Összetört szív

Jaj. Eltörtem. Ez nem lehet igaz. Hogy pont így és pont most. Úgy tudtam, hogy egyszer ez lesz, úgy tudtam, hogy egyszer belefutok ebbe a hibába. Jó, tudom, hogy más is járt már így, tudom, hogy nem egyedüli eset, sőt, még azt is tudom, hogy van másik, ha kell, de azért mégis...

Kész. Ennyi.

Eltörtem a Love Actually DVD lemezét.

***

Karácsonykor szeretne megnyugodni az ember. Szeretne kicsit kiszállni a hétköznapokból, amikbe beletartozik nem csak azok rohanása, de fájdalmai, csalódásai is. December 24-én reggel - ki tudja, hány éve először - hóesésre ébredtem, és bevallom, ez kicsit meghatott. Tudjuk, hogy a fehér sokszor a tisztaság, ártatlanság, új lappal indulás jelképe, és talán ezért is szokott lelombozni, ha a minálunk most már "szokásossá" vált, tocsogós-latyakos ünnepet kapjuk.

Szeretem év végén számbavenni mindazt, amin tizenkét hónap alatt keresztülmentem. Tavaly például nagy rajongója lettem az Éviránytűnek, és persze a naplóim is mindig megtelnek elmélkedésekkel. Szeretek a családom körében társasjátékozni, titokban néha még az agyonjáratott karácsonyi zenék is jólesnek. Szeretek jótékonykodni így vagy úgy, mézeskalácsot ajándékozni a számomra fontos embereknek vagy ruhákat a rászorulóknak

És a fehérség idén arra is emlékeztetett, hogy mennyire szeretnék megbocsátani, mennyire szeretnék pár lapot tisztára törölni.

***

Bár tudom, kevés az esély rá, hogy ezt olvasod, hiszen ma már olyanok vagyunk egymás számára, mint két idegen, a mondandóm közlésére nem tudok jobb megoldást, mint ezt. Talán számodra szürreálisnak, nevetségesnek, eltúlzottnak tűnhet, hogy fél év elteltével kereslek meg, számomra azonban az, hogy jelen voltál az életemben, túl sok változást hozott ahhoz, hogy gond nélkül el tudjak siklani afelett, ahogy befejeztük.

Tudod, az igazi gond soha nem az volt, hogy nem akartál velem lenni. A legőszintébben mondom neked, hogy soha nem kívántam neked semmi rosszat. Persze tagadhatatlan: mikor rájöttem, hogy végül bekövetkezett az, amitől féltem, és más "győzött" velem szemben, az iszonyatosan fájt, és akkor értettem meg azt is, miért vágtál el mindent, ami hozzám kötött, egyik pillanatról a másikra. Engem akartál óvni, de még neked is látnod kell, milyen gyáva megoldás ez. Megbántam már, hogy bátornak neveztelek, mikor elindultunk a lejtőn - sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem vagy az.

Olyan kritikákkal illettél engem, amiket gondolkodás nélkül elfogadtam, majd mikor rájöttem, hogy milyen kaliberűek, és hogy milyen fenntartások nélkül fogadtam el mindet, megijedtem. Ezért voltam veled írásban olyan indulatos, mint még talán soha senkivel. Féltem. Mert rámutattál arra, hogy milyen gyenge vagyok, ha magam vagyok, ha magamat és nem valaki mást kell megvédenem. Nem vagyok naiv; ennek, vagyis saját magam védelmének megtanulása saját magamtól nem napok, hetek vagy hónapok, hanem inkább évek kérdése lesz. Szerintem nehezen tudod elképzelni, milyen terhet ró ez az emberre. Nehéz minden egyes atomodat átértékelni, megvizsgálni, a sorsáról dönteni.

De, mint mondtam, soha nem kívántam neked - vagy nektek! - rosszat. Ma sem teszem, képtelen vagyok rá, és nem is akarnám. Őszintén remélem, hogy a jó döntést hoztad meg. Nem erről van szó.

Mikor utoljára töltöttem nálad az estét, történt valami, amire talán már nem is emlékszel, de bennem ez volt az, ami bizonyítékául szolgált annak, hogy nem voltam teljesen eldobható számodra. Ha emlékszel, filmet néztünk és te főztél közben, néha felálltál hát a kanapéról, hogy kimenj a konyhába. Egyik ilyen alkalommal, mikor felkeltél, és hallottam, hogy kifelé mész, egyszercsak megálltál, visszasétáltál, fölém hajoltál és gyorsan megcsókoltál. Csak úgy. Semmi logikus magyarázata nem volt, nem felejtettél semmit a szobában, semmit nem akartál mondani nekem, nem vitte előrébb ezt a kicsit életünket, de nekem ez a mozzanat, az, hogy visszafordultál és hogy rám mosolyogtál, egy szó nélkül, olyan dolog volt, amiről soha nem hittem volna, hogy számomra meg van írva. Ezt a legkomolyabban vedd.

Persze aztán eljött a nap, amikor nem fordultál vissza felém többet. Pont olyan hirtelen tűntél el az életemből, mint ahogy megjelentél (bár ez így szokott lenni, nem?), és attól félek, a mód, ahogy ez a fejezet lezárult, sokkal tovább fog fájdalmat okozni nekem, mint maga a szakítás. Nem tudom pontosan, meddig reménykedtem abban, hogy felismered ezt, és megteszel értem annyit, hogy segítesz a lap tisztára törlésében. Megtette volna egy bocsánatkérés, az egyenes beszéd, vagy az, hogy visszaadod a dolgaimat, amik nálad maradtak. De a mód, ahogy cserbenhagytál engem, arról árulkodik: egy percre se lehettem fontos a számodra. És most nem tudom, mit higgyek, de azt tudom, hogyan szeretnék érezni irántad.

"Felejtés nélkül nincs megbocsátás!", írja Poppper Péter. "Hát lehet egyszerre emlékezni és megbocsátani? Lehet nyilvántartani a múlt bűneit és sérelmeit, közben pedig megbocsátani? Dehogy lehet. Hogy miért nem? Azért, mert a megbocsátás érzelmi, és nem intellektuális folyamat. [...] A felejtés tehát előfeltétele a bocsánatnak - az érzelmek vagy megsemmisülnek, vagy nincs megbocsátás. A negatív érzelmek, indulatok emlékei bilincsbe verik, fogva tartják az embert."

Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem úgy, hogy egyet kell értenem Popper Péterrel. A gondolatmenetet azonban kiegészíteném: te, a másik fél, igenis tehetsz azért, hogy a másik megbékéljen a helyzettel. Én, ha egy dolgot kérhetnék most, azt kérném: hadd bocsássak meg neked tiszta szívből, hadd éljem át azt az igazi megbocsátást, ami a - szerinted "frusztrálóan jámbor" - személyiségemen túlmutat, amit már nem csak a jószándék, a béke szeretete és a tőled kapott számtalan jó dolog emléke vezérel, hanem a rossz dolgok felülírása és jótékony felejtése is.

Tudod, mielőtt gyengeségként, a magam igazáért való kiállás hiányaként értelmeznéd ezt a vágyat, hadd mondjak annyit: én soha nem fekete-fehérben látom az embereket. Attól, hogy velem valaki rosszul, nem méltó módon viselkedett, még nem fogom örök időkre elítélni. Nem fogom elfelejteni a jót a rossz javára, nem vagyok rá hajlandó. Így valószínűleg könnyű "ellenféllé" teszem magam egy konfliktus esetén, és elismerem, hogy van még mit tanulnom, mert igenis van olyan helyzet, mikor vége kell hogy szakadjon az empátiának - a saját érdekemben. Ezen a napon és ebben a helyzetben viszont úgy érzem, az ehhez hasonló patthelyzetekben az egyetlen dolog, ami segíthet, az a megbocsátás.

Popper Péter ír a zsidó vallásban megjelenő "megbocsátás napjá"-ról is, mikor mindenki, még a más valláshoz tartozók vagy nem hívők is imádkozhatnak a zsinagógában - ez a szimbóluma az isteni megbocsátás egyetemességének. Ami azonban igazán érdekes, az az ima szövege: a fogadalmak, tilalmak, eskük, átkok, és a szívünktől eltiltott dolgokról szól. De míg a polgári becsületkódexben azt találjuk, hogy légy hű ahhoz, amit megfogadtál, tudod, mit kér ez az univerzális ima? Azt, hogy ez "[m]ind legyen feloldozva, érvénytelen, nem kötelező, megsemmisítve és felbontva, ne legyenek kötelezők és ne maradjanak érvényben. Fogadalmaink ne tekintessenek fogadalmaknak, tilalmaik ne tekintessenek tilalmaknak, és esküink ne tekintessenek esküknek." Bár nem vagyok kifejezetten vallásos, azt hiszem, ebben van logika. Nem hurcolhatjuk múltunk minden fájdalmát örökké - amitől lehet, és amitől akarunk, meg kell válni. A lecke az, ami egészséges esetben megmarad.

Én tehát szeretnék megbékélve átlépni az új évbe, bízni abban, hogy nem fogsz olyan gyakran eszembe jutni, hogy nem fogok több felesleges időt szánni arra, hogy végigfuttassam a fejemben a történteket. De tudd, hogy ez a cserbenhagyásos szakítás, ha lehetetlenné nem is teszi, lényegesen megnehezíti, megnehezítette a dolgomat. Gondolj bele, te egykor kedves: téged mennyire bántott a saját múltad, ami ugyanígy félbeszakadt. Gondolj arra, milyen kétségek közt hánykódtál, gondolj arra, hogy a világ minden sértett büszkesége sem volt elég ahhoz, hogy annyiban hagyd a ti kapcsolatotokat, és bármit is éreztél irántam, a köztetek történtek miatt az nem volt elég erős ahhoz, hogy megóvj a fájdalomtól és igazi esélyt adj nekünk.

És hogy miért írtam ezt le? Mert hiába a köztünk lévő csend, én elég sokat beszélgettem veled az elmúlt hónapokban, próbálván túljutni a történteken. Lassan talán sikerül, de az összefoglalás is segít, ha már tőled nem kaptam meg ezt a feloldozást. Ha "Nem mondhatom el senkinek,/Elmondom hát mindenkinek".

Remélem, drukkolsz, hogy sikerüljön.

***

A DVD-t beteszem a lejátszóba. A közepe repedt meg, ahol a műanyag pöcök benne tartja a dobozában. Miközben ajkamba harapva várom, hogy a lemezt beolvassa a lejátszó, eszembe jut 2016 legeleje. Ez a blog akkor kelt életre, bár sokáig nem osztottam meg senkivel. Mindenesetre a legelső bejegyzés egy reménykeltő kis incidensből született, amit mindig jó észrevenni a mindennapokban, még akkor is, ha egyesek emiatt babonásnak, szentimentálisnak vagy irracionálisnak tartanak.

Arra gondolok és abba bízom: talán ez is egy ilyen pillanat.

Aztán - halkan surrogva - elindul a DVD.

Instant karriertanácsadás avagy a kényelem hátulütői

Emlékszem, nem lehettem több tíz évesnél, mikor az egyik rajzórán kollektívan azt a feladatot kaptuk, hogy örökítsünk meg egy kukoricacsutkát. Bár azt már nem tudom felidézni, hogy jutott mind a huszonnégyünknek külön csutka, de azt igen, hogy milyen reakciókat váltott ki az osztályból.

Fontos hozzátennem, hogy első lépésként nem is a csutkát kellett lerajzolnunk, csupán magát a növényt. Ha valaki nem tudná, ez egy viszonylag magasra növő (akár három méteres is lehet), lágyszárú lény - ezekből jön létre az, amit kukoricatáblának hívunk. A 4.a-ba egy ilyen magas növény került (fogalmam sincs, ki vállalkozott rá, hogy beszállítja, de tény, hogy ott állt az osztályban), félig el volt már száradva és nem volt túl vonzó látvány.

Megkaptuk a félfamentes A/4-es lapokat és nekiláttunk.

Gondolom az alapfeltevés az volt, hogy a nagy egésztől jussunk el a kis egészig, ami egyébként nekem egy szimpatikus gondolat így visszatekintve (és környezetismeret-órának is elment). Az már más kérdés, hogy magát a rajzolgatását nem élveztem annyira - idegesített, hogy nem tudtam visszaadni a növény kecsességét, csak ronda zöldes-barnás folthalmaznak tűnt. Íme az eredeti alkotás:

Ugye ti se ezt tennétek ki a folyosó falára díszítésnek?

De jött a következő rajzóra, és megkaptuk a csutkákat. Na, ez már sokkal jobban tetszett! A csutkát kézbe vehettem, forgathattam, egészen jóban lettünk a dolog végére (a portrérajzolás mégiscsak egy elég intim folyamat), de a vonzalom fő oka az volt, hogy a feladat sokkal jobban illet a személyiségemhez.

És mielőtt azt mondjátok, hogy nincs különbség a két rajz között, szólok, hogy van.

Mert ha belegondoltok: nagy levelek, íves, bátor vonalak és amorf, száradt csonkok helyett itt aprólékos munkára volt szükség. Rajzoltátok már meg egy kukoricacsutka minden egyes szemét? Hát nekem is ez volt az első alkalom, hogy ilyesmire adtam a fejem.

Elrepült a 45 perc és mikor a tanárunk végigsétált a padok között, hogy ellenőrizze, hogy állunk, a mellettem ülő fiú irigykedve nézte a rajzomat. Panaszkodott, hogy az övé miért nem néz ki "ilyen jól". A tanárunk annyit mondott csak: én minden egyes szemmel bíbelődtem, míg a padtársam elnagyolta a munkát, és inkább koncentrált, mondjuk, a csutka formájára mint a "tartalmára". Erre, emlékszem, büszke voltam - főleg az előző óra anyaga kapcsán tapasztalt miniatűr kudarc után.

Szóval íme a nagy mű:

***

Ez nagyjából tizenhat éve történt, de valamiért erősen megmaradt az emlék. Elizabeth Gilbert írja az Ízek, imák, szerelmekben, hogy mikor nekivágott egy évig tartó önfelfedező körútjának, eleinte nehéznek találta megfogalmazni saját maga számára, mihez kezdene a hirtelen rátörő szabadsággal. Addigi élete során nem csak a munkahelyi kötelességei foglalták le, hanem a párkapcsolati csatározások is, amik persze egy másik ember elvárásait is hozták magukkal, így elég kevés esélye volt arra, hogy rájöjjön, ki ő, ha magára marad. "Ma mit akarsz csinálni, Liz?", teszi föl a kérdést magának több ízben a könyv elején, és így kezd el, mondjuk, olaszul tanulni - csak úgy, hobbiból.

Némi rokonlelkűséget érzek ezzel az íróval. Mivel az elmúlt időszakban tudatosan próbáltam felszabadítani időt annak érdekében, hogy felfedezzem, mi az, amit szabadidőmben igazán szívesen csinálok, érdekes dolgokra jöttem rá. Először is: közel sem olyan könnyű ezt behatárolni, ha évekig "mókuskerékben" mozogtunk. Másodszor: az ilyen kukorica-szerű tapasztalatok, bármilyen banálisnak tűnnek is, akár még abban is segíthetnek, hogy megtaláljuk a hivatásunkat.

Szeretnék idézni egy másik írót is, aki végzettsége szerint ügyvéd, de pár éve egy TED Talk kapcsán berobbant a köztudatba, és könyve, melyet az introvertáltak és visszahúzódó emberek sokszor kiaknázatlan erényeiről írt, nagy sikert aratott. Ez a könyv a Quiet, az író pedig Susan Cain, aki az egyik fejezetben specifikusan kitér rá, hogyan tudjuk saját vágyainkat, preferenciáinkat könnyebben behatárolni. Rövidítve ezt a három tippet ajánlja figyelmünkbe:

1) Gondolj vissza rá, mi akartál lenni, mikor gyerek voltál.

És nem, nem feltétlenül kell akkor most azonnal tűzoltónak, katonának vagy vadakat terelő juhásznak menned. A lényeg: próbáld megragadni a választásod lényegét, esszenciáját - egy gyerek még sokkal pontosabban érzi, milyen helyzetekben mozog komfortosabban! Én például évekig azt mondtam minden érdeklődőnek, hogy "állatszakértő" szeretnék lenni (az nem érdekelt, hogy nincs ilyen munka). Felnőtt fejjel már látom, hogy ezzel egyrészt a szakértelemre való vágyamat, másrészt a gondoskodó, óvó énemet fejeztem ki (ez a "munka" ugyanis valahol összekeveredett bennem az állatorvoslás gyakorlatával). Ma nem állatokkal dolgozom, de szabadidőmben tanítok, ami egyszerre igényel szakmai tudást és "gondoskodást", útmutatást is.

2) Figyeld meg, milyen típusú munkákat választasz, mikor választhatsz.

Úgy értem, a jelenlegi munkahelyedet vagy az iskolában, egyetemen. Én például szívesen pepecselek fordításokkal, ahol nem mindig nagy a szakmai kihívás, de hosszadalmas, aprólékos feladat és odafigyelést igényel. Emlékeztek a kukoricára? Szeretek elveszni a részletekben, és nem szeretem, ha nem minőségi a munka, ami kikerült a kezeim közül. Mint tanár, szeretek néha órákat szánni egy jó feladat megtervezésére is, ahol sokszor tetemes idő megy el olyan dolgokkal is, ami nem feltétlenül "szakmai" - például illusztrációk, képek beillesztésével, a szöveg formázásával.

3) Figyeld meg, mit irigyelsz - mert arra vágysz.

Hiszen ezért irigykedünk, nem? Bár negatív érzelemként tartjuk számon, pont olyan hasznos tud lenni, mint a düh. Én például a pszichológusomat irigylem, aki bizalmas kapcsolatot alakíthat ki emberekkel, hosszú évekig tartó tanulási folyamat alatt megszerzett tudást használ, és segítséget nyújt másoknak. Valószínűleg, ha máshogy alakul az életem, ezen a pályán igen könnyen megtaláltam volna önmagamat.

 ***

Van még egy dolog, amiről ugyan Susan Cain nem beszél, de szerintem borzasztó lényeges. Tulajdonképpen ezt tartom igazi "instant" karriertanácsadásnak, mert nem is gondolnánk, mennyi minden következik belőle. Ez pedig egy egyszerű instrukció:

Felejtsd el az internetet!

Kapcsold ki az okostelefonodat, a számítógépedet, vedd ki a Facebookot és a 9gaget a kedvencek közül. Ezek a dolgok ma már mindig, mindenhol kéznél vannak. Megérkezünk nyaralni és rögtön a wifi kód után érdeklődünk. Nem igényelnek semmiféle erőfeszítést, minden egy gombnyomásra létezik. Tudom, hogy az okostelefonok nagyon hasznosak, én is használom az enyémet bőven, de például az őrületbe tudom kergetni pár barátomat azzal, hogy nem tartom bekapcsolva a mobilinternetet. Hogy miért nem?

Mert ezek a dolgok a világmindenség legnagyobb időrablói! Belegondoltatok valaha, hogy egy héten 56 óránk van arra, hogy az otthoni dolgainkkal, a szeretteinkkel és magunkkal foglalkozzunk? Hihetetlenül soknak hangzik, nem igaz? Tudom, ebből azért elmegy idő az utazással, bevásárlással, egyéb kötelezettségekkel. De akkor is marad legalább harminc-negyven óránk! És a legtöbbünk mit csinál? 

Katt - Facebook. Mínusz 25 perc, pedig üzenetet se kaptunk, csak végiggörgetjük az üzenőfalat és elolvasunk két hírt, ami az elmúlt másfél órában került ki oda. Katt - 9gag. Mínusz 30 perc, míg el nem szakadunk nagynehezen a képernyőtől, és valami megmagyarázhatatlan erő nem szól, hogy most már próbáljunk meg nem tovább görgetni lefelé. Katt - Candy Crush. Mínusz 45 perc, míg el nem veszik az öt életünk. De nem baj, mert húsz perc múlva kapjuk a következőt. És még sorolhatnám.

Nem azt mondom, hogy soha nem lehet időt tölteni a virtuális térben. Dehogyis! Emlékszem, szakdolgozat írás közbeni szünetekben néha kellettek a semmittevős órák, vizsgaidőszakban a tanulás közbeni szünet, mikor Facebookon beszéltük meg a csoporttársaimmal, ki hol tart a készülésben. De minden egyes nap, munka után, otthon? Este héttől tízig? Heti 15 órában? Nem.

És hogy visszatérjek kicsit a kukoricára: ha felfedezed, mit csinálsz szívesen, az óriási lehetőségeket ad! Szerintem érdekes kísérlet lenne a huszonévesektől egy hónapra megvonni a netet és megnézni, mivel ütik el az időt, ha nincs gombnyomás. Állítom, hogy sokkal kevesebben toporognának kapunyitási pániktól megbénulva, mint egyébként.

Rólam tízévesen már kiderült, hogy szeretek pepecselni, hogy szeretek alkotni, így ezeknek a hobbiknak hódolok. Megszerettem a hímzést, készítettem már magamnak tolltartót és most épp egy könyvjelzőn dolgozom. Szeretem a felnőtt színezőket, most éppen egy saját tervezésűn ügyködök. Nyáron bokaláncokat fűztem, most karkötőket. Fordítok is mint önkéntes, ha időm engedi. És persze írok.

Az internettel az a baj, hogy mivel gombnyomásra van tőlünk, borzasztóan ellustulunk tőle, a lustaság pedig sok bennünk rejlő tehetséget elfed. A gombnyomás azt is jelenti, hogy nincs mire várni - egész egyszerűen elveszett az alkotás öröme, a befektett idő gyümölcsének élvezete! Pedig teljesen más élmény az, mikor valamin hosszabb időn keresztül dolgozunk - az imént említett tolltartó hímzése kilenc hónapomba került, de ma nagyon büszke vagyok rá, mikor a kezembe veszem - meg amikor kattintásra kapjuk a "jutalmat" (például a lájkokat). Sokan emlegetik ma az oly divatos "flow" érzést is, ami a jelen átélését jelenti, azt, mikor elveszünk abban, amit csinálunk. Cain ezt úgy magyarázza: a flow-érzés megtapasztalásának kulcsa, hogy egy elfoglaltságot saját magáért űzzünk, és ne az általa ígért "jutalom" miatt. Véleményem szerint ehhez azonban ki kell szállnunk kicsit az internet fogságából.

Nem mindenki alkotó típus. Lehet, te inkább edzeni mész el, zenélsz, társasjátékozol, kirándulsz, olvasol, vagy egyszerűen felhívod egy barátodat és személyes találkozót beszéltek meg. A gyerekkori, kisiskolás emlékek, a szakkörök, amire esetleg jártál vagy járni szerettél volna, sokat tudnak segíteni abban, hogy (újra)megtaláld magad - az Y és X generációnak még megvan az az előnye, hogy nem az internetbe születtünk bele. És tény, hogy akármit is teszel abban az 56 órában, ami nem egy gombnyomásra van, sokkal közelebb kerülsz ahhoz, aki vagy, és nem csak boldogabb leszel, több árnyalattal színesíted meg az életedet, de akár még arra is rájöhetsz, milyen feladatokkal töltöd igazán szívesen a munkaidődet.

Csak úgy mondom.

(Nem) Képzelt riport egy budapesti TED konferenciáról - 2. rész

Tudom, hogy a TED Talkokat sokan ismeritek. De azt is tudjátok, minek a rövidítése a három betű?

Másfél hónappal ezelőtt egy másik konferencián (ahol egy TED előadásokról szóló előadás a program része volt) feltetették ezt a kérdést a több száz főből álló hallgatóságnak, és nem sokan mertek megpróbálkozni a válasszal. Azért egyvalaki akadt, aki bemondta:

- Technology, Education, Design.

Az előadónk a fejét rázta, bár mosolyogva hozzátette, hogy azért kétharmad részt helyes volt a válasz. De nem. A TED jelentése: 

Technology, Entertainment és Design.

***

Persze értem én, miért ugrik be inkább az "education" szó a rövidítés hallatán. Én magam is ezt válaszoltam volna a kérdésre. Ezekből a beszédekből rengeteget tanulhatunk, inspirálódhatunk, ráadásul ez a szívemhez igencsak közelálló téma, az oktatás, többször is megjelent a konferencián - és mivel a szervezet célja végsősoron a tanítás lenne, érdemes erről az oldalról (is) vizsgálni a szombati eseményt.

Szóval: mit is tanultunk?

Játszva tanulni

Mivel évek óta foglalkozom angoltanítással, izgatottan vártam minden olyan témát, ami az oktatáshoz kapcsolódott. Úgy gondolom, minden értelmiségi embernek megvan a véleménye az oktatási rendszerünkről és arról, ami ott zajlik - arról a rendszerről, ami okos, képzett embereket (nem egyet ismerek) tart vissza a tanári pályától, magamat is beleértve. Számomra igazi hős bárki, aki lelkiismeretesen végez oktatói munkát, akárhol teszi is ezt az országban.

A változtatásnak, a konferencia fő témájának, tehát nehéz lenne sürgetőbb közeget találnia Magyarországon, mint a tanítás milyenségét. Bár a rendezvényen közvetlenül csak pár mondat hangzott el a témával kapcsolatban, az bevésődött a fejembe: mostanra világossá vált, hogy feleslegesen várjuk "fentről" az ésszerűbb megoldásokat, a méltányolást. Ha változást szeretnénk, azt magunknak kell megteremteni - többek között a már említett "Így dolgozunk mi" szervezet is ezt emeli ki munkája során. A magunk fejével kell gondolkodnunk - ha úgy tetszik, túl kell járni a "fentiek" eszén. Erre volt jó példa a "Csendbe zárt világ"' névre keresztelt előadás.

Halász Péter beszédét nagy érdeklődéssel vártam, mivel szabadúszó angoltanárként érkezett a TED színpadára (ezért némi rokonlelkűség érzésével tekintettem rá). Ő egy egészen összetett, mégis egyszerű módszert mutatott be, amit pár nappal később már én is kipróbálhattam, szépen illusztrálva a TED mottóját ("Ideas worth spreading"). Ez a módszer nevezetesen a siketnémák által használt jelnyelv nyelvórákon való használatát jelentette. Mikor a saját órámon próbáltam ki az ötletet, az meglepetést és örömet okozott - felnőtt hallgatóknak! Felszabadító érzés, mikor pár mozdulattal tudunk maradandót alkotni (mert már biztos vagyok benne, hogy soha nem fogják összekeverni az "invite" és az "invent" igét kedves diákjaim), és ehhez még a KLIK beleegyezése sem szükséges...

Persze ha van olyan előadó, akinek beszédét izgatottan várjuk, törvényszerű, hogy olyan is akad, akit a leírás alapján vagy nem találunk olyan érdekesnek, vagy maga a téma sántít. Nekem ilyen sztereotípiáim voltak Friedrich Fanni sminkessel kapcsolatban, mégis, a neki járó tizenöt perc után úgy éreztem, az egyik leghitelesebb előadó volt a konferencián. Az ő tanulási/tanítási folyamata a változatosság kedvéért nem a belső tulajdonságokra, hanem a külsőségekre fókuszált - és ez, bár kevésbé tűnik intellektuális terepnek, igenis fontos része a társadalomban való megítélésünknek. A különbség csak annyi - ahogy azt Fanni is kiemelte - hogy vehetjük egy lehelletnyivel lazábban a dolgot.

- A sminkkel fantasztikus dolgokat lehet művelni, megváltoztathatjuk vele a külsőnket, de ne fedjétek el vele az arcotokat! - kérte Fanni a közönséget. - A smink játék.

Mivel a változások témakörébe nagyon gyakran beletartozik a külső változtatás is, abszolút helytállónak éreztem Friedrich Fanni szerepeltetését, aki úgy tudott beszélni választott szakmájáról, hogy még én, a sminkanalfabéta is megértettem, hogy ő küldetésként tekint arra, amit csinál, és azt hiszem, ez a legfontosabb.  Arra gondoltam: talán a változásokat és a belőlük fakadó tanulási folyamatokat is többször lehetne ugyanígy játékként felfogni. Talán több mindent lehet kipróbálni, aztán - legrosszabb esetben - lemosni azt?

Trutyi

Persze nem lehet mindenhez ilyen rózsaszínűen állni. Lauter Adrienn pszichológus a változást nem a játékhoz, hanem inkább a főzéshez hasonlította, ami számomra egy reálisabb képet mutat a kihívásokról, melyekkel a mindennapokban szembesülünk. Konkrét metaforája a macaronkészítés volt, és mivel én amúgyis kedvelem az instrukciókat, megfogott a gondolatmenet. Amennyire tudom, megpróbálom visszaidézni a hallottakat nektek - íme tehát a változás receptje, Lauter Adrienn után szabadon:

1. Hozzávalók - minden, amivel születünk, minden, amit kapunk. A lakhelyünktől az életkorunkon keresztül a barátaink számáig. Eddig egyszerű.

2. A habverő - az az erő, ami a változást előidézi, Egy új munkahely, egy költözés, egy szakítás, egy új hobbi, egy új ismeretség. Ez lesz az, ami a hozzávalókat megkeveri, és új kapcsolatokat alakít ki közöttük.

3. Trutyi - ami a keverés után a tálban van. Ez az, amiről felesleges azt mondani, hogy kellemes. Az új munkahelyet szokni kell, az új lakásban áthallatszik minden, a szakítás után fáj egyedül lenni. Ez az az időszak, ami miatt a változás elméletben szépen hangzik, gyakorlatban viszont sokszor egy frusztráló, fájdalmas folyamat.

4. Macaron - még töltelék nélkül. A kialakult új helyzet, ahol már a magunk lábán állunk, bár még kicsit bizonytalanul. Vigyázat - törékeny!

5. Töltelék. Töltsük meg a macaront azzal, amivel akarjuk - ez már igazán rajtunk múlik - és szilárdítsuk meg, amin dolgoztunk.

6. Együk meg, amit főztünk.

Bár nem tudok jól főzni, magamra vonatkoztatva pont ezt tartom ebben a metaforában tanulságosnak.

És ha minden marad a régiben?

Persze a változásoknak van egy objektívabb szemlélete is, és itt jönnek be a képbe a technológiai újítások. A jövőkutatás lenyűgöző, és a TED konferencián szerencsére ezzel kapcsolatban is okosítottak minket egy kicsit. Milyen lesz az életünk, mikor minden postai küldeményt drónok szállítanak majd a telefonunk GPS-koordinátáihoz? Pár év múlva tényleg minden háztartásban lesz egy robot? És vajon bevett szokás lesz halott kiskedvencünket klónoztatni, hogy folytatódjon a móka...?

Na jó, elárulom, hogy az utóbbi már gyakorlatban kivitelezhető (és népszerű) szokás sok helyen - keressetek rá nyugodtan. Erre egyébként egy 17 (!) éves lány, Lantos Lili hívta fel a tátott szájú közönség figyelmét, akinek hobbija (!) a biotechnológiai kérdések boncolgatása. Ő volt az, aki hatalmas benyomást tett rám, részben fiatal kora, részben pedig a választott témakör miatt. Részben azért, mert egy olyan iskolarendszerben, ami sok felesleges tudást sulykol és mindent szigorú keretek közé zár, ez a lány mert elindulni - már egészen fiatalon - abba az irányba, amihez tehetsége van és ami érdekli. Részben pedig azért, amit felvetett - elég merészen - egy olyan konferencián, ami a változásról szól:

- Gondoljunk bele, mennyi mindenre képes ez a tudományág - mondta Lili. - Őssejtek segítségével a jövőben akár a bőrszínünket is megváltoztathatjuk majd, ha szeretnénk. Mindent megváltoztathatunk. Szerintem ennek fényében a kérdés itt inkább az:

Mi az, amit nem szeretnénk majd megváltoztatni?

Érdemes ezen egy kicsit elgondolkodni. A változás sokszor jelenik meg olyasvalamiként, amit mások várnak el tőlünk, ahelyett, hogy a spontán természetére koncentrálhatnánk. Folyamatosan tanulnunk, fejlődnünk kell, meg kell ugranunk a léceket. De itt jön a technikai csavar: Ha minden lehetséges lesz, nem az válik majd igazi erénnyé, ha valaki történetesen azt mondja: én ezen nem akarok változtatni, még ha ti hibásnak is láttok emiatt? Vagy másképp: a jövőben vajon fog érni annyit önmagunk eredetisége, hogy tiszteletben tartsuk azt, még akkoris, ha lehetőségünk nyílik a hibák kiküszöbölésére?

***

Az exponenciálisan fejlődő tudomány által felvetett etikai kérdések sora persze határtalan. (Kit védjen egy önvezető autó? A sofőr vagy a gyanútlan gyalogos életét?). Kicsit, bevallom, ijesztő is. A kérdés, amit Lantos Lili fogalmazott meg, engem arra sarkallt, hogy elgondolkodjam azon: mi az, amit nem lehet majd gépekkel helyettesíteni a jövőben sem? Vajon eljön majd valamikor az a pont, mikor nem fogjuk kérni az összes elérhető frissítést? A tudomány, a technikai változások remek dolgok, ezt senki nem vitatja. De mi az, ami remélhetőleg az emberi lét privilégiuma marad (súlyos szó következik) örökre?

Remélem, a lelkiismeret ide sorolódik majd. Ahogy a kreatív alkotás, az érzelmek meg- és kiélése is. A kemény, hibákkal tarkított, sokszor reménytelennek tűnő munka, ami élvezhetővé teszi a végeredményt. A kísérletezés szabadsága. A folyamat, amely során egy krízis hatása alá kerülünk, megéljük, legyőzzük azt, és többek leszünk általa. Na és ezeknek a folyamatoknak a művészi kifejezése. Remélem, maradnak majd köztünk írók, filozófusok, szociológusok, pszichológusok.

És csak hogy egy kicsiny, személyes példával zárjam: remélem, senki nem lesz majd képes olyan robotot programozni, ami ezt a blogot helyettem tudná írni a jövőben.

(Nem) Képzelt riport egy budapesti TED konferenciáról - 1. rész

Szombat reggel nyolckor a MOM Kulturális központ előterében állok másodmagammal, és épp kipipálnak a résztvevők listáján. Átveszem a névkártyámat és csillogó szemmel nézek körbe: egy TED konferencián vagyok. Körülöttem csupa érdeklődő, nyitott ember, akik igen, azért keltek föl szombaton korán reggel, hogy elvillamosozzanak a Csörsz utcába és este hétig tudományos előadásokat hallgassanak. Kicsit visszaáll a hitem az emberiségben, miközben nézelődöm, a programfüzetet lapozgatom, és a sok, javarészt korombeli résztvevőt vizslatom.

Alig várom, hogy elkezdődjön.

***

Az idei budapesti TEDxYouth konferencia a "Válts, változz, változtass" címet viselte, amire angollal átitatott agyam rögtön reagál és továbbítja az információt: bajban lenne az, aki ezt a címet az említett nyelvre akarná fordítani. Gondoljunk csak bele: change, change, change... mennyivel színesebb a magyar nyelv, ami nemcsak a témát, de annak sokrétűségét is kifejezi. Ebbe belefér jóformán minden, és a szervezők jó intuícióval választották pont ezt a címet, hiszen, mint korábban már utaltam rá, ez az év talán tényleg több fordulópontot hozott a szokásosnál.

A konferencia blokkokra osztva zajlik, egy blokk két óra, amibe nyolc előadó fér bele. Kivétel az első blokk, ahol a Singularity University mutatkozik be, és "csak" négy előadót vonultat fel. Bemelegítésként fogom fel, majd mikor a szünet után visszatérünk, beúszik a TED logó, és innentől nincs megállás.

Nem szeretném egyesével elmesélni az előadások témáit, hiszen a videók - a szervezet jó szokásához híven - mind elérhetőek lesznek online. Inkább megpróbálnám nektek megmutatni a kapcsolódási pontokat, ahol ez a 28 előadó keresztmetszeteket képzett, és olyan zizegést váltott ki az agyamban néha, hogy ölni tudtam volna egy tollért a programfüzet mellé. Bár lehet, jobb, hogy nem jegyzeteltem, mert akkor ez a poszt három oldallal hosszabb lenne.

Szóval: íme a BETÖR (Budapesti Egyetemes Ted Összes Rövidítve).

Minden változás egyenlő, de...

Mint a blokkok közti beszélgetésekben egyre inkább körvonalazódni kezdett, van különbség változás és változás között. Úgy is mondhatnánk, némely változások csavarosabbak másoknál. Vagy úgy, hogy minden változás egyenlő, de némelyek egyenlőbbek. A lényeg: én három kategóriát is el tudtam különíteni. Következzék egy rövid összefoglaló arról, amit változás alatt érthetünk - és, csak hogy lelőjem a poént, nem tematika szerint különböztetném meg őket. Hanem.

Ússz és evezz

Az első csoportot azok a helyzetek képezik, amikbe akaratunkon kívül kerülünk bele, és végig kell harcolnunk őket, mert nincs más választásunk. Lukoviczki Réka, aki egy autóbalesetben elvesztette a bal lábát, arról mesélt, hogyan küzdött meg ezzel az élethelyzettel, és hogy mit hozott ki belőle. Az ember erőssége állítólag nem ismerszik meg addig, amíg próbára nem teszik azt. Én egyébként úgy gondolom, ilyenkor a hallgatóság jelentő részének jut eszébe (de nekem biztosan): én nem lettem volna képes talpra állni ezek után. Pedig ki tudja? Kovácsik Levente szerint, aki társával együtt egy páros kajakkal szelte át az Atlanti óceánt (!), az ilyen utazásoknak is van egy pontja, mikor nem számítana már, melyikünk ülne a helyében.

"Biztos vagyok benne, hogy akármelyikőtök átevezné az óceánt - mert nem lenne más választása" - mutat a közönségre.

A sokatok által biztosan ismert pap, Pál Feri, talán ezt fűzné ehhez a típusú változáshoz: a szenvedést nem lehet megúszni. "Éppen az akár nagyon fájdalmas, negatív, szörnyűséges élmény hordozhatja azt az erőt, azt az esszenciát, ami által a személyiség elkezd alakulni, változni, fejlődni. A leggyötrőbb szenvedés hozhatja fölszínre a legmélyebb vágyainkat. Ezért nem lehet megúszni, és nem is érdemes. [...] Sokszor egy erőteljes negatív élmény hosszú idő óta az első olyan tapasztalásunk, amelyben a személyiségünk egésze részt vesz. Gyakran éppen azért válik a megerősödés forrásává, mert képes a teljes valónkat átjárni és mozgósítani", írja A szorongástól az önbecsülésig c. könyvében.

A TED (és az életem pár mozzanata) után egyre inkább hajlok arra, hogy egyetértsek vele.

Add már Uram a türelmet...

A változások második csoportjába sorolom azokat az élethelyzeteket, amik ugyan nem saját magunk által születnek, de megvan a lehetőségünk arra, hogy kilépjünk a megváltozott helyzetből. A TED konferencián megismerhettük egy táncos, Násztor Péter történetét, aki egy sérülés miatt nem folytathatta professzionális keretek között szenvedélyét, a magyar néptáncot. Cserediákként ment ki Argentínába ezek után, hogy az új élmények feledtessék vele a "kudarcot", ott azonban a vártnál sokkal rosszabb körülmények fogadták. "Az otthoniaktól a videóüzenetre hamar jött a válasz: ne félj, kihozunk onnan. Én azonban azt mondtam: NE." Mint kiderült, ezzel sorsfordító döntést hozott, mert megismerhette az argentín néptáncot (amit a konferencián be is mutatott), egy teljesen új kultúrát, ami befogadta, valamint jövendőbeli feleségét is. Mindezt jutalmul kitartásáért. Egy másik előadó, Czene Csilla hasonló cipőben járt, mikor egy Alzheimer kórral küzdő idősekkel foglalkozó intézményben vállalt önkéntesi munkát, és a nehéz kezdet ellenére megtalálta azokat az eszközöket, amikkel feledhetetlenné tudott tenni minden egyes napot a bentlakók (és a maga) számára - és, mint sejthetjük, ehhez komoly erőfeszítés kellhetett, mikor az Alzheimer kórral nézett farkasszemet.

Nem tudom, ki meddig bírja a nehéz helyzeteket, de úgy tűnik, többször kerülünk olyan helyekre, ahol dolgunk van, még ha az elején ez nem is látszik. A közös pontot abban látom, hogy észre kell vennünk a rendelkezésre álló eszközöket. Ami Násztor Péternek az argentín tánciskola volt, ahová eljárt, az Czene Csillának kissé szemtelen szabályújraértelmező természete. Fogjuk fel úgy, mint egy számítógépes játékot, ahol egy szobában bezárva a rendelkezésünkre álló eszközökkel kell kijutnunk a napfényre.

 A harmadik

A számomra legmeghatározóbb csoportba azokat a változásokat sorolnám, amiket mi magunk hozunk létre, tudatosan. Hadd említsem itt meg Viszneki Vivient, aki a Corvinus Gazdálkodástudományi karán szerzett diplomát, majd volt bátorsága elkezdeni dolgozni - festőként! (Na ezt nevezem a kapunyitási pánik leküzdésének.) Vagy vegyük az "Így dolgozunk mi" elnevezésű kezdeményezés két arcát, Barta Nikit és Major Zoltánt, akik elmesélik egy programukon résztvevő lány, Timi történetét, aki halkszavú, finomlelkű természete ellenére a jogi pályára készült - egészen addig, míg ki nem derültek grafikai adottságai. Az előadó páros a segítségére lehetett abban, hogy a számára megfelelő pálya felé induljon - és ha valaki most elkezd fintorogni és a művészet hasznosságát firtatni, azt arra kérem, várjon, amíg kitérek erre a témára majd kicsit később.

Itt említeném még Sallay Fannit is, a Cake Shop alapítóját és tulajdonosát, aki a szűkös pénzből sütött diótortát elvitte a szomszéd cukrászdába, és fel merte vállalni a desszertkészítés iránt érzett vonzalmát. Az ő előadásából az vált világosság, milyen igazán rögös utat kell néha végigjárnunk, ha valódi változásra vágyunk, milyen eszméletlen sok a a buktató, a kétség, a szétzuhanás - és hogy mennyire megéri. Különösen frissítő az ilyen hozzáállás egy olyan rendezvénysorozaton, ahol azért kicsit kicsinosított, leegyszerűsített képleteket kapunk, hisz a rendelkezésre áll 12-15 perc nem sok.

Szerintem kevésszer gondolunk arra, milyen fantasztikus dolog felismerni azt, ami bennünk lakozik és merni kiaknázni ezt! Nem hagyni, hogy a mindennapi rutin az utunkba álljon, felállni a Facebook elől és azt mondani: én most inkább leülök festeni/írni/matekozni/arabul tanulni, elmegyek edzeni vagy nekiállok sütni! Érdekes lenne egy kísérletet tenni arra: ha egy átlagos huszonévest egy hónapra eltiltunk a közösségi oldalak, híroldalak böngészésétől, és mondjuk csak napi tíz perc internetet engedélyezünk nekik, mire fordítják az így felszabaduló időt? Talán rájönnek, mit csinálnak igazán szívesen, ami túlmutat a kényelmes scrollozáson?

Talán többet érne ez, mint akárhány pályaválasztási tanácsadás.

***

A TED-ről naiv módon egy bejegyzést szerettem volna írni. Most már látom, ez túl nagy falat lenne. Még sok téma merült föl a konferencián, amiket igyekszem a lehető legjobb tudásom szerint összeszedni nektek. Így addigis: szolgáljon ez a bejegyzés bevezetőül - a konferenciáról bővebb információt pedig itt találhattok.

Legendás fantasztikumok

Pontosan emlékszem rá, milyen volt, mikor két Harry Potter könyv között J.K.Rowling ugaron hagyta az embert. Volt egy keserédes várakozással teli része ("Mikor jön már a következő, jaj, de ha kijön, az azt fogja jelenteni, hogy már csak 5/4/3/2 könyv van hátra...") illetve egy elmélyülős, amikor újra lehetett olvasni a sorozat köteteit és ment a találgatás, hogy vajon kire célozgat Rowling, mikor azt mondja, fontos szereplőt öl meg a következő kötetben, hogy vajon mit jelent a jóslat, meg hogy mikor jön már össze Ron és Hermione.

És persze 2001 óta mindig lehetett várni a következő filmet.

Illetve az egyik évben megjelent két kiskönyv, amiket egy vérbeli rajongó nemcsak hogy megvett, de többször is újraolvasott, nemtörődve azzal, hogy az egyik lényegében egy sporttörténeti könyv, a másik pedig egy állathatározó.

Az állathatározóból nőtte ki magát a Legendás lények és megfigyelésük c. film, amire én szerdai moziélményem óta mint CGI állatsimogató gondolok. A film persze nem a kiskönyvből készült, hiszen egy IMAX mozira tervezett ötrészes (!) blockbusternek épkézláb sztori kell. És most először úgy léphetünk a varászvilágba, hogy nem hasonlítgathatjuk össze az ott ábrázoltakat az olvasottakkal, és nem igazán mondhatjuk, hogy mi máshogy képzeltük el mondjuk az amerikai Mágiaügyi Minisztériumot (Macuza), mert hát őszintén szólva halvány lila gőzünk se volt róla, hogy ott is van ilyen.

A Harry Potter sorozatnak van azért már pár csápja a jelenlegi világban is (Pottermore, The Cursed Child, illetve, hogy senkinek nem kell magyarázni a "mugli", "kviddics" vagy "kvibli" szavakat), de szerintem ez a mostani az, ami az utolsó film óta valamit tényleg megmozgatott a szívemben, és picit - picit! - vissza tudta hozni azokat az éveket, amikor éjféli premierekre rángattam a hozzám közelállókat tizenévesen.

A Legendás állatok és megfigyelésüket szinte kötelező dolog IMAX moziban nézni. Én összesen háromszor jártam ilyen moziban a mostani látogatással együtt, de csak most értettem meg, mire az a nagy felhajtás. Varázslatos dolog szó szerint "belépni" a hihetetlen részletességgel megálmodott környezetbe és az arcunktól pár centire lebegő kis színes varázslény-izéhez közelebb hajolni, hogy minden részletét megvizsgálhassuk. Lenyűgöző dolog jobbra-balra forgatnunk a fejünket a Macuza épületében Goethe Salamanderrel (Eddie Redmayne) tökéletes összhangban, pont úgy, mint a 11 éves Harry Potter tette az Abszol úton mikor még kicsik és tudatlanok voltunk. Vagy nyúlkálhatunk hülyén magunk elé, hogy megsimogassuk a (végre teret kapó!) orrontó furkászt (aki a lopásmániájával engem kísértetiesen emlékeztetett a kutyámra...). És persze a székünkbe kapaszkodhatva szárnyalhatunk keresztül New York 1926-os változatán is, miközben virul a fejünk.

Szóval a film maga a tökély?

Nem. Bár a történetet Rowling írta (nem úgy, mint a boltokba került "nyolcadik Harry Potter könyvet"), én egyedül annak a nagy sötét izének (majd megnézitek, nem vagyok poéngyilkos) a lélektani magyarázatában véltem felfedezni a klasszikus rowlingi mélységeket, mikor azt mondjuk: oké, oké, jópofa ez az egész, de várjunk csak, ez valahogy a való életben is így van...). És író ide vagy oda, engem kifejezetten zavar, hogy ötrészesre tervezik a történetet. Értem én, hogy Hollywoodnak nagyon megéri ez, de azért ötször... ez kicsit olyan, mint szakítás után mondjuk még kétszer összejönni az exünkkel, hogy biztosak legyünk benne, hogy vége. Ráadásul én egyelőre nem látok olyan sok potenciált a regélésben, bár tudom, ennek a résznek annyi volt a feladata, hogy ismertesse az új felállást és a főszereplőket (akikkel egyébként én kivétel nélkül meg voltam elégedve).

Sajnos a filmkészítőknek sikerült megtartani David Yates rendezőt, aki az utolsó négy Potter filmet jegyezte, és aki soha nem lopta be magát a szívembe. Van ezeknek a nagy látványos filmeknek egy nagy látványos hibája, mégpedig, hogy mintha csak és kizárólag a moziélményre gondolnának a készítők. Gyerekek, ezek a mozikból pár hónap alatt kifutnak, és én azokért a filmekért tudok igazán lelkesedni, amik otthon is lekötnek és élvezhetők. Na most David Yates szereti a filmeket 80%-ban sötétben forgatni (vagy valami olyan hülye megvilágításban, hogy esküszöm, olyan, mintha napszemüveg lenne rajtam), és ezért otthoni nézésre teljesen alkalmatlanná teszi a művét. Én az első négy Potter-filmet szeretem igazán, mindegyiket másért. Számomra az igazi hangulat Yates-el elveszett, és sajnos ez a keserű szájíz itt is megvan (személyes véleményem szerint a tökéletes rendező Alfonso Cuaron volt, aki az Azkabani fogolyért felelt).

No de lapozzunk. Egy szót szólnék még a zenéről, ahol viszont hálistennek változtattak a zeneszerzőn és így sokkal karakteresebb lett az aláfestés, mint az utolsó Harry Pottereknél, illetve a CGI felelősök mellbevágó kreativitásáról - én egy idő után már nehéznek is találtam az újabb és újabb lényeket befogadni (pedig forgattam a tankönyvet eleget!).

Összességében ez a film elsősorban élmény, és csak másodsorban mozi, történettel. Azt ajánlom, ha megnézitek (nézzétek meg) engedjétek, hogy beszippantson. Vigyorogjatok gyerek módra mikor felteszitek a 3D-s szemüveget, dobbanjon meg a szívetek a WB logó és a jólismert zene hallatán és bólintsatok össze tudálékosan a mellettetek ülővel, mikor tudjátok: hát igen, bizony, jól teszi a film, hogy nem magyarázza meg a Merengő, az Alohomora vagy a hoppanálás mibenlétét, hiszen ha valaki ért ehhez, akkor azok mi vagyunk.

Hiszen - lényegében - ezért készült ez a film.

P.S. Úgy sejtem, lesznek sokan, akik összehasonlítgatják majd a Legendás állatok filmet a Hobbittal. Én nem vagyok Gyűrűk ura rajongó, de kommentben érdekelne, szerintetek melyik állja meg jobban a helyét mint "előzményfilm".

Az idő kereke fordul

Ez az év - bár még nincs vége - sok furcsaságot hozott magával. Vannak bőven olyan dolgok, amik egész országokat, vagy akár az egész világot érintették, hiszen gondoljunk csak bele: idén történt a Brexit, idén választották Donald Trumpot elnökké, idén vesztettük el Bud Spencert, Leonard Cohent és David Bowie-t, idén jutott ki a magyar válogatott az EB-re...

Ma van az egyéves évfordulója a novemberi párizsi terrortámadásnak.

Érdekes módon úgy értesültem, egyben ma van a kedvesség világnapja is.

Ha valami, akkor ez ironikus.

Úgy érzékelem, hogy 2016 mindenkinek egyéni szinten is hányattatott év volt. Nem akarok személyes példákat hozni, elég az hozzá, hogy pár napja Facebookon belefutottam egy eseménybe, ami egy év végi üvöltésre invitálta az érdeklődőket a Normafára. "Jöjjünk össze és üvöltsünk egy nagyot. Együtt. Jól fog esni", hirdeti a leírás. "Mindannyiunkban bizonyosan felgyülemlett kurva sok stressz, és kétlem, hogy bármelyikünk ki tudta volna adni úgy istenigazából. Mert ugye üvölteni nem szép dolog, én sem szeretem ha üvöltenek körülöttem. De csak emiatt nem szabad elfelejtenünk az üvöltés mágikusan terapeutikus hatásait", írja a szervező.

Én hiszek neki, de az üvöltést már a nyári hónapok alatt letudtam. Történt azonban más is idén, ami megihletett kicsit, ha megbocsátjátok nekem.

Októberben kihirdették az idei irodalmi Nobel-díj nyertesét, Bob Dylant. Szokatlan választás volt, én azonban örültem neki, mert valóban fantasztikus szövegeket ír (és mert volt ürügy rá, miért játszunk Dylan számokat a munkahelyemen). 

  

Ismeritek a "The Times They are A-Changing" című dalát például? Nekem ez a szám több okból is közel áll a szívemhez, és mióta fontossá vált, többször is felbukkant egy gondolat bennem. A dolgok változnak, rohamosan, senki nem tudja megmondani, mi lesz a vége, de érdemes figyelni rá - mert talán csak rajtunk múlik, hogy jó vagy rossz irányba fordítjuk-e a fejleményeket.

Nem kell pánikba esni. Csak alaposan oda kell figyelni és persze észnél kell lenni.

Mit csinál az egyszeri bölcsész ha fáj a szíve és folyton ez a dal jár a fejében? Hát lefordítja. Úgyhogy nagy szeretettel ajánlom figyelmetekbe a dal magyar fordítását itt ni. Jó olvasgatást (javításokra, mint mindig, nyitott vagyok):

Az idő kereke fordul
(Bob Dylan)

Gyűljön most mind össze ki vándormadár
És nézzük meg együtt, a vízszint hogy áll
Kiderül majd hamar, hogy áradat vár
A tenger sötéten mordul
Hát kezdjetek úszni vagy lehúz a mély
Mert az idő kereke fordul

Gyűljön most mind össze ki tollal ítél
És tág szemmel nézd mit e helyzet ígér
Várj még a szóval, a kerék nem áll
A harang is név nélkül kondul
És a vesztes is úgy áll hogy nyerhet is még

Mert az idő kereke fordul

Gyűljön most mind össze a politikus

Állj el az ajtóból, ne hadakozz

Hisz az sérül hamar ki egy helyben áll

A harc kint csak dúl és bolondul

Zörren az ablak és épül* a fal

Mert az idő kereke fordul

Gyűljetek mind össze ti anyák s apák

És tartsátok vissza a sok kritikát

A gyermek már rég saját útján jár

A fiatal ösvény felbolydul

Add át a sávot ha helyet nem kérsz

Mert az idő kereke fordul

Kész már a terv de átkos és torz

A  lassúból így lesz fürge és gyors

A jelenből így lesz múlttal terhes sors

Világunk rendje felfordul

Az elsőből így lesz utolsó sor

Hisz' az idő kereke fordul.

 Akik eljutottak idáig, azoknak köszönöm, hogy elolvasták a fordítást. Akik tovább akarnak merészkedni, azoknak már csak egy dolgot mutatnék, nevezetesen a dal megszólaltatását - avagy mikor a fordító kipróbálja, működik-e a szövege.
(Ne féljetek, nem fogok üvölteni.)

  *Eredetileg itt a "ledől a fal" kifejezést akartam használni, ami hűbb lett volna az eredetihez ("rattle your walls"), de a véglegesítés során valahogy találóbbnak éreztem, ha a falak emelését hangsúlyozom... Talán Mr. Dylan is egyetértene.

A körénk vetített valóság

Van egy olyan képességem, hogy mások által "alapfilmeknek" tartott műveket jópár év elteltével nézek csak meg. Nem direkt, egyszerűen csak kimarad valamiért az életemből mikor épp aktuális, hogy aztán, mikor mások már nosztalgiával gondolnak rá, rám újult erővel csapjanak le. Ezért nem mond nekem különösebben sokat a Toy Story, és nem tartozik hozzá a karácsonyomhoz a Reszkessetek, betörők. A Jurassic Parkot is felnőttként láttam először, ahogy a Ponyvaregény is jópár évet váratott magára.

Nemrég belebotlottam egy 1998-ban készült filmbe, ami itthon talán nem örvend olyan nagy kultusznak, de a maga nemében egyedülálló, ez pedig a Truman Show. Ha valaki nem tudná, ez az alkotás egy olyan ember mindennapjaiba enged bepillantást, aki tudtán kívül kamerák előtt éli egész életét, születésétől fogva. A film lényegében annak a története, hogyan döbben rá Truman (Jim Carrey) az igazságra, és hogy mit kezd ezzel az információval.

Egy lopott délelőtt

Nagyjából két hete akadt egy kitöltendő órám a városban, és mivel találtam egy barátságos kávézót, ahol szabadon lehetett a falakon lévő polcokról levett könyveket olvasni, megkerestem a leglimonádébbnak tűnőt, és belemélyedtem*. Pont olyan volt, mint amilyenre számítottam, főszerepben egy látnoki erőkkel megáldott nővel, aki villanásokat képes érzékelni a jövőből. Előszeretettel jósol barátainak, de sajnos néha a saját jövőjét is látja - és többek között ez az oka annak, hogy nem vág bele párkapcsolatokba. Hiszen általában már az első két hétben bepillantást nyer a keserű jövőbe, és így mindig jobbnak látja lezárni a dolgot, mielőtt bármi komolyabbra fordul.

Szabadulás Észak-Koreából

Biztos nektek is feltűnt az utóbbi pár hónap két sikerkönyve, amiket igaz történetek ihlettek, illetve azokat beszélik el. Az egyik Pak Janmi Élni akartam című beszámolója, a másik Hyeonsea Lee műve, A lány hét névvel. A közös bennük annyi, hogy mindkettő egy észak-koreai állampolgár menekülését írja le a hírhedt diktatúrából. Én csak Janmi könyvét olvastam, és pont olyan megrázó a történet, mint amennyire várnánk, az ország integrált agymosásával együtt. Számomra azonban talán a legérdekesebbnek a könyv vége bizonyult, ahol Janmi, immár dél-koreai lakosként, a beilleszkedés nehézségeiről számol be - hogy milyen különös nosztalgiával tudott visszaemlékezni volt hazájára, ahol megkímélték őt a gondolkodás nehézségétől és felelősségétől. Hiszen Észak-Koreában mindenkinek igyekeznek azt is megszabni, mit gondoljon (rémlik az orwelli "gondolatbűn" és a "duplagondol"?)

 

TED Talk - Hogy tanítsunk Észak-Koreában?

Néhány évvel ezelőtt egy USÁ-ban élő, Suki Kim nevű dél-koreai angoltanár előadást tartott egy TED konferencián arról, hogyan töltött egy évet egy észak-koreai egyetemen, hogy az ottani számítástechnikusnak készülő férfiakat angolra tanítsa. Suki Kim elmondja, hogyan tetszeleg campus képében a Pyongyani Tudományegyetemnek csúfolt börtön, ahová olyan informatikus-hallgatók járnak, akik még soha nem hallottak az internet létezéséről; ahol egy esszé megírása képtelenségnek bizonyul, mert az érvelést és a kritikus gondolkodást egyetlen észak-koreainak se tanítják. A tudat kontrollált, hiszen ott minden a Kim-dinasztia kiváló vezetőiről szól - nem csak a könyvek, a dalok és az újságcikkek. "A virágok a vezető nevét viselik, a hegyekbe az ő mottóit vésik. Minden állampolgár az ő arcképével díszített kitűzőt visel - szünet nélkül", meséli Suki Kim.

És hogy hogy tudott ez a nő bármilyen tudást is átadni egy olyan közegben, ahol a külső világ megtárgyalása szigorú tabunak számít, ahol minden órát rögzítenek és felülvizsgálnak?

Börtön?

"Az ember elfogadja az elé tárt világ valóságát. Ennyire egyszerű."

Ez a Truman Show filmbéli kitalálójának, Christofnak a válasza egy, a filmben elhangzó kérdésre, mely azt firtatja, szerinte élete közel harminc éve alatt Truman miért nem jött még rá világa valódi természetére. Mikor egy, a műsor etikusságát vitató néző betelefonál, és azt állítja, Truman "fogoly", az ötletgazda ettől sem jön zavarba: "Bármikor elmehetne", mondja Christof. 

"Ha ez nem csak léha vágy lenne, ha tényleg eltökélten akarná megtudni az igazat, nem tudnánk őt megállítani. Szerintem valójában az aggaszt téged, hogy ő végülis szereti a 'celláját', ahogy te nevezed."

A reakció egyszerűnek tűnik, ám a filmbéli Truman rácáfol a gőgös kijelentésre - néhány nap leforgása alatt ugyanis felborítja a köré épített tökéletes világot.

Házi feladat

Észak-Koreában tehát nehéz biztonságosan felnyitni a hallgatók szemét. Suki Kim a tanárok hasznos fegyveréhez folyamodott, és házi feladatként személyes hangvételű levelek írását adta fel hallgatóinak. Saját bevallása szerint ez volt az egyetlen fórum, ahol a fiúk valódi érzéseiket merték megjeleníteni, és személyes kapcsolataikról, barátnőikről írtak.

"Azért mentem oda, hogy az igazságot keressem", így Suki Kim. "De hogy találhatjuk meg az igazságot egy olyan országban, ami maga is hazugságra épül? [...] Az észak-koreaiak rengetegszer hazudnak. De megtanultam, hogy többféle hazugság létezik. A legtöbbször csak az általuk ismert és nekik kiépített világot próbálják védeni."

"És én nem mondhatok nekik semmit."

***

Sokszor védjük az általunk ismert világot. Meg vagyunk győződve róla, hogy a dolgok menete magától értetődő, logikus, jó. Ha tisztában vagyunk a jövőnkkel, az biztonságot ad. Hadd térjek vissza egy pillanatra a könyvre, amiben a látnok folyton szakít mindenkivel, így megóvja magát a szívfájdalomtól.

Ha tehetnénk, vajon ugyanezt tennénk?

Mégis, a Truman Show ikonikus jelenete, mikor Truman vízre száll, hogy egyszer s mindenkorra a végére járjon világa természetének, számomra mélyen megrendítő. Itt ez az ember, akit születésétől fogva arra "programoztak", hogy féljen a víztől és az utazástól, hogy eszébe se jusson elhagyni a szigetet, vagyis a TV stúdiót. És hova jut? Vitorlázik.

És hajójának orra egyszercsak a horizontba csapódik és átszakítja a stúdió falát.

A könyvben, amit a kávézóban olvasok, a látnok így fogalmaz: létezik sors és létezik végzet. A végzet az, ami ki lett jelölve nekünk; a sors az, amit egyéni döntéseink alakítanak. "De igazából", teszi hozzá, "attól függetlenül, hogy én mit látok a jövőjében, mindenkinek megvan a lehetősége rá, hogy felpattanjon egy repülőre és egy másik földrészen kezdjen új életet." Ha jól értem, ezt senki nem tudja megjósolni.

A Truman Show pont ezt mutatja be. Nem arról szól, mit tehetünk vagy nem tehetünk meg egy emberrel, hanem a szabad akarat egyediségét és felülmúlhatatlanságát ünnepli. Akármilyen mintákat sulykolnak belénk, akármilyen fóbiákat próbál rögzíteni bennünk az élet, akármilyen körülmények közül jövünk és akármilyen sebeket szereztünk a múltban, mindig van lehetőségünk arra, hogy ezeket magunk mögött hagyjuk.

Észak-Koreában a házi feladatok beszámolnak arról, ami tilos. A hallgatók unják az egyformaságot. Aggódnak a jövőjük miatt.

A házi feladatokban nem nagyon emlegetik a szeretett vezért.

Mégis, mikor Suki Kim tolmácsolja, mit mondana most az egyetemistáknak, szavai nem lázadásra buzdítanak. "Ne tegyetek semmi veszélyeset!", kéri őket, annak ellenére, hogy szavai nem juthatnak el tanítványaihoz. "Hadd harcolja meg más ezt a háborút." Ahogy Suki fogalmaz, diákjainak az igazság csak veszélyt jelentene - üldöztetést és persze szívfájdalmat. Szívfájdalmat azoknak, akik világjárt tanárnőjüket arról faggatják, hogy ugye, szépnek találja Pyongyant. 

Ugye, ez a legszebb város a világon?

***

Azt hiszem, mindannyian a világ legszebb városában élünk, legjobb embereivel találkozunk, zenéit hallgatjuk, könyveit olvassuk, míg egyszercsak át nem szakítjuk a stúdió falát. Bízom benne, hogy a szabad akarat senkitől nem vehető el. Bízom benne globálisan, bízom benne, hogy Észak-Korea egyszer megdönti saját rémuralmát. És bízom benne lokálisan, bízom benne, hogy mindegyikünknek van vitorlása, és ha úgy akarjuk, megnézhetjük, mi van a falakon túl.

*Claudia Carroll: I never fancied him anyway

Paintball, box, falmászás

Mióta elolvastam Elizabeth Gilbert könyvét, az Eat, Pray, Love-ot (Ízek, imák szerelmek), vonzódom az olyan, életben fellelhető mintákhoz, amik hármas párban járnak. Mivel lassan vége az évnek, én elkezdtem egyik kedvenc őszi/téli hobbimat és lassan-lassan nekiállok a mögöttem álló időszak értékelésének. És ami elsőre kiugrott ebből a kavalkádból, az három, rám egyáltalán nem jellemző sportág, amiket idén kipróbáltam.

Talán pont azért, mert nem jellemzőek rám, többet is árulnak el nekem az élet bizonyos vonatkozásairól, mikor végül "szemtől szembe" találkozom velük. Íme egy közel sem teljes lista, ami megpróbálja megmutatni, mi köze lehet a paintballnak, a boxolásnak és a falmászásnak a mindennapi életfilozófiához.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Paintball

Soha nem vágytam rá különösebben, hogy festékkel lövöldözzenek rám miközben egy bokorban reszketek egy fegyverrel, amit használni se tudok. Ennek ellenére azonnal bólintottam, mikor tavasszal egy kedves barátom meghívott egy paintballos születésnapi (meglepetés)buliba.

És mennyire de mennyire nem bántam meg!

A paintball – fáj. De új kontextusba helyez, olyanba, amit azért a mindennapokban nem tapasztalunk. Könyörgöm, hiszen lőnek ránk! Elég sarkított helyzet. De mikor eluntam a fa mögött bujkálást, sikerült megtanulnom, hogy a fájdalmat vállalni kell, különben egy helyben maradunk amíg véget nem ér a játék. És akkor semmiről nem fogunk tudni beszámolni otthon, nem lesznek trófeaként fennmaradó véraláfutások, és olyan se fog akadni, aki önként ajánlkozik rá, hogy ellátja a sebeinket...

 
Box

Nyáron kicsit túltengett bennem az agresszivitás, így eltöltöttem egy kis időt a boxolás alapjainak elsajátításával. Nem akarom részletezni, mennyire éreztem hülyén magam az első alkalom előtt a konditerem bejáratánál, ahogy szemüvegben, szőkén, csattal a hajamban, a magam 50 kilójával ácsorogtam a kéz- és fogvédős férfiak mellett, és gondolom azt se kell ecsetelnem, mennyire megkönnyebbültem, mikor megjelent pár nő is rajtam kívül. És még be se léptem a terembe!

Szóval – engem azért nem szoktak megütni. De még kevésbé jellemző rám, hogy nekem kell bántani valakit. Márpedig a boxban ezt tanultam meg, mikor a nem éppen szívbajos edzőnk fiúkkal rakott párba: ha nem ütsz vissza, mindig csak hátrálni fogsz. Az ellenfeled jönni fog, a sípszóig nem hagyja abba, te pedig vagy elfutsz, vagy visszaütsz - de még a sima védekezést is tanulni kell, hiszen nem is olyan könnyű stabil testhelyzetet felvenni.

Falmászás

Ősszel kedvem támadt elrugaszkodni. A falmászás annyiban különbözött az eddig említett sportoktól, hogy mászni kiskorom óta szeretek, bár általában csak fát, bordásfalat vagy kötelet sikerül meghódítanom. A falmászásban az is tetszett, hogy párban kell csinálni, mert bizony kell valaki, aki biztosít.

Nagyon is.

Szóval egyszerűnek tűnik, mert csak kapaszkodókat kell keresni, és már fenn is vagyunk. Pedig nem az. Az ember nem számol vele, hogy már a fal felénél elfárad, és azt se tudja, milyen érzés 10 méter magasan elgyengülő karoktól és reszkető lábaktól függni. Azt se tudja, milyen bátorság kell első ízben elengedni a falat, hogy teljes mértékben a társunkra bízzuk magunkat, mikor leereszkedünk.

Nekem nagy élmény volt a falmászás. Megtanultam, hogy még akkor se érdemes mindig visszafelé tekintgetni, ha nincs tériszonyunk (egy idő után mindenképp lesz :)). Megtanultam, hogy biztos lábtámasz nélkül felesleges nyújtózkodni. Felfelé kell nézni vagy közvetlenül magunk elé, a kapaszkodókat keresni, néha csak lepillantani a lábunkra és cserélni a fogást, hogy tovább tudjunk haladni. Néha – nagyon ritkán! – csak a karunkkal kell tartani magunkat, amíg újra támaszt talál a lábunk. Aztán fel kell nézni, és rájönni, hogy már nincs is olyan messze a fal teteje.

És persze ki kell élvezni a legjobb részt – mikor mindent elengedhetünk, és teljesen rábízhatjuk magunkat a másikra. És mindeközben fel kell készülni rá, hogy a következő körben mi fogjuk biztosítani őt.*

 ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nem vagyok nagy sportember, de úgy vélem, mindenből tanulhatunk. Kívánom nektek, hogy legalább az egyik felsorolt sportot próbáljátok ki és figyeljetek rá.

Vagy fedezzetek fel újat, és osszátok meg velem, mit tanít.

*FUN FACT MAXIMALISTÁKNAK: Valamiért azt hittem, "csalás", ha pihenőt tartok mászás közben és "hanyatt dőlök", hogy csak lógjak kicsit és lerázzam kezem-lábam. Na, hát kiderült, hogy nem az. Kiderült, hogy ilyenkor tudsz ránézni az "útra", ami felfelé vezet. Kiderült, hogy ehhez el kell távolodni egy kicsit. Kiderült, hogy ilyenkor hagyni kell, hogy a másik tartsa a súlyod. Kiderült, hogy nem család időt adni magunknak.
És kiderült, hogy így lehet feljutni a tetejére, és hogy így is ugyanolyan jó érzés, mintha pihenő nélkül tettem volna meg ugyanezt.