Óraállítás

"Még egy álló óra is pontos napjában kétszer."

Ezt a gondolatot Jorge Bucay Életmesék című könyvében olvastam, évekkel ezelőtt. Bevallom, mikor először rágtam át magam a bölcsességek gyűjteményén, kicsit soknak találtam ennyi mély okosságot egy nyeletre, de ez a gondolat - a rövid monológ egy öreg óráról, ami minden este és reggel hétkor együtt üti az időt a többi, működő órával - valamiért nagyon megmaradt. És úgy gondolom, hogy ha már pár oldal hatással volt rám, akkor mégiscsak volt értelme elolvasni azt a könyvet.

Arra nem emlékszem, hány éves lehettem, de arra igen: halványan már akkor is derengett, mit ért ez alatt a metafora alatt Bucay. Mégis évek kellettek hozzá, hogy eljusson a tudatomig, mik is azok a tényleges pillanatok, amikről az író beszél. Más volt olvasni róla, és más volt, mikor először tudtam úgy jelen lenni valamiben, hogy ez az érzés hatott át.

***

Tudjátok, milyen a déjà vu, ugye? Na, ez az "álló óra" érzés (nevezzük flow-nak, vagy aminek akarjuk) kicsit hasonlít rá. Általában csak pár másodpercig tart, és mire észbekapunk (és főleg, mikor elkövetjük azt a hibát, hogy elkezdünk gondolkodni róla - magyarán, jó szokásunkhoz híven, már megint belekapaszkodunk a racionalizálásba), máris halványodni kezd. Kicsit olyan, mint mikor egy szép álmot próbálunk felidézni, és a részletek annál gyorsabban szivárognak vissza a tudatalattinkba, minél gyorsabban futunk utánuk.

(Ismeritek azt a régi viccet, mikor a nagymamától megkérdezik, miért köt olyan gyorsan, mire ő azt válaszolja, hogy azért, hogy befejezze a sálat, mielőtt elfogy a fonál?) 

Valahogy így gondolok én ezekre a "tökéletes" pillanatokra. Minél inkább próbáljuk megragadni a megragadhatatlant, az annál messzebb kerül tőlünk. Mégis: a birtoklás vágya kiolthatatlnaul él bennünk, és szorgalmasan kötögetünk tovább.

***

Szóval az álló órák. Pár hete a munkám miatt külföldre utaztam, Bécsből repültem Szófiába. Aki repült már, főleg, ha télen, tudja, milyen ereje van annak, mikor a felhők fölé emelkedünk - egyszerre minden megváltozik, mert bár közhely, a felhők fölött tényleg mindig süt a nap. Tök mindegy, milyen hó/eső szakad vagy szél fúj odalenn.

Tehát épp leszálláshoz készülődtünk, és akkor történt. Zenét hallgattam, és csak bambultam ki az ablakon, mikor azt vettem észre, hogy az én saját, kicsi, álló órám most pontos! A nap melegített, miután négy hónapig tűrtem az őszi/téli hideget és szürkeséget; épp egy addig számomra ismeretlen városba készültem megérkezni, ami mindig örömmel és izgalommal tölt el, ráadásul a zene is pont olyan lágyan szólt, mint amilyennek a repülést éreztem abban a pillanatban.

Közben ereszkedni kezdtünk, és lassan újra előkerültek a felhők, de nem számított. Kivételesen az érzés, hogy minden rendben, nem másodpercekig, hanem percekig tartott. A napsütés nem tűnt el teljesen, hiába került fölénk egyre több felhő, a zene is csak egyre szebb lett, és így nem volt olyan szomorú az ereszkedés sem.

A dal végül pont abban a pillanatban ért véget, mikor landoltunk. Kísérteties volt, és kirántott a tökéletességből ("Gyerekek, mennem kell", mondja az Idő a Téli berekben), de nem volt baj, mert előtte pár percig visszahúzódva tudtam figyelni, ami történik, és kivételesen csendben maradt az agyam. Nyugis volt. Szeretek gondolkodni, megfejteni, agyalni, de micsoda megkönnyebbülés, mikor ez egy kicsit abbamarad!

Rendszeresen jógázom, és nemrég egy autogén tréningnek is nekifogtam, így nem idegen tőlem a meditáció gondolata, de megvallom őszintén: soha de soha nem tudtam a közelébe se jutni annak az állapotnak, amit állítólag át "kéne" ilyenkor élnünk. Pedig gyanítom, a meditáció hasonló elven működik. Megpróbál felruházni minket azzal a képességgel, hogy többször hozzuk összhangba belső óránkat a nagy templomtornyokkal, mégpedig úgy, hogy elmerít a gondolatainkban, ahelyett, hogy azok birtoklására ösztönözne.

Ha az álló óra pontos, az annyit tesz: nem birtokoljuk a gondolatainkat, és azok se birtokolnak, irányítanak minket. Nem alakítják a hangulatunkat, ahogy mi se nagyon tudjuk őket alakítani. A két oldal kioltja egymást - az elménk ilyenkor tud megnyugodni, szusszanni egyet. Végre van egy kis szünet a folyamatosan áradó forgatagban. Végre behunyhatja egy pillanatra a szemét.

De ez gigantikus feladat. Nekem még csak véletlenül volt részem benne.

***

Napló (részlet)

2017.03.27. hétfő, Bikás park

"Néha vannak olyan pillanatok, amik tökéletesnek tűnnek. Úgy veszem észre, ezek általában nem a nagy pillanatok. Nem a diploma átvételének pillanata, nem a gyertya elfújásának pillanata.

A "tökéletes"-ben benne foglaltatik, hogy mindenből a megfelelő mennyiség van benne. A tökéletes torta nem attól tökéletes, hogy jó édes, hanem hogy jók az arányok. Hogy minden hozzávalóból annyi van benne, amennyi kell. [...]

A parkban fekszem egy pokrócon, egy könyvvel és egy kispárnával felfegyverkezve. Fél éve lehetett legutóbb, hogy kijöttem ide heverészni [...].

Annak ellenére, hogy egyre inkább azt hiszem, nem létezik olyan, hogy valakiből teljesen "kigyógyulunk", ilyen tökéletes pillanatokban meglegyint kicsit az optimizmus. Talán azért, mert boldogan létezem a saját társaságomban, és nem romlik el a kedvem, ha L. vagy B. jut eszembe. Talán csak a napsütés miatt. Vagy mert szabadnapom van.

De jó, hogy akadnak azért még pillanatok, mikor nem rágnak az elvárások, emlékek és reményképek. Jó, hogy vannak még ilyen szünetek, mikor szabad vagyok ezektől."

Őszintén szólva, az előbb említett autogén tréningre ennek a napnak a végén mentem először. Az volt a fejemben közben, hogy jó lenne ezt az állapotot rekonstruálni, felidézni, mikor meg akarok nyugodni, vagy mikor szabadulni akarnék egy kicsit a saját gondolataimtól... amiket persze ugyanakkor birtokolni is vágyok.

Majd meglátjuk, hogy megy.

***

A repülésről jut eszembe, amit nemrég hallottam egy másik volt úticélomról. Máltát a közelmúltban súlyos veszteség érte: egyik napról a másikra összeomlott az Azúr ablak, a Gozo szigetén található gyönyörű látványosság. Szeptemberben, fél évvel a pusztulása előtt még láthattam a kőképződményt, úszhattam a boltív alatti (tényleg azúr színű) vízben, és az egész hely nagyon mély nyomot hagyott bennem. Sokkolt, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnt a föld színéről. 

Akik olvasták az Ízek, imák, szerelmeket, tudják, hogy Rómában Elizabeth Gilbert ír pár gondolatot Augustus császár mauzóleumáról, a város egyik sok változást megért látványosságáról. A valaha tisztelt, pompás épületből a középkorban ellopták a császár hamvait, és a századok alatt volt erőd, reneszánsz kert, bikaviadalok helyszíne, sőt, még koncertterem is, mielőtt Mussolini renováltatta, hogy majd az ő hamvainak legyen nyughelye.

"Az Augusteum ma egyike Róma legelhagyatottabb, legcsendesebb helyeinek [...]", írja Gilbert. "A város az évszázadok során körülnőtte. [...] A forgalom bolond köröket ró fölötte, és amennyire én látom, senki nem ereszkedik le hozzá - kivéve, ha nyilvános vécének akarják használni. De az épület még mindig áll, méltósággal tartva helyét a római földön, következő újjászületését várva. [...]

Az Augusteum arra figyelmeztet, hogy nem tanácsos elavult fogalmakhaz kötnünk magunkat azt illetően, kik vagyunk, mit képviselünk, kihez tartozunk, vagy hogy milyen funkciót szántak nekünk egykor. [...] Az Augusteum szerint még az Örök Városban is felkészültnek kell lennünk a változások forradalmi és végtelen hullámaira."*

Szóval semmi nem örök. A gondolataink még csak hagyján, de még a nagy épületek, természeti képződmények sem. Tehát végsősoron értelmetlen kapaszkodni, birtokolni, ugye?

Úgy érzem, ez a gondolat sok mindennel összefügg a világban. Egy párkapcsolat dinamikájával. Egy munkahellyel. Egyszerre vagyunk mozgó idő és álló óra. Szinkronba ritkán kerülnek a dolgok, de akkor aztán nagyon jó átélni.

Én, amikor utazom, és amikor később a képeket nézem olyan helyekről, amikre talán soha nem jutok vissza, csak hálát szoktam érezni. Hálát hogy láthattam ezeket a dolgokat. És ha nem is ez a tökéletes meditáció, azért kezdetnek nem rossz.

Aztán úgyis eljön az este hét, vagy épp a reggel. És "[a]z öreg óra ilyenkor teljes összhangban érzi magát a világegyetemmel."

*Saját fordítás.

"Amiről beszélnünk kell" - a Mindenki sikere 5 pontban

Úgy ültem le megnézni a Mindenkit, hogy semmit nem tudtam róla azt leszámítva, hogy az énekléshez van valami köze és hogy persze Oscar díjat nyert. Annak ellenére, hogy első látásra az ember nyilván kevesebb dologra tud figyelni, mint mikor újranéz egy filmet, azt vettem észre, hogy már az első megtekintés alatt elkezdett kattogni az agyam - ez a film tud valamit.

***

FIGYELEM! 

Ha még nem láttad a filmet, ne olvass tovább, mert a szövegben SPOILEREK találhatók.

(Vagy mégjobb, ha most szánsz a filmre 25 percet, aztán visszatérsz, és akkor olvasol tovább.)

***

"Az ország legnagyobb összefüggő természeti egysége az Alföld, ami az ország keleti részén helyezkedik el. Azután következik a Kisalföld - amiről beszélnünk kell", mondja a kisfilm környezetismeret-tanára a háttérben, miközben a néző épp a főszereplő megismerésével van elfoglalva. Én azt hiszem, itt, a film első öt percében kaptam fel először a fejem - ez az "amiről beszélnünk kell" olyan furcsán hatott a szövegkörnyezetben, és elkezdtem gondolkodni: miről kell beszélnünk valójában?

Mivel rövidfilmről van szó, ez az írás is rövid lesz. Tehát: miről beszél, és miért is olyan nagy szám a Mindenki?

1. Rövid.

Ami önmagában nem tűnik olyan nagy dolognak, de valójában nagyon is az. A rendezőt egy interjúban megkérdezték, nem gondolt-e nagyjátékfilmre a készítésnél, mire ő azt a választ adta, hogy nem ennél a történetnél - a jövőben inkább más ötleteket dolgozna ki egy egészestés filmhez.

Vannak történetek, amik elmondhatók röviden is. Pont a rövidség a kihívás, hiszen 25 percben nem könnyű megismertetni, megszerettetni a karaktereket, feszültséget kelteni, és rávenni a nézőt, hogy őszintén drukkoljon a főszereplőnek. Véleményem szerint túl sok az olyan film, ami azért rossz, mert szócséplésen alapul. Én csak az írásról tudok nyilatkozni, de ott észrevettem: van olyan téma, ami regénynek, van, ami novellának való. Sőt, olyan is van, amit egy haiku is el tud mesélni. És ha valami röviden is tud csattanni, fölösleges a végtelenségig nyújtani. Higgyétek el: ha a téma és a történetmesélés jó, senkinek nem lesz hiányérzete.

2. Pozitív.

Megint túl egyszerű indoknak tűnik? Pedig aki valaha is foglalkozott bármilyen művészeti ággal, az valószínűleg megtapasztalta már: a szomorú dolgokról sokkal egyszerűbb "nyilatkozni". És Janus Pannonius "Mikor a táborban megbetegedett" irománya után már az iskolában mindenki megtanulta, hogy szenvedni a végtelenségig lehet. Aldous Huxley írja a Szép új világban:

"[A] stabilitás közel sem olyan látványos, mint az instabilitás. És a megelégedettségnek nincs semmi olyan vonzereje, mint a balszerencse elleni kemény küzdelemnek; nincs benne a kísértéssel folytatott harc festőisége, sem a szenvedély és kétely végzetes győzelmével nem érhet fel. A boldogság sohasem nagyszerű."

A Mindenki - bár nyilván van benne bonyodalom - pozitív kimenetelű. Ezt két okból is szerencsésnek tartom: egyrészt akik a tavalyi siker, a Saul fia kapcsán arra panaszkodtak, hogy az Oscar díjat nagyobb eséllyel nyerte egy holokauszt-film, mivel egy ilyen alaphelyzetnél könnyen befigyelhet a hatásvadászat, itt nem köthet bele a témaválasztásba. Másrészt: a kontextus magyar, de a töltet így pont, hogy szembemegy a hagyományosnak titulált magyar pesszimizmussal. Óvatosan jelentem ki, de ez reményre ad okot.

3. Inverz.

Minden fordítva van, így garantálja a más nézőpont észrevételét és megvizsgálást. A cselekményt a gyerekek szemszögéből, "alacsonyról" nézzük, a lázadás pedig nem a kiabálás, hanem a csend - mégpedig a csendben rejtőző összefogás. Bár nem szoktam politizálni, itt muszáj vagyok szóbahozni a közelmúlt nagy visszhangot keltett aláírásgyűjtését, ami a budapesti olimpiai pályázat népszavazását kezdeményezte. Mint tudjuk, a gyűjtés felemás sikert hozott, hiszen a kormány nem írt ki népszavazást - de, ha belegondolunk, valami hasonló történt, mint a filmben. Az ország azt kérte, hallgassák meg a hangját, az eredmény azonban a csend lett, illetőleg a pályázat visszavonása.

Itt most nem akarok vitát indítani arról, ki van az Olimpia ellen és ki mellette. Csak annyit mondanék: valóban mindenkire szükség van, ha együtt akarunk működni, és ha vannak disszonáns hangok, nem a "tátikázás" a megoldás. A teljes csend után azonban - talán - megszólalhat az igazi zene.

4. Bölcsész.

Nyilván elfogult vagyok, de bölcsészekre szükség van, és ez a filmből is látszik. Egy művészi alkotás sokkal többet jelenthet délutáni kikapcsolódásnál, puszta szórakozásnál - egy ilyen film, ami a szolidaritást, az összefogást, az esetleges hiányosságok vállalását hirdeti, valódi csapatmunkára ösztönöz. Ha azt látom, hogy a filmet szeretik, ünneplik és tisztelik a magyarok, akiknek a hazájában készült, ha azt látom, hogy az internetes hozzászólásokban nem egymás köpködése veszi át a vezérhangot (Isten tudja, hogy jutunk mindig ide a nyilvános online párbeszédekben...), akkor elhiszem, hogy "Magyarország erősödik"... jobban, mintha naponta háromszor hallom a tévében.

És ha valaki még mindig azt mondja, hogy a művészet nem hathat "a való életre", az gondoljon 1848 március 15-re (úgyis lassan aktuális), Petőfire és a "Nemzeti Dal"-ra. Ugye, hogy a valóságtól a művészetig vezető út kétirányú?

5. Gyerekek.

Deák Kristóf filmje egy felnőtt kórus szerepeltetésével is megállta volna a helyét. Sok kontextusban, sok helyszínen el lehetett volna mesélni. Nekem azonban nagyon szimpatikus, hogy a főszereplők 11-12 éves gyerekek. Számomra az az üzenet: a film a jövőbe néz. Nem ragad le a múltnál (amit, mint sajnos tudjuk, már úgyis megszenvedtünk, a jövendővel együtt), és nem ragad bele a jelenbe sem. 

Emlékszem, mikor tavaly nyáron körbejárt az interneten egy német kisfiú "interjúja": megkérdezték őt, az ő iskolájába járnak-e migránsok, menekültek, mire a válasza az volt, hogy nem, az ő iskolájába csak gyerekek járnak. Valahogy a Mindenki is hasonló hangulatot áraszt. És fenntartja a reményt, hogy egy cél "mindenáron" való elérése ("Ugye, el akartok jutni Svédországba?"/"Ugye nem akarjátok, hogy Jones gazda visszajöjjön?") nem kell, hogy megtörje az egységet; hogy nem kell, hogy ott, ahol elméletben mindenki egyenlő, valakik egyenlőbbek legyenek a többinél.

Csss! Spoiler!

Nemrég olvastam egy cikket, ami az itthon is népszerű Így jártam anyátokkal című sorozat egyik többévadon keresztül használt, visszatérő gegjét helyezte új megvilágításba. A sorozatban mind az öt főszereplő számára eljött egy pillanat a kilenc évad alatt, mikor megpillanthatták saját "alteregójukat" - vagyis olyan embereket, akik kísértetiesen hasonlítottak rájuk, pár apró eltéréssel.

Így ismertük meg Leszbikus Robint, Bajusz Marshallt, Rúdtáncos Lilit, Pankrátor Tedet és Nőgyógyász Barney-t.

Ami elsőre jópofa viccnek tűnt, most kapott egy kicsit komolyabb színezetet. Egy szemfüles rajongó felvetette, hogy az öt alteregó az öt karakter személyes, néha tudatalatti vágyait szimbolizálhatja. Robinét, akit fiús szokásai miatt végre elfogadná saját apja; Marshallét, aki a bajusz miatt komoly, elismert embernek tűnne; Liliét, aki szabadon megélhetné saját, kicsit túltengő szexualitását; Tedét, akit végre menőnek tartanának a barátai, mert robotokkal harcol és nem verseket szaval, és persze Barney-ét, aki, hát... jó, szerintem ezt mindenki ki tudja találni magától is.

A sorozat írója egyébként reagált is a felvetésre: Twitteren gratulált az elmélet megalkotójának.

***

"Tudod, ez olyan, mint mikor látsz egy fényképet valakiről, akit ismersz, de évekkel azelőttről, hogy megismerted volna... És olyan, mintha még nem lenne... teljes, nem lenne befejezett. 

Igen, a Doktor itt van. Eljött a hívásra, mint mindig. De ő nem az ÉN Doktorom."

Egy kitalált karaktert idéztem egy olyan sorozatból, amit valószínűleg sokkal kevesebben ismertek, mint az Így jártam anyátokkalt. Ez a sorozat a brit Doctor Who, ami 1963 (!) óta fut a brit, és 2005 óta több másik tévécsatornán is. Akik esetleg nem ismerik, azoknak elég annyit tudni róla, hogy egy időutazóról szól, aki általában egy mindennapi embert választ útitársául, és nem csak időben, de térben is szabadon mozoghatnak.

Az idézet azonban nem útitárstól, hanem egy másik időutazótól van, egy titokzatos, River Song nevű nőtől. Aki látott már időutazós filmet vagy olvasott ilyen témájú könyvet (és ha valaki nem sci-fi beállítottságú, elég az Azkabani fogoly időnyerőjére gondolni), az sejtheti, mennyire meg tudja kavarni a történetet, ha nem egy, hanem két ember tud szabadon mászkálni az időben. Márpedig itt ez történik.

R ö v i d    s z ü n e t     k ö v e t k e z i k !

Galaxis útikalauz időutazó stopposoknak

Képzeljük el, hogy kétféle idő létezik. Van a történelmi, kronológiai idő. Ebben a Római Birodalom bukása megelőzi a World Trade Center megtámadását, az első világháború a másodikat, a tűzhasználat az elektromosság felfedezését. De ha feltesszük, hogy valaki szabadon mozog az időben, akkor létrejön egy személyes idő, ami minden időutazónál más lesz attól függően, melyik történelmi korszakot látogatja meg először - ezeknek a sorrendje ilyenkor véletlenszerűvé válik, hiszen lehet, hogy valaki előbb találkozik X. Erzsébettel mint a másodikkal...

És elméletben lehet, hogy az időutazó előbb találkozik valakivel, mint hogy az a valaki találkozna az időutazóval.

Most adok időt, hogy ezt egy kicsit átgondoljátok.

Elméletben ilyenkor lehetséges, hogy személyes, tehát normál esetben lineáris idővonalunkon akkor találkozunk valakivel, amikor az már tucatnyi találkozáson van túl velünk - feltéve persze, hogy a másik személy időutazó. Sokkal többet tud rólunk: tulajdonképpen a jövőnkből jött, ráadásul a közös jövőnkből. A közös jövőnkből - ahol viszont már lehetünk mi előnyben, hiszen gondoljunk bele! Ez után a találkozás után egy lineáris idővonalon minden további találkozásunk a másikkal már követi azt, amin kronológiailag túl vagyunk... neki viszont, ha időutazó, ez a jelenlegi találkozás még lehet, hogy hátravan, hiszen ő nem lineárisan halad!

Egyszerű, mint egy pofon, nem?

S z ü n e t     v é g e    !

***

Tehát a Doctor Who sorozatban a negyedik évadtól megjelenik egy másik időutazó, a titokzatos River Song. Ha az előző magyarázatot megértettétek, csak annyit kell tennetek, hogy hozzáadjátok: a másik személy se lineárisan halad. Minden össze-vissza történik, két teljesen összekuszálódott idővonalon. River Song azért titokzatos, mert a néző a Doktorral "utazik", az ő személyes idővonalát követve, ergo River Song az az új karakter, aki tudja, mi fog történni a sorozat ki tudja hány évadában. A torokszorító az, hogy az ő szemszögéből az a találkozás, ami a Doktor (és a nézők) számára élményileg az első, neki kronológiailag...  az utolsó.

"Mikor először találkoztam a Doktorral, réges-rég, mindent tudott rólam. Gondolj bele. Fiatal, heves lány voltam, és hirtelen elém pottyant ez a férfi, aki okos, őrült és csodálatos, és mindent tud rólam. [...] A baj az, hogy minden fordítva van. Az én múltam az ő jövője. Ellenkező irányokba utazunk. Minden alkalommal, mikor találkozunk, én egyre jobban megismerem - ő pedig egyre kevesebbet tud rólam. Azoknak a napoknak élek, mikor láthatom. De tudom, hogy minden ilyen alkalom egy lépéssel távolabb is visz tőle. És eljön a nap, mikor belenézek majd a szemébe... az én Doktorom... és fogalma se lesz róla, ki vagyok. És ez fog végezni velem."

És persze River Songnak van egy egészen különleges viszonya a Doktorral, amire az első találkozásokkor csak célzásokat kapunk. "Ki maga?", kérdezi egy ponton a Doktor tőle. "River Song professzor. Doktor, archeológus..." "Nekem. Ki maga nekem?"

És mit mond erre River Song?

"Ne haragudj, kedves.

De ez spoiler."

***

Rengeteg vázlatfüzetem hever otthon, amiket az évek során kaptam vagy vettem magamnak. A legtöbbet nem fenyegeti az a veszély, hogy múzeumban állítják ki, az egyikben viszont lapul egy érdekes rajz - pontosabban kettő. Nevessetek, ha akartok, de mindkettő önarckép. Nem is olyan régiek. Az egyik 2011-ben, a másik pedig 2012-ben készült, pont egy év eltéréssel. 

Azt hiszem, legjobb, ha itt veszek egy nagy levegőt, és megmutatom nektek ezt a két képet.

Sokféle tükör mellett haladunk el életünk során, és lehet átkozni a rossz megvilágítást, de általában a saját magunk által tartott tükör torzítja a legtöbbet rajtunk. Az az év, ami e között a két kép között eltelt, a második egyetemi évem volt, ami alatt remek barátokra leltem, megszereztem a jogosítványt, több időt szántam magamra, lazítottam a tanuláshoz kapcsolódó túlzottan magas elvárásaimon... és voltam olyan szerencsés, hogy először életemben úgy éreztem, olyan közegben töltöm a mindennapjaimat, ami teljes mértékben kielégít, és ahonnan pozitív visszajelzést kapok.

A második kép az elsőm alteregója: sokkal jobban emlékeztet emberi lényre, mint gnómra, csinosabb, a naplója is ott van nála. Ő lett a jövőm: egy időutazó elmondhatta volna nekem, hogy ne izguljak, minden változóban van. Hogy a 2011-es énem még nem befejezett kép, csak egy vázlat, egy skicc, nyersanyag. Elmondhatta volna, hogy ne féljek.

Bár én nem vagyok időutazó, néha az az érzésem, hogy mindannyiunknak sok alteregója repked az időben. A jelen kicsit olyan, mint a fotók, amiken még nem vagyunk önmagunk, vagy mint a képek, amiken nem is hasonlítunk magunkra. Ha ez a két kép találkozna, talán épp úgy össze lennének zavarodva, mint a Doktor és River Song - a második talán már alig emlékezne, milyen volt az első bőrében lenni, az első pedig nehéznek érezné, hogy őbelőle lesz a második. Az első előre utazik, a második reflektál, így tulajdonképpen valamilyen szinten ők is ellenkező irányba utaznak.

Közben azonban az is igaz, hogy a 2012-es kép se tűnik olyan nagyon vidámnak... De most inkább nem keverném bele a 2017-es énemet a történetbe. Inkább csendben hozzátenném még a gondolatmenethez a Doktor Who egyik alappillérét, a főszereplő folyamatos megújulását, a szerepét, amit a mai napig tizenhárom színész játszott el - a történet szerint ők bizony ugyanazt a személyt alakítják.

***

Az irónia az, hogy bár divatos azt hangoztatni, éljünk a jelenben és tapasztaljuk meg a flow-érzést, nem szabad elfelejteni, hogy minden változik, folyamatosan, és hogy van egy jövőnk, ahol van egy alteregónk, aki lehet, hogy csak egy évnyire van tőlünk, és már alig hasonlít ránk. Van valaki, akit talán az utcán szembejőve fel se ismernénk már. Pedig csak mi vagyunk.

Az Így jártam anyátokkalban van egy pillanat, mikor Robin választás elé kerül: a karrierje érdekében más városba költözhet, felrúgva ezzel a párkapcsolatát, vagy otthon maradhat a régi munkájában, a párkapcsolat javára. Ted kifejti, hogy Robin számára mindig a karrier nyer a szerelemmel szemben, és Robin, ezt belátva, végül úgy dönt: most a szerelem lesz a fontosabb. Marad.

Csak aztán kiderül, hogy a férfi, aki miatt meghozta ezt a döntést, szemrebbenés nélkül költözik el, mikor ő kapja meg ugyanezt az ajánlatot. Robin kiborul: biztos elment az esze, hogy ezért az emberért áldozta fel a szakmai előbbrejutást.

Ted pedig annyit mond: Robin inkább legyen büszke, hiszen öt évvel azelőtt biztos, hogy nem ezt a döntést hozta volna meg. "Az öt évvel ezelőtti Robin klassz csaj volt", mondja. "De Alterego Robin lenyűgöző." Kifejti: bár játékból mindannyian keresték alterego énjüket, valójában öt év elteltével minden szereplő a "saját" alteregója lett, hiszen senki nem maradt ugyanolyan. "Marshall és Lily gyereket terveznek. Barney soha nem járt volna senkivel, tavaly meg szerelmes lett!", folytatja.

Szóval a tanulság az, hogy Robin inkább legyen rá büszke, hogy már nem az az ember, aki öt évvel ezelőtt volt. Senki nem "késztermék", a jelen pedig trükkös: egyszerre korlátoz és tesz szabaddá mindenkit. Korlátoz, hiszen annyira bele tudunk süllyedni a mindennapi megszokottba, és annyira meg tud ijeszteni minket egy rossz élethelyzet, hogy ki se látunk belőle. Mikor nemrég egy jelenlegi, számomra nyomasztó helyzeten problémáztam, a testvérem hívta fel rá a figyelmet, hogy nincs értelme túl komolyan venni a dolgot: egy, két vagy öt év múlva már teljesen máshol leszek, és nem ez az élmény fogja meghatározni, ki vagyok akkor. Ez engem megnyugtatott.

A jelen pedig fel is szabadít. Hiszen ez van nekünk. És minden, ami következik, minden jó és rossz, ami alakít majd a saját magunkról rajzolt képen, minden ember, aki farag majd rajtunk és minden dolog, amiről azt hisszük sose jön el, amiről azt hisszük, nem is létezik, valójában csak a stúdió falán kívül esik...

És, (természetesen), minden ilyen dolog...

SPOILER.

Most itt tartunk.

Legendás növények és megfigyelésük

Gyerekkoromban sok időt töltöttem a nagymamám kertjében. Egy nagy telket képzeljetek el, amiben az égvilágon minden megterem - de legalábbis majdnem. Tavasszal, nyáron és kora ősszel sokszor akkor voltam a legboldogabb, ha órákig bóklászhattam a cseresznye- és meggyfák, málnabokrok, eprek között; ha ücsöröghettem a diófa vastag ágán, ha várhattam az első fagyot, ami megpuhította a naspolyát, vagy ha addig legelhettem a zöldborsót, míg le nem ment a nap.

Nem messze a háztól volt egy kertészet, ahová néha elmentünk vetőmagért vagy egyéb apróságokért. Egyik alkalommal a nagymamám egy ajándékkal lepett meg: kaptam egy pici, ültetett fenyőfát. Elfért egy muskátli cserepében és tökéletes fenyőalakja volt. Cukorsüvegnek hívtam és boldogan vittem haza.

Pár hét elteltével Cukorsüveg kikerült az erkélyünkre, hiszen nyár volt, miért tartottam volna a lakásban? Öntözgettem, de nem igényelt folyamatos gondozást, így egyre ritkábban néztem felé. Egy késő őszi napon, mikor már kezdett aktuális lenni a fenyőfaszezon, észbekaptam, és kissé félve léptem ki az erkélyünkre.

Rettenetes bűntudatom támadt. Cukorsüveg teljesen elszáradt, nyoma se volt a szép zöld tűleveleknek vagy tökéletes alakjának. Behoztam a melegbe, próbáltam újra életet lehelni belé, de be kellett látnom, hogy feleslegesek az erőfeszítéseim. A gondatlanságommal megöltem az első növényemet.

Elájuló tojások

Cukorsüveg miatt erős bűntudatom volt, hiszen átéreztem, hogy tulajdonképpen egy élőlénynek ártottam. Az iskolában is szépen megtanultuk, hogy a növények élőlények. Hát íme egy érdekes kérdés: ha gyorsan kell válaszolnotok, szerintetek melyik "élőbb": egy cserepes korallvirág, vagy egy főzés előtt álló tojás?

Én, mint sokan mások, kapásból a virágra szavaznék. Nem is hinném, hogy ebben hiba lenne - a tojás viszont önmagában egy nagy, élő sejt, ami jó táptalaj a kísérletek számára. Bagdy Emőke A belénk égett múlt c. könyvben egy nagyon érdekes tojáskísérletet mesél el, amit Egedi György végzett. Érdemes elolvasni:

"A tojás a legnagyobb önálló sejt, ami vizsgálható, tehát nézzük meg, mi történik, ha két tojást egymás közelébe viszünk. Kisvártatva egymásra rezdülnek. Ezt EEG vizsgálattal, a tojásokra helyezett elektródákkal ellenőrizhetjük. Az egyik ad egy kis jelzést, majd ugyanilyen szinkronjelzést ad a másik is. Megbarátkoztak. [...] Ezután az egyik tojást átviszik a másik szobába, és várnak. Rövidesen azt tapasztalják, hogy jelzéseket ad le a másiknak, amelyik a szomszéd szobában veszi a jeleket. Vagyis a két sejt tovább kommunikál egymással. Ezután az egyik tojást belepottyantják a forró vízbe, vagyis hát megölik, megfőzik. Abban a pillanatban a másik szobában lévő tojás "elájul", 24 óráig ingerületi állapotba nem hozható. Egyszerűen beleájul az ijedelembe."

És most gondoljatok bele, hogy ha két egyszerű tojás ilyen szintű kapcsolatra képes, akkor vajon mi játszódhat le olyan teremtmények között, mint a növények?

Szombatka, az első korallvirág

Vagy - éppenséggel - a növények és az emberek?

Legendás növények

Cukorsüveg után sokáig nem vállaltam a kertész szerepét. De egyszer mégis elcsábultam, mert ritka rokonlelkűséget éreztem egy kis virággal, akit, ha jól emlékszem, egy általános iskolai növényvásáron vettem a zsebpénzemből. A növény egy mimóza volt. Amíg nem láttam, fogalmam sem volt róla, hogy a visszahúzódó emberek nem véletlenül kapják meg ezt a jelzőt: a mimóza, ha megérintik a hajtásait, összecsukja pici leveleit, így egy záródó legyezőhöz lesz hasonlatos. Engem ez az általam olyan jólismert, már-már emberi reakció lenyűgözött; olyan volt, mintha a kis növénynek érzései lettek volna, és pont annyira vágyna a magányra, mint néha mi, emberek.

A horrortól ezúttal megkímélhetlek titeket, hiszen a mimózám szépen növögetett, új hajtásai is lettek, és az összecsukódó levelek mutatványával sok hozzánk látogatónak eldicsekedtem. Nem emlékszem, mi lett vele végül, de azt hiszem, bármilyen jól gondozzák, egy növény se élhet örökké.

Szombat és Vámpír

Jópár év telt el, mire elkezdtem virágokat kapni ilyen-olyan alkalmakra. Általában vágott virágok voltak, nőnapi meglepetések, ballagási csokrok, egyszer még egy rózsa is az Operaház Fantomjának díszvetítéséről. Aztán egy-két évvel ezelőtt kaptam két cserepes virágot, akik megint emlékeztettek arra, hogy az élőlények között igenis mélyebb párhuzamok léteznek, mint gondolnánk.

Életem első korallvirágának nagyon örültem. Ezek a növények nagyon szépek tudnak lenni, dús levélzetük és sokszínű virágaik vannak. Az elsőt egy szombati napon kaptam, és eltökéltem, hogy megőrzöm a szépségét. Azt az utasítást kaptam, hogy egy héten egyszer locsoljam, így a virágot - némi Daniel Defoe-s beütéssel - Szombatkának neveztem el, hogy ne feledkezzek meg az öntözéséről.

A másik virágomat egy fiútól kaptam, akivel pár hétig jártam. Egy gyönyörű cikláment ajándékozott nekem a névnapomra, ami minden irányban hajtotta a rikító szirmokat, és káprázatos színben pompázott, szinte már hiún. Büszkén nézegettem, már csak azért is, mert mégiscsak más "udvarlótól" virágot kapni, mint bárki mástól.

Igenám, de a kapcsolatunk nem tartott olyan sokáig, és két héttel az ajándék után úgy tűnt, véget is ér. Három nap telt el anélkül, hogy beszéltem volna az illetővel, aki az én kérésemre nem is keresett engem. Vasárnap feltűnt, hogy az időközben a szuggesztív Vámpírka nevet felvevő ciklámen úgy lekókadt, hogy virágai már a tartót súrolták, amin állt. Gyorsan ráöntöttem egy pohár vizet, és reméltem a legjobbakat.

Halványan talán megfordult a fejemben, hogy Vámpírka hűen tükrözi saját kókadt kedvemet, de ez csak akkor vált teljesen egyértelművé, mikor a fiú, akitől kaptam, mégis felhívott és felvidított. Úgy döntöttünk, adunk magunknak még egy esélyt - és mikor a virágra néztem, meglepve láttam, hogy Vámpírka újra él és virul... pedig csak pár óra telt el a kevéske víz óta.

(Ezt a jelenséget amúgy a fiúnak is megemlítettem, aki szenvtelenül jegyezte meg, hogy egyáltalán nem lepi meg a virág korábbi kókadsága.)

Szeretlek - Rossz vagy

Mielőtt elmesélem, mi lett Szombatkával, megemlítenék mégegy kísérletet, ami a japán tudós, Masari Emuto kutatásaiból táplálkozik. Az alternatív gyógyászat iránt érdeklődő Masari a vizet és a vízkristályok alakját kezdte tanulmányozni, és ennek során felfedezte, hogy a vízkristályok attól függően is képesek változtatni alakjukat, hogy milyen szavakat (!) ragasztunk az üvegre, amiben tároljuk őket. (Erről egy cikket és egy videót is találhattok.)

Ez a felfedezés sokakat arra inspirált, hogy egy lépéssel tovább menjenek. Mit gondoltok, hogyan hat egy növényre, ha pozitív, illetve ha negatív gondolatokkal bombázzuk?

Én is azt hittem, hogy sehogy, amíg meg nem láttam ezeket a képeket:

Az első magáért beszél, a második pedig jóformán ordít (hiszen itt sokkal több szót használt a kertész). Jól látszik, mennyire magas a növények reakciója az őket körülvevő dolgokra - és gondoljunk bele, ezek "csak" növények! Ha a tojást megrázza, hogy a társából rántotta lesz, ha a babcsíra elrohad egy "rossz vagy" feliratú edényben, és ha a pozitív gondolatokon nevelt növény szó szerint elhajol a negatív elől, akkor mit szóljunk mi, emberek, szervezetünkben 70% vízzel és sok ápolva szerető vagy sikítva sebző szóval közöttünk?

Azt szokták mondani, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Talán a dolog fordítva is igaz: aki jó ember, azt szeretik a virágok is.

Epilógus

Mivel anyukám tanár, évzárók és pedagógusünnepségek napján a bejárati ajtónkon először harminc csokor virág szokott beszuszakolódni mielőtt ő maga is hazaérkezik. Nem olyan régen egy cserepes rózsával tisztelték meg, akit megörököltem, eredeti tulajdonosa ugyanis - "úgyis megölöm" felkiáltással - jobbnak látta az én nevemre iratni őt. Rózsi többször volt válságos állapotban - a rózsák, mit ahogy Saint-Exupéry óta tudjuk, elég kényesek, - de büszkén jelenthetem, hogy már többször visszahoztam őt a panellakás száraz, túlfűtött, vagy épp túlhűtött levegőjének krízisei által okozott haláltusákból. És - láss csodát! - a rózsa meghálálta a gondoskodást. Egyik nap apró virágot hozott, és jó szokását azóta is tartja. Mindig csak egyet hajt, de az illata valódi, egészséges rózsáé.

Szombatkához azóta több korallvirág csatlakozott. Lassan tanultam meg a gondozásukat, és volt, amelyiket elvesztettem. Metszettem őket, öntözgettem, és a négy-öt cserép folyamatos körtáncot jár a lakásban, miközben próbálom kitalálni, melyik hol érzi magát a legjobban.

Szombatka az első virágzása óta, ami két éve lehetett, "csak" zöldellni volt hajlandó, de pár hete észrevettem, hogy az új hajtásokból nem zöld levelek, hanem narancssárga virágok bújnak ki. Szombatka most az ablakpárkányomon ülve vigyorog a kinti mínuszokra, és ha picit hiszek a rezgésekben és a mindenhol jelen lévő energiában, akkor már azt is értem, miért tölt el olyan jó érzéssel, ha ránézek.

"Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat."

Antoine de Saint-Exupéry

Útravaló 2017

Nem értek a zenéhez. Mármint nem úgy, mint ahogy az írást művelem. Nem tudok alkotni benne. Viszont szeretem hinni, hogy a művészetnek  minden ága összefügg, és a zenének is meg kell adnunk, ami jár.

Nem értek a zenéhez. De írni szeretek, mint ahogy azt valószínűleg észrevettétek. Szeretek rajzolni, hímezni, színezni, fordítani is - a lényeg mindig az, hogy alkossak valamit, mert ennek a tudata az alkotás másnapján is boldoggá tesz. Szóval szeretem a művészetet, mert időtállónak tűnik.

A zenéhez viszont nem értek, nem úgy, hogy zenét szerezhessek. Ettől függetlenül szeretném "meginvitálni" a blogba a magam módján. Ehhez a vershez, amit az új év legelején írtam, ajánlanék egy aláfestést, mert ez (és persze sok más dolog) ihlette az írást.

Az előjelet pedig mindenki döntse el maga.

Újévre hinném
Hiszek a remegő, tétova ujjakban és mosolygó szemekben
Hiszek a csúszós pocsolyákban és befagyott szívekben
Hiszek a kósza hajszálakban
A bennem légzéssé hevülő sóhajokban
Hiszek a magányos, végigbeszélt sétákban.

Hiszek a gyengeségben.
Hiszek minden rettegett útvesztőben,
Hiszek a jótékony meghátrálásban,
Hiszek a visszafordulásban,
Hiszek a nyers gyávaságban,
Mégis
Hiszek a kezedben és hiszek a járásodban.

Hiszek sok baráti ölelésben
Hiszek a tapogatózásban, hiszek a könnyeimben.
Hiszek a karácsonyi fényekben
Hiszek a zörrenő papírfecnikben,
A csomagolás zörrenésében, a papír letépésében
Hiszek zavart nevetésekben
Az ólálkodásban, a visszaszámlálásban,
Hiszek az eltévedésben, hiszek az elbotlásban.

Hiszek a földre kerülő, gyűrött ruhákban
A kendőzetlen igazságban és a takarhatatlan valóságban
Hiszek a kerülhetetlen fájdalomban,
Hiszek a szekrényben sakkozó
Rohadt
Időtálló csontvázakban.

Hiszek az elhangolódó zongorákban,
A kávéval leöntött, félkész kompozíciókban,
Hiszek az elpattanó, túlpengetett húrokban,
Hiszek az engem beterítő ujjlenyomatokban

Hiszek a foszlott, koszos lepedőkben
A szépen bebugyolált szellemekben
Hiszek az egyedül eltöltött ünnepekben
Hiszek az édes, bódító koktélokban
Hiszek az éles, sózott szélű poharakban

Hiszem a kutyák csaholását
Hiszem az utca zajongását
Hiszem a barátok ugratását
Hiszem a reggel józanságát
Hiszem a frissen főzött kávé zavart kaparászását
Hiszem a magyarázkodását

Hiszem a téli fagyban földre szórt sót
Hiszem a forró szobában suttogott szót
Hiszem a fogadalmak miértjét és okát
Hiszem az előbbrejutás minden egyes fokát

Hiszem a jó utat
Hiszem a rutinokat
Hiszem a csendet és a gondolatokat
A meséket, a lopott pillanatot
A száműzetést, a pírt, a jó filmeket
Hiszem az esdeklő embereket

És hinném, hogy amennyit adok,
Szeretetet,
Pont ugyanannyit vissza is kapok*
És hinném, hogy majd a hitből kezdődik az élet
És hogy lesz, aki kikölti a kiscsibéket.**

*Paul McCartney: "The End"
**Woody Allen: Annie Hall

Összetört szív

Jaj. Eltörtem. Ez nem lehet igaz. Hogy pont így és pont most. Úgy tudtam, hogy egyszer ez lesz, úgy tudtam, hogy egyszer belefutok ebbe a hibába. Jó, tudom, hogy más is járt már így, tudom, hogy nem egyedüli eset, sőt, még azt is tudom, hogy van másik, ha kell, de azért mégis...

Kész. Ennyi.

Eltörtem a Love Actually DVD lemezét.

***

Karácsonykor szeretne megnyugodni az ember. Szeretne kicsit kiszállni a hétköznapokból, amikbe beletartozik nem csak azok rohanása, de fájdalmai, csalódásai is. December 24-én reggel - ki tudja, hány éve először - hóesésre ébredtem, és bevallom, ez kicsit meghatott. Tudjuk, hogy a fehér sokszor a tisztaság, ártatlanság, új lappal indulás jelképe, és talán ezért is szokott lelombozni, ha a minálunk most már "szokásossá" vált, tocsogós-latyakos ünnepet kapjuk.

Szeretem év végén számbavenni mindazt, amin tizenkét hónap alatt keresztülmentem. Tavaly például nagy rajongója lettem az Éviránytűnek, és persze a naplóim is mindig megtelnek elmélkedésekkel. Szeretek a családom körében társasjátékozni, titokban néha még az agyonjáratott karácsonyi zenék is jólesnek. Szeretek jótékonykodni így vagy úgy, mézeskalácsot ajándékozni a számomra fontos embereknek vagy ruhákat a rászorulóknak

És a fehérség idén arra is emlékeztetett, hogy mennyire szeretnék megbocsátani, mennyire szeretnék pár lapot tisztára törölni.

***

Bár tudom, kevés az esély rá, hogy ezt olvasod, hiszen ma már olyanok vagyunk egymás számára, mint két idegen, a mondandóm közlésére nem tudok jobb megoldást, mint ezt. Talán számodra szürreálisnak, nevetségesnek, eltúlzottnak tűnhet, hogy fél év elteltével kereslek meg, számomra azonban az, hogy jelen voltál az életemben, túl sok változást hozott ahhoz, hogy gond nélkül el tudjak siklani afelett, ahogy befejeztük.

Tudod, az igazi gond soha nem az volt, hogy nem akartál velem lenni. A legőszintébben mondom neked, hogy soha nem kívántam neked semmi rosszat. Persze tagadhatatlan: mikor rájöttem, hogy végül bekövetkezett az, amitől féltem, és más "győzött" velem szemben, az iszonyatosan fájt, és akkor értettem meg azt is, miért vágtál el mindent, ami hozzám kötött, egyik pillanatról a másikra. Engem akartál óvni, de még neked is látnod kell, milyen gyáva megoldás ez. Megbántam már, hogy bátornak neveztelek, mikor elindultunk a lejtőn - sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem vagy az.

Olyan kritikákkal illettél engem, amiket gondolkodás nélkül elfogadtam, majd mikor rájöttem, hogy milyen kaliberűek, és hogy milyen fenntartások nélkül fogadtam el mindet, megijedtem. Ezért voltam veled írásban olyan indulatos, mint még talán soha senkivel. Féltem. Mert rámutattál arra, hogy milyen gyenge vagyok, ha magam vagyok, ha magamat és nem valaki mást kell megvédenem. Nem vagyok naiv; ennek, vagyis saját magam védelmének megtanulása saját magamtól nem napok, hetek vagy hónapok, hanem inkább évek kérdése lesz. Szerintem nehezen tudod elképzelni, milyen terhet ró ez az emberre. Nehéz minden egyes atomodat átértékelni, megvizsgálni, a sorsáról dönteni.

De, mint mondtam, soha nem kívántam neked - vagy nektek! - rosszat. Ma sem teszem, képtelen vagyok rá, és nem is akarnám. Őszintén remélem, hogy a jó döntést hoztad meg. Nem erről van szó.

Mikor utoljára töltöttem nálad az estét, történt valami, amire talán már nem is emlékszel, de bennem ez volt az, ami bizonyítékául szolgált annak, hogy nem voltam teljesen eldobható számodra. Ha emlékszel, filmet néztünk és te főztél közben, néha felálltál hát a kanapéról, hogy kimenj a konyhába. Egyik ilyen alkalommal, mikor felkeltél, és hallottam, hogy kifelé mész, egyszercsak megálltál, visszasétáltál, fölém hajoltál és gyorsan megcsókoltál. Csak úgy. Semmi logikus magyarázata nem volt, nem felejtettél semmit a szobában, semmit nem akartál mondani nekem, nem vitte előrébb ezt a kicsit életünket, de nekem ez a mozzanat, az, hogy visszafordultál és hogy rám mosolyogtál, egy szó nélkül, olyan dolog volt, amiről soha nem hittem volna, hogy számomra meg van írva. Ezt a legkomolyabban vedd.

Persze aztán eljött a nap, amikor nem fordultál vissza felém többet. Pont olyan hirtelen tűntél el az életemből, mint ahogy megjelentél (bár ez így szokott lenni, nem?), és attól félek, a mód, ahogy ez a fejezet lezárult, sokkal tovább fog fájdalmat okozni nekem, mint maga a szakítás. Nem tudom pontosan, meddig reménykedtem abban, hogy felismered ezt, és megteszel értem annyit, hogy segítesz a lap tisztára törlésében. Megtette volna egy bocsánatkérés, az egyenes beszéd, vagy az, hogy visszaadod a dolgaimat, amik nálad maradtak. De a mód, ahogy cserbenhagytál engem, arról árulkodik: egy percre se lehettem fontos a számodra. És most nem tudom, mit higgyek, de azt tudom, hogyan szeretnék érezni irántad.

"Felejtés nélkül nincs megbocsátás!", írja Poppper Péter. "Hát lehet egyszerre emlékezni és megbocsátani? Lehet nyilvántartani a múlt bűneit és sérelmeit, közben pedig megbocsátani? Dehogy lehet. Hogy miért nem? Azért, mert a megbocsátás érzelmi, és nem intellektuális folyamat. [...] A felejtés tehát előfeltétele a bocsánatnak - az érzelmek vagy megsemmisülnek, vagy nincs megbocsátás. A negatív érzelmek, indulatok emlékei bilincsbe verik, fogva tartják az embert."

Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem úgy, hogy egyet kell értenem Popper Péterrel. A gondolatmenetet azonban kiegészíteném: te, a másik fél, igenis tehetsz azért, hogy a másik megbékéljen a helyzettel. Én, ha egy dolgot kérhetnék most, azt kérném: hadd bocsássak meg neked tiszta szívből, hadd éljem át azt az igazi megbocsátást, ami a - szerinted "frusztrálóan jámbor" - személyiségemen túlmutat, amit már nem csak a jószándék, a béke szeretete és a tőled kapott számtalan jó dolog emléke vezérel, hanem a rossz dolgok felülírása és jótékony felejtése is.

Tudod, mielőtt gyengeségként, a magam igazáért való kiállás hiányaként értelmeznéd ezt a vágyat, hadd mondjak annyit: én soha nem fekete-fehérben látom az embereket. Attól, hogy velem valaki rosszul, nem méltó módon viselkedett, még nem fogom örök időkre elítélni. Nem fogom elfelejteni a jót a rossz javára, nem vagyok rá hajlandó. Így valószínűleg könnyű "ellenféllé" teszem magam egy konfliktus esetén, és elismerem, hogy van még mit tanulnom, mert igenis van olyan helyzet, mikor vége kell hogy szakadjon az empátiának - a saját érdekemben. Ezen a napon és ebben a helyzetben viszont úgy érzem, az ehhez hasonló patthelyzetekben az egyetlen dolog, ami segíthet, az a megbocsátás.

Popper Péter ír a zsidó vallásban megjelenő "megbocsátás napjá"-ról is, mikor mindenki, még a más valláshoz tartozók vagy nem hívők is imádkozhatnak a zsinagógában - ez a szimbóluma az isteni megbocsátás egyetemességének. Ami azonban igazán érdekes, az az ima szövege: a fogadalmak, tilalmak, eskük, átkok, és a szívünktől eltiltott dolgokról szól. De míg a polgári becsületkódexben azt találjuk, hogy légy hű ahhoz, amit megfogadtál, tudod, mit kér ez az univerzális ima? Azt, hogy ez "[m]ind legyen feloldozva, érvénytelen, nem kötelező, megsemmisítve és felbontva, ne legyenek kötelezők és ne maradjanak érvényben. Fogadalmaink ne tekintessenek fogadalmaknak, tilalmaik ne tekintessenek tilalmaknak, és esküink ne tekintessenek esküknek." Bár nem vagyok kifejezetten vallásos, azt hiszem, ebben van logika. Nem hurcolhatjuk múltunk minden fájdalmát örökké - amitől lehet, és amitől akarunk, meg kell válni. A lecke az, ami egészséges esetben megmarad.

Én tehát szeretnék megbékélve átlépni az új évbe, bízni abban, hogy nem fogsz olyan gyakran eszembe jutni, hogy nem fogok több felesleges időt szánni arra, hogy végigfuttassam a fejemben a történteket. De tudd, hogy ez a cserbenhagyásos szakítás, ha lehetetlenné nem is teszi, lényegesen megnehezíti, megnehezítette a dolgomat. Gondolj bele, te egykor kedves: téged mennyire bántott a saját múltad, ami ugyanígy félbeszakadt. Gondolj arra, milyen kétségek közt hánykódtál, gondolj arra, hogy a világ minden sértett büszkesége sem volt elég ahhoz, hogy annyiban hagyd a ti kapcsolatotokat, és bármit is éreztél irántam, a köztetek történtek miatt az nem volt elég erős ahhoz, hogy megóvj a fájdalomtól és igazi esélyt adj nekünk.

És hogy miért írtam ezt le? Mert hiába a köztünk lévő csend, én elég sokat beszélgettem veled az elmúlt hónapokban, próbálván túljutni a történteken. Lassan talán sikerül, de az összefoglalás is segít, ha már tőled nem kaptam meg ezt a feloldozást. Ha "Nem mondhatom el senkinek,/Elmondom hát mindenkinek".

Remélem, drukkolsz, hogy sikerüljön.

***

A DVD-t beteszem a lejátszóba. A közepe repedt meg, ahol a műanyag pöcök benne tartja a dobozában. Miközben ajkamba harapva várom, hogy a lemezt beolvassa a lejátszó, eszembe jut 2016 legeleje. Ez a blog akkor kelt életre, bár sokáig nem osztottam meg senkivel. Mindenesetre a legelső bejegyzés egy reménykeltő kis incidensből született, amit mindig jó észrevenni a mindennapokban, még akkor is, ha egyesek emiatt babonásnak, szentimentálisnak vagy irracionálisnak tartanak.

Arra gondolok és abba bízom: talán ez is egy ilyen pillanat.

Aztán - halkan surrogva - elindul a DVD.