőzetlen igazságban és a takarhatatlan valóságban
Hiszek a kerülhetetlen fájdalomban,
Hiszek a szekrényben sakkozó
Rohadt
Időtálló csontvázakban.

Hiszek az elhangolódó zongorákban,
A kávéval leöntött, félkész kompozíciókban,
Hiszek az elpattanó, túlpengetett húrokban,
Hiszek az engem beterítő ujjlenyomatokban

Hiszek a foszlott, koszos lepedőkben
A szépen bebugyolált szellemekben
Hiszek az egyedül eltöltött ünnepekben
Hiszek az édes, bódító koktélokban
Hiszek az éles, sózott szélű poharakban

Hiszem a kutyák csaholását
Hiszem az utca zajongását
Hiszem a barátok ugratását
Hiszem a reggel józanságát
Hiszem a frissen főzött kávé zavart kaparászását
Hiszem a magyarázkodását

Hiszem a téli fagyban földre szórt sót
Hiszem a forró szobában suttogott szót
Hiszem a fogadalmak miértjét és okát
Hiszem az előbbrejutás minden egyes fokát

Hiszem a jó utat
Hiszem a rutinokat
Hiszem a csendet és a gondolatokat
A meséket, a lopott pillanatot
A száműzetést, a pírt, a jó filmeket
Hiszem az esdeklő embereket

És hinném, hogy amennyit adok,
Szeretetet,
Pont ugyanannyit vissza is kapok*
És hinném, hogy majd a hitből kezdődik az élet
És hogy lesz, aki kikölti a kiscsibéket.**



*Paul McCartney: "The End"
**Woody Allen: Annie Hall

2016. december 26., hétfő

Összetört szív

Jaj. Eltörtem. Ez nem lehet igaz. Hogy pont így és pont most. Úgy tudtam, hogy egyszer ez lesz, úgy tudtam, hogy egyszer belefutok ebbe a hibába. Jó, tudom, hogy más is járt már így, tudom, hogy nem egyedüli eset, sőt, még azt is tudom, hogy van másik, ha kell, de azért mégis...

Kész. Ennyi.
Eltörtem a Love Actually DVD lemezét.


***
Karácsonykor szeretne megnyugodni az ember. Szeretne kicsit kiszállni a hétköznapokból, amikbe beletartozik nem csak azok rohanása, de fájdalmai, csalódásai is. December 24-én reggel - ki tudja, hány éve először - hóesésre ébredtem, és bevallom, ez kicsit meghatott. Tudjuk, hogy a fehér sokszor a tisztaság, ártatlanság, új lappal indulás jelképe, és talán ezért is szokott lelombozni, ha a minálunk most már "szokásossá" vált, tocsogós-latyakos ünnepet kapjuk.

Szeretem év végén számbavenni mindazt, amin tizenkét hónap alatt keresztülmentem. Tavaly például nagy rajongója lettem az Éviránytűnek, és persze a naplóim is mindig megtelnek elmélkedésekkel. Szeretek a családom körében társasjátékozni, titokban néha még az agyonjáratott karácsonyi zenék is jólesnek. Szeretek jótékonykodni így vagy úgy, mézeskalácsot ajándékozni a számomra fontos embereknek vagy ruhákat a rászorulóknak

És a fehérség idén arra is emlékeztetett, hogy mennyire szeretnék megbocsátani, mennyire szeretnék pár lapot tisztára törölni.

***

Bár tudom, kevés az esély rá, hogy ezt olvasod, hiszen ma már olyanok vagyunk egymás számára, mint két idegen, a mondandóm közlésére nem tudok jobb megoldást, mint ezt. Talán számodra szürreálisnak, nevetségesnek, eltúlzottnak tűnhet, hogy fél év elteltével kereslek meg, számomra azonban az, hogy jelen voltál az életemben, túl sok változást hozott ahhoz, hogy gond nélkül el tudjak siklani afelett, ahogy befejeztük.

Tudod, az igazi gond soha nem az volt, hogy nem akartál velem lenni. A legőszintébben mondom neked, hogy soha nem kívántam neked semmi rosszat. Persze tagadhatatlan: mikor rájöttem, hogy végül bekövetkezett az, amitől féltem, és más "győzött" velem szemben, az iszonyatosan fájt, és akkor értettem meg azt is, miért vágtál el mindent, ami hozzám kötött, egyik pillanatról a másikra. Engem akartál óvni, de még neked is látnod kell, milyen gyáva megoldás ez. Megbántam már, hogy bátornak neveztelek, mikor elindultunk a lejtőn - sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem vagy az.

Olyan kritikákkal illettél engem, amiket gondolkodás nélkül elfogadtam, majd mikor rájöttem, hogy milyen kaliberűek, és hogy milyen fenntartások nélkül fogadtam el mindet, megijedtem. Ezért voltam veled írásban olyan indulatos, mint még talán soha senkivel. Féltem. Mert rámutattál arra, hogy milyen gyenge vagyok, ha magam vagyok, ha magamat és nem valaki mást kell megvédenem. Nem vagyok naiv; ennek, vagyis saját magam védelmének megtanulása saját magamtól nem napok, hetek vagy hónapok, hanem inkább évek kérdése lesz. Szerintem nehezen tudod elképzelni, milyen terhet ró ez az emberre. Nehéz minden egyes atomodat átértékelni, megvizsgálni, a sorsáról dönteni.

De, mint mondtam, soha nem kívántam neked - vagy nektek! - rosszat. Ma sem teszem, képtelen vagyok rá, és nem is akarnám. Őszintén remélem, hogy a jó döntést hoztad meg. Nem erről van szó.

Mikor utoljára töltöttem nálad az estét, történt valami, amire talán már nem is emlékszel, de bennem ez volt az, ami bizonyítékául szolgált annak, hogy nem voltam teljesen eldobható számodra. Ha emlékszel, filmet néztünk és te főztél közben, néha felálltál hát a kanapéról, hogy kimenj a konyhába. Egyik ilyen alkalommal, mikor felkeltél, és hallottam, hogy kifelé mész, egyszercsak megálltál, visszasétáltál, fölém hajoltál és gyorsan megcsókoltál. Csak úgy. Semmi logikus magyarázata nem volt, nem felejtettél semmit a szobában, semmit nem akartál mondani nekem, nem vitte előrébb ezt a kicsit életünket, de nekem ez a mozzanat, az, hogy visszafordultál és hogy rám mosolyogtál, egy szó nélkül, olyan dolog volt, amiről soha nem hittem volna, hogy számomra meg van írva. Ezt a legkomolyabban vedd.

Persze aztán eljött a nap, amikor nem fordultál vissza felém többet. Pont olyan hirtelen tűntél el az életemből, mint ahogy megjelentél (bár ez így szokott lenni, nem?), és attól félek, a mód, ahogy ez a fejezet lezárult, sokkal tovább fog fájdalmat okozni nekem, mint maga a szakítás. Nem tudom pontosan, meddig reménykedtem abban, hogy felismered ezt, és megteszel értem annyit, hogy segítesz a lap tisztára törlésében. Megtette volna egy bocsánatkérés, az egyenes beszéd, vagy az, hogy visszaadod a dolgaimat, amik nálad maradtak. De a mód, ahogy cserbenhagytál engem, arról árulkodik: egy percre se lehettem fontos a számodra. És most nem tudom, mit higgyek, de azt tudom, hogyan szeretnék érezni irántad.
"Felejtés nélkül nincs megbocsátás!", írja Poppper Péter. "Hát lehet egyszerre emlékezni és megbocsátani? Lehet nyilvántartani a múlt bűneit és sérelmeit, közben pedig megbocsátani? Dehogy lehet. Hogy miért nem? Azért, mert a megbocsátás érzelmi, és nem intellektuális folyamat. [...] A felejtés tehát előfeltétele a bocsánatnak - az érzelmek vagy megsemmisülnek, vagy nincs megbocsátás. A negatív érzelmek, indulatok emlékei bilincsbe verik, fogva tartják az embert."

Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem úgy, hogy egyet kell értenem Popper Péterrel. A gondolatmenetet azonban kiegészíteném: te, a másik fél, igenis tehetsz azért, hogy a másik megbékéljen a helyzettel. Én, ha egy dolgot kérhetnék most, azt kérném: hadd bocsássak meg neked tiszta szívből, hadd éljem át azt az igazi megbocsátást, ami a - szerinted "frusztrálóan jámbor" - személyiségemen túlmutat, amit már nem csak a jószándék, a béke szeretete és a tőled kapott számtalan jó dolog emléke vezérel, hanem a rossz dolgok felülírása és jótékony felejtése is.

Tudod, mielőtt gyengeségként, a magam igazáért való kiállás hiányaként értelmeznéd ezt a vágyat, hadd mondjak annyit: én soha nem fekete-fehérben látom az embereket. Attól, hogy velem valaki rosszul, nem méltó módon viselkedett, még nem fogom örök időkre elítélni. Nem fogom elfelejteni a jót a rossz javára, nem vagyok rá hajlandó. Így valószínűleg könnyű "ellenféllé" teszem magam egy konfliktus esetén, és elismerem, hogy van még mit tanulnom, mert igenis van olyan helyzet, mikor vége kell hogy szakadjon az empátiának - a saját érdekemben. Ezen a napon és ebben a helyzetben viszont úgy érzem, az ehhez hasonló patthelyzetekben az egyetlen dolog, ami segíthet, az a megbocsátás.

Popper Péter ír a zsidó vallásban megjelenő "megbocsátás napjá"-ról is, mikor mindenki, még a más valláshoz tartozók vagy nem hívők is imádkozhatnak a zsinagógában - ez a szimbóluma az isteni megbocsátás egyetemességének. Ami azonban igazán érdekes, az az ima szövege: a fogadalmak, tilalmak, eskük, átkok, és a szívünktől eltiltott dolgokról szól. De míg a polgári becsületkódexben azt találjuk, hogy légy hű ahhoz, amit megfogadtál, tudod, mit kér ez az univerzális ima? Azt, hogy ez "[m]ind legyen feloldozva, érvénytelen, nem kötelező, megsemmisítve és felbontva, ne legyenek kötelezők és ne maradjanak érvényben. Fogadalmaink ne tekintessenek fogadalmaknak, tilalmaik ne tekintessenek tilalmaknak, és esküink ne tekintessenek esküknek." Bár nem vagyok kifejezetten vallásos, azt hiszem, ebben van logika. Nem hurcolhatjuk múltunk minden fájdalmát örökké - amitől lehet, és amitől akarunk, meg kell válni. A lecke az, ami egészséges esetben megmarad.

Én tehát szeretnék megbékélve átlépni az új évbe, bízni abban, hogy nem fogsz olyan gyakran eszembe jutni, hogy nem fogok több felesleges időt szánni arra, hogy végigfuttassam a fejemben a történteket. De tudd, hogy ez a cserbenhagyásos szakítás, ha lehetetlenné nem is teszi, lényegesen megnehezíti, megnehezítette a dolgomat. Gondolj bele, te egykor kedves: téged mennyire bántott a saját múltad, ami ugyanígy félbeszakadt. Gondolj arra, milyen kétségek közt hánykódtál, gondolj arra, hogy a világ minden sértett büszkesége sem volt elég ahhoz, hogy annyiban hagyd a ti kapcsolatotokat, és bármit is éreztél irántam, a köztetek történtek miatt az nem volt elég erős ahhoz, hogy megóvj a fájdalomtól és igazi esélyt adj nekünk.

És hogy miért írtam ezt le? Mert hiába a köztünk lévő csend, én elég sokat beszélgettem veled az elmúlt hónapokban, próbálván túljutni a történteken. Lassan talán sikerül, de az összefoglalás is segít, ha már tőled nem kaptam meg ezt a feloldozást. Ha "Nem mondhatom el senkinek,/Elmondom hát mindenkinek".


Remélem, drukkolsz, hogy sikerüljön.

***

A DVD-t beteszem a lejátszóba. A közepe repedt meg, ahol a műanyag pöcök benne tartja a dobozában. Miközben ajkamba harapva várom, hogy a lemezt beolvassa a lejátszó, eszembe jut 2016 legeleje. Ez a blog akkor kelt életre, bár sokáig nem osztottam meg senkivel. Mindenesetre a legelső bejegyzés egy reménykeltő kis incidensből született, amit mindig jó észrevenni a mindennapokban, még akkor is, ha egyesek emiatt babonásnak, szentimentálisnak vagy irracionálisnak tartanak.

Arra gondolok és abba bízom: talán ez is egy ilyen pillanat.

Aztán - halkan surrogva - elindul a DVD.

2016. december 10., szombat

Instant karriertanácsadás avagy a kényelem hátulütői

Emlékszem, nem lehettem több tíz évesnél, mikor az egyik rajzórán kollektívan azt a feladatot kaptuk, hogy örökítsünk meg egy kukoricacsutkát. Bár azt már nem tudom felidézni, hogy jutott mind a huszonnégyünknek külön csutka, de azt igen, hogy milyen reakciókat váltott ki az osztályból.

Fontos hozzátennem, hogy első lépésként nem is a csutkát kellett lerajzolnunk, csupán magát a növényt. Ha valaki nem tudná, ez egy viszonylag magasra növő (akár három méteres is lehet), lágyszárú lény - ezekből jön létre az, amit kukoricatáblának hívunk. A 4.a-ba egy ilyen magas növény került (fogalmam sincs, ki vállalkozott rá, hogy beszállítja, de tény, hogy ott állt az osztályban), félig el volt már száradva és nem volt túl vonzó látvány.

Megkaptuk a félfamentes A/4-es lapokat és nekiláttunk.

Gondolom az alapfeltevés az volt, hogy a nagy egésztől jussunk el a kis egészig, ami egyébként nekem egy szimpatikus gondolat így visszatekintve (és környezetismeret-órának is elment). Az már más kérdés, hogy magát a rajzolgatását nem élveztem annyira - idegesített, hogy nem tudtam visszaadni a növény kecsességét, csak ronda zöldes-barnás folthalmaznak tűnt. Íme az eredeti alkotás:


Ugye ti se ezt tennétek ki a folyosó falára díszítésnek?

De jött a következő rajzóra, és megkaptuk a csutkákat. Na, ez már sokkal jobban tetszett! A csutkát kézbe vehettem, forgathattam, egészen jóban lettünk a dolog végére (a portrérajzolás mégiscsak egy elég intim folyamat), de a vonzalom fő oka az volt, hogy a feladat sokkal jobban illet a személyiségemhez.

És mielőtt azt mondjátok, hogy nincs különbség a két rajz között, szólok, hogy van.

Mert ha belegondoltok: nagy levelek, íves, bátor vonalak és amorf, száradt csonkok helyett itt aprólékos munkára volt szükség. Rajzoltátok már meg egy kukoricacsutka minden egyes szemét? Hát nekem is ez volt az első alkalom, hogy ilyesmire adtam a fejem.

Elrepült a 45 perc és mikor a tanárunk végigsétált a padok között, hogy ellenőrizze, hogy állunk, a mellettem ülő fiú irigykedve nézte a rajzomat. Panaszkodott, hogy az övé miért nem néz ki "ilyen jól". A tanárunk annyit mondott csak: én minden egyes szemmel bíbelődtem, míg a padtársam elnagyolta a munkát, és inkább koncentrált, mondjuk, a csutka formájára mint a "tartalmára". Erre, emlékszem, büszke voltam - főleg az előző óra anyaga kapcsán tapasztalt miniatűr kudarc után.

Szóval íme a nagy mű:


***
Ez nagyjából tizenhat éve történt, de valamiért erősen megmaradt az emlék. Elizabeth Gilbert írja az Ízek, imák, szerelmekben, hogy mikor nekivágott egy évig tartó önfelfedező körútjának, eleinte nehéznek találta megfogalmazni saját maga számára, mihez kezdene a hirtelen rátörő szabadsággal. Addigi élete során nem csak a munkahelyi kötelességei foglalták le, hanem a párkapcsolati csatározások is, amik persze egy másik ember elvárásait is hozták magukkal, így elég kevés esélye volt arra, hogy rájöjjön, ki ő, ha magára marad. "Ma mit akarsz csinálni, Liz?", teszi föl a kérdést magának több ízben a könyv elején, és így kezd el, mondjuk, olaszul tanulni - csak úgy, hobbiból.

Némi rokonlelkűséget érzek ezzel az íróval. Mivel az elmúlt időszakban tudatosan próbáltam felszabadítani időt annak érdekében, hogy felfedezzem, mi az, amit szabadidőmben igazán szívesen csinálok, érdekes dolgokra jöttem rá. Először is: közel sem olyan könnyű ezt behatárolni, ha évekig "mókuskerékben" mozogtunk. Másodszor: az ilyen kukorica-szerű tapasztalatok, bármilyen banálisnak tűnnek is, akár még abban is segíthetnek, hogy megtaláljuk a hivatásunkat.

Szeretnék idézni egy másik írót is, aki végzettsége szerint ügyvéd, de pár éve egy TED Talk kapcsán berobbant a köztudatba, és könyve, melyet az introvertáltak és visszahúzódó emberek sokszor kiaknázatlan erényeiről írt, nagy sikert aratott. Ez a könyv a Quiet, az író pedig Susan Cain, aki az egyik fejezetben specifikusan kitér rá, hogyan tudjuk saját vágyainkat, preferenciáinkat könnyebben behatárolni. Rövidítve ezt a három tippet ajánlja figyelmünkbe:

1) Gondolj vissza rá, mi akartál lenni, mikor gyerek voltál.
És nem, nem feltétlenül kell akkor most azonnal tűzoltónak, katonának vagy vadakat terelő juhásznak menned. A lényeg: próbáld megragadni a választásod lényegét, esszenciáját - egy gyerek még sokkal pontosabban érzi, milyen helyzetekben mozog komfortosabban! Én például évekig azt mondtam minden érdeklődőnek, hogy "állatszakértő" szeretnék lenni (az nem érdekelt, hogy nincs ilyen munka). Felnőtt fejjel már látom, hogy ezzel egyrészt a szakértelemre való vágyamat, másrészt a gondoskodó, óvó énemet fejeztem ki (ez a "munka" ugyanis valahol összekeveredett bennem az állatorvoslás gyakorlatával). Ma nem állatokkal dolgozom, de szabadidőmben tanítok, ami egyszerre igényel szakmai tudást és "gondoskodást", útmutatást is.

2) Figyeld meg, milyen típusú munkákat választasz, mikor választhatsz.
Úgy értem, a jelenlegi munkahelyedet vagy az iskolában, egyetemen. Én például szívesen pepecselek fordításokkal, ahol nem mindig nagy a szakmai kihívás, de hosszadalmas, aprólékos feladat és odafigyelést igényel. Emlékeztek a kukoricára? Szeretek elveszni a részletekben, és nem szeretem, ha nem minőségi a munka, ami kikerült a kezeim közül. Mint tanár, szeretek néha órákat szánni egy jó feladat megtervezésére is, ahol sokszor tetemes idő megy el olyan dolgokkal is, ami nem feltétlenül "szakmai" - például illusztrációk, képek beillesztésével, a szöveg formázásával.

3) Figyeld meg, mit irigyelsz - mert arra vágysz.
Hiszen ezért irigykedünk, nem? Bár negatív érzelemként tartjuk számon, pont olyan hasznos tud lenni, mint a düh. Én például a pszichológusomat irigylem, aki bizalmas kapcsolatot alakíthat ki emberekkel, hosszú évekig tartó tanulási folyamat alatt megszerzett tudást használ, és segítséget nyújt másoknak. Valószínűleg, ha máshogy alakul az életem, ezen a pályán igen könnyen megtaláltam volna önmagamat.

 ***
Van még egy dolog, amiről ugyan Susan Cain nem beszél, de szerintem borzasztó lényeges. Tulajdonképpen ezt tartom igazi "instant" karriertanácsadásnak, mert nem is gondolnánk, mennyi minden következik belőle. Ez pedig egy egyszerű instrukció:

Felejtsd el az internetet!

Kapcsold ki az okostelefonodat, a számítógépedet, vedd ki a Facebookot és a 9gaget a kedvencek közül. Ezek a dolgok ma már mindig, mindenhol kéznél vannak. Megérkezünk nyaralni és rögtön a wifi kód után érdeklődünk. Nem igényelnek semmiféle erőfeszítést, minden egy gombnyomásra létezik. Tudom, hogy az okostelefonok nagyon hasznosak, én is használom az enyémet bőven, de például az őrületbe tudom kergetni pár barátomat azzal, hogy nem tartom bekapcsolva a mobilinternetet. Hogy miért nem?

Mert ezek a dolgok a világmindenség legnagyobb időrablói! Belegondoltatok valaha, hogy egy héten 56 óránk van arra, hogy az otthoni dolgainkkal, a szeretteinkkel és magunkkal foglalkozzunk? Hihetetlenül soknak hangzik, nem igaz? Tudom, ebből azért elmegy idő az utazással, bevásárlással, egyéb kötelezettségekkel. De akkor is marad legalább harminc-negyven óránk! És a legtöbbünk mit csinál? 

Katt - Facebook. Mínusz 25 perc, pedig üzenetet se kaptunk, csak végiggörgetjük az üzenőfalat és elolvasunk két hírt, ami az elmúlt másfél órában került ki oda. Katt - 9gag. Mínusz 30 perc, míg el nem szakadunk nagynehezen a képernyőtől, és valami megmagyarázhatatlan erő nem szól, hogy most már próbáljunk meg nem tovább görgetni lefelé. Katt - Candy Crush. Mínusz 45 perc, míg el nem veszik az öt életünk. De nem baj, mert húsz perc múlva kapjuk a következőt. És még sorolhatnám.
Nem azt mondom, hogy soha nem lehet időt tölteni a virtuális térben. Dehogyis! Emlékszem, szakdolgozat írás közbeni szünetekben néha kellettek a semmittevős órák, vizsgaidőszakban a tanulás közbeni szünet, mikor Facebookon beszéltük meg a csoporttársaimmal, ki hol tart a készülésben. De minden egyes nap, munka után, otthon? Este héttől tízig? Heti 15 órában? Nem.

És hogy visszatérjek kicsit a kukoricára: ha felfedezed, mit csinálsz szívesen, az óriási lehetőségeket ad! Szerintem érdekes kísérlet lenne a huszonévesektől egy hónapra megvonni a netet és megnézni, mivel ütik el az időt, ha nincs gombnyomás. Állítom, hogy sokkal kevesebben toporognának kapunyitási pániktól megbénulva, mint egyébként.

Rólam tízévesen már kiderült, hogy szeretek pepecselni, hogy szeretek alkotni, így ezeknek a hobbiknak hódolok. Megszerettem a hímzést, készítettem már magamnak tolltartót és most épp egy könyvjelzőn dolgozom. Szeretem a felnőtt színezőket, most éppen egy saját tervezésűn ügyködök. Nyáron bokaláncokat fűztem, most karkötőket. Fordítok is mint önkéntes, ha időm engedi. És persze írok.

Az internettel az a baj, hogy mivel gombnyomásra van tőlünk, borzasztóan ellustulunk tőle, a lustaság pedig sok bennünk rejlő tehetséget elfed. A gombnyomás azt is jelenti, hogy nincs mire várni - egész egyszerűen elveszett az alkotás öröme, a befektett idő gyümölcsének élvezete! Pedig teljesen más élmény az, mikor valamin hosszabb időn keresztül dolgozunk - az imént említett tolltartó hímzése kilenc hónapomba került, de ma nagyon büszke vagyok rá, mikor a kezembe veszem - meg amikor kattintásra kapjuk a "jutalmat" (például a lájkokat). Sokan emlegetik ma az oly divatos "flow" érzést is, ami a jelen átélését jelenti, azt, mikor elveszünk abban, amit csinálunk. Cain ezt úgy magyarázza: a flow-érzés megtapasztalásának kulcsa, hogy egy elfoglaltságot saját magáért űzzünk, és ne az általa ígért "jutalom" miatt. Véleményem szerint ehhez azonban ki kell szállnunk kicsit az internet fogságából.

Nem mindenki alkotó típus. Lehet, te inkább edzeni mész el, zenélsz, társasjátékozol, kirándulsz, olvasol, vagy egyszerűen felhívod egy barátodat és személyes találkozót beszéltek meg. A gyerekkori, kisiskolás emlékek, a szakkörök, amire esetleg jártál vagy járni szerettél volna, sokat tudnak segíteni abban, hogy (újra)megtaláld magad - az Y és X generációnak még megvan az az előnye, hogy nem az internetbe születtünk bele. És tény, hogy akármit is teszel abban az 56 órában, ami nem egy gombnyomásra van, sokkal közelebb kerülsz ahhoz, aki vagy, és nem csak boldogabb leszel, több árnyalattal színesíted meg az életedet, de akár még arra is rájöhetsz, milyen feladatokkal töltöd igazán szívesen a munkaidődet.


Csak úgy mondom.