Paintball, box, falmászás

Mióta elolvastam Elizabeth Gilbert könyvét, az Eat, Pray, Love-ot (Ízek, imák szerelmek), vonzódom az olyan, életben fellelhető mintákhoz, amik hármas párban járnak. Mivel lassan vége az évnek, én elkezdtem egyik kedvenc őszi/téli hobbimat és lassan-lassan nekiállok a mögöttem álló időszak értékelésének. És ami elsőre kiugrott ebből a kavalkádból, az három, rám egyáltalán nem jellemző sportág, amiket idén kipróbáltam.

Talán pont azért, mert nem jellemzőek rám, többet is árulnak el nekem az élet bizonyos vonatkozásairól, mikor végül "szemtől szembe" találkozom velük. Íme egy közel sem teljes lista, ami megpróbálja megmutatni, mi köze lehet a paintballnak, a boxolásnak és a falmászásnak a mindennapi életfilozófiához.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Paintball

Soha nem vágytam rá különösebben, hogy festékkel lövöldözzenek rám miközben egy bokorban reszketek egy fegyverrel, amit használni se tudok. Ennek ellenére azonnal bólintottam, mikor tavasszal egy kedves barátom meghívott egy paintballos születésnapi (meglepetés)buliba.

És mennyire de mennyire nem bántam meg!

A paintball – fáj. De új kontextusba helyez, olyanba, amit azért a mindennapokban nem tapasztalunk. Könyörgöm, hiszen lőnek ránk! Elég sarkított helyzet. De mikor eluntam a fa mögött bujkálást, sikerült megtanulnom, hogy a fájdalmat vállalni kell, különben egy helyben maradunk amíg véget nem ér a játék. És akkor semmiről nem fogunk tudni beszámolni otthon, nem lesznek trófeaként fennmaradó véraláfutások, és olyan se fog akadni, aki önként ajánlkozik rá, hogy ellátja a sebeinket...

 
Box

Nyáron kicsit túltengett bennem az agresszivitás, így eltöltöttem egy kis időt a boxolás alapjainak elsajátításával. Nem akarom részletezni, mennyire éreztem hülyén magam az első alkalom előtt a konditerem bejáratánál, ahogy szemüvegben, szőkén, csattal a hajamban, a magam 50 kilójával ácsorogtam a kéz- és fogvédős férfiak mellett, és gondolom azt se kell ecsetelnem, mennyire megkönnyebbültem, mikor megjelent pár nő is rajtam kívül. És még be se léptem a terembe!

Szóval – engem azért nem szoktak megütni. De még kevésbé jellemző rám, hogy nekem kell bántani valakit. Márpedig a boxban ezt tanultam meg, mikor a nem éppen szívbajos edzőnk fiúkkal rakott párba: ha nem ütsz vissza, mindig csak hátrálni fogsz. Az ellenfeled jönni fog, a sípszóig nem hagyja abba, te pedig vagy elfutsz, vagy visszaütsz - de még a sima védekezést is tanulni kell, hiszen nem is olyan könnyű stabil testhelyzetet felvenni.

Falmászás

Ősszel kedvem támadt elrugaszkodni. A falmászás annyiban különbözött az eddig említett sportoktól, hogy mászni kiskorom óta szeretek, bár általában csak fát, bordásfalat vagy kötelet sikerül meghódítanom. A falmászásban az is tetszett, hogy párban kell csinálni, mert bizony kell valaki, aki biztosít.

Nagyon is.

Szóval egyszerűnek tűnik, mert csak kapaszkodókat kell keresni, és már fenn is vagyunk. Pedig nem az. Az ember nem számol vele, hogy már a fal felénél elfárad, és azt se tudja, milyen érzés 10 méter magasan elgyengülő karoktól és reszkető lábaktól függni. Azt se tudja, milyen bátorság kell első ízben elengedni a falat, hogy teljes mértékben a társunkra bízzuk magunkat, mikor leereszkedünk.

Nekem nagy élmény volt a falmászás. Megtanultam, hogy még akkor se érdemes mindig visszafelé tekintgetni, ha nincs tériszonyunk (egy idő után mindenképp lesz :)). Megtanultam, hogy biztos lábtámasz nélkül felesleges nyújtózkodni. Felfelé kell nézni vagy közvetlenül magunk elé, a kapaszkodókat keresni, néha csak lepillantani a lábunkra és cserélni a fogást, hogy tovább tudjunk haladni. Néha – nagyon ritkán! – csak a karunkkal kell tartani magunkat, amíg újra támaszt talál a lábunk. Aztán fel kell nézni, és rájönni, hogy már nincs is olyan messze a fal teteje.

És persze ki kell élvezni a legjobb részt – mikor mindent elengedhetünk, és teljesen rábízhatjuk magunkat a másikra. És mindeközben fel kell készülni rá, hogy a következő körben mi fogjuk biztosítani őt.*

 ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nem vagyok nagy sportember, de úgy vélem, mindenből tanulhatunk. Kívánom nektek, hogy legalább az egyik felsorolt sportot próbáljátok ki és figyeljetek rá.

Vagy fedezzetek fel újat, és osszátok meg velem, mit tanít.

*FUN FACT MAXIMALISTÁKNAK: Valamiért azt hittem, "csalás", ha pihenőt tartok mászás közben és "hanyatt dőlök", hogy csak lógjak kicsit és lerázzam kezem-lábam. Na, hát kiderült, hogy nem az. Kiderült, hogy ilyenkor tudsz ránézni az "útra", ami felfelé vezet. Kiderült, hogy ehhez el kell távolodni egy kicsit. Kiderült, hogy ilyenkor hagyni kell, hogy a másik tartsa a súlyod. Kiderült, hogy nem család időt adni magunknak.
És kiderült, hogy így lehet feljutni a tetejére, és hogy így is ugyanolyan jó érzés, mintha pihenő nélkül tettem volna meg ugyanezt.

Mit tanultam a kutyámtól?

Persze azon kívül, hogy ha elég nagy szemeid vannak és tudsz velük úgy nézni, bármit elérhetsz.

Néhány hónapja elkezdtem pszichológushoz járni. A hozzám közelállók időről-időre megkérdezik, milyen volt egy-egy alkalom, mi került szóba. Múlt héten ez a beszélgetés így zajlott le:

-Na, és milyen volt a pszichológusnál?
-Jó.
-És miről beszélgettetek?
-Topiról.

Topi a 12 (és fél) éves bichon bolognese-ünk, aki nagy általánosságban úgy viselkedik, mint egy 7 (és fél) hónapos kölyökkutya. És bizony lehet róla beszélgetni egy pszichológussal (már miért ne lehetne?). Mivel nemrég egy komoly betegségen esett át, alaposabb figyelmet kapott a családtól, mint a mindennapokban - és, mint rájöttem, sok tanulsággal is szolgálhat kis élete. Tehát a teljesség igénye nélkül: íme egy lista azokról a dolgokról, amiket Topitól tanultam.

1. Normális, ha egy új helyzetben ledermedünk.

A betegsége miatt Topi tölcsért kapott - tudjátok, azt a műanyag gallért, ami a kutyák-macskák nagy félelme. Mikor a doki letette őt a földre a vizsgálóasztalról, a kutya meg se mert moccanni, annyira zavarta a mindennek nekikoppanó tölcsér. Egyszerűbb volt neki egy helyben maradni és nem minden másodpercben megijedni az ismeretlen érzettől és hangtól.

2. Adj időt magadnak az alkalmazkodáshoz.

Topi legalább két órán keresztül ült moccanatlanul az előszobánk egészalakos tükre előtt, mintha nem tudná elhinni, hogy ez vele történik. Az első séta is kudarcba fulladt, mivel kutyánk kétlépésenként nekiütköztt valaminek, ami miatt azonnal szoborrá merevedett.

3. A dermesztő helyzetekből a legjobb kiút a hasonszőrűek társasága.

A lakótelepen Topinak van pár "haverja", akik közül az egyik a második sétánk alkalmával megjelent mellettünk, és szemérmetlenül elkezdte vizsgálgatni a kutyát. Topi egy ideig tűrte a dolgot újdonsült merevségével, ám egy ponton elege lett a tétován tapogatózó hideg kis orrból, és végre életjelet adott - kiskutyánk halkan felmordult, és száznyolcvan fokos fordulattal az érdeklődő felé fordult.

Mi kitörő örömmel fogadtuk, hogy végre egyedül közlekedik és - igen! - lepisilt egy lámpaoszlopot. Mindehhez csak egy is szociális életre volt szüksége...

4. Óvatosan kell bánnunk a tölcsérekkel...

...mert még a rossz dolgokhoz is könnyen hozzászokunk és kézpénznek vesszük őket. Topi több mint egy hónapig élvezhette ezt a korlátozott életformát, és az első napok után teljesen hozzászokott. Esős, októberi napokon néha elgondolkodom: vajon hányan viselünk tölcsért évek óta, hozzászokásba temetkezve, megfosztva attól a képességünktől, hogy méltatlankodjunk miatta?

(Fun fact: angolul ezt az állatorvosi szerzeményt szokás "collar of shame"-nek, vagyis szégyentölcsérnek nevezni!)

5. Ha túl sok rossz dolog történik velünk, egy idő után kevésbé ellenállunk a negatívumoknak.

Megtörünk. Topi a sorozatos állatorvoslátogatásoknak, szemvizsgálatoknak és gyógyszereknek köszönhetően egyre kezesebb lett az otthoni gyógykezelések során, amik ellen egészséges korában néha szó szerint foggal-körömmel harcolt. Azt hiszem, "szegény embert az ág is húzza" alapon egy idő után egyszerűbbnek látta sodródni az árral.

 6. Van remény.

Nem minden tölcsér tart örökké, pontosabban nem kell, hogy örökké tartsanak. A mi kis életvidám Topink négy hét után már eléggé unta a helyzetet, és szó szerint panaszkodni kezdett a dolog miatt. Akik kutyát tartanak, tudják, hogy máshogy ugatnak, ha éhesek, ha játszani akarnak vagy ha sétálni, vagy ha megint befocizták a kedvenc lyukas zoknijukat a kanapé alá, és követelik, hogy vegyük ki nekik. Topi  ebben az esetben a "a ***** életbe már, ne szórakozzatok velem, azonnal vegyétek le!" felkiáltást ismételgette reggel, délben és este, meredten bámulva közben a célszemélyt azzal a fél szemével, amit nem rögzített varrat.

A jó hír? Hisztije kifizetődött: mikor végre gyógyulttá nyilvánították, kitörő örömmel tért vissza tölcsérmentes életéhez.

Úgyhogy senki se felejtse el, milyen az.

(Ja, és azóta az utókezeléssel is meggyűlik a bajunk, mert mióta Topiba visszatért az életkedv, esze ágában sincs nyugton maradni a szemcseppentés röpke másodperceire. Se.)

A nehéz döntések ereje (TED Talk)

"Bármely egyszerű probléma megoldhatatlanná fejleszthető, ha eleget töprengünk rajta", mondta Woody Allen. De mi van akkor, ha a probléma vagy döntéshelyzet már eredendően nehéz? Mit kezdjünk ilyenkor az intellektusunkkal - miért tűnik néha inkább átoknak ("ne gondold túl") mint áldásnak?

***

Jól emlékszem, amikor pár évvel ezelőtt az egyetemen az egyik tanárom feltette a kedves egybegyűlteknek a kérdést:

- Mit gondolnak, mi jellemző minden emberre? Mik határozzák meg a döntéseinket? Milyenek vagyunk abból fakadóan, hogy embernek születtünk?

- Racionálisak? - hangzott valahonnan a válasznak álcázott kérdés.

Az előadó lemondóan mosolygott.

- Racionálisak? -  kérdezte hitetlenkedve. Látszott, hogy erre a válaszra számított. - Nem. Jegyezzék meg: az ember racionalizáló. Nem pedig racionális.

* * *

Mikor volt a legutóbbi alkalom, amikor nehéz döntést kellett meghoznotok? Voltak pályaválasztáshoz, állásokhoz, párkapcsolatokhoz, ruhavásárlásokhoz kapcsolódó dilemmáitok a közelmúltban? Biztos voltak; nekem személy szerint a legutóbbi eset egy állásajánlat elfogadásához volt köthető. És az ilyen esetekben mindig eszembe jut egy TED Talks-os videó, amiben egy Ruth Chang nevű filozófus a nehéz döntések meghozatalának "metódusáról" beszél - az ő eszmefuttatásának rövidített verzióját szeretném most megosztani veletek*.

Hogy mitől lesz egy döntés nehéz? Hát attól, hogy nincs "nyerő", "mindent visz" választás, hiszen mindkét oldal mellett szólnak érvek bőven; ellenben egy könnyű döntés esetében az egyik opció egyértelműen jobb mint a másik. Az ilyen esetekben egyszerűen munkába állítjuk a racionalitásunkat és összeszámoljuk az érveket-ellenérveket, majd, mint egy számítógép, meghozzuk a helyes döntést. De, ha belegondolunk, milyen unalmas lenne csak könnyű választási helyzetekkel találkozni? Mindig minden ember ugyanazt a döntést hozná, a racionalitására támaszkodva - ahogy Ruth Chang fogalmaz, "a racionalitás foglyaivá" válnánk.

Esetemben a nehéz döntés így nézett ki: bár jelenleg van munkám, hiszen angoltanítással foglalkozom, az abból származó bevétel nem elég ahhoz, hogy fenntartsam magam. Ennek ellenére a tanítást szívemből szeretem mint munkát. Elfogadjak egy munkát, ami a pénzigényeimet kielégíti, de megköveteli, hogy feladjam a tanítást?

A nehéz döntések nem azért nehezek, mert hülyék vagyunk, mondja Chang. Hiszen, ahogy ő mondja, néha még azt is nehéz eldönteni, engedjünk-e a csábításnak és reggelizzünk-e fánkot a megszokott müzli helyett! Sokszor alapértelmezett motivációként jelenik meg az ismeretlentől való félelem, amiből egyenesen következik, hogy a biztonságot jelentő opció felé hajlunk. Figyelmen kívül hagyunk egy fontos tényezőt, nevezetesen, hogy a nehéz döntések esetében

NINCS HELYES DÖNTÉS.

Én szerethetek tanítani, ugyanakkor érdekelhet, hogy más munkakörben megállom-e a helyem. Érdekelhet, hogy képes vagyok-e többre, mint amit most csinálok. Talán egyforma jó mindkét döntés? Döntsek pénzfeldobással? Hát, azért az se a legjobb dolog.

A trükk az, hogy ezeket az indokokat nem tudom számszerűsíteni, nem tudom listába szedni és az érvek-ellenérvek mennyisége alapján dönteni. Itt ugyanis nem adatokról, hanem értékekről beszélünk. És az értékek világában nincs "jobb", "rosszabb" vagy "egyenlő".

De akkor mégis, hogy lehet meghozni egy helyes döntést?

***

Hogy visszatérjek egy pillanatra az egyetemi tanáromhoz: az ember racionalizáló. És ami ott, az órán, nem feltétlenül hangzott hízelgően, Ruth Chang előadásában pont hogy az erőt jelenti a döntéshelyzetekben, nevezetesen, hogy az okokat mi irányítjuk. A nehéz döntések azok a helyzetek, amik előhozzák a személyiségünket. Az okokat nem a külvilágban kell keresnünk - a munkakérdésben félreteszem egy pillanatra a pénzkérdést, és csak magamra figyelek. És akkor jövök rá, hogy már eldöntöttem, mit akarok, és ha valaki indokot kér, hát adhatok bőven. Így a racionalizálás nem gyengeség, hanem pont, hogy hatalmat kölcsönöz nekünk.

Mindenkiben ott rejlik az erő, hogy okokat nevezzen meg a döntéseit alátámasztandó. Magától értetődő, megkérdőjelezhetetlenül "jó" opciók helyett lehetőségeket kapunk. Így a nehéz döntés nem teherként jelenik meg, hanem lehetőségként az önkifejezésre - és így talán egy fokkal kevésbé tűnnek ijesztőnek.

*A videó megnézését erősen ajánlom - eléggé zseniális a néni. Ez eddig a legjobb Ted Talk, amit valaha láttam, ezért is szerettem volna megosztani veletek. Magyar felirat van hozzá ha beállítjátok :)

Harry Potter és a Nosztalgia Bukása

Láttátok az 1998-as Oroszlánkirály 2-t?
.
.
.
Ugye?
Ugye.
Ugye hogy éreztük már hasonlóan magunkat, mint most, az új Harry Potter "könyv" (színdarab) olvasása közben?

Jó, lehet, csak én vagyok így vele. De nekem határozottan az volt az érzésem: Simba felnőtt, csak épp rakoncátlan lány helyett Harryt egy nehezen beilleszkedő fiúval áldotta meg az ég, aki ráadásul a pária Mardekárba kerül és a legjobb barátja Draco Malfoy fia, Scorpius lesz. Az eltérés az Oroszlánkirály 2-höz képest csak annyi, hogy itt a két főszereplő között nem szövődik szerelmi szál, amúgy minden stimmel: a szülők árnyékában élés, a "sötét" és a "jó" oldal kibékítésére tett próbálkozások, meg persze a szigorú apuka, akit valahogy egyáltalán nem ilyennek ismertünk meg eddigi élete során...

 

Sajnos - vagy nem sajnos - a darab írója (NEM J.K. Rowling) elfelejtette, hogy olvasói és nézői körülbelül 15 éve ismerik Harry Pottert és elég tiszta képük van arról, hogy a karakter milyen helyzetben hogy viselkedne, mit tartana helyesnek. Én például nem tudom elképzelni, hogy Harry ilyet mondjon a saját fiának, hogyaszondja:

HARRY: You know what? I'm done with being made responsible for your unhappiness. At least you've got a dad. Because I didn't, okay?

ALBUS: And you think that was unlucky? I don't.

HARRY: You wish me dead?

ALBUS: No! I just wish you weren't my dad.

HARRY: Well, there are times I wish you weren't my son.

Mindezt attól az embertől, aki a legjobb barátjánál se ment a lehülyézésnél messzebb a Tűz Serlegében. Ugyanilyen nehezen látom magam előtt, ahogy Harry eltiltja Albust az Ő legjobb barátjától, Scorpius Malfoytól. (Vagy ha igen, már meg is szólal a fejemben az Oroszlánkirály 2 száműzős jelenetének zenéje...)

A sztori hiteltelensége sajnos más téren is megjelenik. Ron bohóccá alacsonyodik, Albus testvéreiről, a két másik Potter-gyerekről (Lily és James) szinte semmit nem tudunk meg, az események is kuszák kicsit. A harmadik próbánál például Ludo Bumfolt kijelenti, hogy a labirintus "él" és mozog - ez mind szép és jó, de, ha visszaemlékszünk, az akadály ezen tulajdonsága csak a filmbe vitt extra elem volt anno, a könyvben szó sem volt hasonlóról. Ott a labirintus nyugton maradt, csak varázslények nehezítették a feladatot. A másik példa inkább a sztori logikátlanságát illusztrálja: a szexuálisan túlfűtött Hisztis Myrtle egész nyugodtan leküldi a lefolyón Albust és Scorpius a tó irányába a második próbánál. Hogy miért nem tudtak a gyerekek egyszerűen lesétálni a vízhez, illetve hogy miféle lefolyó az, amibe két 14 éves fiú befér, és hogy miért kellett ebbe belekeverni egy mosdót, érthetetlen.
Illetve jó, persze, értjük. De itt válik borzasztóan erőltettté a nosztalgia.

Egyébként - hogy jót is mondjak - a történet alapötlete nem lenne unalmas, valószínűleg az írók igyekeztek a hét könyv során megjelenő egyik legizgalmasabb varázsvonatkozást, az időutazást kiaknázni. Kár, hogy ilyen bugyután. Aki ugyanis kicsit is járatos Harry Potter-dolgokban, már az elején tudja, hogy mennyire halva született ötlet Cedric Diggory megmentése huszonvalahány év távlatából - és a történet itt is sokat veszít abból a szép, összefüggő logikából, amik minden Potter-könyvben végig követhetőek voltak, és megajándékozták az olvasót egy "aha-élménnyel" az utolsó fejezetekben.
Persze az, hogy a darab felében a múltba utazgatunk vissza, kényelmes megoldás lehetett az írónak, Jack Thorne-nak, aki annyi fáradságot se vett, hogy legalább a rendezői utasításon változtasson - a sokadik időutazásnál már bosszantó a "time stops. And then it turns over, thinks a bit, and begins spooling backwards...etc." monoton ismétlődése. Harry Potter könyvnél soha nem ugrottunk át sorokat unalmunkban, ugye? Sajnálatos továbbá, hogy Rowling zseniális karakterábárzolása nem tudott a színdarabban megjelenni - tudom, tudom, nem ő az író, ő "csak" áldását adta a történetre, de nélküle fájóan egysíkú az összes karakter, régiek és újak egyaránt - esetleg Hermionét kivéve, aki megjelenik mint Mágiaügyi Miniszter, tanár és földalatti lázadó is. Talán színpadon jobban működnek...?

Nem mondom, hogy nem lapozgattam többé-kevésbé izgatottan a történetet, de ez az izgatottság oldalról oldalra csökkent. Sajnos az általános benyomásom az volt: egy igénytelenül megírt fanfictiont olvasok, ahol erőltetett szereplők erőltett megoldásokkal próbálnak valami hősi dolgot véghezvinni, kétségbeesetten kapaszkodva a nosztalgiába, időről-időre alternatív múltat létrehozva felülírni a nézők emlékeit is egy olyan sorozatról, amit szerettünk. Véleményem szerint a nosztalgia értelmetlen, legalábbis ilyen formában: ha már nyújtjuk a Harry Pottert vagy J.K. Rowling munkásságát, olvassuk el az írónő más témában íródott könyveit (Általános üresedés, Kakukkszó, Selyemhernyó, stb.) vagy várjuk érdeklődve a télen érkező Legendás állatok és megfigyelésük mozit. Ne a Trimágus Tusára utazgassunk vissza.

Kutya, szeretlek!

* Ennek a bejegyzésnek a végén senki ne számítson messzemenő igazságokra. Ez a bejegyzés - lényegében - egy szerelmi vallomás. *

Tavasszal a Bikás parkban sétáltattam Topit, kis Bichon Bolognese-ünket, mikor a négylábúaknak fenntartott zöld terület mellett a következő mondat ütötte meg a fülemet:

"Mindegyiknek saját egyénisége van. Imádom őket."

Természetesen a kutyákról volt szó.

Szinte mindig volt kutya a családban, ha nem is nálunk, de a nagyszülőknél biztos. Én ezért természetesnek vettem, hogy együtt éljek, létezzek velük: kiskoromban az öreg németjuhászunk a gyereknevetésen felbuzdulva fejével forgatta a régi fotelt, amiben ültünk, a puli-szerű Bodri száz métereket rohangált a neki dobott labdáért, és soha egy pillanatra se merült fel bennem, hogy féljek vagy tartsak ezektől az állatoktól. De az, hogy miért érzek irántuk valamilyen különös, megmagyarázhatatlan szeretetet, csak nem olyan régen vált világossá számomra.

Amikor az embert már éri pár csalódás, amikor már kénytelen volt elviselni ezt-azt barátoktól, szerelmektől, családtagoktól vagy akár teljesen idegenektől, ha lökték már fel a mozgólépcsőn, ha küldték el a fenébe mert nem adott pénzt a koldusnak az aluljáróban, ha úgy érezte, senki nem értékeli az erőfeszítéseit, kezd ráébredni, mennyire nehéz bízni a másikban. Csöndesen és nem minden szégyenkezés nélkül vallom be: én még az egészen fiatal gyerekekre se tudok olyan nyugodt jóérzéssel tekinteni, mint egy kutyakölyökre. De miért nem?

Mert sajnos tudom, hogy mindannyiunkba szorult képesség a hazugságra, arra, hogy másokat akarva/akaratlanul bántsunk, hogy fájdalmat okozzunk.

Azért szeretem a kutyákat, mert olyan tiszta szeretet van bennük, ami talán egyetlen emberben sem. Egy kutya, ha örül, mindig őszintén örül, mert nem tud hazudni. A szeretete pedig ugyanilyen őszinte. Ha szidod is, mindig töretlen marad a szeretete irántad és másnap ugyanolyan boldogan üdvözöl. Egy kutya minden nap tiszta lapot nyit neked a szívében és nincs beszennyezve hazugsággal, rosszakarással vagy bosszúvággyal (bár elismerem, egy kis sumákolás még náluk is belefér, ha tudják, hogy a kedves gazdit másodperceken belül egy cafatokra rágott papucs fogadja a nappali közepén). 

Egy kutya  nem kételkedik. Egy kutya - hűséges.

Egy kutya minden jó tulajdonságát a rendelkezésünkre bocsátja. Jóesetben pedig egyesül benne egy gyerek játékossága és egy felnőtt intelligenciája. Ha valaki tart kutyát, nem kell őket bemutatni, de zárásképp álljon itt Karinthy Frigyes néhány sora "Tomi" című verséből, ami nálam sokkal jobban illusztrálja azt a szeretetet, amit egy ilyen okos, tisztaszívű, segítőkész és őszinte teremtmény iránt érezhetünk:

Karinthy Frigyes: Tomi (Együgyű monológ a kutyaszívről) - részlet

"Úgy tessék venni hogy negyedik éve tartozott Tomi hozzánk

Afféle családtag aki jól érzi magát és éli világát

Néha rámordul az ember nem mész a fenébe Tomi

Mindig itt csetlesz-botlasz lábam alatt egyszer orromraesem

Vagy nem hallgatsz kuss te komisz kutya éccaka van mit ugatsz

Amitől Tomi mordul még kettőt aztán elhallgat érti a szót

Tudja jól nem komoly ez csendesítve rezgeti farkát

Azt csóválja jó-jó értem önnek se kell úgy kiabálni

Tisztelt gazdám mit vár magamfajta kis pincsi kutyától

Emberlétére mint magasabb értelem tudhatná már igazán

Ösztön ez nálam hogy felriasztva éccaka így ugatok

Aggódó ösztön hogy bemászik valaki és megtámadja önöket

Már látom úgyis nincs baj most megyek vissza magamtól

Vackomra álmodni kolbászt és szájkosarat és simogatást

Rajongást és eszméletlen áhitatos szerelmet és gyűlöletet

Így csóvált és lihegett és morgott Tomi ha rákiabáltam

Vagy néha elszántan s végképp elkeseredve vissza is feleselt

Hogyha rosszkedvemben elkergettem mikor nekemugrott örömében"

Pilates vs. jóga

A jógát előre megfontolt szándékkal követtem el.

Pilatesre véletlenül kerültem.

Ez a bejegyzés úgy kezdődik, hogy egy konditerem ajtajában két nő néz kerek szemekkel egymásra. Pár másodpercig. Aztán az egyik megszólal:

-Én jövő hétre gondoltam a helyettesítést...

Az egyikük jóga-, a másikuk pilates oktató, és ezen a szombat délelőttön a az utóbbi nyert, így kerültem én jógaóra helyett pilatesre. És - ahogy az lenni szokott - a monoton mozgás közben sokat gondolkodtam.

Mert sajnos a pilates számomra ez volt: monoton, fantázia nélküli mozgás, amit azóta próbálok kerülni, hogy végzős gimis koromban lefutottam az utolsó Cooper felmérőt. A szombati órának, amin véletlenül vettem részt, egy haszna volt: világossá tette számomra, miért mondok a jövőben igent a jógára, és nemet a pilatesre.*

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

1. Szépség

Teljesen természetes dolognak tartom azt, hogy letagadhatatlan igény él bennem a szépségre, és ezt nem szégyellem alkalmazni akkor sem, ha egy konditerembe lépek be. Ez mindenkinek más, sőt, minden mozgásfajtánál más - biciklizésnél én az engem körülvevő tájat, zumba közben a koreográfiát, jóga közben pedig az összehangolt mozdulatok harmonikusságát csodálom. Ami nem nyeri el a tetszésemet, az az egyszerű mozdulatokból álló sorozatok végtelen ismétlése, ahol a magas ismétlésszám a minőség rovására megy. Ebből következik a...

2. Kihívás

És most nem feltétlenül a fizikai kihívásra gondolok (többek között azért sem, mert nem vagyok túl sportos alkat). A jóga az elmét is lefoglalja. Én kiolvasok tíz vastag könyvet az alatt az idő alatt, amíg valami látványosat érek el a sportokkal, amiket űzök, és ez az intellektuális beállítottság azt is jelenti, hogy a fizikai dolgokban nem vagyok túl kitartó.

DE!

(és ez talán másnak is reményt adhat)

Azt vettem észre, hogy elég könnyű becsapnom magam. Csak találnom kell valami intellektuális kihívást a mozgástípusban, amit művelek, és már le is foglaltam az agyamat. Ez a jógánál az a rengeteg dolog (légzés, tartás, stb), amit egész végig figyelni kell, az új pozíciók megtanulásáról nem is beszélve. És mire észbekapok, végig is csináltam egy edzést.

3. Egyensúly

A pilates alapelve, hogy az ún. "erőközpontunk" a fő közreműködő torna közben. Ez segít...

a) abban, hogy hatásosan és helyesen végezzük a mozdulatokat

b) hogy túléljük az edzést.

A rossz hír az, hogy gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy szinte végig behúzva kell tartanod a hasadat. Ami pár perc után világossá teszi, hogy itt most vagy erőközpont lesz, vagy légzés...

Ráadásul a pilates abban se kímél, hogy a gyakorlatokat mindig újabb nehezítő elemekkel gazdagítja. Igen, mindig pont akkor, amikor azt hiszed, fárasztóbb már nem lehet. A végén már csak a büszkeséged tart meg, de hogy közben az előírt mozdulatot teljesen helytelenül végzed, az is tuti.

A jóga ezzel szemben a póz-ellenpóz rendszerre épít, ami gyakorlatban megjelenhet például úgy, hogy az erős hátrahajlításokat egy intenzív előrehajlás fogja követni, az erőpózt pedig egy pihenő. Így az ember fel tud töltődni és a következő kihívásnak újabb erővel ugrik neki, ami számomra sokkal életszerűbb, mint a pilates erőlködése. 

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Szerintem legtöbbünknek szüksége van arra a megengedésre, ami az egész jógát áthatja, és ami a nyugati teljesítményorientált mozgásformákból hiányzik. Bármelyik edzésen azt fogod hallani, hogy csinálj még egy felülést, még egy sorozatot, hajolj mélyebbre, ne add fel. 

Jógán azt fogják kérni tőled, hogy légy türelmes a testeddel, hogy játssz az adottságaiddal, és hogy 

ne terheld túl magad.

Namaste.

*MEGJEGYZÉS: A beszámolót nem egyetlen pilates- és egyetlen jógaóra alapján írtam. Pilatesen négyszer voltam, két különböző tanárnál, a jógát pedig lassan két éve űzöm. Az indító anekdota valóban megtörtént, de nem a legelső alkalmakhoz kötődik.

Három egyszerű kérdés

1. Kellett már valaha olyan zebrán átmenned, ahol nem volt lámpa?

Mielőtt elkezdtem vezetni, talán nem is tudtam, hogy ilyen esetekben az autósoknak kötelessége átengedni a zebránál várakozó gyalogost. Általában úgy voltam vele, hogy kivárom, amíg valaki megszán, de nem lépek le a járdáról, amíg ki nem ürült az úttest előttem, mert hát... ki tudja. Talán pont nem figyel. Vagy láthatatlan vagyok. Butaság lenne; ráadásul nevetségessé se akarom tenni magam.

2. Ültél már olyan megbeszélésen/előadáson/tanórán/meetingen, ahol a véleményeket, kérdéseket vártak a jelenlévőktől, és ahol nem igazán akartál/mertél megszólalni? 

Én számtalanszor tapasztaltam ezt az egyetemeken, és bár elismerem, hogy a legegyszerűbb megoldás nem mindig az, hogy kifejtem a véleményem Geoffrey Chaucer életművéről, mindig irigyeltem azokat, akik mertek hozzászólni. Én sokszor csendben maradtam. Mert hát... ki tudja. Talán meg se hallják a kérdést. Butaságot is mondhatok. Még a végén kinevetnének.

3. Utolsó kérdésem: irigyeltél már másokat a jó lehetőségekért, amiket az élettől kaptak?

Egy utazásért, párkapcsolatért, jobb állásért - vagy egyszerűen csak azért, mert több élményben volt részük, mint neked? Mert én meg se tudom számolni, hányszor.

Egy nap meguntam, hogy nem engednek át az autósok a zebránál. És mikor leléptem a járdáról, rájöttem, hogy ezzel az apró mozdulattal egy másik dimenzióba kerültem át. Az autók lassítottak, megálltak, utat engedtek nekem. Ami remek volt. Egyszer egy furgon direkt a felezővonalon állt meg, így blokkolva mindkét sávot és biztosítva, hogy egyben átérjek a túloldalra.

Rájöttem: a zavarbaejtő csendek a megbeszéléseken, meetingeken és irodalom szemináriumokon a lyukak, amiket a rohanó autók között látsz. Azért van csend, mert te, igen, te, nem szólsz egy szót sem. Ha lelépnél a járdáról a világ fékezne egy pillanatra és átengedne téged, és így átjuthatnál a túloldalra. Ezek a hézagok nem véletlenek, ezek a mi külön, személyre szabott parkolóhelyeink, ahová várnak minket. 

Ha láttátok a 2012-es londoni Olimpia megnyitóját, biztos emlékeztek Rowan Atkinson zseniális vendégszerepére mint zongorista. Na most szerintem mindenki egy ilyen rendezvényen ül és van előtte egy zongora. És nem tűnik nagy dolognak lenyomni rajta egy billentyűt, a végén mégis lehet, hogy egy stadion fog tapsolni érte.

Visszatérve a zebrákhoz: persze nem azt mondom, hogy néha nem kell hátraugrani és beinteni a 200-al hajtó bunkónak, aki nem is lassít. De kettőtök közül nem te leszel az, aki az árokban végzi.